Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Annyiban jól jártál, hogy nem mostanában utaztál a Balatonra, mert - talán érthető módon - csak egy kis büfé volt nyitva a gömbkilátónál, az is inkább italt, mint ételt árult. Úgyhogy áldottam a nagy eszemet, amiért vittem magammal néhány pogácsát.
Sokszor érdekes ellátogatni az olyan helyekre, ahol rég nem jártunk, mert változunk mi is, meg a hely is. Ahogy írod, a gyerekszem nagyobbnak észleli a dolgokat, hiszen ő még kicsi.
Jól tetted, hogy kirándultál! Remélem,nem komolyan írtad,hogy "kevesebbel beérni", mert ez is nagyon jó kis program volt. Balatonboglár bennem is emlékeket hoz elő... Kedves rokonaim több,mint 40 évvel ezelőtt (úgy 8 éves korom táján) hosszasan kapacitáltak,hogy 1 hétre menjek le velük a boglári nyaralójukba. Én olyan szorongós, anyukám szoknyáján ülő gyerek voltam,de valahogy mégis meggyőztek,menjek. Hát ebből a tervezett 1 hétből 3 hét lett,mert olyan jól éreztem magam. Fürödni jártunk,az általad említett gömb kilátóban is voltunk meg másnaponta kirándultunk,így jutottam el 8 évesen Zircre meg Pannonhalmára.Persze ezekből nem sokra emlékeztem, úgyhogy felnőtt koromban felelevenítendő a dolgokat, eljutottam újra a két említett helyre is.
Tavaly pedig - 40 év kihagyás után - megint ellátogattam 2 nap erejéig Boglárra. ( Érdekes volt felfedezni,hogy milyen kicsike is az a nyaraló,amit 8 éves gyerekként viszonylag nagynak láttam. A nyaralóval szemben akkor például kukoricatábla hullámzott, ma házak sora van.) S bár éppen agyforraló kánikula volt, én megkíméltem fürdőruhás testem látványától a boglári strandot, feltűrt nadrággal csak térdig merészkedtem a Balatonba,de ez is nagyon kellemes, hűsítő élmény volt.
Én kénytelen voltam valamivel kevesebbel beérni, mert kirándultam egy kicsit.
Éltem az alkalommal, és elutaztam Balatonboglárra. Harminc évvel ezelőtt az akkori munkáltatómnak volt ott egy önköltséges üdülője, elég sokszor voltam ott
Ami az üdülőt illeti, megvan, most panzióként funkcionál. A hajóállomás is, csak éppen hajójárat nincs már. A kikötőben jó néhány, télre előkészített hajó van lehorgonyozva, így is szépek. Egy csavargőzős állt a parton, most kiállítási tárgy. Boldogan megnéztem volna, de ez sem volt nyitva. Egy pohár bort azért megittam, miközben a Balatont, az ott úszkáló kacsákat, és a kevés, még a vízen lévő vitorlást nézegettem. Ez szép is volt, viszont a bor pocsékul savanyú…
Fellátogattam a híres gömbkilátóhoz. Sajnálattal észleltem, hogy míg harminc évvel ezelőtt minden további nélkül felmentem, most viszont jó néhányszor meg kellett állnom, hogy kiszuszogjam magam. De hát egyáltalán nem volt sürgős az utam. Elismerem, hogy magát a kilátót nagyon szépen felújították, most rozsdamentes acélból van, nincsenek korhadozó fapallók rajta. Kicsit meglepődtem, mert belépődíjat kellett fizetni, viszont belátom, hogy a fenntartása nem olcsó mulatság. A kilátás viszont tényleg csodás, úgyhogy megérte!
A vonatablakból kinézve, Balatonszárszón megláttam a Csukás színházat. Nagyon tetszett, hogy ennek legalább kétféle értelmezési lehetősége van. A fal előtt a nagy ho-ho-horgász figurája ácsorgott, és mosolygott maga elé.
Szóval ezen a (nálam szabadsággal is megtoldott) hosszú hétvégén kicsit kulturálódtam is a falevélzsákoláson kívül. Ennek, mármint a kulturálódásnak tegnap jött el a napja. Idén meglehetősen későn jutott eszembe, hogy biztos van World Press Photo kiállítás, csakhogy hol? Mert ugye a Néprajzi Múzeum,ahol lenni szokott, már nem igénybe vehető. A Nemzeti Múzeum fogadta be és sajnos csak a mai napig látható. Sajnos vagy szerencsére rengetegen voltak a tegnapi szép őszi napon, de mi fifikásak voltunk:)
Hárman mentünk, közülünk az egyik már látta a szintén nemzeti múzeumos Seuso-kincs kiállítást, s míg ketten ezt a csodálatos ezüstleletet néztük (jan.31-ig látható itt), a harmadikunk sorban állt a megváltott jeggyel a sajtófotókiállításra (hosszú, kanyargós, fél órás sor volt, úgy látszik,más is az utolsó pillanatban ébredt,nem csak én).
A Seuso-kincsek egy bő fél óra alatt végignézhető (de természetesen ha sokáig csodálja az ember és minden apró részletet fel akar térképezni, hosszabb idő is eltölthető), egy teremnyi az egész. Én a magam részéről rögtön tudtam, hogy még egyszer, nyugodtabb körülmények között eljövök (egy rokonom is szeretné látni, majd vele), bár itt nem volt sorállás, kényelmesen lehetett nézelődni. Engem elbűvöltek a csodás tárgyak,a nagy mesterségbeli tudás,amellyel készültek, abban a korban, a rendelkezésre álló eszközökkel.... Nagyrészt görög-római mitológiai jelenetek és geometriai minták is díszítik a tálakat, kancsókat, illatszeres dobozt, amforákat, vizes vödröket. Számomra érdekes volt megtudni, hogy az egyik tálon Krisztusra utaló felirat található, így elképzelhető, hogy a kincsek tulajdonosa keresztény lehetett. Ki van állítva az a hatalmas rézüst is,amelyben a kincsek voltak. Felvetődött bennünk,hogy hogyan is fért el ez a csomó nagyméretű tárgy (3-4 kg-os kancsók, 4-9 kg-os nagy átmérőjű tálak). S ha nem is kívánjuk,hogy "élőben" próbálják ki, de valahogy számítógéppel biztos le lehetne modellezni a dolgot. (Az üst alján kör alakú benyomat van,ezt úgy magyarázzák,hogy a tálcák voltak ott, lefelé fordítva.) Erősen ajánlom ez a csodálatosságot megnézésre.
A sajtófotó-kiállítás sajnos olyan, mint minden évben: borzasztó képek a világ minden tájáról, s csak nagyon kevés szívet derítő felvétel; tudom, ilyen a világunk. Maguk a fotók persze jók,nagy mesterségbeli tudással... Lángoló ember a venezuelai tüntetésen, afrikai bennszülött lányok helyi viseletben,kiegészítve a turistáktól kapott melltartókkal - egészen különös a látvány..., szentpétervári prostituáltak, rohingya menekülők, még az állatos képek között is van szívet tépő: egerek által véresre rágott fejű madár.... A szívet derítő felvételek közé az afrikai elefántárvaház kis lakóinak fényképei tartoznak.
Szerencsére most is van olyan fotókiállítás,ami segít elfeledtetni a fenti borzalmakat, az elmúlt 25 év legjobb magyar természetfotói: csak ismételni tudom magam, csodálatosak, költőiek, néhol vicces címadásokkal, néhol festményektől alig megkülönböztethetően. A www.naturart.huweboldalon bele lehet kukkantani. Sajnos, mint most én is megnéztem, ez a tárlat is csak okt.23-ig tart nyitva... (tényleg csak kukkantani lehet, talán egy olyan képet láttam,ami a kiállításon is szerepel)
A kellemes délután hol máshol is fejeződhetne be,mint a Jászai Mari téren a cukrászdában, sütizéssel, kapuccsínófogyasztással és jóízű beszélgetéssel.
Ui.: A Múzeumkert feltúrva, a kerítésre kitett tájékoztatás szerint a befejezés dátuma 2018.nyara.... Remélem, márc.15-re azért meglesz.
Ha már láttad, közöld, hogy tetszett! Elfejtettem megemlíteni a volt Japán kávéház telefonfülkéjének üvegablakait, nem túl meglepő módon Róth Miksa késíztette őket.
Tegnap sort kerítettem a Ráth György Múzeum megtekintésére. (Fasor – Bajza utca sarok). Tíz éve havonta egyszer járok el mellette, de sosem láttam nyitva. Aztán egy rádióhírben hallottam, hogy felújítva megnyílt. Miután esedékes volt, hogy arrafelé járjak, gondoltam, megnézem. Nem is bántam meg, szecessziós kiállítás volt (és van) benne. A hely kicsi, de szép, és örültem annak, hogy nem én voltam az egyetlen vendég.
Ráth György közismert műgyűjtő volt a századfordulón, az ő villájában rendezték a kiállítást.
Nehéz felsorolni, mi mindent láttam. Sok minden tetszet, néhány dolgot viszont túldíszítettnek találtam, például egy íróasztalt. A teteje festett volt, és sok minden eszembe jutott róla, csak az nem, hogy írjak rajta.
Mint legtöbbször, az érdekes apróságok tetszettek legjobban. Például egy dohányzókészlet. Nagy, de csendes derűmre a szivarvágó egy női lábszárat ábrázolt. Volt gyufatartó is, de miután gyufásdoboz nem, a gyufa alighanem bármilyen felületen meggyulladt.
A szépen terített ebédlőasztal is tetszett, bár kissé furcsálltam az üvegtányérok színét, A szélük fehér, a közepük meggypiros. Elég furcsa lehetett ebből húslevest enni, még ezüstkanállal is. A poharak voltak a kedvenceim, ugyanis enyhén dőlt a száruk, ezért aztán a kehely rész is ferde lett. Talán az alkohol elleni küzdelmet szolgálta?
Ha már pohár, nagyon tetszett egy likőrös készlet. Ahány pohár, annyiféle alakú, viszont legföljebb három cent ital fér belé. Van még egy kevés diólikőröm, valahogy jobban esnék ebből inni.
Szintén az érdekes apróság kategóriába tartozik egy papírból kivágott öltöztetőbaba. Társaságbeli hölgy, három különböző ruhával. A kedvencem egy golföltözék, elvégre a divat is változik! Ehhez még kalapot sem kellett hordani.
Még egy érdekesség. Az előtérben a házigazda díszöltözetének fémrészei láthatók. Rájöttem, hogy ez egy mentekötőlánc, egy öv. Sok-sok gomb (ezek fületlen gombként is érhetnek valamit), no meg két sarkantyú. Elgyönyörködtem bennük, de csak ma jöttem rá, hogy hiányzik a kalaphoz tartozó boglár, elvégre a kócsagtollat is tartania kell valaminek. Lehet, hogy eltűnt az idők viharában. Mintegy kárpótlásul, volt néhány női kalaptű.
Az ott dolgozók nagyon udvariasak, szívesen válaszoltak a kérdéseimre.
Ezt még nem láttam, kissé gyáva vagyok hozzá. Múltkor kertészkedés közben megsérült a szemem (csúnyán) és azért lepergett előttem, mi lesz ha csak egy szemem marad a látásra, mi lesz a térlátással, úgy általában a hétköznapokkal, de aztán szerencsére rendeződött.
Edith Piaf nekem is különleges helyet foglal, pár évvel ezelőtt, amikor még ide nem irkáltam, a Bárka Színházban láttam róla egy darabot, részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy beszippantott akkor és azóta is szívesen hallgatom.
Ez fantasztikus élmény lehetett! Erről eszembe jutott, hogy van láthatatlan kiállítás: https://www.lathatatlan.hu/
Énnekem ugyan még nem volt bátorságom elmenni, kipróbálni, de mindenképpen felkavaró élmény lehet. (Ha valamitől igazán félek, az a látásom elvesztése, ha nem olvashatnék többé...)
Az utolsó sorodban szereplő Edith Piafról meg azt szeretném elmesélni, hogy gyerekkoromban soha nem értettem a szüleimet, akik nagyon szerették hallgatni őt (én sem tudok, ők sem tudtak franciául). Engem akkor idegesített ez a kis "nyeszlett" nő,akit nem igazán jó minőségű fekete-fehér felvételeken lehetett látni. Aztán fiatal felnőttként valami átfordult bennem és most már imádom,ahogy énekel, még CD-t is vettem, láttam a Marion Cotillard főszereplésével készült filmet. Lehet,hogy Edith Piafra valahogy meg kell érni? Mindenesetre azon kevés előadók egyike, akitől valami csodálatos-felemelő-borzongató érzés fog el, olyan átütő erejű a hangja, a személyisége.
Ennek a koncertnek két rendkívülisége volt, az egyik, hogy Szalóki Ági Karády dalokat énekelt, a másik – és ami tulajdonképpen teljesen egyedivé tette számomra a koncertélményt -, hogy mindezt vaksötétben tette. Vaksötétben, ugyanis ez egy jótékonysági koncert volt, a vakok és gyengénlátók részére készülő hangoskönyvek támogatására. Kicsit beleízleltünk a látásnélküliségben, illetve, amikor más érzékszervek jobban előtérbe helyeződnek.
Színpadra lépéskor már alig volt fény, épp annyi, hogy látni lehetett az énekesnő sziluettjét, illetve a ruhájából valamicskét, ezt igyekeztem megjegyezni, arra gondolván, ha majd minden fényt elvesznek tőlünk, mégis megtudjak valamit jeleníteni magamban, a hanghoz tudjak vizualizálni.
Próbáltam tartani magam a saját jól ismert korlátaim között, de amikor teljes sötétség lett, elvesztettem a kapaszkodókat. Sötét úgy, hogy semmi pilács sehol, sem vészlámpa, semmi. Előtte jelezte a műsorvezető, hogy ha bárki rosszul lenne (ekkor kicsit felszaladt a szemöldököm, mert nem tudtam ezt miért is mondja), jelezzen a mobillal, mármint világítson és akkor kivezetik). Úgy emlékszem ilyenre nem került sor.
Először csak ültem a székben, mint ahogy színházban szokás, de mivel senki nem látott, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, már amennyire az előző széksor hagyta, a fejemet hátradöntöttem és úgy hagytam magam, hogy áradjon és hasson a zene, zongorakíséret volt a dalok mellett. Amikor végére ért a koncert, fokozatosan kaptuk vissza a fényt, kicsit elmerengtem, hogy hol is vagyok, mert olyan tér nélkülivé vált ez az egész. Aztán a műsorvezető beszélgetett az énekesnővel, hogy ő hogyan érezte magát ebben a felállásban, mert hogy neki is újszerű volt, és az, hogy a testével, mozdulataival, mimikájával nem tudott hatni, játszani, plusz töltetet vitt a hangba, legalábbis valami ilyesmire emlékszem.
Majd elfelejtettem, az estét Edith Piaf Non, Je ne regrette rien dala zárta. Nem mindennapi volt.
Ez a földalatti világ azóta semmit nem változott, emlékeim szerint 10 év alatt 1 mm-el nő a cseppkövek mérete. A kiépített utak, korlátok, világítás viszont könnyebbé és látványosabbá teszi a kirándulást.
Szerintem nekünk is ez volt az egyik zene, lélegzetet is elfelejtettem venni, oly szép és éteri volt az egész. Volt valami időtlenség abban a pillanatban, ott.
A barlangfürdő is fokozatosan megújult, ki volt írva, mikor milyen fejlesztések történtek.
Érdemes kelet felé turisztikázni :)
Ezek a *bánya nevű települések milyen közel vannak hozzánk, köszönöm az ötletet. :)
Ezért a túráért is irigy vagyok ! :-) Diósgyőrött nem jártam még,de remélem fogok. A barlangfürdőben majd 40 évvel ezelőtt általános iskolásként voltam, nagyon tetszett, különleges volt.
A cseppkőbarlanghoz pedig felidézem egy 2016-os bejegyzésemet, akkor Csimpolyának írtam ezt:
"A barlangos túrád szép emlékeket idézett fel bennem. Amikor Jósvafőn jártunk a cseppkőbarlangi túra végefelé egyszercsak egy vaksötét részre értünk és az idegenvezető is elhallgatott. Egy kis ideig csönd volt és nem nagyon tudtuk mire vélni, mi fog történni vajon. Aztán fényjáték kiséretében megszólalt Vangelis zenéje: 1492 - a paradicsom meghódítása. Nagyon hatásos,szép pillanatok voltak...."
Ma egy kolleganőm lelkendezett egyébként; hétvégén Selmecbányán, Körmöcbányán jártak, azt mondta,csodálatos volt, a városok, az ételek, még a bánya aknákba is le lehetett menni.... Egészen feldobódva mesélte... El is hiszem.
Viszont voltam máshol, az is nagyon jól sikerült. Pár hónapja elhatároztuk, hogy ellátogatunk Kassára majd ősszel (még nem voltunk, ám csodaszép fotók kedvet hoztak), Miskolci alvással terveztük. Aztán nézegettem, hogy mivel lehetne még összekötni ezt a kirándulást Miskolc környékén, ha már elmegyünk több mint 200 km-re. És végére az jött ki, hogy most nem maradt idő Kassára.
A Diósgyőri vár látogatással indítottunk, kb 15 évvel ezelőtti ott jártunk óta több nagyobb felújítás történt és idén is folytatódnak a rekonstrukciók. Jegyváltás után pont indult az idegenvezetős vártúra, melyet egy középkori udvarhölgynek öltözött fiatal lány tartott, sok sok érdekes történettel kiszínezve a vár történetét, mindennapjait, uralkodóinak életét. Szobáról szobára haladva szolgált valamilyen kis akkori bulvárral, ármánnyal. A lenti részen tematikusan berendezett, szakmák szerinti helyiségeket nézegettünk, ezek közül számomra a legvonzóbb a mágia/alkímia szobája volt, ahol a mindenféle méregkeverés mellett különböző gyógynövényekből készültek csodatévő főzetek, mennyei volt ez a herba gyűjtemény az illat egyvelegével. Amikor a közös túra véget ért, újra végigjártuk a magunk tempójában az egész helyet, illetve a kinti kertet, ahol többek közt a gyógynövényeket termesztik. A külső várárok még felújítás alatt. Viszont a négy bástya által határolt területen már kávézó is működik, finom kávéval.
ilyen volt
ilyen lett
Miskolc belvárosa is kellemes meglepődés volt, nem számítottam ilyen nyüzsgő életre, a hosszú sétálóutcánazért arra ügyelni kellett, ha jön a villamos, ne a villamossíneken bóklásszunk, ami amúgy süllyesztve van az útba és meg is lehet róla feledkezni.
És ha már Miskolc, nem maradhatott ki Miskolctapolcán a barlangfürdő sem. Maga a fürdő is rendkívüli, de a település is megér néhány sétát.
És még a hétvégébe belefért, hogy ha már Kassáig nem mentünk fel, legalább felmentünk az Aggtelekig, a Cseppkőbarlangba. Neten nézegettem, hogy ez önállóan nem látogatható, csak túravezetővel. Különböző hosszúságú és időtartamú túrák szerepeltek a listán, mi egy közepeset gondoltunk, de sajnos azt már nem néztem meg melyik túra melyik bejárattól indul. Így az Aggteleki bejárattól csak egy órás túrák indultak, erre fizettünk be. Felvettük a kabátokat, a belső állandó 11 fokos hőmérséklet igencsak indokolta, a magas páratartalom, nyirkosság miatt még hűsebbnek is hatott. A túravezető itt is jól szerepelt, kaptunk történelmi bevezetést a cseppkövek keletkezéséről, elmesélte, hogy egynémely cseppkő milyen leleményes elnevezést kapott, gondolok itt pl az anyósnyelvre. Termeken, szűk kis folyósokon át mentünk, minden kivilágítva, gyönyörű világ ez. A végén a hangversenyterembe még a zene is megszólalt, különleges fényjátékok kíséretében. Amikor kiértünk felmentünk a kiépített túra útvonalon a bejárat felé magasodó sziklacsúcsra. A maradék időt a Nemzeti parkban kirándulva töltöttük, meg gyűjtöttem terméseket az őszi dekorációhoz. Kassa meg tavasszal következik.
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtál kimenni a különböző "éjszakák"-ra, mert mondhatni, te vagy az én kiküldött tudósítóm:), ha ilyesmikről van szó. Remélem, már jobban vagy.
De igen élvezetes volt olvasni a kutyákkal kapcsolatos élményeidet is! :-)
Sajnos, ezen a héten szörnyen náthás voltam ezért ki kellett hagynom két olyan programot is, ami nagyon érdekelt volna, a Kutatók, illetve az Olvasás Éjszakáját, holott mindkettőre készültem. De annyira köhögtem, hogy nem mertem elmenni. Zavarta volna a jelenlévőket, no meg engem is.
Azonban ma egy szabadtéri rendezvényke volt Csepelen, a Hungarikumok kiállítás. Nagyon családias volt, ott mertem másfél órát nézelődni. Volt egy néptánccsoport, Kalocsáról, volt néhány kiállított vásárolnivaló, no meg gulyásfőző verseny. Pálinka, lángos, kürtőskalács, egyszóval senkinek nem kellett éhen maradnia.
Megjelent néhány magyar kutyafajta is, bár a magyar agarat és az erdélyi kopót hiányoltam, lehet, hogy ők csak később érkeztek. Egész összebarátkoztam egy tündéri, hat hónapos pumikölyökkel, sem ő, sem a gazdája nem vette zokon a közeledést.Egy kissé később színre lépő, kelekótya magyarvizsla-kölyök pedig szinte bárkiért lelkesedett. A kuvasz tulajdonosa lemondta, hogy ha ő ott van, nyugodtan hozzáérhetek a kutyához, de ne próbáljak akkor bemenni a házba, ha ő nincs ott! Ezt megígértem, nem tűnt olyan ígéretnek, amit nehéz lenne betartanom! A komodor gazdája is valami ilyesmit mondott.
Ami a táncosokat illeti, nem is az tetszett a legjobban, amikor a színpadon mutatták be a tudásukat, hanem amikor a fellépés előtt egymás között próbálgattak. A férfiak amolyan csináld utánam jelleggel improvizáltak. Egyikük bemutatott pár lépést, a másik ugyanezt, de hozzátett egy új elemet. Érdekes volt figyelnem. Azt nem is kell mondanom, hogy mind a férfiak, mind a nők ruhája csodaszép volt!
Ennyi az egész, még nem mertem bátrabb dologra vállalkozni.
Ha valaki ott volt a fentebbi két éjszakán, kérem, írja meg, mit tapasztalt.
Nekem is az lett! :) és vissza is megyünk, a Zsolnay negyed önállóan megtölti nap jelentős részét. Jó volt szédelegni, bárhová néztem, mindenhol szépség volt.
Győrrel kapcsolatos emlékeim szintén ilyen kellemesek, nagyon pezsgő élettel találkoztunk, ott több időt töltöttünk, jobban volt lehetőség a felfedezésre. Onnan ruccantunk át Pannonhalmára. Levendulás csoki, levendulás szörp, levendulás kert, no és az Apátság.
Jajjj,de irigy vagyok ezért!!! :-) Pécs a szívem egyik csücske (a másik Győr), négyszer jártam már ott, legutoljára 2015-ben, akkor a Zsolnay-negyed volt soron. Fantasztikus város, kisvonat, dzsámi, sétálóutca,színházépület stb. Nagyon-nagyon szeretem és vágyom oda vissza mindig. De jó volt neked ! :-)))
A pécsi kirándulásról meg majd’ elfelejtkeztem megemlékezni. Sajnos az idő rövidsége miatt tudtuk, hogy csak ízelőt kaphatunk a városból, épp ezért a kisvonatot jó lehetőségnek gondoltuk a város nevezetességeink körbejárására, kényelmes (ezt a szolgáltatást amúgy mindenhol igénybe vesszük, ahol van) és jelen van velünk egy virtuális idegenvezető fent a hangszóróban.
A város jelképének számító Dzsámit (legalábbis bennem Pécs ezzel az épülettel forrt egybe) semmi szín alatt nem szerettük volna kihagyni. Aztán az Ókeresztény sírkamrákat, mely a világörökség részét képezik szintén úgy voltunk, látni kell. E fölé egy modern és látványos látogatóközpont épült, az egyik teremben, ahol úgy rendesen jelen volt a múlt, éppen esküvőre rendezkedtek be. Még merengtem is magamban, van akinek véget ért, van akinek kezdődik az élet…
Mászkáltunk és ámultunk bámultunk a Széchenyi téren, azt sem tudtam melyik díszes középületet nézzem, sokak homlokzatán láttam zsolnay-s díszítést. A sétáló utcában hasonlóan szép látvány, sok kiülős vendéglátós hellyel – néhányat kipróbáltunk. A színház előtt sétálva azt gondoltam, ha itt laknék, biztos bérletes lennék. Ez is meseszép épület. A Székesegyház belső tere lélegzetelállító, kívül a felújítás miatt építési területeken botladoztunk; végig sétáltunk az északi várfal sétányon, amikor innen visszafelé jöttünk, találtunk több kisebb múzeumot, de már zárva sajnos. A Zsolnay negyedből annyit láttunk, amíg a kisvonat tett egy kört bent, de elhatároztuk, ide még visszafogunk jönni.
Ennyi fért bele, késő este zuhanás az ágyba. És mivel a városban éppen zajlott a Zeneszüret fesztivál, hallgattunk sok zenét, láttunk flashmob-ot, az egyiktől tisztára lúdbőrös lettem, a térre vezető utcákból fiatalok jelentek meg kukás ruhában kukát rángatva maguk mögött, aztán beálltak valami rendszerbe, ledobták a kukás világító mellényt, és valami iszonyatos jó dobolásba kezdtek, klassz volt részese lenni.
Pécs egy nagyon kellemes emlékként vésődött be (jártam már itt kb 20-25 éve, de akkor nem ilyen szabadon lófrálós időtöltés miatt).
Ja még elfelejtettem, a múzeumi hölgy megkérdezte, hogy honnan értesültünk a múzeumról, én meg hirtelen nem tudtam kivágni, hogy egy index fórumos topiktárstól, ezért füllentéshez folyamodva azt mondtam, a facebookról. Még jó, hogy nem tiltakozott, hogy ott nincsenek is jelen.
ilyen volt 
ilyen lett
