A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Mivel a kölcsönhatás valószínűségét a közelségen kívül befolyásolja az adott felület és idő, ezt hatáskvantumnak tekinthetjük. Egy "felületet" ami arányos a kölcsönhatás valószínűségével.
Felnagyítva a két részecskét, olyan mintha a két felület lassabban haladna el egymás mellett,
de ez értelmezhető úgy is, mintha az elhaladó részecske felülete nagyobb lenne, s ezért haladna lassabban át.
Mivel fizikailag a planck mérettartomány alatti értékekről van szó, tényleges mérésről nem, csak értelmezésről beszélhetünk.
Az elemi részecskék pontszerüek, de mivel sem a helyüket, sem a sebességüket nem ismerhetjük sohasem pontosan, valoszinüségsürüségeket kell használmi a leírásukhoz!
A Schrödinger-egyenlet, csak egy közelítés mert a Planck állandó egy Lagrange multiplikátor szerepét tölti ki. Ne felejtsük el, véges tér-idöre vonatkozik az integrálás!
Az elektron ugyanis szét van kenve a térben. Viszont a keltő és eltüntető operátorok pontszerűnek tekintik.
A térben szétkent töltésfelhő mégis pontszerű kölcsönhatásokra képes. Többnyire.
(Habár néhány hete linkeltem egy előadást, ahol "kölcsönhatás nélkül" számolták meg a dobozban lévő elektronokat.)
Hogy a pokolban lehetséges az, hogy egy térben kiterjedt struktúrát egy kölcsönhatás pontszerűvé ránt össze? Hogy aztán utána ismét szétkenődjön. Ezt a fizikusoknak 100 év alatt nem sikerült érthetően elmagyarázniuk.
És azt sem sikerült megmagyarázni, hogy a hullámfüggvényben mi a frász hullámzik.
(Az egy kibúvó válasz, hogy valószínűségi hullámok. A valószínűség egy elvont matematikai fogalom. A valószínűség nem hullámzik. Legfeljebb valaminek a valószínűségéről beszélhetünk, Mint ahogy a számok is elvont dolgok. Nem tudunk ötöt mutatni, legfeljebb öt valamit, például öt almát.)
Tehát kell lenni valaminek, ami a térben szétkent "valószínűségi" hullámot egyben tartja. Mégpedig úgy, hogy a töltés megmarad és ráadásul kvantált is marad. Ha ebből a kiterjedet struktúrából kiválasztunk egy kis térrészt, akkor vagy van ott elektron, vagy pedig nincs. Ezt kellene megfejteni.
Az nem válasz, hogy körpályán kering a pontszerű elektron, mert akkor sugároznia kellene. Ráadásul a körnél bonyolultabb térgörbét kellene bejárnia. De már a pontszerűség önmagában is problémás energetikailag (elektromágneses tömeg).
Erre nekem az a válaszom, hogy az elektron nem pontszerű, hanem egy térben kiterjedt struktúra. Amely pontszerű tuljdonságokat mutathat, ahogy azt már Newton megmutatta a gravitáció esetén, hogy gömbszimmetrikus tömegeloszlást tőle kellően távol pontszerű tömeggel helyettesíthetünk.
De akkor miért nem lehet a térben kiterjedt elektronból kifűrészelni egy töredék töltést?
Szerintem azért, mert a töltés nem az adott térrészhez tartozik, hanem a struktúra megmaradó szimmetria tulajdonsága. Az egészre jellemző egyben. (Ennek groteszk paródiája a QED forgó komplex töltése, amely valami extra dimenzióban forog. Keresik is néhányan a sokadik dimenziókat. A komplex forgó vektorból sem lehet kifűrészelni egy kisebb töltést.)
De ha már a QED irányából közelítjük meg a dolgot: Mitől forog az a komplex vektor?
Persze ha összevetjük a Dirac-egyenlettel, akkor feltűnhet, hogy ez a forgás emergens.
Mondjuk nekem van más problémám is ezzel az egyenlettel: mégpedig az, hogy Dirac kézzel tette bele a tömeget. Pedig az szerintem nem kívülről megy bele. Tehát az egyenletet úgy kellene átdolgozni, hogy abból a tömeg is sajátértékként jöjjön ki. Csakhogy a részecskék tömegei különböznek. Nem egy alaptömeg többszörösei.
Ugyanez az "anomália" még a töltésekkel is előfordulhat. Bizonyos részecskék töltése nem egész többszöröse az elektronénak - és akkor ezekkel a szokásos normál anyag hogyan hat kölcsön?
Nyilvánvalóan kölönbözik a súlyos tömeg a tehetetlen tömegtöl, úgy, hogy a testek nehézségi gyorsulása NEM EGYETEMES. A kétfajta tömeget ki is lehet mérni, ha az elektromágnesesség egy ezred része a testre ható gravitációval szemben.
Ezt ejtökísérletekkel, különbözö anyagokkal kell ellenörizni https://www.youtube.com/watch?v=WsyJjxC7SRc. Csak az atomisztikus fizika tudja honnan származik a testek kétfajta tömege, amit a klasszikus newtoni fizika nem tudott kibogozni.
Az elemi gravitációs töltéseket csak ezért vezette be Szász Gyula, mert nem tudja, honnan ered a részecskék tömege. A véges Minkowski tér bevezetése egy hórihorgas ostobaság.
"Mások szerint a természeti állandók véletlenszerűen "kifagytak" a higgs-mezőből. Habár azt ők sem magyarázták meg, hogy a spontán szimmetriasertés ezt hogyan okozná." Ez szedett-vetett ostobaság!
Mások szerint a természeti állandók véletlenszerűen "kifagytak" a higgs-mezőből. Habár azt ők sem magyarázták meg, hogy a spontán szimmetriasertés ezt hogyan okozná. Mert akkor egy goldstone-kristályrácsban kellene élnünk, ahol az "effektív" fizikai paraméterek a rács orientációjától függenek.
Mivel elemi az elektromos és a gravitációs töltés, nem lehet belöle elvenni semmit és ez az atomisztikus természet alapja.
Ez egy modell.
De ha mélyen mögé nézünk(TM), akkor kiderülhet, hogy az elemi töltés is csak emergens. És ha megtaláljuk az alapvetőbb természeti állandókat, akkor az elektron töltése is modulálható lesz.
Az atomi nívókról már megmutattam, hogy külső potenciáltérrel finoman hagolhatóak.
És nemrég mutattam fénysebességnél gyorsabban terjedő elektromágneses hullámot is.
A c-t csak mérni lehet, magyarázni nem. A c egy természeti állandó, hasonlóan mint az elemi töltésekböl származó elektromos töltés, q, és a kétféle elemi tömeg, mP, me, meg az egyetemes gravitációs állandó G = g2/4pi . Ezt az öt természeti álladó jelenlététt el kell fogadni.
"A töltés ugyebár megmarad. Viszont ha az egy szimmetria tulajdonsága egy anyagdarabnak, akkor már azt kell megmagyarázni, hogy mitől kvantált. Hogy miért nem lehet belőle infinitezimálisan keveset elvenni."
Mivel elemi az elektromos és a gravitációs töltés, nem lehet belöle elvenni semmit és ez az atomisztikus természet alapja.
Nekem az lenne az elgondolásom, hogy a töltés nem pontszerű, hanem egy kiterjedt valami kollektív tulajdonsága. Viszont a kölcsönhatások jelentős része pontszerűnek mutatkozik. Tehát az elemi részecske sem pontszerű, csak a legtöbb kölcsönhatásban úgy nyilvánul meg.
Na most áttoltam a döglött lovat a másik utcába...
A töltés ugyebár megmarad. Viszont ha az egy szimmetria tulajdonsága egy anyagdarabnak, akkor már azt kell megmagyarázni, hogy mitől kvantált. Hogy miért nem lehet belőle infinitezimálisan keveset elvenni.
Ugyanakkor például az atomok energiaszintjeinek kvantáltságáról kimutattam, hogy az is csupán következménye egy másik természeti jelencégnek. Tehát az tomi energianívókból is el lehet venni nagyon keveset.
Valószínűleg ugyanígy meg lehet mutatni azt is, hogy az elektromos töltésből is el lehet venni egy picit, csak még nem tudom a módját.
Tudomásom szerint ott egy forgó komplex mező jelenti a töltést.
Kölcsönhatást is tudnak vele számolni, de azt már Susskind nem mutatta meg rendesen.
Viszont mondott valamit a vektorpotenciál és a kovariáns derivált kapcsolatáról. De ez első ránézésre nem egyezik azzal, amit GÁ nevez kovariáns deriváltnak.
Az elemi részecskék e, p, P és E ugyan pontszerüeknek tekinthetöek és kétféle éles töltéseik vannak, de se a helyüket se a sebességüket nem ismerjük sohasem pontosan.
Azért mert valamit "pontszerű"-nek mondanak, még nem jelenti, hogy tényleg az, bár azt súgalja, hogy a kísérletek során bármekkora pontosságot el tudtak érni.
Ha valaminek a sűrűsége elér egy kritikus mértéket, vagy értéket, akkor szokták a „kritikus tömeg”, kifejezést használni. Ha ez érvényes a pontszerű elektromos töltésekre, akkor miért nem érvényes a pontszerű gravitációs töltésekre is? Az már csak hab a tortán, hogy a kétféle töltések egy pontszerű helyen alkotnak más-más nevű tömegeket.
De a stabil elemi részecskéknek kétfajta töltése van és ezek pontszerüek. Ezekböl a töltésekböl származnak az elemi elektromos töltések és az elemi tömegek.
