A korabeli viszonyok ismeretében ez a kétmillió fő teljesen irreálisnak tűnik.
Bár azt nem tudom, hogy a korabeli Egyiptom népessége mennyi lehetett (én úgy 5 és 10 millió közé saccolom), de szerintem Izrael népessége még Salamon királysága idejében sem igen érhette el a kétmillió főt.
Tegnap este megnéztem a könyvemben a Kivonulás két különböző datálását, de mivel nem írtam jegyzetet, ma délutánra kiment a fejemből:-)
Egyébként az egyik verzió szerint a Kivonulás valóban II. Ramszesz idején volt, a másik - korábbi - datálás szerint pedig valamelyik Amenophis idején, de azt már elfelejtettem, hogy melyik alatt is.
Mindenesetre a fáraó pusztulása a Vörös-tengerben, ill. pontosabban a Nádas-tengerben nyugodtan a fantázia világába utalható...
A Biblia adatai hol pontosak, hol misztifikáltak, tekintve hogy nem egy szerzőről van szó, ráadásul a történtek után több évszázaddal rögzítettek jópár dolgot.
Például a klimatikus ingadozások tényleg azt okozták Egyiptomban, hogy egymást követő aszályos évek után bő termésű évek jöttek, ennek a jelképe a hét szűk és hét bő esztendő, mert a 7-es ősidők óta misztikus szám.
Ha elfogadjuk a kivonulás történetet, akkor a zsidók rabszolgák voltak, hatalmas tömegben egyik napról a másikra elindultak, az utánuk küldött egyiptomi sereg - ennyi ember visszatoloncolásához az összes hadrafogható ott lehett - pedig megsemmisült. Vagyis Egyiptom gazdaságilag és katonailag összeomlott. De a környező államok nagylelkűek voltak, és megvárták, amíg magukhoz térnek az egyiptomiak. Nyilván.
Kifelé vonultak kis csoportokban. Ha elfogadjuk a Biblia adatait, akkor jóval később értek Kánaánba, mint amennyi idő alatt egy népcsoport átvonul. Még bolyongtak egy kicsit a sivatagban. Ha közben szövetségre léptek egymással, már elég erősek lehettek egy invázióhoz.
Igen, de ha kis csoportokban vándoroltak volna be Kánaánba, akkor hogy tudták volna ledönteni Jericho falait meg elfoglalni a többi kánaánita városállamot, szétverve Shishera nagyúr seregeit is?
az Exodus a jelenlegi régészeti és történelmi tudásunkkal nem igazolható.
Vajon miért nem szerepel az egyiptomi krónikákban ez a kétségkívül jelentős esemény?
Valaki vagy valakik talán utólag kitöröltették a krónikákból? Ez sem elképzelhetetlen.
Vagy tényleg kis csoportokban ment volna végbe az Exodus, mint ahogy az egyik dokumentumfilmben is fölvetették?
Ebben az esetben viszont az Egyiptomból kivonuló izraeliták korántsem képviseltek volna akkora katonai erőt, amekkorát a Biblia sugall.
Bár - ha az egyiptomból kivándorlók szövetségre léptek a Kánaánt körülölelő hegyvidéken élő félnomád szemita népekkel, akkor már megint teljesen más a képlet.
Én tehát azt mondom, hogy ha a Szentírást figyelmen kívül hagyjuk, akkor a jelenlegi tudásunk elégtelen az Exodus leírására, ismertetésére.
Marad a Pentateuchos, mint egyetlen részletes forrás...
Én úgy tudtam, hogy az egyiptomiak nem igazán írtak a zsidókról addig, amíg a kis államalakulataik létre nem jöttek. Az i.e XI. századtól már több forrásban említik a királyaikat, és onnan próbálnak visszafelé számolni. Az Exodust mintha II. Ramszesz idejére tennék, de ebben most nem vagyok biztos. Másrészt ha az Exodus tényleg kis csoportokban ment végbe, akkor az Egyiptomon keresztül-kasul mászkáló nomád/félnomád/kereskedő népek tengerében ez fel se tűnt.
Megy egy sorozat a Nat Geón Leplezetlen Biblia címmel.
Eredeti angol címe The riddles of Bible (A Biblia rejtélyei).
Nézi valamelyikőtök?
Az egyik részben Sodomáról, Gomorráról és Jerikóról volt szó.
Régészeti kutatások szerint Jerikót Kr.e. 1.500 és 1.470 között egy földrengés romba döntötte, majd a romba dőlt falakon át ellenség özönlött a városba, akik nagy pusztítást rendeztek ott (tűzvész nyomai).
Ezek után Jerikó mintegy négyszáz éven át lakatlan volt.
A Józsué-féle izraelita honfoglalás viszont a hagyományos bibliai kronológia szerint csak a Kr.e. XIII. században zajlott le, más Biblia-kronológusok szerint pedig a Kr.e. XIV. században.
Józsué harcosai tehát csak két-háromszáz évvel Jerikó falainak leomlása után érkeztek a városhoz és egy elhagyott, romba dőlt várost foglaltak el?
Avagy tévesek az eddigi bibliai kronológiák és az izraelita honfoglalást jóval korábbra kell tennünk, mint eddig?
Vagy el kell vetnünk a Józsué könyvében leírtak szó szerinti értelmezését?
Részlet az Enmerkar és Aratta ura c. híres ószumír eposzból:
"Hajdan Subur országa, Hamazi földje, Ki'engir, Sumer, az egyenlő nyelvű,
a fensőbb erő Nagy Hegye, Ki'uri, Uri földje, ahol minden illendő megvan, Martu országa, a biztonságban nyugvó,
s ég, föld mindensége, minden jámbor nép, 145
egyazon nyelven beszéltek Enlilhez.
De azóta mostanára az úr, a fejedelem, a király,
mostanára Enki, az úr, a fejedelem, a király,
mostanára az úr, a fejedelem, a király,
Enki, a bőség ura, a szilárd szavú, 150
a tudás ura, az Ország bölcse,
az istenek tanácsadója,
a tudással ellátott, Eridu ura
szájukban a nyelvet megváltoztatta,
zavart támasztott benne, 155
az emberiség nyelvében, amely eddig egy volt."
Komoróczy: "Az 'aranykor'-ráolvasás vége a nyelvek keletkezésének mítosza. Az emberiség eszerint az őskorban egyazon nyelven beszélt, de közös nyelvüket Enki isten összezavarta. E sorokban a bibliai 'Bábel tornya' történet (Genesis 11: 1--9), amely ott is 'Sineár földjén', azaz Sumerben játszódik, alapmotívumában mezopotámiai, sumer forrásból is kimutathatóvá vált. Az 'égbe (érő) torony (vagy erőd)' kifejezéshez (Genesis 11:4) vö. a himnuszok gyakori formuláját, pl. 7,30; 15,80; 39,A. 9,16; 39,B. 24,9 stb. 165 skk."
In: Komoróczy Géza: "Fénylő ölednek édes örömében..." -- A sumer irodalom kistükre; Európa, Bp., 1970, 123--124, 370. o.
1. Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. 2. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. 3. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. 4. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. 5. Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai. 6. És monda az Úr: Imé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. 7. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. 8. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost. 9. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére.
-----------------------------------------
Tomory Zsuzsa
A BIBLIA SUMIR ALAPJAI
Professzor Samuel Noah Kramer az ékírás, s a sumir irodalom elismert tudósa, a Pennsylvania egyetem ékirásos tábla gyűjteményeinek gondnoka, valamint az asszirologia tanára, számos könyv szerzőjeként volt ismert a hatvanas években. Ezek között a University of Chicago nyomdája által 1963-ban kiadott The Sumerians című műve a sumir név eredetével, valamint a Biblia számos részének sumir gyökereivel is foglalkozik.
A sumir név eredetével kapcsolatos megállapításai számunkra fontos gondolatot tartalmaznak, melyek a sumir név ősalakját Noé Sem, illetve Szem nevű fiában vélik megtalálni. Kramer itt volt tanárának Poebelnek mindeddig mellőzött, de az ő szemében igen fontos munkájára támaszkodott. A következőkben Kramer idézett könyve szövegének részleteit hozom saját fordításomban.
298. old.:
„Térjünk vissza a sumer vagy inkább šumer név – hogy azt az alakot használjuk, mely az ékírásos okmányokban szerepel – eredetével kapcsolatos nehézségeinkre. Poebelt megdöbbentette Noé idősebb fiának, Semnek a neve, ki távoli őse volt Ašur, Elam, Aram népeinek, s mindenek felett Ebernek, ki a héberek névadója.”
A Sum illetve Sem név nyelvészeti kifejtése után a következőket állapítja meg:
„A Šem név nem az egyedüli olyan név, melyet a héberek a sumerektől kölcsönöztek végmássalhangzó nélkül. Ábrahám szülőhelyének neve Urként jelenik meg a Bibliában. De a sumir név, amint azt már régóta tudjuk, nem Ur, hanem Urim; például Ur-ban = urim-a, s nem ur-a alakban jelenik meg. Ebben az esetben is tehát a Biblia szerzői úgy kölcsönözték e nevet, ahogy azt a sumirok valóban kiejtették, olyan alkalmakkor, amikor nem követte e szót egy magánhangzóval végződő nyelvtani alak.
Ha Poebel feltételezése helyesnek bizonyul, és Šem azonos a Šumer-Sumer nevekkel, fel kell tételeznünk, hogy a Biblia szerzői, vagy legalábbis néhányan közülük a sumereket a héber nép eredeti őseinek tekintették. Nyelvészetileg szólva nem tévedhettek volna nagyobbat: a sumir ragozó nyelv, s nincsen rokonságban az elővetős semi nyelvcsaládokkal, melyeknek a héber nyelv egy része.
Ábrahám őseiben – kik számos emberöltőn át Urban vagy más sumir városban éltek – számottevő sumir vér lehetett. A sumir szellemi és tárgyi műveltség terén nincsen kétségre ok, hogy ezen proto-héberek magukba szívták és magukévá is tették a sumir életvitel számos jellegzetességét. Más szóval: a sumir-héber kapcsolatok bensőségesebbek lehettek, mint ahogyan ezt eddig elképzeltük, s a törvénynek, mely Sionból indult (Ézsaiás 2:2), nem kis számú gyökere sumir földből ered.”
292. old.:
„Semmiképpen sem lehetetlen, hogy ő [Ábrahám] és családtagjai sumir tanokat hoztak magukkal Palesztinába, ismereteket, melyek azután a héber hagyományok részévé váltak, s a héber írástudók ezeket fel is használták a Biblia könyveinek szerkesztésekor.
Bárhogyan is történt, megemlítek néhány párhuzamot a Biblia és a sumir irodalom között, melyek a sumir eredet kétségtelen jeleit hordozzák:
A világteremtés
„A sumirok ... szerint az ősi világtenger a teremtés előtt létezett már. A világegyetem a sumirok szerint egy egyesített égből és földből állott, ezeket e világtenger szülte valamiképpen, s itt a lég istene, Enlil választotta el az eget a földtől – a Biblia ruach-elohimja helyett.”
A teremtés eszközei
„A teremtés mind a Biblia, mind a sumir írók szerint kétféleképpen történt: Isten parancsára jött létre, s »kézi erővel« is lett alkotva. Mindkét esetben isteni tervezés előzte meg a teremtést, bár e szükségszerűség nincsen kihangsúlyozva.”
Paradicsom
„Az Éden kertjének s a bűnbeesés történetének még nem találták meg a sumir párhuzamát. Ennek ellenére számos Paradicsom-kép található, melyek összehasonlítás szempontjából fontosak, ezek között egy segítheti a Biblia teremtés történetének borda jelenetét (Mózes I. könyve 2:21–23) megmagyarázni. Sőt okunk van azt hinni, hogy az isteni Paradicsom gondolata a sumiroktól származik.” (lásd: 147–149. old.)
Az özönvíz
„Már régen felismert tény, hogy a Biblia és a sumir özönvíztörténeteknek számos és nyilvánvaló párhuzamai vannak. Említésre méltó az a tény is, hogy legalábbis egy mezopotámiai hagyomány szerint tíz özönvíz előtti uralkodó élt, valamennyi csodálatosan hosszú életet élt, s ezek igen emlékeztetnek a Bibliában említett özönvíz előtti pátriárkákra.”
Kain és Ábel történet alapgondolata
„A Biblia nyilvánvalóan rövidített Kain–Ábel-története nagy népszerűségnek örvendett a sumir írók és költők körében…” (lásd: 217–23 old.)
Bábel tornya és az emberiség szétszóródása
„Bábel tornyának története kétségtelenül azért született, hogy a mezopotámiai zigguratok létezését magyarázza meg. Ezek a már gyakran romban lévő hatalmas épületek a héberek számára az emberek bizonytalanság-érzéseivel s az ezzel összefüggő hatalomvággyal voltak kapcsolatosak, melyek általában megaláztatást és szenvedést vonnak maguk után. Éppen ezért nem túl valószínű, hogy ez a történet a sumiroknál is meglenne, akik számára a ziggurát az ég és föld, Isten és ember közötti kapocs szerepét töltötte be. Más szemszögből nézve az egynyelvű emberiség gondolatának, mikor »egy nyelvük és azonos szavaik« voltak, s mely boldog állapotot egy haragos istenség szüntetett meg, lehet egy aranykori párhuzama, mely az Enmerkar és Aratta földje sumir epikai történet része (lásd: 262–285 old.).
További párhuzamokat tárgyal még a könyv a következő címek alatt:
A Föld és szervezetei
Személyes Isten
Erkölcstan és erkölcsök
Isteni megtorlás és nemzeti összeomlás
A csapás alapgondolata
Szenvedés és megadás: A Jób-történet alapgondolata
"Az egész ókori Keleten, Mezopotámiától Egyiptomig, de különösen Szíria–Kanaánban az egykorú szövegek – okmányok, hivatalos levelek stb. – emberek meghatározott csoportját habiru néven tartják számon. A habiruk csapatokban vagy bandákban mozogtak, megrohanták és megsarcolták a városokat, kirabolták az utazó kereskedőket, hatalmukba kerítik egyik vagy másik várost, elűzve akár az egyiptomi helyőrséget. Az elnevezés eredeti értelme bizonytalan, és magyarázata körül több mint egy évszázad óta sem nyugszanak el a viták. A sumerogramma, amellyel a szót írni szokták, betű szerint ezt jelenti: ‘fejbe csapó’ (sza-gaz, a SZAG, ‘fej’ jellel), azaz ‘rabló’, más akkád olvasatai: saggásu vagy habbátu, ‘gyilkos’ / ‘rabló’, illetve tágabb értelemben ‘kóborló’ / ‘hontalan’. Ezeket a kifejezéseket azonban mint a tehetetlen hatóságok és a magukat fenyegetve, létükben vagy birtokukban érző városlakók szóhasználatát kell értékelnünk. A habiru vagy habíru szó, a sumerogramma akkád olvasata, nyugati sémi eredetű lehet, eredeti jelentése, az CBR, ‘átmegy’ gyökből, ‘vándor’, ‘kóbor’. Egyiptomban inkább ezt mondták rájuk: ‘poros’ (CPR / apiru), ti. az úttól, amelyen járnak. Kései származéka, a szír afir szó, ‘poros’, pejorativ, megvető értelemben használatos: ‘kitaszított’, ‘hontalan’. A legkorábbi adatok Mezopotámiában bukkannak fel róluk, rablók, zsoldoskatonák, vendégmunkások olyan munkákra, amelyeket mások nem vállalnak, sokszor említik őket a Kanaánból és a tengerparti városokból a fáraóhoz intézett Tell Amárna-levelek: védelmet kérnek ellenük. A habiru gyűjtőnév, csoportjaik ide-oda vándorló hontalanok lehettek, és ahogyan ez lenni szokott, mindenféle menekült, szökevény, állását vesztett karaván-kísérő stb. akadt közöttük. Akinek menekülnie kellett lakóhelyéről, az többnyire, mint Idrimi is, valamelyik habiru csoporthoz csapódott.
Kitaszítottakból, menekültekből összeálló alkalmi csapatokat, amelyek aztán szerves társadalommá válnak, ismerünk máshonnan, más korokból is, ilyenek voltak a párthus Babylóniában, az i. sz. 1. század első felében Anilaiosz rablóbandája (Josephus Flavius, A zsidók története, XVIII, 9), a középkori Közel-Keleten az Abbászida dinasztia ellen harcoló aszaszinok (iszmáiliták), Angliában a legendás Robin Hood, helyenként a vándorcigányok, Magyarországon vagy a Balkánon a hajdúk, Kara Musztafa török nagyvezir szolgálatában gr. Thököly kurucai (1683) stb. Ha a városi biztonságból nézik őket: valóban a társadalomból kihullott vagy kirekesztett emberek (angol social outcast). Hol
zsoldosként álltak szolgálatba, hol pásztornak szegődtek el, hol pedig
egyszerűen rabolni kényszerültek. A habiru elnevezés nem egységes csoportot jelez: “kóbor népség”. Semmiképpen nem “nép” voltak: a minősítésnek nincs ethnikai tartalma.Az i. e. 2. évezred közepén egy ékírásos jegyzék, Szíriából, bizonyos Tunip-Tesub király közel 450 habiru munkásának névsorát adja: sémi, hurri, mindenféle bizonytalan nyelvi eredetű nevek egyaránt vannak közöttük.
</P>
Az itt vagy ott megjelenő habiruk eredetének közös eleme csupán a társadalmi kirekesztettség volt, és nem más. Ha azonban valaki megszervezte és vezette őket, egy ilyen bármire vállalkozó és mindenre elszánt csapat komoly erőt jelentett, ezért is fogadták fel őket szívesen zsoldosoknak. A népesség alacsonyabb rétegeinek helyzete a Közel-Keleten, de mint a tapasztalat mutatja, másutt is, mindkét irányban nyitott volt: könnyen ki lehetett kerülni a társadalom szervezetéből, de a fennálló rend hasadékai, sőt, kapui sem voltak áthatolhatatlanul lezárva. Aki pásztorként helyet talált magának, az előtt már további lehetőségek is megnyíltak: már beilleszkedett az egyébként zárt társadalomba. A Biblia patriarcha-történeteiben több példát találunk erre: Ábrahám mint zsoldoscsapat vezetője legyőzi a kanaáni városokra támadó keleti királyokat (Gen. 14), Jákob mint pásztor él a Hamor sekemi fejedelemtől vásárolt földön (Gen. 34). Ábrahámot hol “kóbor / vándorló (obéd) arámi”-nak nevezik (Deut. 26,5), hol “héber”-nek (ibri) (Gen. 14,13), ez a két terminus más-más oldalát ragadja meg külső identitásának, az első a nyelvi–ethnikait, a második a szociális helyzetbelit. Az obéd jelentése leggyakrabban: ‘elveszett’; juhokról szólva: ‘kóbor’. A héber elnevezés a Biblia több régi történetében láthatóan társadalmi helyzetet jelöl (I. Sám. 14,21; 39,3 stb.). Dávidot a filiszteus vezérek éppen Ákhis király szolgálatában nevezik héber-nek (I. Sám. 29,3). Asszír feliratok (Szín-ahhé-eriba) írják a térségben mozgó arámiakról: “szökevény (halqu), menekült (munnabtu)”. Jiftah vagy Dávid történeteiben nem nehéz felismerni a habiru létforma sajátosságait."
In: Állam-történetek: Az ókori Kelet és a Biblia világából; Élet és Irodalom XLVI/51–52 (2002. dec. 20.), 16–17. o.
Mahler Ede
Zajti Ferenc