Az ígért beszámoló.
Előre is elnézést, hogy hosszú lett, mint a Gyűrűk Ura trilógia, de nem volt szívem megvágni. :-)
Osztrák körverseny, 6. szakasz Podersdorf am Neusiedler See.
Ismét sikerült kijutnom Vanda jóvoltából (még egyszer köszönöm) az osztrák körverseny időfutamára. És ismét nagy élmény volt.
Most megálló nélkül mentünk, és így másfél óra alatt ki lehet érni. Időben közelebb van Tatabányához, mint a Balaton.
Már oda úton is látszott, hogy verseny lészen, egy full (2007-es) Discover színekbe öltözött turista mellett mentünk el. A városba érkezve pedig (deja vu) megint csak egy Lottos volt az első, aki szembe jött. Ezúttal felismertem, Matthew Lloydot erősen megkülönbözteti az auszi bajnoki mez.
Aztán egy kanyarban várakozva Jani Brajkovic és valamelyik svájci fiú (talán Schär volt) húzott el mellettünk. Jó helyen jártunk. :-)
Idén kicsit tovább lustálkodtak a versenyzők, fél tizenkettőkor még alig volt mozgás, a Milram busza parkolt be, és a Tinkoff lakóautóját lehetett látni. No, ez a szakadt kis kocsi még nem a harminc millás költségvetésből volt. :-)
Vandáék ekkor elmentek fürödni, mivel a család jelen lévő 2/3-ad része csak mérsékelten érdeklődik a kerékpár iránt, viszont a strand meglehetősen kies kis hely. Jómagam kevésbé vagyok vízbarát, így inkább elindultam „vadászni”. :-)
A rajthelyet illetve a mögötte található „interjúszobát” ekkor építette a műszaki stáb.
A képeken is látszik, hogy kéznyújtásnyi távolságra lehet kerülni a versenyzőkhöz. Az egész versenyre ez a jellemző, mondjuk Bettini és Boonen körül volt egy kis nyüzsi, de messze nem akkora, mint egy nagy versenyen. Aki autogramra szeretne vadászni vagy testközelből csodálni a technikát, annak ideális hely. Lehet, hogy az Elk Haus körül nagyobb volt a tömeg, de őket idén se láttam.
Most egy rezesbanda is kitelepül, pont odaérkezésemkor kezdtek bele a műsorukba, bár jelenlétük pontos oka csak később derült ki.
Innen a pálya mentén kezdtem csavarogni. Több promóciós sátor is volt, osztottak helyi újságot, lehetett kávét kérni, és minden elhaladónak a kezébe nyomtak egy Coca-Cola Zerot. Szigorúan kibontva, hogy meg kelljen inni. :-)
A motorosoknak ekkor volt az eligazítás, majd indultak pályát bejárni. Akárcsak egy éve, idén is voltak civil segítők a csendőrök mellett, valszeg egy helyi motoros klub lett bevonva a rendezésbe.
Miután látta az Astana egyik kocsiját elcsorogni a promenádon, gondoltam megnézem hova mehet, hátha megtalálom a főhadiszállást (nem ott voltak, mint egy éve). Ekkor ismerősökkel hozott össze a szerencse, mondhatni egy fél topiktali jött szembe, Szami, E., Ida, és A.Armstrong személyében.
Ők ekkor már levadászták az Astanát és éppen a Bonnen/Bettini projekt megvalósításán munkálkodtak. Csatlakoztam, megnéztük a rajthelyet (az ottani szállodában lakott a Quick Step). Mivel azonban a vágyott személyeknek nyoma sem volt, tovább nézelődtünk. Ott állt a Columbia busza a járda mellett szó szerint „túl a sövényen”, Ceramica egyszerűen a parkolóba telepedett a befutótól tíz méterre, Pippo Simeonit ekkor még nem láttam, de ami késik... :-)
A kisebb csapatok, mint a KTM vagy a Volksbank csak egy autóval és egy sátortetővel érkeztek, de még náluk sem volt kint senki. Viszont a parkban ott voltak a Lampresok, és körülöttük már volt élet. A szomszédosak voltak a Milrammal és az olasz legénység mér adta a szokásos dumaszínházat. Éppen valami csapatmegbeszélés volt, az egész csipet csapat ott gubbasztott egy padon, a Főnököt hallgatva. Illetve nem hallgatva, mivel olaszokról beszélünk, szóval egyszerre mondta mindenki a magáét, hiába igyekezett Botempi rendet tartani. :-)
Még nem voltak beöltözve, csak (feltehetően) Longo volt már mezben, a rajtszámát igyekezett ráapplikálni a mezre. Megjegyzem, hogy így egy hét után a rajtszámok egyike-másika bizony elég meggyötört állapotban volt, nem mindegyik volt már olvasható. Hiába, ez nem a Tour, ahol minden nap új rajtszámot adnak.
Itt láttam minden idők legprofibb autogram-vadászát. Volt néki egy albuma, melyben minden kerekesről egy fotó, mindez csapatonként rendezve. És a félénkség nyoma sem volt benne, simán odament bárkihez. Mondhatni szerencsére, mert nyomában a lányok is sikerrel gyűjtögettek.
Én meg fotóztam. :-)
A kék pólós úriember egyébként Emanuelle Bindi volt, amit a pólója hátára húszcentis betűkkel írt feliratból tudhattunk volna, ha nem nézzük valami szerelőnek. :-)
Ami az olaszok közlekedési szokásait illeti.
Nem gyalogoltak. Semennyit...
Még a szomszédos Milramhoz is bringán mentek át.
És a technikájuk...
Nekifutás, majd egy lólengő-olimpikont megszégyenítő ollóval fel a nyeregbe és usgyi. A megállás pedig: fék nincs, azt köznapi használatban nem koptassuk. Leugrottak a gépről és futással „kigurultak”. :-)
Fenomenális volt.
A Lampre után visszaindultunk a rajt felé, ahol egy kis ünnepségnek lehettünk tanúi. Egy részéről valszeg már le is maradtunk. A „Bajnokok sétányán” Hálivúdi mintára csillagot kapnak a nagy versenyzők, idén Patrick Sercu (kiváló belga pályaversenyző és sprinter, Tokió olimpiai bajnoka 1000 méteren, 1974-ban Tour zöld trikó győztes), Jeannie Longo - a Nagyasszony, és Paolo Bettini kapott csillagot. A vitathatatlan sztár Pajolo volt, a rezesbanda elfújta tiszteletére az olasz himnuszt (valószínű, hogy Longonak és Sercunak is játszottak, de arról lemaradtunk), videózták, fotózták, nyilatkozott, végül autogramot osztott.
Ez utóbbiból szerencsére a magyar rajongók is részesültek, bár Bettini majdnem meglépett, de némi sprint árán a hotel kapujában szerencsére sikerül bekeríteni a csapatnak. :-)
(A hármas csoportkép nem saját, a verseny weboldaláról van)
Bettini után elindultunk az Astana felé. Út közben benéztünk a Quick Stephez (Boonen sehol), a CSC és a Rabosok is lustálkodtak még valahol, de a Navigarehoz épp akkor érkezett meg az argentin sprinter Richeze, és a társa Tomei. Akár valami turisták, hátizsákkal a hátukon érkeztek (egyébként a versenyük után ugyanígy távoztak. :-) ). Ők nagyon az elején indultak, mivel Richeze az utolsó helyen állt, Tomei pedig csak kettővel előtte, de aláírást azért adtak.
Az Astana a promenád egyik jobb hotelében kapott szállást a Gerolsteinerrel együtt. A járművek kint parkoltak az utcán, meg lehetett csodálni mindent. Az ajtón kint volt a németek plakátja, igazán profi munka, rajta minden versenyző és segítő, olyan lényesen infókkal, mint a szobaszám, és hogy mikor van a vacsora.
Miután a versenyzők sehol nem voltak, a Mohamed-hegy viszonylat alapján bemerészkedtünk.
Az előtérben éppenséggel Mazet és Brajkovic jött szembe, mentek fel a szobáikba. A légkondis étterem egyik sarkában ebédelt a csapat, némi hangzavar kíséretében, mintha ünnepeltek volna valamit. Nem akartuk zavarni őket, ezért inkább kiültünk a teraszra, némi innivaló kedvéért. A szomszéd asztalnál a Gerolsteiner kávézgatott, de oda se neki. :-)
Megjegyezném, hogy ez tényleg a település egyik legjobb hotele volt, mégse néztek ki minket, amiért csak fejenként egy pohárral ittunk. Sőt egy rendkívül kedves magyar pincérrel hozott össze a szerencse, aki ugyan a versenyről semmit nem tudott, de nagyon aranyos volt.
Innen újfent a Quick Step volt a cél (Boonen nélkül nem érhet véget a nap), ahol meglehetős mázlink volt. Ugyanis tornádó éppen akkor viharzott ki a buszból, amikor odaértünk. Mondhatni belénk botlott. :-)
Természetesen nem úszta meg aláírás nélkül, bár volt némi fennakadás, tele volt mindkét keze. Az egyikben a szent és sérthetetlen kávé volt a másikban mittudoménmi (talán törölköző). Ezen ne múljon a dolog, a jó úttörő ahol tud segít alapon nyújtottam a kezem a kévéért (szívesen fogom én amíg aláír :-) ). Boonen vette a lapot, még poénkodott is valamit, feltehetően, hogy ne igyam meg (flamand nyelvtudásom igen csekély). Aláírt, visszavette (becsszóra nem tettem bele semmit :-) ), majd elvonult egy asztalosműhelybe dolgozni. :-)
A verseny legnagyobb sztárjaival felvonuló QSI ugyanis azzal biztosította a nyugodt felkészülést, hogy beköltözött egy asztalosműhelybe, ott a félkész ajtók mellett görgőztek az versenyzők.
Mivel eljött a Vandáékkal megbeszélt idő, otthagytam a csapatot és vissza mentem a kocsihoz. A strandolás jó volt, jöhetett a Hasselbacher projekt. :-)
Megint csak mellénk szegődött a szerencse, René épp akkor érkezett bemelegíteni. Vanda azon mód aláíratta vele a sárga trikóját, majd készült egy közös kép Verával.
Haselbacher elvonult bemelegíteni (messze ő indult a csapatból legelőször), mi pedig még nézelődtünk egy kicsit. A kihelyezett kempingszékeken két úr beszélgetett. Az egyikük hátát igen érdekes tetoválás díszítette, egy indián törzsfőnök-fej. Gyanúsan ismerős volt már hátulról és, így jobban megnéztem, hát biza Sean Yates volt a sportigazgató. Ööö, izééé, ezt azért nem gondoltam volna...
Nem ez volt az egyetlen mintája, a karján és vállán is volt ez-az.
Hát ezért mondta Vanda, hogy második Billy Bob. :-)
Azért Vanda vele is aláíratta a mezt, elvégre mégis csak volt rajta versenyen is olyan, és két Giro győzelmet is levezényelt a mester.
Ekkor láttam először a két leányzót talpig 2005-ös Discovery időfutam-mezben.
Szerintem szlovénok lehettek, mert Janival beszélgettek később, volt egy Johanos pólójuk, azt íratták alá mindenkivel. Egészen belakták magukat, később Alan Buttler szerelő adott nekik kólát, végül a verseny után mintha az egyik csapatkocsiban láttam volna őket – kellett nekik majd fél napig ott táborozni. :-)
René után egy kis versenynézés (összefutottunk Kuryutával is), majd vissza a csapathoz, ahol Jani épp kint sziesztázott a járdán.
Aláírt nekem, majd az érkező Shärnek segédkezett. Olaszul kommunikált mindenkivel, a brit Buttlerrel is, aki viszont angolul válaszolt, végül kiegyeztek némi mutogatásban. :-)
Mazet ekkor már javában gyűrte a görgőket, és megérkezett Frei is, aki erősen németes angolsággal kérte a görgő beüzemelését. Jani viszont sk. intézett minden technikai dolgot.
A várakozást végül siker koronázta, megérkezett Vologya és aláírt. Vagy valami olyasmi, mert ebből a kriksz-krakszból még az is lehet, hogy kapálni küldött el mandarin dialektusban. :-)
A vágyott autogramok birtokában a cél felé indultam – jó lett volna tudni miként is áll a verseny, és ott három nyelven mondogatták az eredményeket. Megint szerencsém volt, mert ismét ráakadtam a négyesre. Egy kisvendéglő teraszán ültek ebédjükre várva, ettem én is egy erősen feledhető pizzát. Ehető volt, de nem hiába nem hallunk a világhírű osztrák konyhaművészetről... :-)
Itt kényelmesen lehetett hallgatni a versenyt, a végzett versenyzők is ott gurultak fel s alá, volt mit nézni. Az egyetlen negatívum a ... (nem találok rá megfelelő szót) pincér volt. Az osztrák úriember csak pár szót tudott magyarul, azokat viszont előszeretettel használta. Ami nem lett volna baj, ha nem olyan szavak lettek volna mint a „szeretlek” és a „cica”/„cicus”. Csodáltam a lányok türelmét. Bár a végén Szami kandúrbandiként köszönt el tőle, de nem hiszem, hogy értette. :-)
A verseny sajnos rosszul alakult, Gusevet hatodiknak mondták, mikor célba ért, amiből már lehetett sejteni, hogy nem lesz jó, aztán ahogy Rohregger közeledett, úgy emelkedett a szpíker hangja, végül a kiabálásából lehetett sejteni, hogy sikerült neki a bravúr.
Az eredményhirdetés alaposan elhúzódott, még az is belefért, hogy kandúrbandi nem állt éppen a helyzet magaslatán a fizetéskor. A ceremónia teljesen korrekt volt, a müezzin szépen felkonferált mindenkit, mint a Touron, voltak hasoszok, polgárjenők, pezsgő, ami kell. :-)
Összességében nagyszerűen megszervezték a sógorok a versenyt, igaz, 60 évük volt belejönni. :-)
