Reggeledett. A járókelõ, hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével, mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos léptekkel haladt elõre a szépen lesöpört kõkockákon. Magas termetû, horgas orrú, kórosan sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny birtokosa, kezdõdõ szívbetegséggel a mellkasában. - Jó reggelt, Herr Zimmermann - köszöntötte egy friss hang. A járókelõ megbiccentette csontos arcát a rikkancs felé, de csak hangyányit, s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge melléhez a Szentek életé-t. Az utcán mindeközben folyammá nõtt az emberár. Idõnként egy-egy fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája, mesebeli tûzszerszám, szerteszét hányta a kigyúló szikraesõt. Borongós, didergetõ délelõtt volt. A járókelõ nyugtalanul fürkészett ide-oda, csupa aggály villódzással, s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot, amit keres. Ekkor különös dolog történt. Arcok úsztak el elõtte, szőke hajcsomók és kék tekintetek, majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant néhány ázsiai ábrázat is. Telt-múlt az idõ, dél lett, gyilkos hõség, az égen lobogva izzott a nap kanóca. A járókelõ kábán sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre taszították, akaratereje már csak kusza emlék volt. Öltönye verítékben ázó testére tapadt, cserepes szája, akár a fuldoklóé, vadul kapkodott levegõért. Senki sem segített rajta. Végül délutánba hajlott a nap, a forróság engedett szorításából, s a tömegben mind több lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó épületek is megváltoztak, habár nem lehetett sejteni, mikor és hol kezdõdött e finom átalakulás. A tizedik pagodánál a járókelõ már a csodálkozás képességét is elveszítette, ennélfogva nem számolt tovább. Mintha egy másik életet élne... rég kiesett a fejébõl, voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség keresztjével. Azután mégis - fokról fokra, lépésrõl lépésre - összeszedte magát, a nyugalom hûvös ereje, mint gyógyító vér, öntötte el tagjait. Már látta az utca végét. - Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a következõ szempillantásban egy vidám cérnahang. A járókelõ - alacsony, kövérkés, egészségtõl duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérõsen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével - természetes kínai elõkelõséggel hajtotta meg felsõtestét a legyezõárus elõtt. Épp esteledett.
az ember képessége vagy lehetősége a felelős választásra, ill. a külső (természeti, társadalmi, „isteni”) és belső (tudati, lelki, lelkiismereti, hitbeli) korlátoktól, kényszerektől vagy késztetésektől független cselekvésre. Az akarat szabadságának, ill. determináltságának kérdése komplex filozófiai, pszichológiai, társadalom-lélektani, sőt pszichiátriai probléma. A filozófia történetében az akarat totális szabadsága, ill. totális determináltsága mellett érvelő koncepciók egyaránt léteznek. Ezek az akaratot egynemű jelenség- és folyamategyüttesnek tekintik, és egyvalamilyen létezési szintre redukálva tisztán természeti, ill. tisztán szubjektív jellegűnek vélik. A korszerű tudományos ismeretekre támaszkodó, differenciáltabb koncepciók szerint az akarat több létszférát átfogó, sokrétűen összetett jelenség, és a specifikusan humán, céltudatos akaratérvényesítő tevékenység szabadságfokát a természeti (fizikai, biológiai, életkorbeli stb.), a társadalmi (kulturális, szocializációs, jogi, politikai, ideológiai s ezen belül vallási stb.) és a személyes-egyéni (tudati, lelkiismereti, attitűdbeli, motivációs stb.) tényezők együttesen határozzák meg. A keresztény mitológiában és teológiában a szabad akarat sajátos értelmezése az isten által teremtett világban meglévő rossz (bűn, szenvedés stb.) magyarázatára szolgál. E felfogás szerint nem maga az isten, hanem a jót akaró istennel szembeforduló és a rosszat (a tiltott gyümölcsöt, ill. az egyéni bűnt) választó emberi szabad akarat a felelős a világ minden bajáért; a koncepciót a teológia évszázadok óta igyekszik összeegyeztetni az isten mindenhatóságával, mindentudásával és végtelen jóságával, ill. az isteni kegyelemmel, amelyet némely keresztény irányzatok az isten akaratával megegyező minden emberi szabad választás előfeltételének tartanak.
latinul CARITAS, görögül AGAPÉ, a keresztény gondolkodásban a legfőbb erény, amely elsősorban az Isten és az ember közötti ideális, kölcsönös kapcsolatot jellemzi, de megnyilvánul az önzetlen embertársi szeretetben is. Pál apostol klasszikus leírása a szeretetről az Újszövetség Korintusiaknak írt levelében olvasható. A keresztény teológia és etika szerint a szeretet a legsokatmondóbban Jézus Krisztus életében, tanításában és halálában nyilvánult meg. Szent Ágoston így összegezte a keresztény felfogást a szeretetről: „A szeretet az az erény, amely Istennel egyesít bennünket, ha érzelmeink tökéletesen rendezettek, mert általa ragaszkodunk őhozzá!” Ezt és a keresztény hagyomány többi meghatározását a középkori teológia, Aquinói Szent Tamással az élen, más erényekkel összefüggésben tárgyalta, és a szeretet szerepét úgy jellemezte, hogy az minden erénynek az alapja vagy a gyökere.
Bár a reformáció hitvitái többet foglalkoztak a hit meghatározásával, mint a reményével vagy a szeretetével, a hitújítók Isten emberszeretetének páratlanságát abban látták, hogy kiérdemelhetetlen. Ezért azt kívánták, hogy az emberek közötti szeretetet ne „tárgyuk” motiválja, hanem „alanyukat” formálja át az isteni agapé ereje.
Az újabb filozófiai viták az isteni szeretetet összevetették a szeretet egyéb megnyilvánulásaival, valamint a vele rokon szerelem (erósz) fogalmával, melyet a vágy jellemez.
