AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nem egy malomban őrlünk. Panda azt írta, vannak zenék, amiknek jól áll, ha terjengősek, és csak azért ne kelljen "elvágni", mert 40-45 perc az átlag lemezhossz. Erre reagáltam, hogy igen, ilyenek régen is voltak, és duplák lettek, The Wall, The Lamb Lies, Topographic Oceans stb. De ezek meg voltak szerkesztve négy oldalra, ki volt találva minden precízen. Ma meg azért dupla valami, mert hosszú, ez nem ugyanaz. Egy 60 perces lemezt már tuti duplára nyomnak, holott az O:M szimpla volt eredetileg. Sőt még az Images & Word első kiadása is szimpla volt '92-ben.
Mára viszont annyira silány lett a gyártás színvonala, vagy mondjuk inkább hullámzónak, hogy valóban nem is érdemes 50 perc feletti szimpla lemezekkel próbálkozni, szinte esélytelen, hogy jól szóljanak. Láttam már 40-45 percest is duplán, az a halálom, 2-3 szám, 10-12 perc egy oldal, megtöri a zenehallgatás folyamatát, és nem azért van így, mert a művész így találta ki, hanem pusztán a tökéletlen technológia hiányosságát akarják valamelyest helyrehozni általa. Holott simán lehetne szimpla, csak "audiofilnek" csúfolják, közben meg még így sincs sehol egy átlagos régi lemez hangzásához képest. Ez nem megint egy "régen minden jobb volt"-féle nyugdíjas nyünnyögés, ez tény, elég csak két egészséges fül hozzá, hogy elfogadjuk.
Bár a NIN 90-es évekbeli brilliánsan kreatív, éjsötéten borotvaéles pengéje 2005-re már némileg megszelidült, azért még ezen albumuk is nagyon rendben volt. Ergo simán hajlamos vagyok túllépni a kezdeti pár szám modernül slágeresre vett vibe-ján, végülis jó kis industriál slágerek ezek és aztán a végére úgyis helyreáll a speciális egyedi NIN-es életérzés, legkésőbb az úccsó két szám képében. Tehát a szuggesztív, mágikusan delejes spec flow így is úgyis elvarázsolja azt aki hozzám hasonlóan végig tolja ezt a remek albumot. Azt meg már mondanom se kelll, hogy egy percet sem öregedett. A Reznor művek kiadványai abszolút időt álló monolitok.
mivel a vinyl egy oldalara optimalis esetben 22-23 perc zene fer, 50 perc folott mar szinte minden album dupla LP. akadnak kivetelek, de ez minden esetben a hangminoseg rovasara megy.
Pedig vannak zenék, ill. albumok, aminek jobban áll a hosszabb, terjengősebb, kifejtősebb megközelítés - szerintem Te aztán ezzel nagyon is tisztában vagy -, mert 40-45 percben idő sincs arra, hogy rendesen elmélyedjen benne a hallgató. Itt nyilván speciális műfajokra, anyagokra, gondolok, és nem is azokra a lemezekre, ahol a 60-70-ből 20 perc a resztli, hanem olyanokra, amelyek kerek egészek, szinte töltelékmentesek, nem lenne szíved lecsípni belőle egy plusz szólót vagy egy kiállást sem, mert az úgy koherens, ahogy van. Van egy csomó album, amin olyan kegyetlen jó dalok sorakoznak, hogy a teszem azt 3/4 órás időtartam csak úgy elrepül, hallgatnád még tovább, hasonlóan klassz számokat, de nincs több, kezdheted elölről.
Nem tudom elképzelni, milyen lenne megkurtítva az Operation: Mindcrime, a The Dreadful Hours, az Awake, a Tales From Topographic Oceans vagy a Far Beyond Driven... Ahogy fordítva sem, mert egy Cannibal Corpse-ból nekem egy ültő helyemben bőven elég a 35-40 perc, azután meg inkább egy Genesisre vágyom, mint egy Dying Fetusra. :) (Azért arra is kíváncsi lennék, hogy pl. Bell Witch-ék miként gondolkodtak, amikor elkészült a 83 perces daluk; elég-e 25 kört menni ebből a témából, vagy legyen csak 22, esetleg még több?! Jaaaj, már így is átléptük a CD-formátumot, szarni bele, annyi lesz, amennyi... Nagy talány számomra a funeral doom...)
Nekem egy kicsit kevés itt az input és az inger. Az jobban tetszik, amikor az énekes torkaszakadtából kajabál, mint amikor csak dumál, akkor jön a kraft, de még akkor sem érzem, hogy igazán picsán rúg a zene. Oké, ez emo-hc, értem, nem a düh a lényeg. A 12 perces címadó viszont máshonnan közelít, az tényleg jó, dacára a sok beszédnek. Főleg persze onnan, ahonnan kezdődik az enyhe bekattanás. Az elmélkedős Happy is bejön a végén. És igen, a Guatemala is. Én ritkán hallgatok ilyesmit, és ezután sem fogok sűrűn, viszont mindenkinek ajánlom, hogy lépjen ki néha a kényelmi zónájából, ne hagyja, hogy begyepesedjen, mert váratlanul jól tud esni egy-egy ilyen kis csavargás másfelé, legalábbis frissen tartja az elmét. 10/7
Én az ilyen emocionális poszt-hardcoreokat inkább régebben nyomattam, idővel rá kellett jönnöm, hogy a true metálhoz képest kevésbé szól nekem és kevesebb zenekart is érzek karakteresnek. A Moss Icon azért eléggé karakteres volt, ők az emocore első hullámához tartoztak, ezeket a számokat még a nyolcvanas évek végén vették fel, ami azt is jelenti, hogy pont egészséges volt az egyensúly a panelházi hangulatú punk/posztpunk témák és a későbbi belebonyolódós, posztrockos megoldások között. Azért megjegyzem, hogy én ezt az albumot igazán az epikus címadó daltól kezdve tudom élvezni, viszont a mindenféle újrakiadásokon szereplő négy bónuszdalt is beleértve (a Guatemala konkrétan a kedvenc számom), szóval aki ezeket nem hallotta, abban lehet, tök rossz kép alakult ki a lemezről! A hangzás pont fasza, az énekes teljesítménye nálam pluszpont, olyan átéléssel tudja szavalni/kiabálni a spiris és társadalmilag érzékeny szövegeket. 8/10
Ez nagyon fasza kis találat, dinamikus post-hc a jobbik fajtából, régebben sokat halgattam ezt a műfajt, és rájöttem, hogy tképpen most sincs gond vele. 100/86.
Nem tudom eléggé dicsérni, hogy valószínűleg igen nagy mértékben a vinyl reneszánszának köszönhetően visszatért a klasszikus albumméret. 8-10 dal, 40-45 perc, nem is kell több, és erre egyre több előadó rájön. Vagy akár csak 2 dal, mint a régi nagyoknál, lásd Blood Incantation, Steven Wilson.
Ahogy TiB! is írja, kicsit megborotválták a perceket, számomra eddig ez a legfogósabb lemezük. De nagylemezeken lényegileg mindig ezt a skizofrén zenét játszották.
Én az előző két lemezüket hallottam, azokhoz képest nincs olyan nagy különbség, csak hosszabbak voltak a dalok, és néha nagyon fárasztóvá váltak, most épp ezt sikerült kijavítaniuk.
A zene nem az én világom, de becsülöm ezt a fajta már-már bájos műmájerkedést, amit képviselnek. A borító is olyan, hogy elővették nagypapa fészeréből a gépkarabélyokat, kiugrottak az erdőbe, lőttek egy csoportképet és kész. És mintahogy a borító, a zene sem lett túlspilázva, hogy finoman fogalmazzak. 100/57.
Az At War egy tulajdonképpen méltán elfeledett thrash metal zenekar a 80-as évekből. Őket is úgy ismertem meg, hogy fel volt sorolva a nevük a Speed Kills LP belső borítóján, ami ugye a bibliám volt pár évig lemezbeszerzésnél, új metálzenék megismerésénél. Ehhez még hozzájött a zsengekori második világháborús mániám, és így már talán érthető, miért is ezt választottam a Viking lemezbolt faláról annak idején.
Ennél old schoolabb thrasht nehéz elképzelni, mint egy gonoszabb Motörhead (a The Hammert fel is dolgozták itt, korrektül), a szegény ember Slayere, Hitler-beszéd az Ilsa elején, sebességmánia, ocsmányság, kosz, fegyverek, minden együtt volt, hogy kedveljem. Mai füllel viszont ugyanúgy semmit nem fog mondani annak, aki először hallja, ahogy nekem nem mondott semmit néhány hete a Vio-lence. Sajnos vékonyan, demósan is szól, a dob az előtérben, a gitár hátul, nem egy Reign In Blood, semmilyen szempontból. 10/7, amit nálam maximum a nosztalgia emel meg egy ponttal.
Az a névtelen lovas dal nekem is meg volt a San Andreas classic rock rádiójából, erről az albumról meg a Lonely People-ről derült ki, hogy a Trollok rajzfilm harmadik részében szerepelt pár sor erejéig. Egyébként tényleg nagyon Beatles hangulata van.
