Ahogy nálunk a májusi eső, úgy a japánoknál a tavaszi hózápor áll nagy becsben. Az egyik legszebb dolog, amit el tudnak képzelni, az a virágzó fákra hulló hópelyhek...
Ebben a versben a hópelyhek a költő ruhaujjára hullanak. A "szűk" ruhaujj egyszerű, szegényes ruházatot jelent, csak a drága, előkelő kimonók voltak bő ujjasok.
A haiku mélységét egy kabuki utalás adja. A kabuki/bunraku darabokban az egymástól elszakadó szerelmespárok jellegzetes gesztusa volt a szeretett személy ruhaujjába kapaszkodás, ezt jelenti a tamoto ni sugaru kifejezés. Egy másik, őszi haiku, amely erre az ötletre épül (Issa, 1813):
aki no chó kagashi no sode ni sugari keri
"Őszi lepke - a madárijesztő ruhaujjába kapaszkodik"
Korábban már emlegettem, hogy Issa egy kedves képe az őszbe tévedő pillangó, amelyre biztos halál vár a hideg éjszakákon. Ez a lepke egy madárijesztőbe kapaszkodik, mint megmentőjébe, oltalmazójába. Ami egyúttal utalás Bashó híres haikujára:
karite nemu kakashi no sode ya yowa no shimo
"aludnék, kölcsönvéve a madárijesztő ruhaujját, - éjféli fagy"
"oltás - szilvafaágat tartva, a tanítvány mintha mesterét köszöntené..."
Egy kertet látunk magunk előtt, ahol az idős mester egy fiatal tanítványának oktatja az oltás művészetét. Az ifjú egy szilvafaággal a kezében tisztelettudóan áll mestere mellett, talán meg is hajol, úgy nyújtja át az ágat. Régen, a Heian korszakban, szokás volt a szerelmes versek/levelek mellé egy virágzó ágat is mellékelni, ez jut eszébe Issának, ahogy a tanítvány az ágat átnyujtja mesterének.
Van egy idős rokonom, aki még tud oltani, én sohasem merném megpróbálni... Tegnap a szép időt kihasználva megmetszettem a gyümölcsfákat a kertben - ehhez se értek igazán, - és akkor jutott eszembe ez a haiku. Meg az, hogy milyen kár, hogy nálunk nincsenek ilyen mesterek, akik az oltás (vagy éppen a metszés) művészetét olyen türelemmel és odaadással tanítanák, mint valami mély értelmű, szavakkal átadhatatlan misztikus tudást.
"lepusztult ház - én, itt és most, - a tavasz hajnala"
Ez a haiku állítólag nagyon népszerű Japánban. Tömörsége többféle értelmezést is megenged: a ház lehet Issa háza, amelyre ráférne egy alapos felújítás, de hát a költőnek nincs erre pénze. Lehet úgy is értelmezni, hogy a ház maga a személy: Issa önmagát, öregedő, nyavalyákkal küszködő testét hasonlítja a lepukkant külvárosi házikóhoz.
De sem házának, sem egészségének állapota nem aggasztja, hiszen itt a tavasz, és ennek örülni kell, mert ki tudja, még hány tavasz ér meg ez a romos ház...
