Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
sötétjét beragyogja, lobogó
hajad uj napként körűlzuhogott
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt húsát, hogy már személytelen
erővé nőttél: koldús szemeim
szégyenkezve és értelmetlenűl
nézik emberen-túlról rámsütő
nagy szemeid csodatevő hitét.
Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját – köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.
Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sürűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.
Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik így!)
Ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!)
Ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
Nem bírod titkunk nehéz láncait
A vezeklő lelked tőlem elszakít
S ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll
Vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
Én igazán egyedül maradok,
Igazi magány itt csak én vagyok,
Ahogy árvák a zsúfolt csillagok.
El ne hagyj, Kedves, végső menedék:
Jobban érdekelsz, mint az örök ég,
Jobban, mint az egész emberiség!
Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy uj pillanata,
a kiváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
Az örök Kisértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.
Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szívemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.
Kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang- visszhang- zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete cáltalansága után
a megértés napfénye homlokomon.
A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját… Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaim
tegnap barátként fogták kezedet,
s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.
Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés… Magamnak is csak annyit
vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.
Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,
húsodba írtam a verseimet,
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek
s ne derűljön ki szivünk drága titka,
április édes illatába, mintha
tündér lett volna (s nem te), fényjelek
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg
arcát szomorú arcomhoz szorítsa:
hallgattam rólad! De mind megmaradt
a néme csók s az elszállt gondolat,
hiába vagy oly rég a föld alatt:
karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
Este, ha lámpám lecsavartam
s lehunyom fáradt szememet,
két sárga láng még ott remeg
múló emlékül az agyamban.
Mint nap, mikor a láthatár
fölött már csak a képe száll,
úgy mennek, olyan haloványan
s egyszer csak észrevétlenűl
eltünnek és én egyedűl
maradok a belső homályban.
Hol vagytok, fénylő vándorok,
tükrös mélyemben merre jártok?
Biztos, hogy majd visszataláltok?
Milyen tengerbe szálltatok?
Vagy visszabujtatok, halódva,
mint mécses lángja a kanócba,
s ez a halál? – Bezárt az éj,
nincs része bennem a világnak
s belül, mint fülledt, szomju tájat,
öntöz folyóival a vér.
S visz a sötét. Egy pillanat csak.
Kettő. – Mi az ut és ki mér?
Három. – Minden egymásba fér.
Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.
Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?
De hisz itt minden ugyanaz!
Föl! Nincs értelme! Vissza innen!
De ut és szám most körbe áll,
aztán megalszik a homály
és most már többé semmi sincsen…
…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,
utoljára nem erre jártam!
Valami történt közben! Álltam –
s két láng – és semmi értelem!
Valami történt szakadatlan
és csak most kezd mulni agyamban
az éjszakányi pillanat:
Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!
Két sárga láng csap a szemembe
és ablakomban áll a Nap.
Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen
visszajárt a házunkhoz, fekete
bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be,
úgy cikázott itt az őszi hegyen,
s, fázós vendég, a langyos köveken
meg-megült tíztől háromig: vele
jött és tűnt a fény napi ereje.
S már nem volt társa, akárcsak nekem.
Mintha valaki küldte volna, itt élt;
szerettem szárnyán a sok nyári színért;
szerettem, mert szép volt s halálraítélt.
Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet?
Táncában a törékeny életet
láttam: rögtön rád emlékeztetett.
Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Sóváran néztem a primitivek
boldogságát s az egykönyvűeket,
de, tudtam bár és jól tudtam, merev
szabály szerint, működő képletet
anyagra, fejlődésre, bármire,
az osztatlan szabadságot sose
kívántam úgy, mint akkor. Valahogy
ösztöneim ellen acsarkodott
bennem az ész, azok meg ellene:
így aztán, mikor a dolgok szive
hívott döntésre, kivételeket
állítgattam fel, pót-tételeket,
szerettem így, érveltem úgy, csupa
ellentmondás és csupa logika:
láttam, mi tud csak erőt adni, de
az árába nem nyughattam bele
s lelkem, mert győznie nem sikerűlt,
végleg a költészetbe menekűlt.
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim érzéketlen és gondolattalan sötétjét beragyogja, lobogó hajad uj napként körűlzuhogott és kebleid hullámzó tüze úgy átsajogtatta életem halott országában a dombok és hegyek dermedt húsát, hogy már személytelen erővé nőttél: koldús szemeim szégyenkezve és értelmetlenűl nézik emberen-túlról rámsütő nagy szemeid csodatevő hitét.
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
– Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!
– Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy.
– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felelj neki, tűkör!
– Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.
Rohanó vészjelek, szél, szirénák, riadó! – a hűlő Föld sikolt: vak gyémánt a felhők közt a nap s fehér ágyúgolyó a hold: a nagyot nagyobb, az erőset erősebb, a régit leverni az új jön, a hős: az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre – hurrá! – most csap le hadával az Ősz!
Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy, megkapod és föléled, ami kész. Én tudom: Isten vagy te, szörnyű, rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés! Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz, szépség nem tart fel, se öröm, se dac, vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld, ahogy délkörein lefelé haladsz.
Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület! Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel Szahalin, Texas s az Alföld felett. Megnyirták fejüket az élet fái, hiú aranyuk lábad alá borúl – Ősz, isten, nagy nemzetközi, úr vagy te, rettenetes úr!
Most fentről jössz és himnuszodat üvölti a Mátra, azt sírja balatoni nád, s tavaszra a messze Ekvátor alatt, fuvod el a tengerek kék mosolyát. Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom, de csak borzongva néz a hódolat: én még élni szeretnék! és akármily könnyelmű volt, szeretem a nyarat!
Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb Isten, kinek csak helytartód a tél, Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek álmodta magát és azóta fél: Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot, de ne bánts, hisz még fiatal vagyok, s mint földbetiport mag, a hó alatt is lázadó vágy és élet maradok.
