A probléma az, hogy ha te írod az alkotmányt, azt mondjuk Semjén nem fogja szeretni, legalábbis az őssejtet és a két bármely ember közötti házasságot.
Én szeretni fogom.
Bármelyikünk tudna felsorolni jogokat, de ezeknek a jogoknak csak a metszete lehet az alkotmányban, különben ugyanis sérül az az elv, hogy senki ideológiai prioritásait ne rögzítsük benne, ha lehet.
Ennyiben a mag alkotmány nem olyan rossz. Csak olyan jogokat kell benne rögzíteni, amelyek megfelelő értelmezés alapján -- egy hozzád közel álló kormány törvényalkotásában -- lehetővé teszik az őssejtkutatást és a homoszexuálisok házasságát, legalábbis nem tiltják be ezeket.
Szerintem a "mag" liberálisabb, mint a tételes felsorolása mindannak, amit be akarunk tiltani...
Kellemes langymeleg elképzelésid vannak Orbánról. Például olyanok, hogy amennyiben szarul kormányoz, neki vége. Vágyvezérelt, az eddigi ismeretekből levezethetetlen jövőbeni állapot ez.
Orbánnak nagy és átfogó elképzelései vannak Magarországról. És ezeket ő meg is fogja valósítani, ha beledöglünk is. Ezek az elképzelések egy erős, büszke országról szólnak, amelynek szava mérlegnyelvet süllyeszt, s melynek ítéletétől reszketnek a népek.
Bármi, bárki, ami/aki az ebbe az irányba teendő lépéseket akadályozza, ellenség, kártevő - s mint ilyen szeges csizmával eltaposandó. Jelenleg a szeges csizma gyártása folyik. És ezen egy pillanatig se kell meglepődni, mert 2000 óta, tehát pontosan 20 éve már, hogy Orbán minden egyes kimondott és leírt szava, tette és lépése erre irányul. A TF beszéde óta 100%-ban világos, hogy korlátlan hatalmat igényel magának, ennél kevesebbel meg nem elégszik És ehhez még csak nem is a sorok között kellett olvasni, hanem elegendő lett volna minden beszdét, írását figyelemmel kísérni.
Tehát ha Orbán korlátlan hatalomhoz jut (márpedig jut), ezt a hatalmat nem fogja átengedni az ellenségnek. Nincs ugyanis olyan eszköz, amely a nemes és szent célok elérésének érdekében ne volna megengedhető. És mint tudjuk, a hatalmom megtartására az emberi nem nagyjai az eszközök roppant széles skáláját fejlesztették ki.
Szépen tessék belenyugodni, hogy Orbán és a Nemzet frigyre léptek, mely rendes frigyekre jellemző módon addig tart, míg a halál el nem választ.
Hét eszter készülödhecc az uccára, a demokrácia ellenébe, amely szerint az ember tettének vannak következményei, eljött az idő, amikor ha az ember nem tesz meg valami, annak következményei lesznek....mondhatni eljövé a várva várt diktatura....
A demokráciákban van potencialitás a diktatúra kiépítésre, amennyiben a demokráciának amúgy önnön ítéletük szerint elkötelezett erők nem akadályozzák meg azt, amint a jogállami intézmények illetve tényleges hatókörük aránytalan korlátozásának kétségbevonhatatlan elemei mutatkoznak.
Néhány periférikus jelentőségű példát leszámítva, valamint az 1931/33-as Németországot teljesen külön kezelve, jómagam arra jutottam, hogy rendesen "beállított" demokráciák nem fordulnak diktatúrába, még ha látszólag billegnek is néha arrafelé (Nixon, Berlusconi). Ha olykor diktatúrára emlékeztető jegyeket öltenek (Anglia, 1940/44), akkor is demokratikus felhatalmazással és szigorúan korlátozva, a demokrácia megvédésének érdekében teszik. A jól beállított demokratikus redszer (némi vita, olykor kevéske késlekedés után) visszarendezi az egyensúlyi feltételeket.
A jól berendezett demokráciák folyamatosan erősítik intézményrendszerüket és gondoskodnak a zsarnokság elkerülésének eszköztáráról, tanulnak a megelőző eseményekből és levonják azok tanulságait (lásd: Posse comitatus törvény az USA-ban, 1878-ban, annak érdekében, hogy a fegyveres erő ne legyen bevethető belpolitikai konfliktusok elrendezésére).
A legfontosabb azonban, hogy mind a politikai osztály, mind a közemberek (Társadalom Pistike) élményként és értékként, ha úgy tetszik: sajátjukként éljék meg a demokratikus létet, értékeljék és óvják, legyenek tisztában annak fontosságával és mindez épüljön be a közgondolkodásba, a kultúrába, az oktatásba, a társadalom általános szemléletébe, a média értékválasztásaiba. Ne legyintsenek az emberek, ha olyan jeleket tapasztalnak, hogy sérül ez a bonyolult és érzékeny rendszer, és ne helyezzék ennek elébe napi érdekeiket - ezt elérni nehéz és közös feladat lenne, már ha bárki erre szövetkezne, aminek jelét sem látjuk.
Ehhez nagyon sok idő kell, és a magyarok (pechükre vagy szerencséjükre?) nem olyan diktatúrát léptek át, amelyre borzadva gondolnának, ennél fogva legalább egy generáció számára a demokrácia nem jelent túl nagy értéket, mivel sem polgári létében, sem szemléletében nem kapott tőle sokat vagy újat.
A másik garancia, amivel nagyon gyöngén állunk, a felelős pozíciókba került-kerülő emberek felkészültsége, elkötelezettsége, rátermettsége vagy ha kell: bátorsága. Mint például a Tiszta Kezek szervezetének Olaszországban, vagy azoknak a nagyszámú politikusoknak, újságíróknak, bíróknak, rendőrtiszteknek, ügyészeknek a hosszú sora szerte a világon, akik vállalták a személyes kockázatát az antidemokratikus törekvésekkel való szembeszegülésnek, és nem ritkán az életükkel fizettek ezért.
Nagyon-nagyon kevés ellenpéldát leszámítva: 1990 óta nem nagyon láttuk Magyarországon azt, hogy egy hivatalba került ember felnőtt volna a közmegbízatás szintjére, levetette volna korábbi sérelmeit, előítéleteit, pártelkötelezettségét vagy bosszúvágyát, és kizárólag a törvényre és a rendszer megvédésére/fejlesztésére koncentrált volna. Még a legjobbak körében is sok olyan megnyilvánulást láttunk, ami ennek a képességnek a korlátolt voltát jelezte. Az én értékrendemben e tekintetben Mádl Ferenc stadionhosszal vezeti a mezőnyt, mindenki más tőle messze lemaradva kullog, sőt, ami a legfájóbb: sokan nem is szálltak versenybe ezért az elismerésért, hanem a hatalim pozíciót kizárólag eszköznek tekintették, másodlagos célok érdekében.
Összesítve: án nem úgy látom, hogy a demokrácia potencialitást nyújtana a diktatúrának, hanem él a diktatórikus eszközökkel, ha a demokrácia érdeke ezt úgy kívánja.
Ha valaki nem ismeri a potentialis és actualis közötti különbségtételt, amely a klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója…
Kiderült tehát, hogy a redvásozó (engedjük meg: méltán redvásozó) szájú nick (mint liberális folt) s az ő kedves, bájos, jókedvben teremtetten szebbjövős zsákja a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója” szerint polemizálnak e fórumon. Annyi a különbség, hogy az egyik „ősindexes” nick „kedves” „morális és intellektuális öngyilkosnak” nevezi a másikat, míg a másik „kedves Állományjavítónak” szólítja az egyiket. A lényeg, hogy mindenki számára világossá vált: a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója” mindkettőjük számára csak ujjgyakorlat.
Almási professzor rusztikusabban fogalmaz, ám tartalmilag ő sem tér el a krédótól, szerinte is a „művelt, ekkora tudású” Babarczy Eszter „bátran mer pórias és köznapi lenni” (értsd: a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciójában” tobzódni).
Ilyenek ők, merthogy nékik (ismét Almásival szólván), „ki nem mondott meggyőződésük, hogy a dolgok – irodalmi, bölcseleti, esztétikai viszonyok – emberi módon egyszerűek, nincs szükség rá, hogy egy harmadik emeleten tornászó nyelvi pózba transzponálják őket”. Mert a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója” valóban nem a harmadik emeleten tornászik, de nem ám! Hanem vagy a másodikon, vagy a negyediken, csak épp a harmadikon nem, ez egészen biztos, merthogy olvastam a Mozgó Világban!
Igen, ha ezt valaki nem ismeri, bizony, nem tudhatja, hogy „a diktatúra potencialitás”. Ezt csak a zsák meg a foltja tudhatja (s ők is az entellektüel- és etikai suicid-osztályon egymást rehabilitálva), míg én, a redvás-tudatlan nick, azt kérdeztem tőlük: ha a diktatúra „potencialitás” (újabban „potentialis”, „t”-vel), akkor mi az, ami viszont nem potenciális? Vagyis a differentia specificára kérdeztem rá. Nincs válasz, csak redvásozás van. Mármost akinél ma a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója” egészen „potentialis”, az három napja még így fogalmazott: „A diktatúra potencialitás, az önkény uralma, amely nem szükségszerűen az önkény összes lehetőségeit meríti ki ténylegesen s nem a ténylegesen meghozott, adott esetben enyhébb vagy bizonyos szabadságokat ideiglenesen vagy tartósan engedélyező döntések definiálják”.
Vagyis a redvásozó nick összevissza keveri a potenciális (lehetséges, rejlő, lappangó), a reális (tényleges, valós, tárgyi), az aktuális (jelenlegi, időszerű, esedékes) illetve az ideiglenes (pillanatnyi, átmeneti) fogalmakat, noha csupán annyit szeretne elmakogni (két szakszerű redvásozás között), hogy szerinte Orbán Viktor potenciális diktátor. Mire a folt zsákja így reflektál:
Nos, így már érthető, lám nem föltétlenül szükséges a redvásozás. Babarczy egész egyszerű, szuterénban tornászó szavakkal tette világossá: a „potencialitást növelő” Orbán maga a potemix!
Ha valaki nem ismeri a potentialis és actualis közötti különbségtételt, amely a klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója…
Lehet, hogy sokan nem értik, mi ez a halandzsa, nyilván többen hiszik, valami nagy rálátás rejlik mögötte potentialisan (vagy actualisan?), ezért bemutatom a redvásozó nick leglényegét, itt nagyjából mellőzte azokat az idegen kifejezéseket, amelyek meghaladják intellektuális kapacitását (potenciálját):
anyabanya e pillanatban nem Bibóval vagy Bibó színvonalán álló gondolkodóval cserél eszmét, hanem egy mocskos szájú szarházi antiszemitával. Előzmény:(1497)
Tehát. Ha tegyük föl, valami csoda folytán mégiscsak megérteném, miben áll a „potentialis és actualis közötti különbségtétel”, főként a „klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója” tükrében, azt hiszem, azt akkor sem fogom megérteni, hogy a „mocskos szájú szarházi antiszemitának” (ti. redvás csekélységemnek) ezenközben vajon miként sikerült „következetesen elutasítania az antiszemitizmust”?
Egyébként az a vicc, hogy a redvásozó nick még ebben is téved, én ugyanis nem „elutasítottam”, hanem minősítettem az antiszemitizmust, és ami kurvára nem ugyanaz, s ezt pl. Triste az első pillanattól értette, ő is rühellt engem (mert nem voltam néki oly „morális” lény, mint a kedves Eszter), ám ő legalább nagyjából értette, amit leírtam.
Végezetül még annyit: a redvásozással tényszerűen semmi gondom, tudom, milyen vagyok, mások véleménye nem érdekel, sem a nyálasan hízelkedő, sem a durván redvásozó, csupán arra utalok az ismételgetéssel, hogy néhány éve még ezek az emberek bőgtek a leghangosabban az utcán, mondván, hogy abba kéne hagyni a „gyűlöletbeszédet”, s lám, ma már ők is élből redvásoznak. Akár szarházi antiszemitával találkoznak, akár nem. Vagyis odakonkludáltak, odakonvergálódtak, ahová valók, gyakorlatilag ugyanarra a kupacra.
Persze, ezt egy olyan ballib írta, akitől te egyformán távolságot akarsz tartani, de akkor is igen nehéz a kétharmad elleni érvelésével bármit szembeszegezni. Mert, mindannyiunk sajnálatára és szerencsétlenségére, egyszerűen igaza van. Az elméleti fejtegetésed, hogy „a kétharmad jó lenne, ha Orbán olyanra használná, ami”, elég tragikomikusnak tűnik az elmúlt időszak eseményeinek fényében. Mert ugye, minden egyébre használta, csak éppen erre az egyre nem... Nem kellene feladni az álmodozást végre?
összegyűltek a rovatban a megvitatandó állítások. Az idehányt trágya átjárta televényben tenyészik az élet, s ezért hálásak lehetünk annak, ki e tekintetben szorgalmas szállítónk.
De beszéljünk komoly dolgokról. Remélem, lesz időm kitérni minden érdekes vagy fontos pontra, persze csak részletekben.
Egy diktatúrában adekvát az alapvető demokratikus jogokért harcolni. Egy -- így-úgy működő, de legalább közjogi tekintetben megalapozott -- demokráciában ez értelmetlen. Ezért üresedett ki az SZDSZ, azon túl, hogy persze a hatalom elkurvít, és a pénz először csak szükség, aztán kellemesség.
A demokráciákban van potencialitás, ahogy mondod, a diktatúra kiépítésére. Az angol demokratikus rendszerben lényegében semmiféle ellensúlya nincs a kormányzó pártnak. Még sem alakul ki ott diktatúra, és erősen kétlem, hogy volna rá igény.
Ezért nem a közjogi rendszer diktatúrai potencialitását tekintem a legfontosabbnak -- a saját prioritásomnak, amikor írok --, hanem a hatalmon lévők "revealed preferences" (nem tudom, hogy hívják ezt magyarul) gondos elemzését. Nem feltételezem előzetesen, hogy Orbán (vagy Gyurcsány) diktatúrára/hazaárulásra törekszik. Minden lépésnek vannak közvetlen kiváltó okai (céljai), amelyek jelenleg teljesen érthetőek. Orbán esetében a cél szentesíti az eszközt, tehát minden további nélkül lenyúlják a magánnyugdíjpénztárakat, lényegében rablótámadás formájában, ha Matolcsy úgy érzi, nem lesz elég pénze adócsökkentésre. Ez problematikus, miközben érthető is. Azért problematikus, mert hirtelen előállni nagyon komplex rendszerek radikális átalakításával, csak hogy betömjünk egy lyukat, felelőtlen kormányzás, továbbá a jogbiztonság elképesztően rugalmas felfogása, hogy finom legyek.
Nem értelmetlen, ugyanis a demokrácia és a jogállamiság nem statikus állapot, még ott sem, ahol közmegegyezésszerűnek, intézményesítettnek és állandónak tűnik fel, hanem folyamatosan újratermelődő - vagy éppen újra nem termelődő - viszonyrendszer. Folyamatosan támadják, részben méltányolható okokból is, valamint folyamatosan fejlődnie és specifikálódnia kell, ha nem gondoljuk kívánatosnak, hogy alulmaradjon. Erre az elmúlt néhány magyar esztendő ékesszóló példa.
A demokráciákban van potencialitás a diktatúra kiépítésre, amennyiben a demokráciának amúgy önnön ítéletük szerint elkötelezett erők nem akadályozzák meg azt, amint a jogállami intézmények illetve tényleges hatókörük aránytalan korlátozásának kétségbevonhatatlan elemei mutatkoznak. Ennek megállapítása természetesen nem egyértelmű és nem könnyű, azonban a tárgyban a megítélésem szerint nem a potenciális önkényuralkodó fejében zajló folyamatokról alkotott szükségszerűen igazolhatatlan szubjektív véleményekre kell hagyatkoznunk, hanem a publicisztika nyelvi fordulata nyomán alkalmunk nílik arra, hogy a folyamat különböző elgondolható kimeneteleihez rendelhető igazolatlan segédtételek és előfeltevések számának és erősségének számbavételével valamilyen objektív valószínűséget rendejlünk az egyes kimenetelekhez. A lehetőségek és deus ex machinák tárháza gyakorlatilag végtelennek tekinthető ugyan, semmi sincs teljességgel kizárva, de nyomós és rendszerszerű okunknak kell lenni arra, hogy ítéletünkben eltérjünk a kacsa ismert amerikai mondásban szereplő próbájának eredményétől. Ez az eredmény jelen esetben az általam már vázolt és mindannyiunk által ismert események sorozatával nagyon pontosan megadható.
A "cél szentesíti az eszközt" kitétel értelmetlenségéről is volt már szó, jelen esetben Schmitt Pál szentesíti az eszközöket, a szó archaikus közjogi értelmében, nem a cél. A cél sohasem szentesítheti az eszközöket, mivel minden eszköz, amint szó volt róla, visszahat a célra, azaz az eszközök önmagukban is további okozatokkal terhes eseményeknek tekintendők, amelyek a konstelláció egészét megváltoztathatják. Ez esetünkben különös élességgel kitetszik, amennyiben a jogbiztonság, a vagyonbiztonság tételes kihúzása az alkományosan vizsgálható szabadságjogok közül egészen nyilvánvalóan átformálja az ország belviszonyait és külképét, azaz minden valószínűség szerint pusztán gazdaságilag is kontraproduktívabb, mint amennyi haszonnal a "szentesített" cél jár. Lehet, hogy bizonyos magyar társdalmi problémák megoldásának első pillantásra alkalmas eszköze a cigányság deportálása lenne, azonban ezt a megoldást nem (pusztán) valamely steril emberjogi elkötelezettség, hanem az intézkedés által felborult értékrend, alapjogbiztonság, a kiszelektálandók konskripciójára adott felhatalmazás végzetes következményei felmérése nyomán kell a leghatározottabban elutasítanunk.
Az angol jogrendi példára való hivatkozás, meg ne haragudj, végzetesen hibás (és itt nem fűzök hozzá a megfogalmazásának gyanús motivációiról szóló vélelmeket, hisz magam a publicisztika nyelvi fordulata utáni eszköztárral dolgozván, arra szorítkozom, hogy a logikai-argumentációs tarthatatlanságát kimutassam, ezzel sokkal többre megyek). Nem lehet alappal hivatkoznunk jogrendi megoldások egy kontinuumának a saját története által elégségesen indokolt szélső értékére egy olyan helyzetben, amikor ennek a szélső értéknek az Angliában adott előzményei nem adottak, amikor az ottani jogrend ismert intézményi és hagyományban rögzült fékei és ellensúlyai nem adottak, és amikor nem arról van szó, hogy egy nyolcszáz éve alakuló, konzervatív jogrend adott állapotában (lordok házával, királlyal, független polgársággal, sajtóval, lord kancellárral ésatöbbivel) nem minden fék és ellensúly intézményi, hanem arról, hogy a forradalmi közvetlen felhatalmazásról szóló közjogi abszurdumot az állami intézményekben kötelezően kifüggesztő kormányhatalom egy flagránsan alapjogokat sértő, amúgy ürügyként is hamis törvényének visszadobása után kifejezetten kivettek egy alapjogot az alkotmánybíróság által vizsgálható körből. A relevbáns példák azok lehetnének, amikor egy kialakult közjogi berendezkedés fékeit és ellensúlyait aktuálisan alkotmányellenes törvények elfogadtatása során (nem írom, hogy céljából) korlátoznak.
A publicisztika nyelvi fordulata utáni eszköztár alkalmazása nyomán azt is elmondom, amivel valószínűleg a hagyományos publicisztika (tényszerűen igazan, argumentációsan hibásan) kezdte volna: az angol hivatkozás nem igaz, hanem tényszerűen hamis. A magyar publicisztika színe-virágának, köztük azoknak sem, akik amúgy tesznek állításokat az angolszász jogelméletről és közjogi rendszerekről, nem jutott eszébe, hogy a 2005-ös Constitutional Reform Actot, azaz alkotmányos (közjogi) reformot legalább a Wikipédia szintjén megnézzék, mielőtt (nem tudható, hogy a jogtiprást mentegetendő, vagy tudatlanságból, vagy más, akár méltányolható okból) az angol példát hozzák fel az alkotmánybíróság jogkörének csorbításával párhuzamban.
Ha ezt megtették volna, láthatnák, hogy ez a közjogi reform a bíróság függetlenségét kibontotta a sokszázéves hagyományok (a hatalmi ágakat szét nem választó Lord Chancellori intézmény ) hálójából, kifejezetten a hatalmi ágak lehetséges szétválasztásának irányába mutatva, s ezzel együtt lehetőséget adott arra, hogy a létrehozott legfelsőbb bírói testület a törvényeket egybevesse az európai alapjogi chartával, s meg nem felelésük esetén olyan döntést hozzon, amelynek értelmében a törvény nem alkalmzható - azaz megtalálta a módját annak, hogy a bonyolult tradicionális közjogi struktúrában megtalálja az alapjogi bíráskodás és normakontroll helyét. Tehát az történt, hogy a tadicionális struktúrákat, jóllehet semmi olyasmi nem fenyegetett, hogy alapjogellenes törvénykezésbe fog a kormány, mégis a normakontroll intézményesítése, nem pedig felszámolása irányában módosította. Ennek fényében az orbáni alapjogellenes támadással angol közjogi analógiát képezni tudatlanság, megtévesztés vagy rosszabb.
However it can overturn secondary legislation if, for example, that legislation is found to be ultra vires of the powers in primary legislation allowing it to be made. Furthermore under section 4 of the Human Rights Act 1998 the court may make a declaration of incompatibility which means that it believes that the legislation subject to the declaration is incompatible with one of the rights of the European Convention on Human Rights and such a declaration can apply equally to primary and secondary legislation. The legislation is not overturned by the declaration but effectively ceases to have effect and powers under section 10 of the act are triggered to allow ministers to amend the legislation by statutory instrument to remove the incompatibility.[4]
Még a galaxisunk centrumában felfedezett fekete lyuk sem áll tökéletesen középen, de legalább nem is állítja magáról, pedig végső fokon ő irányítja és szabja meg nyomorúságos létünk minden mozzanatát.
Kéretik a rendes, becsületes diktátorokat békén hagyni és tisztelni nagyszerű tetteikért. (Appius Claudius, Paparius Cursor, Fabius Maximus, Publius Cornelius)
"Mag"alkotmányról még csak hallani sem akarok. Egy ilyen legfeljebb csak deklarál és szűkít, de nem szavatol semmit. Pedig ami nem szankcionálható, azt nem is fogják végrehajtani.
Én egy jó vastag, hosszú, nagyon alapos, tételenként körülírt és szankciókkal is alátámasztott alaptörvényt szeretnék. Minél kevésbé az, annál inkább papírrongy, és majd "sarkalatos törvényekkel" lehet meghágni, ami benne van. Vagy a bíróság fog jogot írni, amit nem szeretnék.
Például: kérek plusz jogokat, melyek eddig nem léteztek alkotmányos szinten, elsősorban a személyes információs jogok, a biológiai jogok (őssejt, szervklónozás) terén, a fogyasztóvédelemben, a pénzpiacon, satöbbi.
A "minden ember egyenlő" elve alapján támogatom, hogy a házasság két ember között jöhet létre, teljes joghatállyal és megkülönböztetés nélkül.
Természetesen illúziókat írtam le, de ma még szabad, azt hiszem.
Ha valaki nem ismeri a potentialis és actualis közötti különbségtételt, amely a klasszikus filozófiának és a skolasztikának egyaránt mélyen és kiterjedten vizsgált és alkalmazott oppozíciója, valamint ha valaki nem ismeri a logikai és az argumentációs megközelítés különbségét, ebből következtethetően pedig egyik fogalmat sem, azaz azt, hogy míg az első megközelítés az adott szöveg illetve ítélet vagy levezetés belső elemzése a logika tudománya által tárgyalt rendszerszerű mozzanatokat vizsgálja, a másik ezzel szemben a vizsgált szövegnek a tényleges vagy lehetséges, azaz a reális vagy potenciálisan alappal elgondolható kommunikációs helyzetben megjelenő hatását, e hatás mechanizmusait, a kívánt retorikai hatás elérésének lehetséges módozatait írja le, akkor annak valóban semmi más nem marad, mint az, hogy emészthetetlenségig hibás és olvashatatlanul terjengős szövegekbe bújtassa el a fogalmatlanságát, tudatlanságát, ügyetlenségét.
Aki a másik gyomorbajára meg humorérzékének a hiányára hivatkozik, amikor rajtakapják a suta és hibás akadékoskodása során elkövetett legkirívóbb hibáin, az természetesen nem lehet hiteles megítélője vagy bírálója senkinek. Na de hát tudott dolgok ezek, már többször az orrodra koppintottak többen is, amíg még vették a fáradságot, vagy amíg rád nézve az antropológiai optimizmus utolsó szikrája is ki nem húnyt bennük.
Ja, és természetesen a redvásozó jelzőt félrevezetően használod akkor, amikor az illető "nick" a redvást nevezi redvásnak. Ez esetben, amiképpen az e rovatban nyomon követhető, az adott "nick" jellemzője nem egy-egy pontos ítélet, hanem az ítéleteinek pontossága maga. A redvást redvásozó "nick" ekképpen méltán nevezhető éles szeműnek, hiteles ítéletek alkotójának.
Nem keverném -- de eddig diktatúráról volt szó (mármint hogy azt építi-e Orbán).
Despota -- ennek tanúságát adta az elmúlt fél évben, és ezt amúgy is lehetett róla tudni. Ez egy személyiségjegy. De személyiségjegye a racionalitás és a realitásérzék is (valamint a gátlástalanság).
Amit most csináltak, az önkényes is, de nem önkényesebb, mint korábbi kiváló kormányaink némely intézkedése.
Most, azt hiszem, megértettem, hogy mi a fő mondanivalód: folyamatos nyomással arra kell kényszeríteni őket, hogy az új alkotmány ügyében egyeztessenek. (Amit nem fognak tenni, vagy csak haverokkal, de talán rákényszeríthetők, hogy a terveket hozzák nyilvánosságra).
A mai (tegnapi) nyilatkozatok szerint az öreg vitézek alkotmányos gittegylete semmit nem számít -- arra való, hogy Orbán majd azt mondja nekik, mindaz a szép és jó, amit akarnak, az új Alkotmány szerint törvényben lesz szabályozható. Tehát magalkotmányt szeretne. Pl úgy tűnik, nem rögzítik majd benne a határon túliak szavazati jogát, hanem ezt a választási törvényre hagyják.
Célszerű lenne tisztázni, hogy mi _kell_ hogy szerepeljen a mi (liberális) szempontunkból egy magalkotmányban.
- alapjogok és védelmük formája
- népszuverenitás, ennek formája, közjogi rendszer alapjai: választójog
A Fidesz jelenleg Orbán. Kétharmaddal szinte bármit megtehetnek. Ha valami csoda folytán felelősen kormányoznak (eddig nem tették), akkor van rá módjuk, hatalmuk, felhatalmazásuk, hogy kétharmados ügyekhez hozzányúljanak, amelyek rendbetétele nem ártana az országnak. Főként az önkormányzatok, amelyek többsége adósságot termel, szorulnának némi segítségre. Nem pénzre, hanem a feladatok értelmesebb meghatározására. Esetleg az önk. számának csökkentésére.
A kampányfinanszírozás is idetartozik, de most már kevéssé reménykedem, hogy ezen a téren sok jót várhatunk tőlük.
Ha a Fidesz szarul kormányoz, kétharmaddal is, nincs kire hárítani a felelősséget. Úgy buknak meg, hogy Orbánnak vége.
Mindehhez két dolog kell: szabad sajtó és választások.
Ja, meg ellenzék kéne, ha össze bírnák kaparni magukat.
„Összegzésként annyit tennék hozzá, hogy természetesnek tekintem, h ilyen elgondolásnak számos buktatója van, számos ellenvéleménnyel kell ütköznie, amik nem jelentik azt, h ne lenne létjogosultsága a felvetésnek. A társadalomtudományok közös jellemzője, h bennük lévő egyensúlyi helyzet állandóan felborul és az újra és újra helyreállítandó. Ezért sosincs végső igazság bennük...”.
Van „végső igazság”. A társadalomtudományokban is, a filozófiában is, a gazdaságban is, a közéletben is, mindenütt. Milliószám sorolhatnám, ám, ha csak egyetlen „végső igazság” van, már azzal megdőlt az állításod, ti. kategorikusan jelentetted ki: „sosincs végső igazság”.
Na most, figyeld meg: innentől egyszerűen vitaképtelen vagy, az állításod semmit nem ér, merthogy a premisszád eleve hamis! Vagyis: ha Drábik spekulációja azon az alapon megfontolandó, hogy „sosincs végső igazság”, akkor Drábik spekulációja nem megfontolandó értelemszerűen (egyébként sem).
„Ezért sosincs végső igazság bennük, mindig van létjogosultsága az új felvetésnek...”
Nincs mindig létjogosultsága az „új felvetésnek”. Még jogosultsága sincs mindig. Mert például egy olyan „új fölvetés”, mely szerint a detkiLB nicket örökre tiltsák ki az ország összes fórumáról, jogosult fölvetés (hisz’ jogomban áll indítványozni), ám – mivel teljes értelmetlenség – nem létjogosult. Jogosult fölvetés az is, hogy a kolontáriak kárát a kutyatartók fizessék meg, mert ők (is) használnak olyan kozmetikumokat, amelyek alapanyagát Ajkán készítik. Nem szólva arról, hogy számos dolgozó és családja (Ajkán és környékén) abból él, hogy orrba-szájba gyártják a szétfolyó iszapot. A gyári melósok természetesen nem felelősek a katasztrófáért, ám egy biztonságos vasbetonteknő elkészítése nyilván a munkások bérkeretét is terhelte volna és így tovább, a végtelenségig, bármit föl lehet vetni (új ötletként) és bárminek az ellenkezőjét is. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, sőt még csak azt sem jelenti, hogy kizárólag a tárgy bennfentes ismerői (szakértői) tudhatják a helyes megoldást, azt viszont mindenképpen jelenti, hogy konkrét kérdésre csak konkrét válasz adható értelmesen, illetve hogy csak a konkrét kérdéseknek van értelmük.
Te az „absztrakció” ellen hadakozol (mint valami Rt.-ölő Szent Györgyné), miközben egyetlen konkrét kérdésfölvetésed sincs, vagyishogy olyasmiről handabandázol, amihez láthatóan egyáltalán nem értesz. És pontosan ezért állítod, hogy minden „új kérdés” releváns, illetve hogy minden megkérdőjelezhető. Míg az, aki ért valamihez, pontosan tudja: az olyan kérdésekből van kevesebb, amelyek megkérdőjelezhetők, s az abszolút igazságokból van jóval több.
Hogy egészen világos legyen: azon vitázhatsz, hogy hány harmaddal szabadjon alkotmányt módosítani (lehet ezen polemizálni, csak minek?), míg azon semmi helye a vitának, hogy jelenleg lehet-e kétharmaddal alkotmányt módosítani, vagy sem. Illetve ezen is vitázhatsz, merthogy Bauer Tamás udvarias, türelmes férfi, ha kell, elmondja háromszor is, négyszer is gyógypedagógiailag, hogy konkrétan mi a törvény, és ha ezt Frizu néni csak azért sem érti a tévében, Bauer „vitázik” tovább, elmondja ötödszörre is, majd végül magában mordul egyet: „a tökömbe má’, ebből elég”, és legyint.
Ez persze banalitás; vagyis mondhatod ilyen alapon, hogy Drábik fölvetése egészen más, amire pedig én azt mondom: nem más. Bonyolultabb ügy, kétségtelen, komplikáltabb pl. a „Babarczy-Bauer-vita” tárgyához képest, ám a legbonyolultabb kérdésben sem zárható ki az abszolút igazság lehetősége. Csak épp az összetettebb problémák megfejtéséhez több ismeretre, tudásra, észre, értelemre (adott esetben ihletre) van szükség.
A Drábik-ügy bonyolultnak látszik. Pedig egyszerű. Ha a piac törvénye érvényesül, akkor ott nem létezik (mert nem létezhet) piacon kívüli (spekulatív) végső szabályozás. Ez abszolút igazság. Lehet szabályozni, de nem a piac rovására, ami pedig azt jelenti, hogy minden piaci szabályozás döntő (legtöbbször persze látens) motívuma a piaci érdek. Mert, ha nem, akkor nincs piac. A piaci tevékenységet lehet szabályozni, de a piacot nem lehet kívülről vezérelni, s ami – ismétlem – nem jelent többet (sajnos vagy hálistennek – világnézet kérdése), minthogy a piacot végső soron a piaci érdekek szabályozzák.
Persze, ez a „piac” olyan joker szó! Vannak akik azt hiszik, h minden csalást, szélhámosságot, svindlit, erkölcstelenséget, gyerekmunkát, környezetszennyezést, élettér megszüntetést, mérgező termékeket, stb. meg lehet vele magyarázni.
Nem „megmagyarázni”, hanem magyarázni! Amíg nem érted a két fogalom közti különbséget, addig nem értesz semmit.
Csak szánalmas hübriszük révén gondolhatják a „fejlett kultúrájú” emberek, hogy ők azok, akik egy jókora racionalista farokként csóválják a piackutyát humanista, erkölcsi, ökológiai, miegyéb megfontolásaik okán. A drábiki elbizakodottság is ilyen, Drábikból is tizenkettő van egy tucatban.
Babarczy Eszterből pedig tizenhárom (Állományjavító a tizenharmadik).
„… mindig van létjogosultsága az új felvetésnek, amit még akkor is érdemes megvitatni, ha jegyzője egyébként okkultizmussal meg egyéb mifenékkel is foglalkozik. Különösen akkor érdemes ha azt valaki csípőből marhaságnak tudja nevezni és maga az elmélet széles körben elterjedt, népszerű. Ha van olyan, hogy az értelmiség felelőssége, akkor ez az lenne.”
Vágó Istvánnak is ez a privát szórakozása: hülyékkel hadakozik (nem mondom, hogy ne tegye, ha szórakoztatja, miért ne?!), ám aminek az „értelmiség felelősségéhez” semmi köze.
Valódi értelmiségi egy Drábikkal nem vitázik, és még akkor sem, ha vészesen terjed a világban az okkultizmus, a sámántudat, a babarczyzmus meg a fülem tudja még, micsoda. Nincs értelme. A demagógiával, az ostobasággal szemben vagy demagóg módon lépsz föl, vagy sehogyan.
Értelmiségi csak értelmiségivel vitázik. Én például mindezt nem azért írom, hogy meggyőzzelek (pontosan tudom, renyhe fuvallatot sem értesz az egészből, ismerem a különféle reakcióidat, akár te vagy a Babarczy, akár nem), hanem azért írok, mert szórakoztat az írás. Sőt abban is biztos vagyok, hogy még Almási Miklós sem érti a dolgozataimat, nyilván nem is akarja érteni, és én sem akarom, hogy értse! Írom szöveg, mer’ jólesik. Vagyishogy sikerült itt megfogalmaznom a vágóista antivágóizmus lényegét (nos, ilyenformán már magam is ámulok magamtól), tehát: vágóista vagyok abban az értelemben, hogy fórumozok, mint güzü, míg rendíthetetlenül antivágóista vagyok abban az értelemben, hogy mákszemnyi aufklérista, népnevelő illúzióm sincs (szemben az infantilis Vágó Istvánnal). Egyébként amióta az eszemet tudom, nem is volt ilyenem, én a hülyéről mindig tudtam, hogy az reménytelenül hülye.
mert bornírtság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek,
…
tányérban és pohárban, az van az orrba-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban,
…
mert ahol bornírtság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hű, akármilyen mű,
mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.
Állítja „Illyés Gyula”. Amitől persze Vágó István még bebizonyíthatja természettudományos, racionális érveléssel, hogy ama kicsi zöld lény, melyet a hívő ufonauta látott-hallott a múlt éjjel halkan nyöszörögni, nem Mars-lakó volt, hanem a vadász szart a bokor tövénél, nyilván sokan elhiszik majd néki, belátják, hogy tévedtek mélységes hitükben, és ami jó lehet Vágó Istvánnak, mert hát mi más is volna az „értelmiség felelőssége”, mint a racionalitás diadalra juttatása a széles néptömegekben?!
„Amit Magassága itt írni akart az így hangzik: viszonylag értelmes embereket vagy így: értelmesebb embereket. De semmiképp nem így: viszonylag értelmesebb embereket. Ugyanis értelmesebb csakis valamilyen viszonylatban lehet valaki.”
Legalábbis akkor, ha megjelöltetik a viszonyítási alap (kinél értelmesebb?). Mert, ha nem, akkor simán értelmes is csak valamilyen viszonylatban lehet valaki, mint ahogyan minden valamilyen viszonylatban létezik.
Egyébként az efféle nyelvi negédeskedés ízlés kérdése, miként a „nadeviszont”, a „picike”, „aprócska”, „nagyobbacska”, Aranynál: „Mint csekély botocskát…”, vagy Esterházynál: „Sehol egy árva fia semmi az én nagy kora nyári olvasmányélményemről” és így tovább.
Nem vagyok híve Nádasdy liberalizmusának, pl. az egyeztetési anomáliák meglehetősen idegesítenek, olykor kifejezetten ingerelnek, és mi tagadás, néha te is kifejezetten ingerelsz, s pontosan ezért mondom: ha a „viszonylag értelmesebb” alakzat piha, akkor nem azért piha, mert „értelmesebb csakis valamilyen viszonylatban lehet valaki”. Így hát én a továbbiakban tán’ ekként is, meg akként is, már ahogyan a szöveg ritmusa nékem azt szépen megdiktálja!
Na most a szerintemi tanulság mindebből, hogy: a kekeckedés kellemes dolog, ám még a kukacoskodáshoz is érteni kéne valamelyest! Nem azért mondom, de én viszonylag elég jól bánok a kukacommal, miközben az a markáns benyomás alakult ki bennem, kedves ittlétünk során, hogy te viszont mintha valahogyan nem igazán értenél semmihez. A fogalmazáshoz a legkevésbé. Borzalmas mondataid közül kapásból idézek kettőt: „A felelősség korlátozása felfogható kockázat ellentételezéseként. Tehát nem az okozná az elsődleges problémát h hogyan osztódna meg valakinek a magánvagyona ha több gazdasági társaságnak is tulajdonosa, ami valószínűleg feloldható szabályozási kérdés, hanem h egyáltalán nem akarnának vállalkozni.”
Ezzel teljesen egyetértek, és köszönöm, hogy két szóban megfogalmaztad, amit én igen sok szóban -- és minden jel szerint homályosan -- próbáltam elmondani.
És vajon miért? Ha már próbálkozott, akkor vajon miért nem a szabatos – és minden jel szerint – világos fogalmazással próbálkozott? Vagy netán nincs itt Eörsi, aki szólhatna: rossz helyre került a gondolatjel? Ki tudja? Egy biztos: Babarczy Esztertől megtudhattuk: „teljesen egyetért” valamivel, amit – bevallása szerint – nem képes megfogalmazni. Sem világosan, sem homályosan. És mi az a Nagy Gondolat, amelyet itt sikerült, igaz nem két, hanem három szóban megfogalmaznia a „kedves Állományjavítónak” (bár az is igaz, hogy Babarczy Esztert nem a matematikai zsenialitásáért szeretjük), szóval megtudtuk, hogy „a diktatúra potencialitás”.
Soha ne legyek potenciális, ha erre magamtól rájövök! A „tétel” egyébiránt marhaság, merthogy általában véve minden „potencialitás” (Orbán elvileg végigmehet a lenini úton), illetve gyakorlatilag kizárt, hogy Orbán végigmenjen a lenini úton.
Nagyjából ezt nevezem két „intellektuális öngyilkos” haláli párbeszédének.
Ha prioritásoktól függ, akkor az én kedves kis prioritásom is közéjük tartozik nyilván, s ha így van (márpedig így van, ha egy „intellektuális öngyilkos” állítja), akkor most a magam bájos prioritásával közlöm: Babarczy feladata az egyik alapvető lenini útmutatás szerint: tanulni, tanulni, tanulni… Majd csak azután „belekotyogni”, és még akkor se mindenbe! Hanem olyasmibe, mondjuk, amihez ért valamelyest ez a „kisdarab nő”!
(Babarczy Eszter belekotyogásilag vészesen keveri a „személyes prioritást” a „személyes potenciállal”, adottsággal, lehetőséggel, teljesítőképességgel, teherbírással… na de ezt már régen megszoktuk nála: löki az idegen szavakat, miközben gőze nincs, melyik, mit jelent. Ha az első betű stimmel, akkor hadd szóljon! Belvárosi intelligencia.)
Eszter súlyosan keveri a törvényalkotás (államépítés, rendszerfejlesztés) és a kormányzás feladatait.
A kormányzáshoz nincs szükség kétharmadra, elég egyetlen fős többség is (pl: amikor Thatcher a kórházból hordágyon hozatott ki egy képviselőt, met kellett a szavazata), sőt, alkalmanként az ellenzék egyes képviselőinek vagy egészének megnyerése is jó módszer lehet (lásd: Schröder és a CDU egyezsége a reformcsomag tárgyában), ami persze macerás munka, de olykor megéri.
A politikai felépítmény alappilléreit érintő változtatások nem kormányzati feladatok, hanem népképviseletiek, elvileg a kormánynak ehhez nincs is köze, mert másik hatalmi ág lévén, neki is el kell tűrnie, hogy a népképviselet megszabja a kormányzati tevékenység korlátait, kijelölje határait, akár intézményekkel, akár személyi döntésekkel (KE, LB, LÜ, ÁB, MNB). Így jöhet létre a hatalmi ágak kívánatos egyensúlya, ami a parlamentáris demokrácia alapkövetelménye.
Ehhez viszont szélesebb megállapodások, konszenzusok kívánatosak, máskülönben egyetlen párt vagy alkalmi koalíció akarata fogja megszabni az államélet további fejlődését, ami szögesen ellentétes a modern demokráciafelfogással.
Magyarán: támogatható és támogatandó minden enyhítés, ami hatékonyabbá teszi a kormányzást, de elutasítandó az olyan visszalépés, ami szükségtelenné teszi az egyeztetéseket a hosszú távú és a kormányzáson messze túlmutató döntések meghozatalában.
Ne keverd a diktatúrát a despotizmussal (zsarnokság, önkényuralom). A diktatúra, ha kellő garanciákkal párosítják, egyes helyzetekben még demokráciában is üdvös lehet(ne), az önkényuralom sosem.
Angliában azért nem fordul át a kormánytöbbség diktatúrába, mert ott a demokrácia a közkultúra kitéphetetlen része, alkotó eleme. Ha úgy tetszik, eszébe sem jut senkinek, hogy (tartósan és súlyosan) visszaéljen a kormányzó hatalommal, a társadalom pedig éberen figyel és büntet, ha ilyesmit tapasztal.
Ez viszont több száz év gyakorlatának eredménye., ezt nem fogjuk néhány hónap vagy év alatt ledolgozni.
Ezzel teljesen egyetértek, és köszönöm, hogy két szóban megfogalmaztad, amit én igen sok szóban -- és minden jel szerint homályosan -- próbáltam elmondani.
A diktatúra potencialitás.
Az orbáni (hadd rímeljen a "lenini"-re) intézkedések e potencialitást növelik; vagyis annak esélyét, hogy amennyiben egy politikai erő (amely hatalmon van és élhet az Orbán által kialakított eszközökkel) él velük, akkor csorbíthatja a demokráciát, a szabadságjogainkat és a jogbiztonságot.
Abban vitatkoznék veled, hogy mi lenne a feladatom (bár ennek megítélése személyes prioritásoktól függ, nem objektíve adott).
Kádár idején a demokratikus ellenzék _elsősorban_ a diktatúra eszközeit (a potencialitást fenntartó intézményeket és gyakorlatokat) kritizálta. Ez az adott helyzetben adekvát volt, noha visszanézve úgy látom, hogy akik között felnőttem, teljességgel elvesztették a kapcsolatukat a valósággal a diktatúra ellenzi harcban. Kis avantgarde-ot alkottak, amelyben minden vélemény erősített minden más véleményt (annak ellenére, hogy persze eltérő prioritásaik voltak, és nem ritkán versengtek egymással).
Az SZDSZ ennek foglya maradt a rendszerváltozás után. Egy diktatúrában adekvát az alapvető demokratikus jogokért harcolni. Egy -- így-úgy működő, de legalább közjogi tekintetben megalapozott -- demokráciában ez értelmetlen. Ezért üresedett ki az SZDSZ, azon túl, hogy persze a hatalom elkurvít, és a pénz először csak szükség, aztán kellemesség.
A demokráciákban van potencialitás, ahogy mondod, a diktatúra kiépítésére. Az angol demokratikus rendszerben lényegében semmiféle ellensúlya nincs a kormányzó pártnak. Még sem alakul ki ott diktatúra, és erősen kétlem, hogy volna rá igény.
Ezért nem a közjogi rendszer diktatúrai potencialitását tekintem a legfontosabbnak -- a saját prioritásomnak, amikor írok --, hanem a hatalmon lévők "revealed preferences" (nem tudom, hogy hívják ezt magyarul) gondos elemzését. Nem feltételezem előzetesen, hogy Orbán (vagy Gyurcsány) diktatúrára/hazaárulásra törekszik. Minden lépésnek vannak közvetlen kiváltó okai (céljai), amelyek jelenleg teljesen érthetőek. Orbán esetében a cél szentesíti az eszközt, tehát minden további nélkül lenyúlják a magánnyugdíjpénztárakat, lényegében rablótámadás formájában, ha Matolcsy úgy érzi, nem lesz elég pénze adócsökkentésre. Ez problematikus, miközben érthető is. Azért problematikus, mert hirtelen előállni nagyon komplex rendszerek radikális átalakításával, csak hogy betömjünk egy lyukat, felelőtlen kormányzás, továbbá a jogbiztonság elképesztően rugalmas felfogása, hogy finom legyek.
Igazad van abban, hogy Lenin a proletárdiktatúra szellemében kezdettől fogva fel akarta számolni a pártokat (és a szovjetet is -- amikor bizonyos mértékű politikai pluralizmusra utaltam 1917 és 19 között, a szovjetekre gondoltam, amelyek ekkor még helyi választások útján jöttek létre). A kérdés az, hogy vajon Orbán is fel akarja-e számolni a pártokat a nemtudommi szellemében. Ezért írtam, hogy a kérdés az, elindul-e Orbán a lenini úton, vagy felelőtlenül és a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető módon kormányoz.
A kettő nem ugyanaz. Az egyik esetben kezdettől a valamikori demokratikus ellenzék programját kell hogy felelevenítse a publicista. Ezt sokan teszik most -- Debreczeni, Bauer, a Galamus-csoport. Tekintettel arra, hogy a demokratikus ellenzékben nőttem fel, és fájóan tapasztaltam, mennyire kevés közük van a (potenciális) szavazókhoz, akik jogaiért kiálltak, én óvatosabb vagyok: nem jogokat követelek, hanem felelős kormányzást. A két igény komplementer, de egy publicista csak az egyiket tudja képviselni. Mivel választanom kell, az utóbbit választom.
Ahogy megírtam, abban a pillanatban, hogy a felelős kormányzás követelése értelmetlenné válik, mert Orbán előáll a demokrácia felszámolásának programjával (az új alkotmány ennek jó indikátora lesz), ki fogok menni az utcára én is, ahogy mások is. Jelenleg azonban nem vagyok és nem is lehetek biztos ebben. Úgy gondolom, a politikai racionalitás, amennyiben Orbán nem vesztette el a realitásérzékét, nem teszi lehetővé számára a diktatúra kiépítését Európa közepén, egy icipici országban.
A politikai cselekvés, véleményem szerint, ritkán teljesen koherens, hosszútávú, rövid távú és egészen rövid távú célok, reagálási kényszerek, különféle forrásból érkező nyomásgyakorlási kísérletek alakítják. Elemezhetjük a politikai nyilatkozatok koherenciáját -- nem lesznek koherensek. De nem is elvárható, hogy koherensek legyenek, mert egy dinamikusan változó környezetre adott válaszok. Ezért mondtam, hogy míg Lázárnak politikusként közvetítenie kell egy politikai kihívásra adott választ (mármint Orbán-cum-Matolcsy válaszát), nekem nem ilyesféle motívumaim vannak. Ezért nem mérhető össze a kettő: a politikus manőverezik, a publicista feltárja a manővereket és megfogalmazza a saját értékítéletét.
A koherenciát a politikai cselekvés egymásra épülő lépései teremtik meg. Azokat a lépéseket, amelyeket a kormány eddig megtett, lehet a diktatúra kiépítésére irányuló, egymásra épülő lépésekként értékelni. És lehet másképpen is értékelni: pánikszerű és agresszív problémamegoldásként, amely nagyon rövid távon kezel nagyon megkérdőjelezhető eszközökkel valamilyen problémát vagy a kormány előtt álló akadályt. E második értelmezésből nem következik, hogy Orbán diktatúrát épít.
Létrehoz eszközöket, amelyek ideiglenes célokat szolgálnak ugyan, de súlyosan veszélyeztetik a demokrácia hosszú távú működését. Nem azért, mert eleve tudjuk, hogy diktatúrát akar, hanem azért, mert ezek az eszközök növelik a diktatúra potenciálját.
Az alapvető különbség végső soron a politikai aktorok intencióira vonatkozik. Ahogy még a választások előtt írtam is, a jelenlegi kormányban kitüntetett szerepe van Orbán intencióinak. Amelyekről azonban én személy szerint keveset tudok. Ezért figyelek, és próbálok visszakövetkeztetni az intézkedéseikből, ahelyett, hogy eleve feltételeznék valamiféle diktatórikus intenciót.
Innen tekintve, az intézkedések arról szólnak, hogy a kormány (Orbán) retteg a népszerűségvesztésről. Ezért olyan helyekről szed be pénzt, amelyek megsarcolása népszerű (multik) vagy kellően homályos ahhoz, hogy a szavazók hirtelenjében ne tudjanak állást foglalni (magánnyugdíjpénztárak).
Ha nem engeded meg az értelmezések pluralitását, akkor egy alapvető liberális elvről mondasz le :(.
Nem szép dolog csapdát állítani! Rendben, igazad van, indokoltabb a főnöki vállveregetés kifejezés mint a kitüntetés. Mentségemre szóljon, h a honlapjáról idéztem - szó szerint.
Persze, ez a „piac” olyan joker szó! Vannak akik azt hiszik, h minden csalást, szélhámosságot, svindlit, erkölcstelenséget, gyerekmunkát, környezetszennyezést, élettér megszüntetést, mérgező termékeket, stb. meg lehet vele magyarázni. Már csak azt nem értem miért nem jön a marxista piacfelügyelő egy botrányosan nagy tudományos kulccsal, h bezárja azt a „piacot”?
Eldöntendő kérdés, h a „piac” egy olyan zsákot jelent amibe a szélhámosságok (pl. spekulációs buborékfújások: dotkomlufi) beleértendőek, vagy ezek mint oda nem illő dolgok belőle kiveendőek? Feloldható-e az erkölcstelen magatartás a „piac”-ra hivatkozva a jogi személyiségben?
Gyurica úrválasz 2010.11.25 15:53:40 (19065) ...hanem a viszonylag értelmesebb embereket is @
Amit Magassága itt írni akart az így hangzik: viszonylag értelmes embereket vagy így: értelmesebb embereket. De semmiképp nem így: viszonylag értelmesebb embereket. Ugyanis értelmesebb csakis valamilyen viszonylatban lehet valaki.
Csak kíváncsi voltam, hogy van-e képed előjönni ezzel. Van...
Drábik ekkor a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, és saját vezetőitől kapott egy elismerést. Ezt prémiumnak hívják, jutalomnak, esetleg nívódíjnak, de semmiképp sem "kitüntetésnek".
Csinált egy sorozatot, ami a főnökségnek tetszett, kapott érte egy bónuszt, oszt jónapot.
„Micsoda botrány az, h egyik pillanatról a másikra egy cég kétszer annyit ér mint előtte!”
Ez nem botrány, hanem ez a piac. Lehet persze a piacot botránynak minősíteni, csak semmi értelme. Például Marx A tőkében (három vastag kötet) egyszer sem használja a „botrány” kifejezést. Nincs rá szüksége. A „botrány” nem tudományos fogalom, így az elemző agy messze kerüli, csak a hisztérika kultiválja.
„A probléma az, hogy ezek a jogi személyiségű gazdasági társaságok a társadalom meghatározó elemeivé válnak, miközben a társadalmat a természetes személyeknek kéne meghatározni, és nem jogi absztrakcióknak, amiknek nem sok közük van a valóságos folyamatokhoz.”
Ez a szöveg semmivel sem több egy „absztrakt” (értsd: harmadosztályú) halandzsánál.
Nem csak a „jogi személyiségű gazdasági társaságok”, hanem a „jogi absztrakciók” is valóságos részei a társadalomnak, működésük alkotó elemei a „valóságos társadalmi folyamatoknak”.
Az „absztrakt” fogalmát nyilvánvalóan kevered a „virtuális” fogalmával, ám, ha nem kevernéd, akkor sem volna igazad.
„Egy absztrakt világban érhet egy cég egyik pillanatban kétszer annyit mint előtte, minden megtörténhet amit ennek a világnak a kialakított szabályai megengednek, de ennek nem sok köze van (kéne legyen) a valósághoz.”
Akkor most „Sein” vagy „Sollen”? Magadat cáfolod! Azt állítod, hogy valamely cég fölértékelődésének nincs köze a valósághoz, majd (zárójelben), hogy a fölértékelődés a valóság része, csak hát néked nem tetszik a dolog (nicht Sollen).
„A megjelölt videoban annyi hangzik el, h a vagyont természetes személyhez kell kötni és vagyon mértékének az illető teljesítményével kell arányosnak lennie. Ebből a felvetésedre vonatkozó következtetéseket - elnézést, de - én nem tudok levonni. Célszerű lenne inkább Drábiktól megkérdezni ezt egy vita alkalmával!”
Nem célszerű. Drábiktól semmit nem célszerű megkérdezni. Még azt sem, hogy ki dönti el, mi „arányos az illető teljesítményével”, mert – mondom – ezt a gyakorlatban (vö. a szentesi kísérlettel) még a Liskáék sem tudták eldönteni, nemhogy egy Drábik.
Lehet ilyeneket mondani, hogy „botrány”, meg hogy „arányos” meg „természetes” meg „igazságos”… ám amivel a világon semmire nem megy az, aki meg akar érteni valamit. Aki persze a süketelésből, hadoválásból, hohmecolásból él (a sajtóban és egyebütt), az valóban sokra mehet a halandzsával – ha ügyesen csinálja, vagyis abban az esetben, ha nem csak téged tud vele bepalizni, hanem a viszonylag értelmesebb embereket is.
A szélhámosok mindig is az ostoba rajongókból éltek, ma sincs ez másként.
A piac, csakúgy, mint a tőke, történelmi képződmény, nem isteni adomány. Ami pedig azt jelenti, hogy a „csődbemenés” is történelmi termék, konkrétan a tőke terméke. Amíg van tőke, amíg van piac, addig lesz – több-kevesebb – „csődbemenés” is.
Bognárék, Drábikék éppolyan cucimulalista aufkléristáknak képzelik magukat (csak ők nyílt antimarxistákként), mint amilyenek a kvázi marxista Bőndörös elvtársék voltak. Anno azt szavalták, hogy a cucimulalizmus jó dolog, csak az emberek még nem eléggé érettek hozzá erkölcsileg, szellemileg stb., ma – mutatis mutandis – ugyanezt mondják a kapitalista cucimulalisták: a piac elvileg jó dolog, csak az emberek erkölcstelenek, kapzsik, spekulánsok (zsidók stb.), ezért az Isten adta piaci etalont a „természetes személy” természetes teljesítményéhez kell átkalibrálni. És természetesen csakis drábikilag.
Az öreg, sokat megélt emberek pedig már csak mosolyognak ezen. Sok mindent láttunk elmúlni, a drábikokat is látni fogjuk elmúlni. Ha megérjük. A Babarczy-korosztály biztosan megéri.
"1989. februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a “Superior Performance Award” kitüntetésben részesítette az 1988-ban nyújtott teljesítményéért, elsősorban az amerikai alkotmányról készült 32 részes sorozatáért."
Továbbá megkapta a „Gyémántokkal ékesített Turulmadár érdemkeresztet.” A „Stoppoló Anyák zokni forrasztékát.” A „háztömbbizalmi dicsérő oklevelét”, valamint a „Magyar hátranyilazók egyesületének bíborkoszorúját.
"1989. februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a “Superior Performance Award” kitüntetésben részesítette az 1988-ban nyújtott teljesítményéért, elsősorban az amerikai alkotmányról készült 32 részes sorozatáért."
Na ezek végre érdemi felvetések. Megpróbálok válaszolni.
1) Szerintem nem ez az igazi probléma, hanem az, h a vállalkozási hajlandóságot ellehetetlenítheti ha a kockázaton túl felelősséget is kell vállalni. A felelősség korlátozása felfogható kockázat ellentételezéseként. Tehát nem az okozná az elsődleges problémát h hogyan osztódna meg valakinek a magánvagyona ha több gazdasági társaságnak is tulajdonosa, ami valószínűleg feloldható szabályozási kérdés, hanem h egyáltalán nem akarnának vállalkozni. Megfigyelhető folyamat, h szabályozási környezet újabb és újabb engedményeket tesz annak érdekében h növelje a vállalkozási kedvet. Olyan előterjesztés is létezik (European Privat Company) ahol csak jelképes 1 Euro lesz a kötelezően jegyzett tőke mértéke. Másfelől viszont szélesedik annak a lehetősége, h a bíróság áttörje a jogi személyek felelősségkorlátozásának a burkát, és vagyoni felelősség megállapítható legyen a gazdasági társaság tagjának a magánvagyonának a terhére is. Persze kérdés, h ez elégséges -e? Vegyük példának a kolontári iszapkatasztrófát. Zárolták a vezetők vagyonát, ami a cég vagyonával együtt sem fogja fedezni a kár mértékét. Nem merül fel a tulajdonosok (részvényesek) felelőssége? Az ő gazdasági érdekeik szerint működött a cég, adott esetben lehet h épp ők szavaztak meg egy a termelékenységet növelő beruházást, ahelyett h gát felújítására költöttek volna. Nem volna egyszerűbb a helyzet ha eleve a saját vagyonukkal felelnének?
2) Lehet, h a részvénytársaság mint gazdasági forma teljesen eltűnne, mivel a legnagyobb szélhámosságok egyike. Micsoda botrány az, h egyik pillanatról a másikra egy cég kétszer annyit ér mint előtte! A probléma az, hogy ezek a jogi személyiségű gazdasági társaságok a társadalom meghatározó elemeivé válnak, miközben a társadalmat a természetes személyeknek kéne meghatározni, és nem jogi absztrakcióknak, amiknek nem sok közük van a valóságos folyamatokhoz. Egy absztrakt világban érhet egy cég egyik pillanatban kétszer annyit mint előtte, minden megtörténhet amit ennek a világnak a kialakított szabályai megengednek, de ennek nem sok köze van (kéne legyen) a valósághoz.
3) A megjelölt videoban annyi hangzik el, h a vagyont természetes személyhez kell kötni és vagyon mértékének az illető teljesítményével kell arányosnak lennie. Ebből a felvetésedre vonatkozó következtetéseket - elnézést, de - én nem tudok levonni. Célszerű lenne inkább Drábiktól megkérdezni ezt egy vita alkalmával!
4-6) A gazdasasági társaság jegyzett tőkéje nem jelent garanciát, mivel az a cégbejegyzést követően kivehető. A cég vagyoni helyzete is hasonló a magánszemély vagyoni helyzetéhez, nem átlátható, gyorsan megváltozhat. Adott esetben ha a tagok felelősségének a mértéke nem állapítható meg, akkor egyetemlegesen kellene felelősséget vállalniuk. Azt hiszem ez most is így van bizonyos esetekben.
5) Lásd a MAL -os példát.
Összegzésként annyit tennék hozzá, hogy természetesnek tekintem, h ilyen elgondolásnak számos buktatója van, számos ellenvéleménnyel kell ütköznie, amik nem jelentik azt, h ne lenne létjogosultsága a felvetésnek. A társadalomtudományok közös jellemzője, h bennük lévő egyensúlyi helyzet állandóan felborul és az újra és újra helyreállítandó. Ezért sosincs végső igazság bennük, mindig van létjogosultsága az új felvetésnek, amit még akkor is érdemes megvitatni, ha jegyzője egyébként okkultizmussal meg egyéb mifenékkel is foglalkozik. Különösen akkor érdemes ha azt valaki csípőből marhaságnak tudja nevezni és maga az elmélet széles körben elterjedt, népszerű. Ha van olyan, hogy az értelmiség felelőssége, akkor ez az lenne.
Az Állam jogi személy ugyebár. Akkor ő se legyen, igaz, mert mindenféle alantasságra képes, mint láthattuk a történelem során?
És akkor majd a közfeladatok finanszírozását (hogy a legkézenfekvőbb példát hozzam fel) - központi adózás helyett - úgy intézzük, hogy minden polgár elmegy reggelente a Kossuth térre, ott megszemléli a sok tízezer közfeladat standját, és eldönti, hogy melyiknek ad és mennyit. És akkor a közfeladat felelőse felmarkolja a több tonna aprópénzt és elmegy intézni az ügyeket.
A pénzt természetesen nem bankba viszi, mert az is jogi személy és alantas, hanem otthon tartja, és saját kezűleg hordja szét a közfeladatot ellátó magánszemélyek lakására.
„Ha elvárunk bármit is egy publicistaként fellépő (tehát önmagát így pozicionáló) személytől, akkor az csakis az előítéletek elleni kíméletlenség lehet, más nem érdekel tőlük.”
A publicistával szemben több lényegi „elvárás” létezik. Az egyik alapelvárás, hogy képes legyen megfogalmazni egy olyan mondatot, amelynek van füle is, farka is, illetve a füle-farka között van minden, ami tartalomnak minősül. A másik alapelvárás, hogy több ilyen mondatot is képes legyen megfogalmazni, a publicisztika ugyanis több mondatból áll. Fontos még, hogy a mondat füle a füle helyén, a farka a farka helyén legyen, és nem összevissza.
Ha pedig „elvárunk bármit” (értsd: akármit is várunk el) a publicistától, legalább azt meg kell tudnunk mutatni a publicistának, hogy milyenek a vele szemben támasztott alapkövetelmények.
A te („elváró”) mondatodnak viszont se füle, se farka. Nyilván tartalmilag sincs, ti. az „előítéletek elleni kíméletlenség” nem jelent semmit (vö. előítéletességből fakad, hogy az előítélettel szemben kíméletlennek kell lenni stb.), másrészt a mondatod (stilárisan) egy olyan publicisztikai állatféleséghez hasonlít, amelynek nyuszifüle és rókafarka van – szerintem ez a súlyosabb hiba.
Ha többes számban kezded a kioktatást, akkor fejezd is be többes számmal, legyen hozzá bátorságod! És legyen hozzá tudásod természetesen, ugyanis akkor be kell tudnod bizonyítani, hogy mindannyian azt várjuk el a publicistától, amit szerinted elvárunk.
Ha viszont nem tudod bizonyítani, amit állítasz, akkor te is légy olyan, mint a kisibolya, mint a kiseszterke, szerényen traktáld a közönséget a privát semmiddel, ami ugyan (értelemszerűen) nem kíméletlen küzdelem az előítélettel szemben, de legalább te is megszólaltál a fórumon.
Tehát. A kontraszt kedvéért még egyszer a mondatod: „Ha elvárunk bármit is egy publicistaként fellépő (tehát önmagát így pozicionáló) személytől, akkor az csakis az előítéletek elleni kíméletlenség lehet, más nem érdekel tőlük”.
Ha nem csak a publicistával, hanem önmagaddal szemben is volna minimális elvárás benned, akkor ez így hangoznék: A publicistától azt várjuk, hogy oldja az előítéletességet.
Ennyi. Ám ez esetben bizonyítanod kell, hogy a publicistától mindannyian ezt várjuk, és csak ezt várjuk, különben – mondom –, ha a „zemberek” föltételezett véleménye mögött lapuló, nyuszifülű elvárásodat egy jókora rókabránerrel zárod („más nem érdekel tőlük”), akkor éppoly viccessé válsz, miként a Babarczy Esztert logikus gondolkodásból kioktató Állományjavítónak sikerült itt röhejessé alakulnia. Állományjavító Babarczy szemében keresgéli a szálkát, miközben ennen tudatlansággerendája szétnyomja a fejét.
Babarczy nem az „igaz”, hanem „igazabb” kifejezést használja.
Babarczy nem arról beszél, hogy miért igaz, amit állít, hanem egy többszörösen nyuszifülű mondatban idézőjelbe teszi az „igazabb” szót, ezzel gyakorlatilag idézőjelbe téve sajátmagát is, Babarczy nem a gondolatát (annak igazságát) bizonyítja, hanem azt magyarázgatja, hogy miért gondolja ő azt, amit gondol.
Hogy egészen világos legyen, a normális kérdés így hangoznék: miért igaz, amit állítok? Babarczynál viszont: miért gondolom azt, amit gondolok?
Sag’schon, hogy miért gondolod! Igaz vagy nem igaz?!
Aki viszont nem képes védhető mondatot fogalmazni, sokszorosan át- meg átrelativizálja a szövegét, s mindezt zsigerből teszi, vagyishogy Babarczynak még a véleménye is csak a véleménye szerint való vélemény.
Miért gondolom, hogy "igazabb", amit én mondok, mint amit Drábik mond? Az összeesküvéselméletek radikálisan leegyszerűsítik a valóságot, ahelyett, hogy tények alternatív elemzéseivel kísérleteznének, indulattal feltöltött hittételeket kínálnak. Egy összeesküvés-elmélet immunis a tényekel szemben. Én szeretném azt hinni magamról, hogy a tényeket képes vagyok felfogni, noha az értelmezésem eltérhet másokétól atekintetben, hogy melyek a releváns tények, és hogyan lehet őket értelmezni az adott politikai kontextusban.
Ez részint semmi (az „összeesküvéslemélet” rossz dolog stb.), részint még a biztonságos semmi ellen is (külön) bebiztosítja magát a szerző: „szeretném azt hinni magamról, hogy a tényeket képes vagyok felfogni”.
Nem „azt hiszem magamról” (noha még ez is borzalom, helyesen így hangzik: „képes vagyok a tényeket fölfogni”), hanem: „szeretném azt hinni magamról”. És persze az obligát posztmodern relativizálás: „az értelmezésem eltérhet másokétól” (Almási szerint Babarczy „hazavágta” a posztmoderneket), és még ez sem elég, mert: hogyan térhet el Babarczy értelmezése mások értelmezésétől? Hát úgy, „atekintetben”, hogy „hogyan lehet őket értelmezni” (és a „tények” nála is személyes névmással, hogy ránduljon görcsbe a „szintén zenész” almásilag vezetett elitértelmiségi kiskeze).
Még egyszer: Babarczynál az értelmezés eltérése „atekintetben” eltérés, hogy miként lehet a tényeket értelmezni „az adott politikai kontextusban”. Ez nem paródia, ez lett itt leírva, és amelyre így reagál a Nagy Kioktató:
Írhatná azt is, hogy rossz válasz logikailag, jó válasz argumentációsan, hisz’ sem a logika, sem az érvelés fogalmát nem ismeri (vesd össze), míg a helyes reflexió így hangzik: Babarczy szövege nem rossz érvelés, ti. a nem érvelés nem rossz érvelés. Márpedig annak magyarázgatása, hogy miért gondolom, amit (amúgy nem) gondolok, illetve az abbéli halandzsázás, miszerint az értelmezés úgy térhet el mások értelmezésétől, hogy adott esetben eltér mások értelmezésétől, nem érvelés.
A logikához pedig az egésznek úgy nincs köze, ahogyan van.
Egyébként nagyon érdekes: Babarczy szövege posztmodern, relativizáló taknyolás: „szeretném azt hinni magamról, hogy a tényeket képes vagyok felfogni”, míg a reakció kvázi az ellentéte, álmodern kioktató barmolás; tehát látszólag teljes a stiláris ellentét, mégis elmondható: megtalálta a zsák a foltját, mert tartalmilag mind a két ember (szövege) totálisan üres.
Nem akarok új hozzászólást nyitni, ezért idenyomok még egy megjegyzést:
Ugyan az a kaptafa, értékelhető érv nélküli sértegetés.
Gördülő Kő 2010.11.25 07:05:45 (19056) Mindenki hallott már olyan természetes jogi személyekről (emberekről), akik lopnak, csalnak, gyilkolnak, stb. Ennek ellenére eddig viszonylag kevés embernek jutott eszébe, hogy ki kell irtani az emberiséget. @
Mivel a jogi személy megszüntetéséhez senkit nem kell kiirtani, ezért nem értem, hogy a fenti érvelés mire vonatkozik.
Sem nem „sértegetés”, sem nem „érvelés”, hanem analógia. Gördülő Kő arról beszél, hogy a polgári rend, a tőkés szisztéma attól még nem veszti érvényét, hogy a kapitalizmusban bevett gyakorlat a „becsődöltetés”. Ami persze nem azt jelenti, hogy Gördülő Kő megcáfolta Marxot (vö. A tőke), „csak” azt jelenti, hogy jelzi: végső soron Drábiknak sincs igaza, Drábik is csupán tapenol a probléma körül (mint tót a pinán), vagyis amely problémával szemben abszolúte tehetetlen. Politikailag is, intellektuálisan is.
(Aki átélte a hetvenes-nyolcvanas évek Liska-vitáit például, pontosan tudja, hogy gyakorlatilag mennyit érnek a Nagy Messiások Nagy Ötletei – amelyek egyébként kivétel nélkül mind: csövekben a lukak. Például, ami Drábiknál a „természetes személy”, az Liskánál, mutatis mutandis, az erkölcsi tőkével bíró vállalkozó stb.)
Nem látom az összefüggést! Miért is kéne ezt a képtelenséget elfogadni?
Elárulom, h mi a nyilvánvaló: az un. jogi személyiség elnevezés egy olyan jogi absztrakciót takar, amelynek célja a felelősség korlátozása, nem csak anyagi, hanem etikai, erkölcsi értelemben véve is. Miért kéne személyekhez kapcsolódó jogokkal felruházni valamit ami nem személy, nem büntethető, nincs lelkiismerete, akár örök életű, stb.? Drábik, akinek rögtön két jogi diplomája is van, azt mondja, h nem kell, sőt kifejezetten káros struktúra. Mindenki ismeri a kifejezést: „becsődöltetni”; mindenki hallott már egyik cégből a másikba átmentett vagyonról; stb.
Hogy kiknek mivel könnyű azonosulni, az nagyon sok olyan személyes tényezőtől függ, amiről általánosságban nem lehet alappal nyilatkozni, az azonban nem nagy feladat, hogy megállapítsuk és igazoljuk hogy az általad összefoglalt drábiki felvetés ökörség.
Az egyik mozzanatot már többen érintették, azt, hogy egy jogintézménnyel, megoldással való visszaélési lehetőségek nem szükségszerűen indokolják az adott jogintézmény felszámolását, hanem adott esetben leginkább a szabályozási és igazságszolgáltatási keretek módosítását, ugyanis az adott jogintézmény vagy megoldás számos előnye, netán nélkülözhetetlensége is vizsgálandó és mérlegelendő egy ilyen döntés során, nemcsak a révén elkövethető visszaélések.
Konkrétan.
1) mivel a tőkeallokáció optimalizálásának és szabadságának feltétele az, hogy egyetlen természetes személy egynél több tőketársaságban is részt vehessen, diverzifikálhasson, nyilvánvalóan szükséges, hogy a természetes személy a különböző formákban (kft-nél törzsbetét, rt-nél részvény stb.) eszközölt befektetései között megoszthassa a rendelkezésre álló tőkéjét. Ha azáltal, hogy egy kft tagja vagyok, a teljes vagyonommal kellene felelnem a kft kötelezettségeiért, akkor nyilván nem lenne lehetőségem egy másik kft-ben is részt vennem, hiszen az egyik esetre már nem tudnám fedezni a felelősséget, hiszen az első kft-tagsáágom folytán szükség esetén erre kellene lekötnöm a teljes vagyonomat.
2) Részvényeket sem vehetnék, hiszen az Rt is korlátolt felelősségi típusú társaság, és így ha veszek egy MOL részvényt, akkor a MOL minden döntéséért a részvény értékétől függetlenül teljes vagyonommal kellene felelnem.
3) Az előbbi példából látható, hogy az általad idézett drábiki megoldás (én a te idézetedet ismerem, tehát ezzel kapcsolatban érvelek, ha Drábik mást mond, akkor kérlek, jelöld meg, hogy miben) nem tudja kezelni az arányossági kérdéseket. Ha nekem egy kft-ben 10%-nyi törzsbetétem van, másnak meg 90%, akkor hogyan osszuk meg arányosan a felelősséget, ha egyszer mindenki mindazzal felel, amije van? Ráadásul lehet, hogy a 90%-os tulajdonos szegényebb, én meg a 10%-ommal amúgy gazdagabb vagyok, s így a kártérítési felelősség az előbbieken túl is aránytalan lenne.
4) Nyilvánvaló az előbb vázolt helyzetből, hogy – még ha el is fogadnánk a példa kedvéért a felvetést – a szegényebb ember által tulajdonolt kft ugyanazon kár esetén kevesebbel tudna helyt állni, mint a gazdagabbé, ez pedig ismét aránytalan lenne, ezen felül ellenőrizhetetlen, hiszen a vagyoni viszonyok akár napról napra változhatnak. Az NyRt-k esetében a helyzet még nyilvánvalóbban abszurd, hiszen nem felelhetek egy csőd esetén olyasmiétr egy elpőre meghatározhatatlan, de a teljes vagyonomat érintő mértékben, amit velem együtt más százezr kisbefektető tulajdonol, nem is beszélve arról, hogy
5) a tőketulajdon és az ügyvezetés elválik egymástól, azaz a törzsbetétes nem szükségszerűen ügyvezető, a részvényes meg még kevésbé szükségszerűen CEO, a napi üzleti döntések tényleges és felelős meghozatalában nem vagya nem szükségszerűen vesz részt, tehát felelősségük sem az övé, ő azt kockáztatja, amit az üzletbe fektetett. Az ügyvezető felelőssége viszont személyi és adott esteben teljes vagyonára kiterjedő felelősség, tudatos és törvényszegő károkozás esetén.
6) Említettük a transzparencia kérdését, az egyes ember vagyoni helyzete változásainak nyomon követésével kapcsolatos problematikát. Ennek figyelembe vételével (az előzőekben mondottak, mindenekelőtt a felelősség korlátozásának a diverzifikáció miatti elkerülhetetlensége fenntartásával) azt kell mondanunk, hogy éppen a korlátolt, de meghatározott mértékű tulajdonosi felelősség a tiszta és tisztességes megoldás, mert így mindenki, aki a céggel kapcsolatba kerül, pontosan tudhatja, hogy a vállalt tulajdonosi felelősség mértéke mire terjed ki.
Ugyan az a kaptafa, értékelhető érv nélküli sértegetés.
Gördülő Kő 2010.11.25 07:05:45 (19056) Mindenki hallott már olyan természetes jogi személyekről (emberekről), akik lopnak, csalnak, gyilkolnak, stb. Ennek ellenére eddig viszonylag kevés embernek jutott eszébe, hogy ki kell irtani az emberiséget. @
Mivel a jogi személy megszüntetéséhez senkit nem kell kiirtani, ezért nem értem, hogy a fenti érvelés mire vonatkozik.
Gördülő Kő 2010.11.25 07:05:45 (19056) "Nem szeretnék jogelméleti vitát indukálni, csak azt kívántam érzékeltetni, h könnyű azonosulni Drábik felvetésével"
Neked. Nekem pl. egyáltalán nem könnyű. Sőt! @
Aham...miért is nem? Csak és kész?
Gördülő Kő 2010.11.25 07:05:45 (19056) Ha találkozol vele, légy szíves add át neki gratulációmat.
Ez az általad közölt tény azonban nem jelenti azt, hogy Drábik közgazdasági kérdésekben is kompetens. Pláne akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy vannak emberek, akik - bár korábban esetleg normálisak voltak - idővel elveszítik a józan eszüket. @
Az életrajzából kiderül, h öt éven keresztül szerkesztette a Szabad Európa Rádió világgazdasági magazinját (Kézdi Pál néven).
