Keresés

Kutya(ütő)szaros gyepen

Vásárhelyi Mária: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Azért idézem újra a szöveget, mert az elmúlt hétvégén az Echo-tévében Bayer Zsolt is, vagy Fritz Tamás?, erre már nem emlékszem (de nem is érdekes), a lényeg, hogy szó szerint ezt mondta. Valamelyik. Persze csak helyenként szó szerint, vagyis két dolgot leszámítva, az egyik: az Echo-tévében „európai élcelődést” nem emlegettek, a másik: míg Vásárhelyi a teljes magyarországi lakosságot becsmérli, addig Bayerék a nép „egyharmadát”, annak globalista, komonista, zsidóista, cigányista, büdös károlyista, nyúlszájista, gennyládista, jászioszkárista részét szidalmazzák.

Hogy miért inszinuálom ezeket az embereket egymással (miközben magamban gonoszul vigyorgok)? Megmondom. Mindenekelőtt azért, mert Ormos Máriáék, Hack Péterék, Haraszti Miklósék, Heller Ágnesék, Ungvári Tamásék, Gerő Andrásék ugyanoly primitíven (a legtöbbször ugyanúgy, ugyanolyan módon, ugyanazon szavakkal, szófűzésekkel) kommunistáznak, vagyis „élcelődnek” azokon, kiket a szívük gyökeréig hatóan gyűlölnek, miként kommunistáznak a Bayer Zsoltok, Bencsik Andrások, Kerényi Imrék, Vámos Györgyök, Schmidt Máriák, Morvai Krisztinák… plusz Wittner Mária, aki – egyszersmind – halottgyalázásban is tüsténkedik. Szóval túl az efféle sajátos összecsengésen, azért idézem föl újra Vásárhelyi Mária „állatorvosi” szövegét, mert jól jelzi: minden profán indulat kártékony. Függetlenül a publicistában fortyogó düh (képzelt) igazságtartalmától.

Bergman mondja valamelyik filmjében: „A mi szabadságunk nem más, mint menekülés a megaláztatások elől”. Vagyis szabadság nincs, hanem „csak” szabadságra való törekvés létezik (létezhet), „jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet”, s amely törekvés nem egyéb, mint a szükségtelen, majd később a teljes megaláztatottság kiküszöbölése. Mert a történelem maga megaláztatás, így a történelmi fölszabadulás: a megaláztatottságok „visszavétele”. Vagyis döntő kérdés: lehet-e bárkit, bárkiket fölszabadítani értelmetlen, szükségtelen, megalapozatlan sértésekkel: bunkózással (miként teszi azt Almási professzor), bornírtozással (miként teszi Vásárhelyi Mária), alattvalóizással (Kertész), zsidózással, cigányozással (mint Bayerék), kuglifejűzéssel (mint Ormos), továbbá heveny kommunistázással, bolsevikozással, miként teszi azt (kánonban) mindenki?

Költői a kérdés, tudniillik még a gyalázkodó emberek is elismerik lucidum intervallumaikban: nem lehet. Tudják. És mégis teszik. Miért? Mert intellektuálisan ennyi telik tőlük. És mert ez az őrület attribútuma. József Attila írja: „rab vagy, amíg a szíved lázad”, vagyis: a lényeget tekintve teljesen mindegy, hogy a Gonosz igájában („jó ügyért”), vagy a Gonosz igézetében (fasiszta, náci stb. módon) lázad a szíved. Ha csupán a lelked háborog.

Tehát az alapkérdés immár így hangzik: túl az ostoba „szív-lázadáson” (sértő megfogalmazási módokon, más emberek, embercsoportok megalázásaira való hitvány törekvéseken), legalább az állítás tartalmában igazuk van-e Vásárhelyiéknek?

Nincs igazuk. Bárhonnan tekintjük, kiderül: sehogyan sincs igazuk.

Vegyük most a többszörösen ominózus kijelentés történelemfilozófiai, illetve szociálpszichológiai vonatkozásait!

Vásárhelyi Mária azért átkozza a magyar népet (a plebszet az elitjével együtt), azért nevezi bornírtnak, korlátoltnak, közgazdasági analfabétának, infantilisnak, merthogy a lakosság 18 év alatt nem érte el azt a – Vásárhelyi Mária által elvárt – tudati, erkölcsi szintet (demokrácia- és szabadságszeretetet), melyre az amerikai társadalom jutott cca. 250 év során (az arány tizennégyszeres), ráadásul egészen más, jóval optimálisabb földrajzi, történelmi körülmények között. Ugye? Már ennyi is bőven elég volna ahhoz, hogy legyintsünk, azt mondjuk, nem érdemes foglalkoznunk Vásárhelyi Mária szövegével, mi viszont ezt nem mondjuk! Nem legyintünk. Több okból. Először is azért, mert szeretünk Vásárhelyi Máriával foglalkozni (valahol még mindig férfiak vagyunk!), vagyis épp elegendő lesz (később) azokkal bíbelődnünk itt, akiket nem szeretünk (sőt ezt megtesszük most is – muszájból – paralel), továbbá azért, mert igaza van Spinozának: „omnist determitaio est negatio”, illetve igaza van Hermann doktornak, aki szerint a spinozai tétel irreverzibilis, miközben nekem is igazam van! Hogy nekem miben? Mindenben! Konkrétan pedig: ha minden meghatározásban benne rejlik a tagadás, illetve, ha a tagadásban nincs szükségképpen meghatározás, akkor az igazság – értelemszerűen – csak kritikailag közelíthető meg, ti. a kritika nem más, mint állítások, tagadások, determinatiók és negatiók, tézisek, antitézisek, illetve újra premisszákká váló szintézisek ihletett szövevénye. Ezért kell fórumozni. Nem politizálni, nem harcolni, még kevésbé „csetelni” (virtuál-barátkozva) stb., hanem kritikát alkotni.

Mi a konkrét állítás? Mi annak a tagadása? Minő szintézis kerekedhet ki belőle? Ezekre a kérdésekre válaszolunk, s így őrizzük meg magunknak (egyszersmind megszüntetve magunkban) Vásárhelyi Máriát, vagyishogy őt magát megőrizzük (a lelkünkben dédelgetjük, ti. fizikai kapcsolatunk nincs vele, sajnos – nem rajtunk múlik!), miközben a vázolt szellemiséget radikálisan szüntetjük meg. A „radikálisan” alatt azt értjük, hogy: intellektuálisan. Ezért fórumozunk.

Nem vagyok Vásárhelyi-filológus, ám, ha az volnék, biztosan nála is találnék – egyetértő – utalást az unásig ismert közhelyre: az angol pázsit azért szép, mert 300 éve ápolják, nyírják, locsolják. Na most, ha Vásárhelyitől magától nem is találtam ilyen hivatkozást (sem a könyvében, sem az interneten), találtam viszont a Vásárhelyihez közelálló Beszélőben. Mégpedig nem is akárki, hanem a Beszélőhöz közel álló Szabó Zoltán mondatai között. Szabó éppen a liberál-voluntarista doktrinerséget bírálja, a Beszélőben (momentán nem Vásárhelyi, nem Bauer, hanem Laki Mihály dolgozata kapcsán), miközben így fogalmaz (1994-ben): „Induljunk ki mindenekelőtt abból, amiben vélhetőleg nem lesz vita liberálisok és szocialisták között: reális gazdasági stratégia célja nem lehet más, mint működőképes piacgazdaság megteremtése Magyarországon. Liberális gazdaságstratégák szerint ehhez nem kell mást tenni, mint privatizálni a versenyszférát, csökkenteni a vállalkozásokat sújtó közterheket, a közkiadások lefaragásával egyensúlyba hozni a költségvetést (vagy legalábbis csökkenteni a deficitet), és ezzel leszorítani az inflációt, a továbbiakban pedig békén hagyni a gazdaságot, és a piac kialakul magától”.

És Szabó Zoltánnak vagy igaza van, miszerint a kilencvenes évek elején úgy vélték a „liberális gazdaságstratégák”, hogy lényegileg nincs egyébre szükség, mint megteremteni a „működőképes piacgazdaság” objektív (jogi, pénzügyi, közigazgatási stb.) feltételeit, s a többi megy magától (mint az ágyba csinálás), vagy nincs igaza Szabó Zoltánnak, merthogy már 1994-ben is megszólalt Vásárhelyi Mária a Mozgó Világban, mondván: nem elegendő ide Sárközy Tamás, Bokros Lajos, Surányi, Suchmann stb., hanem elengedhetetlenül szükséges a „közgazdasági analfabéta” lakosság liberális kiokosítása arról, hogyan kell, hogyan lehet helyesen „élni, boldogulni a piacgazdaság viszonyai között”.

Igen, csakhogy én efféle parainézist nem olvastam a kilencvenes évek derekán (főként nem Vásárhelyi Máriától), ami viszont nem jelent semmit, mert mindent azért még én sem tudhatok. Biztosan. Csak nagyon nagy valószínűséggel. Vagyis amiben egészen biztos vagyok (nagy valószínűséggel), Vásárhelyi Mária nem figyelmeztetett 1994-ben (sem) bennünket arra, hogy nem elég megteremteni a piaci „automatizmus objektív alapföltételeit”, hanem tudati offenzívára, intenzív fölvilágosító munkára is szükség lesz, például a sajtóban. Például a Mozgó Világban. Sőt ilyesmiről Szabó Zoltán sem beszél, ő ti. így folytatja vitacikkét az idézett hetilapban: „A szocialisták viszont mindezt elengedhetetlennek tartják ugyan, de úgy vélik, ebből még nem lesz piacgazdaság. Illetve lesz, ahogyan az angol gyep is magától lett olyan, amilyen, csak naponta kellett öntözni és hetente nyírni. Háromszáz évig”.

Idáig ugyebár érthető (én legalábbis érteni vélem). Csakhogy, most jön a szocialista (szociáldemokrata) nagygondolat, miszerint „A szocialisták úgy gondolják, nincs az országnak háromszáz éve kivárni, míg a piacgazdaság spontán kialakul”.

Hoppá! Itt már Vásárhelyi Máriánál tartunk gyakorlatilag: „nincs ideje az országnak kivárni”.

Mit nincs ideje kivárni? Azt az időt, amelynek „kivárása” (értsd: megélése, tapasztalása stb.) elengedhetetlen? Miféle tudóslogika ez? Hogyan igazolható? Matematikailag? (Szabó Zoltán eredetileg matematikus.)

Akkor hát, most magam is mondanék egy közhelyet: az élet (annak „csinálása”) nem tanulható meg tankönyvből. Még (Hoffmann) rózsás hittankönyvből sem! De még Gyüli-szemináriumon sem. Sőt még akkor sem, ha az áldott piacgazdálkodásról szóló liberál-hit-tanfolyamot maga Vásárhelyi Mária vezeti személyesen (az analfabéta lakosság számára). Mert, ami megtapasztalandó, azt meg kell tapasztalni! Évekre, évtizedekre, sőt adott esetben évszádos rutinra is szüksége lehet a társadalomnak. Tovább megyek: nem is annyira a tapasztalat (mint dolog), hanem inkább a tapasztalás (mint óhatatlan „szenvedő” cselekvési folyamat) lehet a fontosabb a fejlődő ember számára.

Tehát Szabó Zoltán szerint is 300 évig kell locsolni, nyírni a gyepet, „így aztán az állam szerepe nem érhet véget azzal, hogy kivonul a versenyszférából; nagyon is aktív szerepet kell vállalnia a piacgazdaság lehető leggyorsabb kiépülése feltételeinek megteremtésében, illetve káros szociális mellékhatásainak tompításában”.

Ámen!

Nota bene fölvilágosításról, piac-tudatról, a „kádári mentalitás” megszüntetéséről, mint alapföltételről, nincs szó a szövegben, hiszen a piac, Szabó Zoltán szerint is, szükségképpen, sőt automatikusan küszöböli ki a „kádári mentalitást”, mint esetleges csökevényt. Vagyis még a „szocialista” (itt ez a szó a „liberális” fogalmának politikai alternatíváját jelenti) Szabó Zoltán szerint is azért van szükség államra (1994-ben), mert az eleddig „kádári mentalitású” piaci aktor föltételezhetően hajlamos lesz a piaci túlkapásokra (Almási professzor kifejezésével: a „vadkap.”-ra), s amiből „szociális mellékhatások” származhatnak. Nem szegénység, elidegenülés, gyorsuló ütemű testi-lelki elnyomorodás, rothadás, hanem „szociális mellékhatások” – hogy ez is kapná be intellektuálisan a főváros összes kerékbilincsét! Kaviárízű kotonnal: mintegy szexuális mellékhatásként…

Vásárhelyi Mária szerint az „értelmiség”, a „médiaértelmiség” feladata a történelem fölgyorsítása, míg ez Szabó Zoltán szerint az állam feladata: az államnak „nagyon is aktív szerepet kell vállalnia a piacgazdaság lehető leggyorsabb kiépülése feltételeinek megteremtésében”. Mi a különbség kettejük között? Szívesen megmondanám, de nem teszem, mert a nejem szerint már így is vészesen teng túl bennem a geronto-erotikusan virtuál-nemi érdeklődés; így ezúttal csak a belső, mentális kondíciókra szorítkozom: Szabó Zoltán, Vásárhelyi (Laki, Bauer) secko jedno. Ha jól tudom, már egyazon pártban kavarnak, nyilván nem véletlenül, hisz’ lényegileg 1994-ben is ugyanazt badarták, csak valamelyest eltérő szavakkal, az egyik hornosan, a másik inkább sóskásan (sóskárolyattilásan) zagyválva történelemfilozófiát, miegyebet.

Vásárhelyi Mária szociológus. Gondolom, egyetért velem abban, hogy érdekes volna megnézni: a hatvanas évek végén vetített – nagy sikerű! – tévésorozat (Kopátsy Sándor: Magyarázom a mechanizmust, népszerű nevén: Dr. Agy), mekkora és milyen jellegű hatást gyakorolt a társadalmi tudatra. Nyilván nem nagyot (s különösen nem megfelelőt), hiszen Vásárhelyi Mária még negyven év múltán is azon kesereg, hogy a lakosság „közgazdasági analfabéta”. Pedig Kopátsy (plusz Tomanek Nándor, Avar István, Szabó Sipos Tamás) alkotása talán még egy Vásárhelyi-, vs. Bánó-, Rónai-, Kálmán Olga-féle zsurnál-szemenárjumnál is vonzóbb lehetett anno a „felelőtlenül infantilis” lakosság szemében. Nem biztos. Talán.

(Közbevetőleg hadd kérdezzem meg, a Mozgó Világ olvasószerkesztőjétől, ti. a főszerkesztő ebben sem kompetens: milyen a felelős infantilizmus?)

Mármost Vásárhelyi Mária sem nem felelőtlen, sem nem infantilis, ám azért néha ő is el-elbolyong az időrelativizmus buja dzsungelében (mint minden felelős voluntarista), nyilván Vásárhelyi sem képes kivárni azokat az éveket, melyeket (sajnos) nem érhet meg, márpedig ha Vásárhelyi nincs (ő sincs) benne földi porhüvelyében, fabatkát sem ér a világ. Fizikai megszűnésünk után már nem történelem a történelem. Ezért kell nagyon sietni!

Vásárhelyi Mária is erősen forszírozza József Attilát (könyvének mottóját tőle választotta), miközben egyáltalán nem érti, mit jelent, mit tartalmaz bölcseletileg pl. az [Ime, hát megleltem hazámat...] kezdetű vers utolsó szakasza. Merthogy ez a voluntarizmus. Manapság nem savonarolai, nem jakobinus, nem fasiszta, sztálinista, hanem „balliberális” (kontra „nemzeti”) trikóban ágálva, hadonászva, átkozódva, szitkozódva jelenik meg köztünk (bennünk) az eszmei türelmetlenség.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Ancsel Éva írja a vers kapcsán: valódi szabadság ott van, „ahol az egyén túllendül [vö. „jenseits von Gut und Böse”, „az értelemig, és tovább” – Gy. úr] minden puszta szubjektivitáson, mindazon, ami személyes jellegű”, vagyis: szabadság ott van, ahol az emberi mű „levetkezi a művészet látszatát”. Míg az almásilag „originális” Babarczy Eszter szerint a művészet éppen a művészet látszatával (a műélvezet a szenvedéssel sózott sznobériával) azonos, szó szerint így: „a magasnak nevezett kultúra… a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis”. És ez valóban originális gondolat, igaza van Almási professzornak, legalábbis tudomásom szerint ily brutál-bégetéssel még egyetlen kékharisnya sem mondta ki: a katarzis a hülye sznobok „aszkézisével” azonos.

Tegyük hozzá: Vásárhelyi Mária szerint sem a „puszta szubjektivitáson” való marxi, nietzschei, madáchi, József Attila-i, Ancsel Éva-i… „túllendülés”, hanem épp ellenkezőleg: a liberális doktrínában való bárgyú elomlás révén formálódik ki a szabadság, s ami a Kierkegaard-t totálisan félreértő Heller Ágnes szerint is igaz. Sőt talán abszolúte igaz (ki vagyok én, hogy vitassam!?), miközben egészen biztos: e penészes hittétel szögesen áll szemben (a földi létükbe eszelősen kapaszkodó „liberális” juhok által hivatkozott) József Attila bölcseletével.

Végezetül vegyünk még egy példát a „gyep”-metaforák közül (így lesz kerek a kritika)! Medgyessy Péter nemzeti kulturális nemzeti minisztere nyilatkozta nemzetileg a nemzeti Népszabadságnak, a művész-politikus egyik sajátos útrelágralazása során: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak [én már a félredugásnak sem vagyok híve – Gy. úr]. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez. Pedig nem túl bonyolult az angol gyep. Az a titka, hogy mindössze háromszáz évig kell öntözni. A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni. Pubertáskori demokráciában élünk”.

Görgey Gábor megnyilatkozása telve van elképesztőbbnél elképesztőbb marhaságokkal. Mondhatnám így is: a szöveg irodalmi dilettantizmus terméke. Mely dilettantizmus lehet az interjúalanyé, lehet a szöveget lejegyző (író-újságíró) Papp Sándor Zsigmondé, s hogy melyiké?, ezt nem tudhatja az olvasó. Csak azt tudhatja, hogy újfent szörnyű ostobaságok jelentek meg az újságban az „elitértelmiség” részéről. Erről írok legközelebb. Vagy majd utána (ha netán közbejönne valami aktuál-agyilag).

jav.: ... „közírói tevékenységét”...

Vonafortinbras

avagy hogyan juttassuk kormányra a neonyilas pártot?

Hogyan? Öntudatlanul. És óhatatlanul. Ahogyan például az ATV szerkesztőségében teszik. Konkrétan tegnap: behívták a stúdióba a Fidesz alelnökét, s a már (viszonylag) fiatalon legendás, „kemény” (értsd: kvázi kemény), Aranyhiéna-díjas riporternő így szólt a neves politikushoz főműsoridőben: – Orbán Viktor köztársasági elnöke lopott, csalt, hazudott. – Mire a fideszes: – Nem volt bolgár képeslap… Riporternő: – Akkor SMS volt… ­– SMS sem volt, hanem viszont a Gyurcsány lopott, csalt, hazudott (ő maga vallotta be), a másik meg libázott! ­– Nem libázott! – De libázott, emberek haltak meg miatta…  – Nem haltak meg, mer’ nem libázott… ­– De libázott, és különben is, dékétszázas, dénégyszázas, dényolcszázas, a Horn pedig pufajkás…

Na most, ha ma lennének a választások, szerintem minden egyenesbe fordulna. Tudniillik a biztos pártot választó szavazópolgár már ma ott ül a tévé előtt, jobb kezében dobozos Borsodi, baljával maszkulin szarputtonyán feszülő sörfoltos trikóját vakargatja, mígnem kisvártatva megszólal: – Mi van a birkákkal, anya?! – Libákról beszélnek, nem hallod, má’ süket is vagy?! ­– Jó, akkor mi van a libákkal? – Én tudjam?, te vagy itt a nagy politikus, a libák fölakasztották magukat a pufajkára…

– Milyen pufajkára?!?! A csámpás faszom se érti ezt… – morogja a biztos pártot választó szavazópolgár –, egyik zavarosabb, mint a másik. Egyik rosszabb, mint a másik. Eldönthetetlen, melyik a rosszabbik. Jöjjön tehát a jobbik!

Mint tudjuk, Verebes István szerint manapság Babarczy Eszter a legokosabb nő Magyarországon. Valószínűbb persze, hogy Babarczy minden idők legokosabb nője (az egész világon), csak a Verebes fogalmaz túl visszafogottan: „Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva – lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…”.

Már, hogy mi van még ráadásul? Erről Verebes nem beszélt, így én leszek az, aki megmondja.

A nagyon nett és nagyon okos nő nem koszlott atlétában, szőrösen, izzadtan, hájasan vakaródzva, hanem okos „exteriőrje folytán”: okos nőként ül az okos tévé előtt. Manapság. S hogy az értékes háziasszonyi idő se menjen pocsékba, mákdarálóval a két lába között (a diótörőt most hagyjuk!) darál az okos nő tévézés közben. Hevesen őröl. Tölteléket a pitébe. De nem ám csupán, mint okos nő, hanem mint biztos pártot választó szavazópolgár is darál. Lábaközileg. Majd miután kikente a tepsit, berakta a lernibe a kelesztett tésztát sülni, folytatja (darálja tovább) korábban megkezdett „közírói tevékenység”, már, hogy a Verebesnek is legyen mit „figyelnie”. Szintén lábaközileg (az okos nő „exteriőrje folytán”). És mintegy „értelmiségi társaságban”. Szó szerint idézem a nemrég ledarált női okos-tevékenységet: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésére véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.

Hát valahogy így.

Azért nevezem Kálmán Olgát Aranyhiéna-díjasnak, mert abból él (abból vásárol pici gyermekének hajas babát, kiscipőt, az urának Hócipőt), hogy az egymást a szemétdomb legaljára gyalázó ún. „demokratikus pártok” oda-vissza mocskolódásai között közvetít intellektuálisan, verbálisan, vagyis a fentebb idézett dán királykisasszony által megjósolt szebb jövőt a riporternő (szintén exteriőrös) így moderálja, illetve proponálja a néző felé:

Ó! megélek, Pártválasztó.
Túlzajg az ádáz mérgem lelkemen!
Nem mellőzhetem az új híreket;
Én dolgozom; és Vonáékra száll
Az ország; övék média-szavam.
Ne értsd, csak bámuld eme körülményt,
Mi okozá. A többi, náci rend. 

jav.: ... amennyiben...

Nem én tapiztam le Vásárhelyi Máriát!

Ne legyen félreértés: meglehetősen utálom az efféle többes szám első személyt: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel…”.

Miért utálom? Mert babarcisan sumák. Nem tudható, a szerző – személy szerint – élcelődik-e, vagy sem. Mert vagy élcelődik, vagy nem. Harmadik lehetőség nincs. Élcelődik?

Tegyük föl, Vásárhelyi Mária személy szerint nem élcelődik! Mert (tegyük föl) nem csipkelődős típus, ráadásul igazán élcelődni csak öniróniával lehet, minden egyéb gúnyolódás fals; s ami nem biztos, hogy az első pillanatban mindenki számára nyilvánvaló, de előbb-utóbb – mindenki számára – azzá válik. Valódi szarkazmus nincs önirónia nélkül. Akkor viszont Vásárhelyi Mária hogyan élcelődik? Sehogy. Itt is arról van szó, hogy a szerző nem ismeri (vagy ha „lexikálisan” ismeri is, nem képes megfelelő módon használni) az ő aufklérista mondatait alkotó szavakat, kifejezéseket. Élcelődésről beszél, amikor megszólásra, leszólásra gondol. Vagy nem? Mondjuk, Vásárhelyi Mária nem élcelődik, mások viszont élcelődnek, s teszik azt olykor Vásárhelyi kedves egyetértésével. Mármost akár így, akár úgy, a kvázi többes szám első személlyel kezdődő mondat elve rossz, ezért nem is lehet jó. Például: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Rossz a mondat, több okból. Mindenekelőtt azért, mert voltaképpen nem jellemez semmit, finomabban fogalmazva: az állítás nem igaz. Az amerikai provincializmuson (hasonlómód: a nácizmuson) valójában nem élcelődik senki. Leszámítva a zsenit, illetve a majdnem zsenit. Tehát most Chaplin Diktátorát hagyjuk (amúgy abban is van önirónia bőven!), vegyük helyette Woody Allen élcelődését, például az Annie Hall-ban, mely irónia, mint tudjuk, sokkal inkább a „városi, baloldali, marxista zsidóentellektüel” sajátos (pszichés) korlátoltságán csipkelődik, miközben az is nyilvánvaló, hogy a szerzőnek nem a szíve csücskét ékíti a vidéki „asztal végén ülő öreg hölgy”, aki, mint tudjuk, „egy igazi klasszikus zsidófaló” matróna. Ennyi az élc. Míg a szerző ugyanakkor, ugyanott ezt állítja önmagáról: „Nagyon szépen haladok [ti. a pszichiáteri kezelésen]. Mostanában már nem is viselek partedlit, ha vendégségben ebédelek”, míg az eredeti szöveg még szarkasztikusabb: „I'm making excellent progress. Pretty soon when I lie down on his couch, I won't have to wear the lobster bib”. Majd ugyanott (az „amerikai kisvárosban”), pár perccel később: „Hát… sajnos mennem kell, Duane, mert még nekem is föl kell hívnom az idegorvosomat”.

Vagyis arról beszél Woody Allen (Alvy Singer) – aki látta a filmet, nyilván emlékszik rá, Vásárhelyi nyilván nem látta, vagy látta, csak nem emlékszik rá –, szóval, hogy a „kisvárosi amerikai” ember részint épp annyira, részint éppúgy nem normális, mint a nagyvárosi zsidóentellektüel. De, mondom, az efféle (ön)irónia már a zsenialitás határát súrolja (ezért, és csak ezért érvényes), míg viszont (én) Vásárhelyi Máriát nem nevezném zseninek. A magam részéről. Nincs igazam? Ha nincs, akkor, tessék: bárki leírhatja, bárki bebizonyíthatja: Vásárhelyi Mária géniusz, már amennyibe ő is „élcelődik a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán”, nadeviszont, s itt bukik ki a liberális zsenialitás: „ezek a bornírt és korlátolt emberek tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Itt Vásárhelyi Mária nem állít egyebet – mutatis mutandis –, mint hogy tisztelnünk kell a szadista tömeggyilkosokat. Merthogy a nácik szeretik a hazájukat. Sőt! A legtöbben közülük gyönyörűen zongoráznak. Schubert-darabokat játszanak, Beethovent is. Wagnert énekelnek. Esterházy: „a hazaszeretet minőség kérdése”.

A szabadságszeretet gyilkolás kérdése.

A „kisvárosi amerikai” polgár szabadságszerető „büszkesége”, szabadságféltése abban nyilvánul meg, hogy a „kisvárosi amerikai” polgár félti, óvja a kisvárosi amerikai szabadságot, Vásárhelyi megfogalmazásában: „vigyáz rá”. S idáig még rendben is volna, csakhogy, sajnos (sőt nékem duplán sajnos, ti. a szerző „generációtársam”), Vásárhelyi nem látta például az Eise rider (Szelíd motorosok) című filmet, amelyben Peter Fonda, Denis Hopper, Jack Nicholson a néző szájába rágja: a „kisvárosi amerikai” polgár éppen a szabad embertől félti a maga (provinciálisan bornírt) szabadságát, úgymint: a niggertől, zsidótól, kommunistától, a buziktól, a hippiktől (akik buzik is egyben!), a feministáktól (sőt némelyek egyenesen a nőtől), illetve általában minden olyan idegentől, aki vállalja markáns (sokszor nem is annyira markáns) másságát a „kisvárosi amerikai” polgárral szemben. Persze a „nigger” kivételével, merthogy annak nincs választása, akár akarja, akár nem, a bőre nigger-fekete. Ami persze nem baj (Vásárhelyiék szerint), a baj az (Ormos Máriáék szerint), hogy a komonista diktátor kopasz, a komonistának nincs „rendes magyar arca” (Ormosék szerint), vagyishogy: zsidó. Márpedig, ha komonista is, zsidó is, kopasz is az illető, akkor Ormosék kigúnyolják. Az ATV-ben. „Afféle” vásárhelyisen „európai élcelődéssel”.

Egy pillanatig se vitatom: az „amerikai kisvárosi” polgárok őszintén féltik a szabadságot. Az „amerikai kisvárosi szabadságot”. Továbbá nem vitatom: az őszinteség üdvös, az „őszinte hit” dicső jellemvonás, ám amely – sokszor – épp a kárhoztatott „bornírtság és korlátoltság” fegyvertársa. A bornírtság pontosan azért (lehet) veszélyes, mert a korlátolt ember őszintén hisz abban, amiben erősen hisz. Például Vásárhelyi Mária a liberalizmusban. Illetve a korlátolt country-polgár agresszíven bornírt szabadságféltésében. Vásárhelyi őszintén hisz benne. A Mozgó Világ hasábjain.

Vásárhelyi Mária fiatalabb nálam. Egy esztendővel. Ami azt jelenti, hogy ha nem is egyazon városban, ám (könnyen elképzelhető, hogy percre pontosan) egyazon időben láttuk Peter Fondáék filmjét. Mintegy virtuálisan együtt. Noha, tán’ jobb is így, ti. ha közvetlenül mellette ülök a zsöllyében (ismerve tizenhét éves magamat), biztosan letapizom a sötét moziban (megér a dolog egy potenciális pofont), s ami ma már szinte mindegy, eltelt az idő, ebben az életkorban marad a szellemi konfrontáció, vagyis idézem a műalkotás voltaképpeni mottóját, eszmei esszenciáját:

„Billy: De hát, mi a fene bajuk van a szabadsággal [ti. a „kisvárosi amerikai” patriótáknak – Gy. úr]? Mindenki erről dumál.

George Hanson: Óh, igen, ez igaz. Mindenki. De dumálni róla és szabadnak lenni, két különböző dolog. És nagyon nehéz szabadnak lenni, amikor csak egy árú vagy a munkaerőpiacon. Természetesen, soha ne mondd nekik, hogy nem szabadok, mert rögtön szorgalmas gyilkolásba kezdenek, hogy bizonyítsák neked, mennyire azok. Igen, megállás nélkül szövegelnek az egyén szabadságáról. De ha látnak egy igazi szabad embert, azonnal betojnak.

Billy: És félelmükben nem szaladnak el.

George Hanson: Nem. Inkább veszélyessé válnak… Ez egy olyan jó ország volt... mi romlott el?”

Én is ezt kérdem. Mi romlott el? Például Vásárhelyi Máriában. Akinek mai, agresszíven doktriner liberalizmusa freudilag (és szükségképpen) azonosul (a Mozgó Világ hasábjain) a country-bunkó agresszív, gyilkos szabadságszeretetével.

A Babarczy Esztereken, Tereskovákon, Vona Gáborokon, Schiffer Andrásokon, Orbán Viktorokon, Gyurcsány Ferenceken nem csodálkozom. A Szíjártó Pétereken, Lázár Jánosokon, Zuschlag Jánosokon még kevésbé, ám a Lengyel Lászlókon, Bauer Tamásokon, Csepeli Györgyökön, Vámos Miklósokon, Földes Lászlókon, Bereményi Gézákon, Vásárhelyi Máriákon annál inkább, hisz’ teljesen nyilvánvaló: már egyetlen szót sem értenek abból, amit itt írok. Mi romlott el bennük? Nem igaz, hogy anno nem értették, nem érezték (csak majmolták) az Útont, az Üvöltést, a Steppenwolfot (H. Hesse, John Kay stb.), az Easy Ridert, az Eper és Vért, a Zabriskie Pointot, vagy éppen Viszockijt, Theodorakiszt (Marxot, József Attilát, Ladányit, Guevarát, Dutschkét most hagyjuk!). Mi változott? A kapitalizmus? Mivé változott? Megigazult? Mitől? Attól, hogy a pravoszláv-államkapitalista jellegű modernizációs folyamat hirtelen fölgyorsult s levedlette magáról a „szocializmust” mint ideológiabőrt? Így történt Oroszországban, így történik Kínában s majd Kubában is… de ez min változtat, már ami a dolog lényegét illeti?

„Fölismerés” ment végbe? Az „entellektüel”-tudatban? Teljes megvilágosodás? Már megint?!

Lengyel Lászlóék, Vásárhelyiék, Szilágyi Ákosék szerint nem csupán arról van szó, hogy kiderült: a kapitalizmusnak nincs tervszerűen kimódolható, kialakítható, „fölépíthető” alternatívája (vagyishogy József Attilának van igaza: „elpusztul a világ”), hanem az ellenkezője derült ki: a kapitalizmussal (ők így mondják: a liberalizmussal) „vége a történelemnek”. A világ immáron (hálistennek) végleg gömbölyű. Teljesen beállt. Olyannyira, hogy a Mozgó Világban Vásárhelyi Mária, arcizmának minden rezdülése nélkül, közli: a magyar ember példaképe legyen mától az ámerikai „bornírt” kispolgár, illetve annak szabadelvű (nigger-, zsidó-, hippi-, buzi-gyűlölő) szabadságszeretete. Még akkor is, ha „élcelődünk” néha a bunkók rasszizmusán. Merthogy a megvalósítandó magyar mentalitás egyenlő ámerikai szabadságszeretet mínusz Ku-Klux-Klán. Hát hogyne! Ahogy azt Mariska néni képzeli a Mérleg utcában.

Elfogadom: a József Attila-i szkepszis („elpusztul a világ”) nem életstratégia. Különösen nem egy nő számára. Ebben az ügyben legföljebb a lukácsi „férfi-tragikum” lehet konzekvens. Ám akkor is marad a kérdés: muszáj mindenkinek mindenáron publikálni?!

Ismétlem: a Vitányi Ivánokon, Vásárhelyi Miklósokon, Faragó Vilmosokon, Ormos Máriákon, Almási Miklósokon nem csodálkozom. Ők bűnöseknek érzik magukat. Történelmileg. Ezért neofiták. Most is vakon. Csak most amonnan „tekintve”. Gombár Csaba is pironkodik, ő is bűnösnek véli magát, ti. 1949-ben (10 évesen) „Titónak nevezte el a kutyáját”. Míg manapság (immár felnőtt fejjel) Marxnak „szólítja” a láncos ebet. Én pedig Tőkésgombárnak akartam elnevezni a miénket, élcelődve nyilván, ám a feleségem azt mondta, ilyesmivel nem viccelünk. Miközben a Bayer-Babarczy-korosztályon sem csodálkozom (ők már KISZ-titkároknak, anti-KISZ-titkároknak születtek: elve nullák, hitványak intellektuálisan is, morálisan is). Ezt tehát értem. De vajon mi a vétke a beat-generációnak? Miért vezekel Vásárhelyi Mária, mi bűnt követett el? Azért indokolt a kérdés (szerintem), mert akkora marhaságot (szerintem), amekkorát a Mozgó Világban írt le Vásárhelyi Mária, (szerintem) nem lehet szuverén kiagyalni, csak valamifajta kollektív bűntudat révén: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel…”.

Hogyne. Fonda, Hopper, Allen, Lear, Rafelson, Eastman, Hagmann, Kunen, Horovitz… európai. Mi más volna?! Míg Lennon, Antonioni, Eörsi… afféle (európai).

Eörsi tehát mégsem igazán „Valaki”? Csak egy afféle „Valaki”?

„Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Vagyis a magyar állampolgár szuperbornírt. Még azzal sincs tisztában, amivel a szintén bornírt ámerikai kisfiliszter tisztában van.

A magyar genetikusan bornírt.

Nem korlát alatti a magyar, hanem korlátoltság alatti. Állítja Vásárhelyi Mária. Majd csodálkozik, hogy őt is gyűlöli az unter-borniert bayer-magyar, csodálkozik, hogy a megmagyarázhatónál is gyorsabban terjed (és mélyül!) az antiszemitizmus.

„A bornírt és korlátolt emberek… tisztában vannak azzal”.

„Azzal”. Miközben Vásárhelyi mindennel tisztában van. Csak egy valamivel nincs tisztában, nevezetesen, hogy az állítása éppen nem fölismerés, megvilágosítás, „tisztában levés” kérdése. Hogy miért nem? Erről írok legközelebb.

jav.: ... mond Hobó mellett...

Élvezzünk tudatos aszkézissel!

Jobbkéz-issel, balkéz-issel… aszkézissel.

Hermann doktor Epikuroszból indul ki. Majd Marx, Lenin, Lukács tárgyi gondolatai révén jut lényegi következtetésre, mely szerint a „marxizmus” egyik döntő mozzanata „az élet egészében való élvezetét hangsúlyozó etikai tendencia”. Főként „az aszkézissel szemben”. Tudniillik Marx is elsősorban Epikuroszra figyel, Démokritosz annyiban érdekli – írja Hermann –, amennyiben annak „első határozott materializmusa” szervesen „függ össze Epikurosz gondolataival”. Démokritoszt már az ókorban „nevető filozófusnak” titulálták, ergo: „a materializmus ebben a gyakorlati-etikai értelemben a nevető filozófus örököse” – állítja Hermann –,  s így a bölcseleti „mosoly”, mint a „materialista gondolatvilág” összetartó eleme „a valóság adta lehetőségek között… az élvezetet, a boldogságot keresi, kutatja, és ha ennek elérésében valami akadályra bukkan is, nagyon jól tudja, hogy az emberi energiák nekifeszülése esetén végül is – Lenin szavaival éve – az értelmes élvezet megszerzése igényében él tovább”.

Nos, konkrétan pedig az „értelmes élvezet” a sztoikus aszkézisben keresendő. Ez persze már nem Hermann, hanem a nagy filozófia-tanárnő szerint van így. Nota bene a hermanni „értelmes élvezet” fogalmát ne keverjük a tudatos élvezés kategóriájával, mert a tanárnő sem erre gondol (legalábbis filozófusi mivoltában semmiképp!), ő ti. szó szerint így fogalmaz: „az aszkézisnek helyet kell találni a világon, pontosabban kinek-kinek a maga világában. Ha nem gyakoroljuk időről időre, pusztán csak a gyakorlás kedvéért, az önmegtartóztatás szélsőséges formáit, akkor örök félelemben kell élnünk”.

Közbevetőleg: mi, materialisták akkor „élünk örök félelemben”, ha a filozófia-tanárnők nemcsak önmagukon, hanem rajtunk is az „önmegtartóztatás szélsőséges formáit” gyakorolják. Ez az igazán félelmetes! De nézzük tovább! Voltaképpen miért is kell híven gyakorolnunk a Kultúr-Kaszap Eszter-i önmegtartóztatást? – „Nem feltétlenül a pokol meg az ördögök miatt, bár ez ellen sincs különösebb kifogásom, ha másképp nem megy valakinek [ez ellen egyébként nekem sincs kifogásom, már amennyiben Belzebub néni nem kezd el még filozofálni is „sanyargatás” közben – Gy. úr], hanem azért, mert különben az ember nem áll készen”. Világos, de hát épp arról van szó, hogy az ember tutira „készen áll”, mígnem az asszony önmegtartóztatást gyakorol – rajta! S ezt képzeljük el fordítva! Vagy talán nem erről van szó? Ha nem, akkor miről van szó, mire kell készen állnunk? – „Hogy pontosan mire kell készen állni, nehezebb kérdés, bizonyos értelemben éppen az a lényeg, hogy mindenre készen kell állnunk”. Értem, és egyet is értek! Sőt olyannyira egyetértek, hogy egy alkalommal (akkor úgy éreztem, épp a megfelelő pillanatban) magam is a tanárnő idézett tanítására hivatkoztam, miközben persze eminensen „álltam készen”, vagyishogy bátorkodtam közölni: „drágám, én egyszersmind készen állok a BEK-döntő megtekintésére is, nem tudom, talán, ha bekapcsolhatnánk a televíziót, végül is nem zavar az senkit”!

Gondolom, jobb, ha most nem idézem a választ (különösen nem szó szerint), ugyanakkor határozottan állítom: Babarczy tanárnő bölcselete e vonatkozásában némi pontosításra, kiegészítésre szorul. Noha a filozófusi mondat megnyugvással is szolgál az egyszerre több mindenre készen álló sportember számra, mert, lám, a népszerű tanárnő vigasztaló empátiával „tekint” kozmikus kiszolgáltatottságunkra, így fejezi be originális gondolatát: „az aszkézisnek helyet kell találni a világon… tekintve irtózatos védtelenségünket, pontosabban azok irtózatos védtelenségét, akik kimerészkednek a szocializáció (vagy a bandafőnök) kijelölte körből és a maguk szakállára kezdenek explorációba”.

Csak a férfi-kukacosság (már úgy értem, a huncut kiskukacosság) kedvéért: „explorációba” nem a „kimerészkedés” után „kezdünk”, tisztelt irodalomtudós-mindentudós egyetemi tanár néni, hanem még a „kimerészkedés” előtt, hát hiszen épp azért „explorálunk”, hogy eldönthessük: érdemes-e „kimerészkednünk” a „kijelölt körből”, avagy sem.

Mindenekelőtt lefordítom (pontosabban kifordítom kékharisnyájából) a filozófusnő szövegét, átteszem magyarba. Babarczy tanárnő szerint: ha valaki kikémlel, kikukucskál, sőt olykor-olykor ki is óvakodik abból az eszmei-politikai karámból, melynek tilalomfáit a Heller Ágnesek, Konrád Györgyök, Ungvári Tamások pisilték le (miheztartás végett), akkor rögtön utána olvasson el néhány Kukorelly-verset, vagy hallgasson meg egy Kurtág-koncertet (Kocsis Zoltán vezényletével), ti. azáltal mély megnyugvással veheti tudomásul: a borzalomnak nincs fölső határa; vagyis a „bandafőnök” összevont szemöldöke, esetleges intelme egy Garaczihoz, Sztravinszkijhoz, Honeggerhez képest már-már Zámbó Jimmy melodikusan nyúlós hedonizmusának tűnik. Szerintem így gondolható el értelmesen a „kiszolgáltatottsággal”, az „irtózatos védtelenséggel” szemben bölcseletileg tételezett aszkézis gyümölcsöző voltának lényege. (Ha van más értelmezés, szívesen elolvasom!)

Szóval, a lényeg: nyugodtan kezdhetünk explorációba a magunk szakállára, mindahányan, még a belügyminiszter is (csak a panel-prolik exploráljanak a kecske szakállára, katolikus prolik a kapor szakállára), ámde mindezt kemény aszkézissel tegyük! Miközben, sajnos, lényegi ellentmondás feszül a tanárnő vázolt filozófiája, illetve azon alapkategória között, melyet Lukács György „a személyiség önélvezetének” nevez, ráadásul Lukács magasztosan egospektív szintagmája sem keverendő a profán, hétköznapi maszturbációval. Az „önélvezet” és az önkielégítés nem ugyanaz! Nyilván Hermann is érzékeli a problémát, ő „elidegenült élvezetről” beszél, majd szellemesen oldja föl a súlyos ellentmondást Epikureizmus című híres tanulmányában: „az elidegenült élvezet… pillanatnyilag élvezetnek tűnik, azonban egészében, folyamatában rombolja az emberi személyiséget. Tehát itt megvan az értelme annak a felfogásnak, mely az élvezeteket a személyiség [kiemelés Gy. úr] szempontjából veti mérlegre”.

A gond csak az, hogy Babarczy tanárnő nem beszél személyiségről, nem vet mérlegre semmit semmivel, illetve azt állítja, hogy kétféle ember létezik (s ha nagyon akarja, létezzék személyiségként, a tanárnőnek ez ellen nincs különösebb kifogása!), vagyis az egyik ember hisz az ördögben (a filozófia-tanárnőnek az ördög ellen sincs különösebb kifogása, csak jó hosszú és megfelelően villás legyen a farka), míg a másik ember nem hisz az ördögben. Tehát: vagy hiszünk, vagy nem hiszünk – a filozófia ilyen egyszerű. Csupán akkor kavarodik meg kissé, ha bulgár PhD-kutatók is belekeverednek valami módon a hungaro-konzulencijába. Ámde, akár hisz az ember az ördögben, akár nem, így is, úgy is élveznie kell az önsanyargatást. Vagy sanyargatnia kell az önélvezést, ez innen már tisztán fenomenológiai probléma. Mindenesetre Hermann szerint „Más dolog az, ha valaki élvezettel olvassa a legújabb magyar irodalom alkotásait [míg Babarczy szerint eleve téves Hermann tézise, mert – mint fentebb utaltam rá – sokkal inkább szenvednünk kell a „legújabb magyar irodalom”, benne főként Tandori, Garaczi, Temesi, Kukorelly, olvasása közben], és megint más dolog például az alkohol élvezete” – állítja Hermann István. Közhelyigazságnak tűnik, noha bonyolítja a kérdést, hogy például Esterházy Péternek vannak gondolatai (pl. a „minőségi hazaszeretetről”), mely gondolatok józanul nemigen élvezhetők. Sem tudatosan szenvedve, sem szándékolt életörömmel, hanem csakis öntudatlanul. Mintegy tökrészegen. Literatórum trémensz. Kannás bor nyomán. Esetleg rásegítve a jól bevált metanollal (CH₃OH). Faszesz. Jó nagy fasz esz (már ti. asz, aki szerint „a hazaszeretet minőség kérdése”). De egyelőre maradjunk Hermannál: „Más dolog az, ha valaki a tanításban talál élvezetet, és megint más dolog, ha a huligánkodásban”.

És itt érkeztünk el mondandóm valódi lényegéhez. Vagyishogy nem egészen értek egyet Hermann Istvánnal. Mert például, amikor Vásárhelyi Mária a „közgazdasági analfabéta” lakosság tanításában leli életörömét, szó szerint így fogalmaz: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és [kiemelés Gy. úr] korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és [kiemelés Gy. úr] korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.

Kérdezem: nem volna jobb mégis, ha Vásárhelyi Mária is inkább huligánkodna a néptanítás helyett? Mondjuk, Babarczy Eszterrel, illetve Heller Ágnessel (mint bandafőnökkel) galeribe verődnének obligát módon, majd, sötétedés után, tisztességben megőszült keresztény öregurakat vegzálnának a Klauzál téren. Szamuráj sakterkardokat suhogtatnának húgyfoltos gój sliccek előtt, az öreg fütyik nyilvánvaló rémületére, miközben jól megfogdosnák az összes prosz tata összes valagát, s melyekről nyilvános fonnyadtsági-listát állítanának föl gúnyosan kacagva. Mert ilyenek a femino-huligánok. Akik számára semmi sem szent, az iskolából hazafelé igyekvő kisfiúkat is ijesztgetik, a már amúgy is (a matekórán) halálra vált zsidógyerekek szemeláttára vérfagyasztó boszorka-visongással lebbentik föl Babarczy Eszter szoknyáját, kivillantván alóla a tanárnő SA-barna bundabugyiját, melynek legelejére (a két gumírozott szár közé) maga Morvai Krisztina hímezte föl annakidején a Gárda-oroszlán aranysújtásos rajzolatát. Kérem, ettől az ateista-komonista gyermek is összevizeli magát, sőt ki merem jelenteni: a náci-barna Babarczy-bugyingó láttán még a Republikánus Szent Koronát körbe-drunnyogó, kumiszon idvezült, parlamenti pogányszőr sámán is megretten!

Mindezt követően a Heller-galeri kitujázik a Bosnyákra. Ott aztán Vásárhelyiék a vásárcsarnokba hordják Major Tamás bedobozolt jércéit, majd rögvest visszapakolják (mind egy szálig!), Csepel gyártmányú tehergépkocsi tyúkszaros platójára rakják, mígnem végül, „Gobbi Hilda!, Gobbi Hilda!” kiáltásokkal az ajkukon, röhögve távoznak a piac területéről. Ilyenek a huligánok. Akik híres bungalójukban dőzsölve bontják ki Bandafőnökük celofán-liberójából a misztikus filo-tamburát, szépen megvakargatják (merthogy az már az ötvenes évek legelejétől fogva viszket néki, szinte egyfolytában), s hogy azután eljátsszák rajta „A Fakanál Negra nem apácazárda” című feminista huligánindulót, illetve az „Én egy hülye nő vagyok a férfiak vonatkozásában” kezdetű originálisan örökzöld filozófiai sanzont. És így megy ez egészen éjfél utánig. Másnap aztán a huligánok fölmennek a Várba, ahol szükségképpen találkoznak egy tekintélyes történész-professzorral, s négyesben megalakítják a budai Kisfű Galerit. Vagyis immáron Ormos-Hajas huligánokként csúfolják ki az arra ténfergő kopasz kommunistákat, „kuglifejek”-nek nevezik őket; továbbá az összes kóbor (presser, benkő, laux… illetve általában minden) kutyára ráripakodnak: „szégyelld magad!”, s ha a megszégyenített eb mégsem szégyelli magát (dacára annak, hogy a kutya is „az ember környezetében szocializálódott háziállat”), a huligánok följelentik az Immanuel Kant (és Szukát) Etikai Társaságnál. Sőt Lukács György tudós macskáját is följelentik (merthogy az sem szégyelli magát hatalmi háziállat létére), macskaügyben persze nem az Immanuel, hanem az Franz Münnich Kandúrt Központi Bizottsághoz címezik a besúgólevelet. Na most, ezek után a huligánok pécsi kukákat borogatva, rugdalva, ráadásul önkéntes rendőröket szidalmazva vonulnak át a tabáni rétre, hogy ott megalapítsák az amerikai „Hannah Arendt-ről elnevezett antikommmunista filozófia-tanszéket” (Ungvári professzor művelten antikommunista ámulatára), majd pediglen a teljes Kisfű Galeri fölmászik a tabáni Nagyfa legtetejére. Ahol aztán a „bandafőnök” fellini ihletettséggel üvölti bele a késő éjszakába: „Nőt akarok, nőt akarok, ámde férfivonatkozásban!” Végül a budai lakosság (amely aszketikusan, ugyanakkor teljes csöndben, háborítatlanul szenvedve szeretné élvezni a tévé előtt Rónai Egont vs. Obersovszky Pétert) koedukáltan telefonál a Tűzoltóságnak, hogy siessenek csáklyákkal, létrákkal, szedjék le a Nagyfáról a Kisfű Galerit! S jön is a tűzoltóság, hogy civil esküjéhez híven civilen intézkedjék. Heller viszont, lévén rutinos nagyasszony, erősen megmarkolja a Civil Mozgalomból méltatlanul kizárt főcsővezető kiscivil nagytömlőjét, s mellyel szándékosan locsolja le az épp arra vonuló Internacionalista-Nemzeti Békemenetet (Wittner anyóstul, Bem apóstul, mindenestül), majd, ha már az egész környék elázott (agyilag), a galeri bandafőnöke, híres Reneszánsz emberével, originálisan lefedi, vagyis mintegy elzárja a sztoikusan vigyorgó bőrcsapot.

És csak ezután indulnak el a huligánok Siófok felé!

Autóstoppal. Tudniillik újra a Balaton-parton rendezik a páneurópai huligántalálkozót, ezúttal Károlyi-szoboravatóval egybekötve (Dr. sötétszemüveges Szabó László mond megnyitóbeszédet), s ahol a világhuligánság egyetlen Kossuth-díjas csavargóját (nevezett Földes Hobó Lászlót) újra letartóztatják Pintér komonista kecskéi, most persze demokratikusan mekegve, csakis a diktatórikus látszat kedvéért. A gyorsított peres eljáráson természetesen nem Dr. Szabó (Schneider) László, hanem Dr. Kovács (Philosophie-Hammerschmied) Pál mond Hobó mellette gyorsított PhD-védőbeszédet, ám ez már a hőstörténet kétharmados fejezetéhez tartozik, én most csak a kriminalizálandó huligán-egyharmadról beszélek.

Kérdezem tehát: nem jobb volna így?! Már persze csakis aszkétikus életélvezetileg! Mert mint tudjuk, a huligánkodás alternatívája (Hermann szerint) a „tanítás” élvezete; vagyis amikor Vásárhelyi Mária „a kisvárosi amerikai társadalom bornírt és korlátolt büszkeségére” oktatja a magyarságot. Hogy bölcseletileg miért indokolt Hermann és Vásárhelyi szellemi konfrontálása? Erről írok legközelebb. 

jav.: ... aki tehetséges, az a legtehetségesebb...

Kitérő a pályaívemen

Javítással kell kezdenem: a „megkérdezhetni Vásárhelyi Mária…” így helyes: „megkérdezhetné Vásárhelyi Mária…”, s aki egyszersmind megkérdezhetné azt is, miért éppen őt gyomrozom itt, immár meglehetősen hosszú ideje. A feleségem szerint azért, mert szexuális perverzió lappang az aurámban (na, de kiében nem?!), a nejem szerint elfajzást pötyögök a számítógépbe, márpedig a nejem mindenkinél jobban ismer, ergo valószínűleg igaza van, úgyhogy… akkor most: buzi leszek! Perverz köccsög. És alapvetően azért, mert a hímivarú Megyesi Gusztáv szellemi attitűdje – lényegileg – megegyezik Vásárhelyi filozófiájával (biszex mozzanat!), az ugyanis nem mentség, hogy az ember jól fogalmaz, sőt inkább súlyosbító körülmény!

Megyesi azt írja a Népszabadságban, hogy a kormánypárti népség hülye. És amiben igaza van, ti. a kormánypárti népség épp annyira hülye, mint amennyire az ellenzéki népség, abban különböznek egymástól, hogy az egyik a másikat, míg a másik az egyiket tartja ostobának, korlátoltnak, „agymosottnak”, ilyesminek. Megyesi természetesen a kormánypárti tüntetőkön ironizál: „a választások óta a levitézlett libsik és mindenféle nevetségessé vált kommunisták azon agyalnak a sajtójukban, hogy lehet ugyan egy ideig mellébeszélni, ígéreteket semmibe venni, világot fenekestül felforgatni, ám amikor majd az emberek a saját zsebükön érzik, hogy világnagy blöffről van szó, utcára vonul a nép, s akkor a jó isten irgalmazzon. De nem. Szíriát nem számolva, Magyarország az egyetlen hely, ahol tömegek a kormány mellett vonulnak az utcára, mintegy jelezve, hogy a blöff helyettesítheti a tényeket, sőt maga a valóság. Hűséges és lelkes jobboldali kommentelőinknek itt jelezzük, hogy az eddig leírtakat nem szó szerint kell érteni, tehát ha legközelebb elkurjantják magukat a piacon, hogy seggfej Barroso, attól még nem lesz olcsóbb a tojás, mi ezt csak metaforikusan értettük”.

Megyesi szerintem minden idők legjobb magyar publicistája (Bálint Györgyöt is beleszámítva), ám, ha így folytatja, tökön rúgom!

Megyesi is azért képzeli magát okosabbnak, értelmesebbnek, fölvilágosultabbnak, tájékozottabbnak… a „hűséges és lelkes jobboldali kommentelőknél”, merthogy valójában ő sem érti, miről van szó. Elképzelni sem tudja. És most nem is arról beszélek, hogy Megyesi buta (nagy valószínűséggel az, s amitől még lehetnek jók – művészi erejűek! – az írásai), hanem arról beszélek, hogy a „hűséges és lelkes jobboldali kommentelők” sem korlátoltabbak Megyesi Gusztávnál. Ugyanis, amikor a „kommentelők” azt „kurjantják a piacon, hogy seggfej Barroso”, akkor gyakorlatilag ezt kurjantják a kommentelők a piacon: „mocskos zsidók”.

Mármost az antiszemiták mindig is respektálták a zsidót, így ma is elismerik „Barrosót” (vesd össze), csak éppen gyűlölik. Ahogyan kell: feneketlenül; tudniillik a kettő (a gyűlölet, illetve a respektus) nemhogy nem zárja ki, de – bizonyos vonatkozásban – föltételezi egymást.

Alapkérdés: feneketlenül ostoba-e, aki feneketlenül gyűlöl?

Megyesi szerint igen, Megyesi szerint minden, ami rossz, kártékony stb., a butaságból fakad: „az igazság az, hogy az üres beszéd és a feneketlen butaság tényleg csodákat tud tenni”.

Nem ez a valódi igazság!

Sem abban a formájában, amiként Vásárhelyi jeleníti meg a Mozgó Világ hasábjain („kádári mentalitás”, „közgazdasági analfabéták”, „bornírtság”, „korlátoltság”, „felelőtlen infantilizmus”), sem pedig Megyesi megfogalmazásában („feneketlen butaság”), de még a fogalom helleri alakzatában sem: „ők gyűlölnek bennünket, mi megvetjük őket”, ez „csak egy paraszt csaj” stb.

Megyesi megkérdezhetné (ha tudna kérdezni): jó, ámde a gyűlölködők vajon miért gyűlölik azokat, akiket amúgy respektálnak, nincs ebben valami feneketlen ellentmondás?

Válaszolok a kérdésre: nincs. Helyette paradoxon van. Például jómagam sem kedvelem Megyesi Gusztávot. Nem gyűlölöm (Vásárhelyit még kevésbé!), csakhogy én különleges ember vagyok, mondhatni, unikum ilyen értelemben. Elismerem Megyesi tehetségét (mely ugyebár a legmagasabb kategória, a tehetség a hajlam, adottság, rátermettség, képesség, képzettség, készség/ek sajátos fúziója, egy József Attila-i parafrázisasal szólva: aki tehetséges, az legtehetségesebb), miközben Megyesit, mint embert, nagyon nem szeretem. Hogy miért nem? A legegyszerűbben talán így fogalmazhatnám meg: a pökhendisége miatt. Megyesi szánalmas gőgje abban nyilvánul meg, hogy (ő is) nagyságrendekkel értelmesebbnek, okosabbnak tartja-hirdeti magát a „jobboldali kommentelőknél”. Miközben egyáltalán nem értelmesebb. Nagyon fontos: nem arról beszélek, hogy Megyesi legalább annyira (feneketlenül) buta, mint a „jobboldali kommentelők”, hanem arról beszélek, hogy mindahányan közepesen suvernyákok. Középszerűek.

A gyűlölet torzít, de nem butít. Illetve fordítva is: a feneketlen butaságból nem szükségképpen következik feneketlen gyűlölet.

Sok jámboran buta embert ismerünk, miközben sok (kifejezetten) értelmes, jó eszű antiszemitát, vagyis olyanokat, akik nem feneketlenül buták, noha feneketlenül gyűlölik a fenekes zsidót. Többen közülük olyannyira feneketlenül, hogy nem „csak” az általuk ismert „konkrét zsidókat” gyűlölik, hanem általában a zsidót. Farkasházy Tivadar nemrég így fogalmazott az ATV-ben: „Fischer a világ egyik legokosabb embere s a világ legnagyobb antiszemitája”. Na most, Farkasházyt se az eszéért szeretjük (idézett szövegéből az derül ki, hogy szerinte valaki mennél okosabb, annál antiszemitább), viszont jól jelzi a probléma lényegét: a gyűlölet szuverén.

Újra leírom, ti. naponta elámulok rajta: manapság éppen a Fidesz-párti média-szereplők: újságírók, politikusok, szakértők, elemzők s persze a „hűséges és lelkes jobboldali kommentelők” nyomatják a legnagyobb erővel a Vásárhelyi-féle, Bauer-féle „ortodox”, „fiskális”, „libsibibsi”, miegyéb szöveget, ugyanis most ők vannak kormányon, tőlük követelik a lóvét, amelyből ugyebár „csak annyi van, amennyit megtermelünk”. Persze a fideszesek nem „közgazdasági racionalitásként”, hanem „forradalomként” verbalizálják a maguk közhelyeit; ezt nevezzük „un-ortodox un-analfabétaságnak”.

Kérdés: a „jobboldali kommentelők” 2006 ősze és 2010 tavasza között azért tüntettek a kormány ellen, merthogy rosszabbul éltek, mint négy (illetve nyolc) évvel azelőtt? Nem éltek rosszabbul, ahogyan ma sem élnek jobban. Így azután ma is tüntetnek. A kormány mellett. Tudniillik pro forma köcsög a Barroso. De valójában nem ezért tüntetnek a kommnetelők. Hanem azért, mert a Megyesi köcsög! Szerintük. S szerintem is, csak én nem ezt a terminus technicust használom. Egyébként ezért látszom talányosnak, ezért kérdezik itt (némelyek), „jobboldali-e vagyok”.

Barroso is metafora. Mumus-metafora. Mint a Kun Béla. Vagy a Károlyi Mihály. De főként a kettő együtt.

A „baloldali kommentelők” (Ormos Máriák, Krausz Tamások, miegyebek) közkeletű tévedése szerint Károlyi gyűlölői „nem ismerik a történelmet, nem ismerik benne Károlyi szerepét” stb. Tévedés. Pontosan ismerik. Vagyis azért Károlyi a főmumus, mert Clemenceau nem lehet (több okból). Fernand (Jegyzék) Vixről már nem is szólva, hiszen ki tudja, melyik a manus igazi keresztneve, a Fernand-e, vagy inkább (a magyar névhelyesírás szerint) a „Jegyzék”, s még egy ledöntendő emlékműve sincs a Kossuth-téren. Vesd össze: kísértet járja be Trianont, a Vörös Gróf kísértete. A vörösök bronz-kísértete. Plusz a Barroso, s ez a lényeg (!), merthogy a Károlyi is csak addig lehet mumus-metafora, amíg el nem cipelik a szobrát végleg. Valahová. A revizionista fenébe. Melynek lehet a földrajzi iránya: Varga-Siófok, lehet Vona-Orgovány, tulajdonképpen lehet bármi, csak már vigyék!

Határozott meggyőződésem: nem feneketlen butaság érhető itt tetten. Hanem feneketlen gyűlölet.

Vásárhelyi Máriából is égbeszökő a gyűlölet, miközben reá illik a tudatlan jelző is. Mint ismeretes, Vásárhelyi így „zsidózik” a maga liberális módján a Mozgó Világban: „a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy »mindent lehet, csak akarni kell«, hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból”.

Legutóbb megkérdeztem itt Vásárhelyi Máriától, tudja-e, mi a „kádári mentalitás”, tudja-e, miről beszél, tudja-e, mondjuk, legalább annyira, mint a Károlyival „zsidózó” faszista revezionicsták. Nincs válasz. Ezért mondom: valójában Vásárhelyi is „zsidózik” + komonistázik; tehetetlennek érzi magát (olyasmibe ártózott, amihez nem ért), s ezért átkozza a „kádári mentalitást”. Amely egyébként se nem több, se nem kevesebb, mint az eredeti tőkefölhalmozás magyar változata. Amely eleinte kistőke-fölhalmozás volt: háztájizás, fusizás, maszekolás, géemkázás, végéemkázás (illetve a belőlük nyert megtakarítások), majd következett a közép- és nagytőke gründolása, mindenekelőtt a „spontán privatizáció”, végül: a direkt államtalanítás (ti. ez is a „kádári mentalitás” része, „utónyúlványa”). Tehát Vásárhelyi döntően azért „zsidózik”, „kádározik”, mert nem érti a folyamatot, talán nem is látja. „Történelmi analfabéta”. Még annyira sem érti, mi megy végbe közvetlenül az orra előtt, mint a faszisták „Károlyi történelmi szerepét”.

Elmesélem, a következő történt: az Édesapa (Vásárhelyi Miklós, szintén doktriner) 1989-ben „tisztességgel eltemette” azt a Nagy Imrét, akit 1958-ban vagy elárult, vagy nem (ez nézőpont kérdése). Továbbá: Vásárhelyi Miklós a Hősök terén (Orbán voodoo-tűkkel döfködve a Gorbacsov-babát) elűzte Hazánk földjéről a „zsidókat”. Kiket ő akkoriban (Orbán-hangján) „szovjet csapatoknak” nevezett. Mindettől pedig Vásárhelyi Mária elámulva (cociológusi Babaházában ábrándozva) azt hitte, hogy hát akkor most már itten olyan, de olyan kapitalizálódás lesz (az Óriás Papa s az ő Viktorkájának heroizmusa nyomán), amilyen még nem volt soha, sehol a világon. Ugyanis az eredeti tőkefölhalmozás mindenütt és mindenkor minimum lopás (eo ipso nem mehet végbe másként a dolog, ti. még az önkizsákmányolás is lopás), de leginkább – értsd: történelmi léptekkel haladva – az eredeti fölhalmozás kedves kis népirtásokkal tarkított rablógyilkosságok sora. Még a kapitalizmus minta-országában is így történt. Döntő kérdés: mindezt Vásárhelyi Mária nem tudja? Tudja (az ötvenes években a Papa is ezt tanította a népnek), Vásárhelyi mégis azt hiszi (a mai napig!), hogy az olyan eredeti tőkefölhalmozás, melyet anno az ő Papája, az ő Férfipapája kezdeményezett a Hősök terén, majd forszírozott az SZDSZ parlamenti képviselőjeként, valójában nem kapitalista, hanem „demokratikus cocialista”, „cociális piacgazdálkodási” fölhalmozás, vagy legalábbis nagyon annak kell lennie (sollen), hisz’ az ő Papája erős Férfi, aki, ha akarja, seggbe rúgja még a történelmet is! Vásárhelyi Mária bögyösen rábukott (mint pulyka a takonyra) a „szociális piacgazdaságról” szőtt primitív mítoszra, ezért hívő ma is, noha szerintem legalább annyira tudja, hogy a Papa illúziója sehová nem vezet, miként a faszisták is tudják, hogy a posztmodern revizionizmus sem vezet vissza a Történelmi Nagy-Magyarországba (maximum a matricás tótpukkasztások erejéig). Vásárhelyi Mária ezért csalódott, és ezért „zsidózik” ő is.

Szögezzük le: Vásárhelyiék (az Öreg is, a Leányka is!) pont oly primitív szobordöntögetők (voltak), mint amilyenek (most) Orbánék, Vonáék, Tarlósék.

Vásárhelyi Mária Marxnak egyetlen állítását sem tudja megcáfolni (ezért „zsidózik”), a bibóista Papa is gyöngécske volt ilyen értelemben, ámde tenniük kellett valamit (politikailag hiperaktívak mindketten), így azután fogták, és jól ledöntötték Marxék szobrát, mely intellektuális pótcselekvés – egy kitűnő kubista műalkotásról lévén szó – művészetgyalázás is egyben. Károlyi szobrának szétcincálása is művészetgyalázás, tehát Vásárhelyiék, illetve Orbánék-Vonéák között ebben a vonatkozásban sincs különbség.

Kérem, én ott voltam Marxék „szoborbúcsúztatóján”, tanúsíthatom: nemhogy Vásárhelyiék, nemhogy Vitányiék, a neofita Faragóék, P. Szűcsék, nemhogy Kovács Lászlóék, Gyurcsányék, de még az „öreg bolsik” sem jöttek el, mindenki elvszerűen fosott. Csak néhány éles eszű „marxistát” (értsd: Marx-olvasót, Szerdahelyit, ilyeneket) láttam a Jászai Mari téren. És most ezért vélem hatványozottan érvényesnek a szegény jó Ignotus Pál által mélyen meg nem értett József Attila sorait: „Ma kommunisták [Marxék] életét [szobrát] akarják kioltani [ledönteni], mikor a szociáldemokrácia, a fasizmus, a hitlerizmus, nemzeti radikalizmus, a bethlenizmus, a liberalizmus hívei szabadon vallhatják és terjeszthetik meggyőződésüket. Holnap más [a köztársasági] politika [eszme] válhat halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra s akkor mások [Károlyiék] kerülhetnek akasztófa [szobordöntés] alá”. És így tovább… Nem akarok senkit riogatni, ám a tény, tény: nem Károlyi az utolsó ember Magyarországon, miért éppen vele zárulna a József Attila-i logika?!

Na most, Vásárhelyiék még ezt a banális „közgazdasági összefüggést” sem értették meg (a mai napig nem értik!), ezért „zsidóznak”, ezért nevezik a „kádári mentalitású” népet analfabétának, illetve „feneketlenül butának”.

Maga Megyesi így „zsidózik”: „A felmondásukat épp a napokban összetépő rezidensek szerint a régi tankönyveket e tárgykörben is el lehet dobni: példának okáért az emberi szervezet táplálékigényét nem biztos, hogy az eddig megszokott táplálékokkal kell kielégíteni. A rendszeres napi uniózás, világbankozás, judeobolsevistázás bőven fedezi a fehérjeszükségleteket…”.

Gyűlölettel nem „fehérjeszükségleteket fedezünk”, barátom, hanem a lélek hasadékát igyekszünk betapaszolni. Tenéked magyarázzam, mire van a judeobolsevistázás, vagyis – a ti oldalatokon – a feneketlen butázás?! De haladjunk sorjában, lépdeljünk Megyesi Gusztáv fenekes okosságának fonala mentén: a „judeobolsevistázás bőven fedezi a fehérjeszükségleteket, a délutáni szunyókálást követő, pohár bor melletti tradicionális zsidózás, bankárok, oligarchák és egyéb idegenek ócsárolása szeretteink körében felér egy vitaminkúrával, sőt Martin Schulz szocialista frakcióvezető napi háromszori leköcsögözése akár még hízáshoz is vezethet (ha Schulz neve nem jut eszünkbe, Károlyi Mihály bármikor bevethető), amivel csak azt akarjuk jelezni, hogy mindezzel nemcsak hogy jól lehet lakni, de földi hívságokon túli, transzcendens világba kerülünk általa, ahol kozmikus játékunk véget ér, és immáron minden előfordulhat” – közli Megyesi Gusztáv. Hogy szerinte „minden előfordulhat”. És közli ezt az a Megyesi Gusztáv, akivel bizony előfordult, hogy igencsak speciális címmel közölt feneketlenül okos szakcikket (már nem emlékszem, vagy a Hócipőben, vagy a szintén fenekes Gyárfás lapjában), mármint hogy Megyesi szerint: „Huhogni jó!”. Itt jelezzük a „hűséges és lelkes baloldali kommentelőknek”: a leírtakat szó szerint kell érteni, vagyishogy Megyesi nem ironizál, hanem a fodbal-lelátón történő barom-ordibálás (sőt hungaro-rasszista huhogás) apoteózisát fogalmazza meg. Részint kisnemzetileg, részint Fradi-szinten áttüzesedve. És teszi ezt a feneketlen butaság: a par excellence rasszizmus, obligát nigger-gyűlölet okán? Nem! Hanem Megyesi (az Üllői úti lelátón) az effektív huhogást is (mikor pl. Kluivertnál, Davidsnál vagy Seedorfnál volt a labda, a kocsog-nigger Kanuról már nem is beszélve!), illetve később a huhogás apoteózisát is az ő kismeberi korlátoltsága okán vitte végbe. Perszonális középszerűséggel (ismétlem: ettől még lehet jó művész, a művészi írás nem intellektus, hanem ihlet terméke).

Ki merem jelenteni: a gyűlölet valójában érzékenységből fakad. Vagyis csak a bunkó nem gyűlöli például a mocskosgazdag ajax-hollandokat (a koccsög majmaikról már nem beszélve!), így nyilván a zsidó-, cigány-, komonista-, buzi-gyűlöletnek, a „genetikusan alattvaló” pirézek rühellésének is a sértettség, megbántottság, illetve a vele járó tehetetlenségérzet a lényege, s nem annyira a butaság. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: sértett, sértődött, megbántott ember csak az lehet, aki érzékeny valahol a lelke mélyén. Paradoxon: a fasizmus – mint olyan – suttyó, baltásan bunkó (ezt egyedül Almási professzor vitatja), miközben a fascio milliónyi hajlékony, „érzékeny” fűzvesszőből (Vásárhelyiből, Vonából, Megyesiből, Morvaiból…) tevődik össze. Lásd még Kosztolányi Dezső: Édes Anna! De Musil alapregényéből is világosan kiderül: aki csak kvázi individuum, Musillal szólva: „tulajdonságok nélküli ember”, az bizony soha nem tudhatja, hogy a legvégén melyik oldalon köt ki, mint rendteremtő, szobordöntögető stb. tovaris (vö. a zsidó-antiszemitizmussal).

Ne legyél, baszki, tulajdonságok nélküli filiszter! Ez a megoldás. Baszki.

S én írom mindezt nem haraggal (én a kádározó, butázó gyöngék gyűlöletét is értem, elfogadom), hanem írom mindezt borderline-buziként: Megyesi Gusztáv különféle keltezésű és minőségű szövegei kapcsán. Ismétlem: Megyesinek vannak jó írásai, melyek viszont nem az eszétől származnak. Míg Vásárhelyi Máriának se intellektusa, se ihlete. Csak a vérig sértett (és sértegető) középszerűsége. Vásárhelyi Mária is tulajdonságok nélküli ember. Erről írok legközelebb, s immár újra hetero-perverz aurába burkoltan, merthogy elbűvölő homoszexualitásom, miként azt Tojás Gáspár Miklós írta volt a maga elfajzottságát („jobboldaliságát”) magyarázgatva annakidején: „csak egy kitérő volt a pályaívemen”.

Ki kinek a cumijából szopta?

Vásárhelyi Mária már 2008-ban ezt írja a Mozgó Világ hasábjain: „Miközben az egyik oldalról messzemenően egyetértek Mihancsik Zsófia elemzésének legfontosabb téziseivel, és magam is érzékelem az értelmiség szerepfelfogásának és politikai szerepvállalásának visszáságait, a másik oldalon a jelenlegi kormány értelmiséghez való viszonyában is számos problémát látok.

Ami a probléma első felét illeti, magam is súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség, illetve ennek a médiához hozzáférő és a médiában megjelenő része az elmúlt években nem tekintette feladatának (tisztelet a kivételnek), hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek. És itt alapvetően nem konkrét intézkedések, hanem a társadalmi mentalitás – a közgondolkodás, az egyének saját életéhez, jövőjéhez, illetve a közösséghez, a közügyekhez való viszonya – megváltoztatása melletti kiállásra gondolok. Mint ahogy nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy »mindent lehet, csak akarni kell«, hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból. Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz. És nem kerülhető meg a média és a médiaértelmiség felelőssége abban sem, hogy a lakosság jelentős része valóban közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Azért citálom ily hosszan Vásárhelyi Máriát, hogy lássuk a szövegösszefüggést, melynek néhány – más vonatkozásaiban már idézett – mondata a szerző politikai, publicisztikai sőt – ki merem mondani – szociológiai tudományos-tudatlanságát tükrözi, s amely tolakodó hozzá nem értést a továbbiakban, a szerző által megjelölt gyűjtőnevén, „közgazdasági analfabétaságnak” nevezem.

Ha megkérdeznénk Vásárhelyi Máriától, mit ért „progresszió” alatt, nem tudná megmondani. Valami effélét magyarázna (szokásos, vásárhelyisen toleráns vicsorgásai közepette), „kapitalizmus”, „liberalizmus”, „piaci verseny”, „racionális gazdaságpolitika” stb., vagyishogy: a progresszió a semmivel egyenlő. Vásárhelyi éppen azért akar a „progresszió” (s nem a társadalom, illetve a lakosság egy meghatározott – a liberalizmussal valamiként azonosuló – csoportjának) élére állni, mert a szerző maga sem tudja, mit akar. Nem tudja, kiket óhajtana vezetni, sőt még azt sem tudja, merre, hová. Azt pedig végképp nem tudja, hogy milyenek azok az emberek, akiket irányítani szeretne, s ezért állítja, hogy létezik magyar „társadalmi progresszió”, csupán az a baj, hogy „az értelmiség” nem áll az élére.

Mármost, ha azt is megkérdeznénk Vásárhelyi Máriától, hogy ő miért nem áll a „társadalmi progresszió” élére (az „értelmiség” egyik „hozzáférő része”-ként), akkor bizony erre sem tudna válaszolni, ugyanis egyszerűen nem létezik olyan konkrét, érdemi kérdés, amelyre Vásárhelyi Mária válaszolni tudna.

Vásárhelyi Mária szociológiai analfabéta. Legalábbis, ha a „szociológus” szó alatt nem szimpla statisztikust értünk, hanem a tudomány emberét. Azért mondom, hogy analfabéta, mert Vásárhelyi nem tudja: nincsenek (s nem is léteztek soha, sehol!) társadalmi (szociális) csoportok, melyeknek tagjai olyan vezetőt választottak volna maguknak, aki nyilvánosan legyalázza, leanalfabétázza őket. Hogy ez az emberek gyarlóságából adódik? Lehet. Viszont tény. És ezt Vásárhelyi Mária vagy tudomásul veszi, vagy nem. Elvileg. Mert gyakorlatilag nem veszi tudomásul. Nem is érti, miről beszélek. Szerinte az, hogy a társadalom nem ab ovo progresszív, legyen a társadalom baja, mert hiszen hogyan is állhatna Vásárhelyi Mária olyan „társadalmi progresszió” élére, amely nem eleve haladó?! Még meg kéne győznie valakit! Úristen!!! Ha ugyanis nem így gondolja a dolgot Vásárhelyi Mária, akkor úgy gondolja (nyilván), hogy először jól leköpi a népet (a progresszió éléről alácsulázva), s ettől (versus ennek dacára) a nép követni fogja őt: haladjunk híven a progresszív élnyál ívének irányában a „megszorítások” felé! Hát hogyne. Csakis így!

Vásárhelyi Mária multidiszciplinárisan is, kronológiailag is „közgazdasági analfabéta”, ti. már 2008-ban sem volt igaz, amit állított: „Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz”.

Hamis az állítás, ugyanis ezt 2008-ban mindenki tudta, csak nem mindenki mondta (nem mindenki Oszkár!), míg manapság olykor szó szerint ez hangzik el – naponta többször is! – pl. az Echo-tévé betelefonálós műsoraiban. Jobbára suksükölve (!), vagyis nem csak a műsorvezetők, hanem az „egyszerű emberek”, a „Mari nénik”, a „Józsi bácsik” is értik Vásárhelyi Mária „pofonegyszerű közgazdasági összefüggését”. Mondom, mindig is értették! És most megkérdezhetni Vásárhelyi Mária: ha mindig is értették, akkor 2002-től (de főként 2006 őszétől) 2010-ig miért épp az ellenkezőjét vallották, illetve üvöltözték az utcán? A válasz: pontosan azért, amiért – amúgy – egyetértenek Vásárhelyi Máriával, illetve a szövegével: „a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz”.

Orbánék is így jutottak „előnyökhöz”: hatalomra. És ezáltal tartják relatív népszerűségüket (Vásárhelyi Máriáék nagy ámulatára), vagyis azért, mert anno világossá tették: a „igazi rendszerváltás” nem a „magyar emberek”, hanem a magyar Bálintok (az „idegenszívűek”, a káeftés Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Radnóti Sándorok, illetve a „multik”, a „bankárok”, a „gyarmatosítók”) rovására történik majd. Már ez a demagógia is bőven elegendő a politikai győzelemhez, a hatalmon maradáshoz, ráadásul Orbánék (irracionálisnak tűnő) elfogadottságát tovább erősíti, hogy annakidején Vásárhelyiék nevezték ki magukat (roppant ellenszenves személyiségüket) „progressziónak”, s azóta is, immár szordínósabban, de permanensen hülyézik, mocskolják a népet. Nos, pontosan ezért van az, hogy Vásárhelyiék akkor sem kellenek az embereknek, ha (már) az Orbánék sem kellenek nekik. Kérem, az az undor, amelyet ma a lakosság értelmesebb és kevésbé értelmes része, sokasága szinte egyöntetűen érez Gyurcsányékkal, Bauerékkal, Vásárhelyiékkel, Vitányiékkal szemben, nem magyarázható csak az őszödi beszéddel, a semjéni „amortizációval”. Maga Gyurcsány, mintha kapiskálná ezt, tegnap legalábbis így fogalmazott Kálmán Olga műsorában: „a politikus nem szólhatja meg a népet”. Illetve még csak nem is kapiskálja a dolgot Gyurcsány, mert ha legalább pedzené a marhája, akkor, ha valamelyikkel, hát épp ezzel a nagybölcsességével nem kéne előhozakodnia. Gyurcsány gyakorlatilag ezt közölte tegnap a tévében a választóival: megvetlek benneteket, ám én vagyok annyira intelligens, hogy politikusként nem mondom a szemetekbe. Vásárhelyi nincs ennyire intelligens, míg viszont – újabb csavar – valójában Gyurcsánynak sincs több érzéke a politikai kommunikációhoz. Szerintem ezért van, hogy csak az akkut hívei fogadják el az exminiszterelnököt, csak azok, akik egyszersmind bomlanak is érte. Persze az ún. „átlagemberben” mindez nem tudatosul így, az „átlagszavazó” nem veszi észre pl. Gyurcsány provinciális arisztokratizmusát, ám amely szinte mindenkinek megtapad az „alsó tudatában”, mindenki érzi (ha nem is mindjárt a bőrén, de a zsigereiben az első pillanattól fogva), hogy sokszor már-már a testi viszketegségig menően viszolyogtató fent nevezettek primitíven gőgös, sértőn pökhendi „értelmiségi” analfabétasága. Egyszerűbben fogalmazva: ezek az emberek nemcsak ostobák (impotensek stb.), hanem még piszkolják is az embereket (ismétlem: Gyurcsány kivételével, mivel ő van annyira „intelligens” ugyebár, hogy nem gyalázza a választópolgárt, noha annyi értelem már nincs benne, hogy ne tegye közzé egyszersmind: azért a legszívesebben mégiscsak gyalázná).

Ha Vásárhelyi Mária szeretné tudni, mit érez iránta a tévénéző (vagy pl. a Mozgó Világ olvasója), akkor én szívesen elmondom néki: pontosan azt, amit ő érez irántam, amikor e sorokat olvassa. Miközben van egy lényegi különbség közöttünk: én nem akarom Vásárhelyit meggyőzni, nem akarok az „élére állni”, sem neki, sem másnak. (A „progressziója” persze érdekelne, de ez magánügy.) Míg a másik döntőkülönbség: én Vásárhelyinek bármely mondatát megcáfolom (vagyis számomra épp a captatio malevolentiae-ből ered a polémia „sportértéke”, ezért nincs szükségem a captatio benevolentiae-re), míg Vásárhelyi Mária sem bizonyítani, sem cáfolni nem képes. Semmit. Csak kinyilatkoztatni. Marhaságot plusz ellenszenvesen; s ami attól válik totál agyrémmé, hogy mindezt aufklérista buzgalommal teszi.

Politikai alaptétel: a magyarországi lakosság meghatározó többsége kifejezetten rühelli Vásárhelyiéket, Gyurcsányékat, Schifferéket, de még a Mesterházyékat is, mely kollektív gyűlölet újra a nyílt antiszemitizmusig fokozódik, míg egy másik (nem csekély) társadalmi csoport csöndesen, visszafogottan iszonyodik a „baloldali politikusoktól, értelmiségiektől”. Kertész Ákos: „az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is”. Ilyen mondat persze „helyesen nincs”, Kertész minden ízében hülye, viszont jól jelzi: vannak azért Gyurcsány-drukkerek is, zsigereikben „baloldaliak”, míg a trend az, hogy a lakosság nem a „progressziótól”, a „közgazdasági törvényszerűségektől” fordul el (még a legszegényebbek is a végtelenségig tűrnek stb.), hanem perszonálisan a Vásárhelyi Máriáktól.

Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy a tömegnek van igaza (nálam a tömeget senki nem utálhatja jobban!), hanem azt mondom, hogy a politika eo ipso tömegekben számol. Magyarán: ha politizálni akarnék (mint pl. Vásárhelyi Mária), ha a „progresszió élére” akarnék kepeszkedni, akkor számot vetnék a törvényszerűséggel: a vezető nem sértegetheti a népet. És nemcsak úgy, ahogyan azt Vásárhelyi Mária teszi, ti. a Bauer-féle, Heller-féle, Ungvári-féle, Esterházy-féle, Gerő-féle, Gere-féle… metakommunikációval (fölszegett állal, gőgös tekintettel) sem lehet lelkeket hódítani. Egész odáig menően, hogy Hajas Henriket még a „gyurcsányisták” is rühellik, tehát nem csupán a „kuglifejű komonisták”, hanem mindenki. Mégis ott van. Miért? Gondolom, mert nincs más.

Nem állítom, hogy a „progresszív értelmiség” politikai hanyatlásában ne játszana döntő szerepet a klasszikus antiszemitizmus, azt viszont határozottan állítom: Vásárhelyiék politikai letorpadásának egyik fő oka – mintegy jelképesen – ez a mondat: „nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás”.

Ahogy a nagy idol (Márai Sándor) „pusztítani”, akként a lelkes követő (Vásárhelyi) „gyomlálni” akar. Értem, de például konkrétan belőlem mit kívánna kigyomlálni a harcos amazon? A mély gyökeremet? „Kádári mentalitásomat”? Az egyiket még csak-csak (erre céloztam itt korábban), na persze attól függ, a gyomlálás után mit akarnának bájos kis gyökeremmel csinálni, és főként hogyan (mert azért bármire már nem alkalmas szegénykém), így hát egyelőre maradjunk inkább az elméleti (szociálpszichológiai) kérdésnél: mi a „kádári mentalitás”? Ezt már nem tudja megmondani Vásárhelyi Mária, ő ti. nem palántázni, csak gyomlálni szeretne, vagyis: az idézett szövegben, bizony, történelemfilozófiai analfabétaság is tetten érhető. Legalábbis nagyon úgy tűnik, Vásárhelyi Mária nem tudja: a „kádárizmus” (mint trend) nem a redisztribúcióval, hanem épp ellenkezőleg: a „tervutasításos” rendszer, igaz nem egyenes vonalú, töretlen, ámde tudatos, szisztematikus lebontásával azonos. Vagyis a „kádárizmusban” benne van Biszku, Pulai, Gáspár, Komócsin, illetve benne vannak a kispolgárosodást, a kaparjkurtaságot, a „frizsiderszocializmust” átkozó Fekete Gyuláék is, ám a „kádárizmus” (mint trend, mint lényeg) a Nyers Rezsőkkel, Fehér Lajosokkal, Horváth Edékkel, Burgert Róbertokkal, Havasi Ferencekkel, Demján Sándorokkal, illetve a háztáji gazdaságokban tollasodó, a féllegális (kvázi illegális) maszekolások révén polgárosodó (sőt polgáriasodó!), „kádári mentalitású” emberekkel, vagyis: a „közgazdaságilag analfabéta” magyar lakossággal azonos.

Vásárhelyi Mária nevezi a „kádári mentalitású” népet „közgazdasági analfabétának”, miközben (szociológusként, pontosabban: szociológus végzettségű minimókusként) egyetlen használható javaslata nem volt arra nézve, hogy mi legyen azokkal az emberekkel, családokkal, akik pl. a nehézipar összeomlása után az utcára kerültek. Nota bene nemhogy Vásárhelyinek, még Ferge Zsuzsának sincs ilyen indítványa. Míg a „kádári mentalitású” nép (éppen az ő tradicionális „kádáriságánál” fogva!) pontosan tudta, mi a teendő. A rokkantsági nyugdíj. Nem ideális megoldás (legalább akkora megaláztatottsággal jár, mint a klasszikus segélyért való kuncsorgás), de nem volt más lehetőség, ma pedig ennyi sincs, a világválság végképp bekerítette a magyarországi „rendszerváltás veszteseit”; s amely társadalmi jelenségre a szociológus Vásárhelyi szociálisan „balliberális” válasza így hangzik: „a lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Vagyis? Konkrétan?

Menjenek a kohászok gombát szedni! Majd a kaskába gyűjtött csiperkét etessék meg a kecskével (amelyet 47.000 forintért vásároltak a BM állatállományából), s akkor lesz tej a gyereknek. Iskola-kecsketej. Igyad, kedves Mária! Szopizd ki a Pintér bácsi bőrös kecske-cumijából!

Tehát. Vásárhelyi Mária – már ami a dolog lényegét illeti – semmiben sem különbözik Lázár Jánostól, Parragh Lászlótól, Zsiga Marcelltől… Ráadásul nem is az a döntő probléma, hogy Vásárhelyiék (Pintér-Bauerék) igazságtalanok, szívtelenek (s ami egy nőnek végképp áll jól, ezt tessék nekem elhinni!), hanem ráadásul hülyék is ezek az emberek. Hadd ismételjem meg, mert ez a mondandóm lényege: Vásárhelyiéknek messze nincs annyi eszük, fantáziájuk, talpraesettségük, mint a „kádári mentalitású”, „közgazdasági analfabéta” népnek! Illetve árnyalnám valamelyest az állítást, ti. nagyon úgy tűnik: magukhoz való eszük azért van. Hiszen vészes tehetségtelenségük, sajátos „közgazdasági” (szociológiai, filozófiai, esztétikai, politikai stb.) „analfabétaságuk” dacára, bőven van mit aprítaniuk a júdai birkatejbe is, a levédiai kancatejbe is. A kecsketejbe pedig aprítson a proli vargányát!

Hogy miért vagyok ily durva Vásárhelyi Máriával szemben, miért nevezem par excellence hülyének, analfabétának? Megmondom. Azért, mert mi másnak nevezhetném, ha például ezt írja a Mozgó Világban: „csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk”.

Ugye?! Ilyesmit Széchenyi gróf óta (Magyarországon) csak az analfabéták mondanak. Amivel persze nem védeni akarom Medgyessyt (nem hiszem el, amit magyarázkodva állít), ugyanakkor elvileg igaza van: a tőkés gazdálkodás egyik motorja a hitel. A másik a „humán beruházás”. Ami történhet hitelből is (nem csupán adóból, megtakarításból), s ez nem elvi (elméleti) kérdés, hanem mindig a konkrét kondíciók döntik el, hogy az adott gazdaságpolitika jó-e vagy sem, az adott hitelfölvétel, beruházás megtérül-e vagy sem. Míg a Vásárhelyi-féle doktriner szövegelés (különösen a kifejezetten ostoba, „analfabéta” duma) semminő hasznot nem hajt. Jobb esetben. Rosszabb esetben kárt okozhat.

Most pedig nézzük Vásárhelyi fogalmazási módját, merthogy ez is árulkodó: „a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás”.

Képzeljük el azt a gyomot, amely gyomlálja önmagát! És ha ez sikerült, akkor el tudjuk képzelni a társadalmi gyomlálódást is, mint visszaható cselekvést!

Nem kerülhető meg a kérdés: pusztán arról volna szó, hogy Vásárhelyi Mária stilárisan is, publicisztikailag is „közgazdasági analfabéta”? Nem. Többről van szó! Aki ugyanis így fogalmaz, valójában nem tudja, mit akar mondani. Csak átkozódik. Gyűlöli a „kádári mentalitású embert”, mert érzi, hogy nem érti azt a világot, amely körötte forog, mint őrült dervis, Vásárhelyi sejti, hogy valami nincs egészen jól, miközben tehetetlennek érzi magát. Plusz az elvbarátait. Ezért dühöng. Vagdalkozik. Szinte minden mondatában van valami vérig, csontvelőig ható sértés. És egyéb se!

Végezetül még egy jellemző szövegrész az idézett cikkből. Vásárhelyi Mária a sajtónak is ad egy körmöst, mondván: a médiaértelmiség „nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek. És itt alapvetően nem konkrét intézkedések, hanem a társadalmi mentalitás – a közgondolkodás, az egyének saját életéhez, jövőjéhez, illetve a közösséghez, a közügyekhez való viszonya – megváltoztatása melletti kiállásra gondolok”.

Érti ezt valaki? Vásárhelyi Mária valami egészen elképesztő cinizmussal (vs. bornírtsággal) köpi az olvasó szeme közé: „nem konkrét intézkedésekre gondol”. És miért nem? Mert vagy nem tudja, vagy nem érdekli, hogy minden probléma konkrétan jelentkezik a lakosság körében: a konkrétan munkanélküli martinász konkrétan nem tud vacsorát adni a konkrét gyerekének. Ezért hát elindul konkrétan gombászni, ám a konkrét erdőben nem talál konkrét gombát, mert azt már konkrétan lelegelték a konkrét cigányok.

Mi a megoldás?

A konkrét Vásárhelyi Mária megmondja: az újságírók „álljanak ki” valaminő absztrakció mellett, ami nem egyéb, mint „a társadalmi mentalitás megváltoztatása”. Emellett kéne kiállnia az újságírónak. Konkrétabban?! Konkrétabban a „közgondolkodást”, „az egyének saját életéhez, jövőjéhez, illetve a közösséghez, a közügyekhez való viszonyát” kellene „megváltoztatni”. Ez az az üdvös doktrína, amely mellett ki kell állnia a sajtónak! Vagyis Vásárhelyi Mária szerint az emberek „saját élete, jövője” nem konkrét, így aztán abba nyugodtan belepofázhat az újságíró (persze csakis fölvilágosító szándékkel!), sőt bele is kell pofáznia! Általában. Üres szentenciákat, banalitásokat sorjázva, zsolozsmázva.

Vásárhelyi Mária szerint a magyar nép a „bornírtság és korlátoltság” szintjét sem üti meg. Sem a „bornírtságét”, sem a „korlátoltságét” – esküszöm, ez áll a nem bornírt és nem korlátolt Mozgó Világban! Mint irodalmi lapban! Vásárhelyi szerint nem genetikusan unter-borniert a magyar (az egy másik nincs-filozófia, ne keverjük a kettőt!), hanem „kádárikusan”, és mondom, nem is csak egyszerűen bornírt a „homo cadaricus”, hanem: korlátoltság alatti. Már, hogy ezt az állítását mivel bizonyítja Vásárhelyi Mária? Erről írok legközelebb. 

jav.: Egyébként ezt nevezi Ancsel Éva...

Csavarosan eszmezavarosan

Gyurica úr válasz | 2012.03.24 12:28:25 © (239)

… a „tudós”, „tehetséges” Márai Sándorok, Vásárhelyi Máriák, Tojás Gátypár Miklósok, Heller Ágnesek, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák… a József Attila-, Eörsi-típusú embereket mindig is hőzöngőknek, „antidemokratikusaknak”, „bolondoknak”, sőt balekoknak tartották, majd néhányan (Ignotus Pál, Vásárhelyi Mária) utólag (őszintén) elismerték e „bolondok” „Valaki”-ségét, bátorságát, áldozatosságát. Míg mások utólag sem. Egyébként bármikor bebizonyítom, hogy József Attilának nemcsak morálisan, hanem szemantikailag is igaza volt pironkodó barátjával szemben. Ismerem a röpirat szövegét, számomra teljesen nyilvánvaló: József Attila (szokásához híven) pontosan, tökéletesen fogalmaz.

©

Ignotus Pál: „Emlékszem, milyen gorombán lehordtam, mert egy röplapon, amelyet a halálraítélt Sallai és Fürst védelmében szerkesztett, olyan szertelen megjegyzésekre ragadtatta magát, amelyekkel, hajtogattam, nemcsak a halálraítélteknek ártott, hanem ügyüknek és mindenki ügyének is, aki a statáriális hóhérokkal szemben az ő pártjukon állt. Igazam volt? Ha ma megnézik a szöveget, mindenki igazat adna nekem; az osztályharcos propaganda őskorából való szólamokkal volt megtűzdelve s azok is egy polgárpukkasztásban kedvét lelő [a nyárspolgár alkot ítéletet arról, hogy a szöveg szimpla polgárpukkasztás-e vagy sem; na, vajon mi lehet a jogerős verdikt?! – Gy. úr], túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatát viselték, mint például a méltatlankodása azon – s ez volt az, amiért különösen kikeltem ellene –, hogy így valahogy írta…”.

Itt megszakítom az idézetet (félbevágom a mondatot), mert ez az, ami máig tökéletesen jellemzi József Attila polgári „kritikusait”. Mindet. Azokat is, akik azért tartják magukat okosabbaknak József Attilánál, mert ők von Haus aus tudós professzorok (a Németh Andorok, Fejtő Ferencek, Márai Sándorok, Szabolcsi Miklósok, Tverdota Györgyök, Alföldy Jenők… le, egészen Valachi Annáig, sőt lejjebb, Tojás Gagyi Miklósig, sőt még nála is lejjebb: Petri Györgyig), s persze  azokat is (Vágó Mártától Heller Ágnesen, Ungvári Tamáson, Faragó Vilmoson át Landeszman rabbiig), akik a von Juden-bürgerhaus aus fölsőbbrendűségükre hivatkoznak. Főként általában. De némelyek (pl. Vágó Márta) József Attilával szemben is, ti. a bornírtságnak se széle, se hossza.

Itt ugye Ignotus Pál is hülye. Egyazon – igaz, hosszabb, a szerző által intellektuálisan nehezen kontrollálható – mondatában írja: „ha ma megnézik a szöveget, mindenki igazat adna nekem”, majd alig három sorral alább: „hogy így valahogy írta”.

Hogyhogy „így valahogy”? Megnézte a szöveget, vagy nem nézte meg? Ignotus Pál nem nézte meg. Miért? Mert Ignotus Pálnak is von Bürgerhaus aus fényes a memóriája. Ráadásul annyira cinikus, hogy be is vallja: nem emlékszik a pontos szövegre, ám nem is kell emlékeznie rá, mivelhogy ő a lényeget az eredeti kontextus ismerete nélkül is autentikusabban látja, hitelesebben interpretálja bárkinél, Ignotus Pál gátlás nélkül jelenti ki: „mindenki igazat adna nekem”.

Ergo én senki vagyok.

Ami nem baj, ugyanis ettől még nyugodtan folytathatom az imént félbevágott Ignotus-mondat idézését: „… hogy így valahogy írta, »fasiszták és demokraták szabadon terjeszthetik tanításaikat, a kommunistákat pedig üldözik«. A plasztikussá élezett eszmezavar fogalmazványa volt, mely a legszerencsétlenebb fogalmi játékkal antidemokratikus üggyé avat egy demokratikus ügyet”.

Mindenekelőtt egy látszólag mellékes megjegyzés, és csak azért, mert ezúttal is ökölbe szorul a kezem (ami gépelés közben nem előny), vagyishogy: stilisztikára oktatgatja a zsenit az a liberális tovaris, aki szerint az „eszmezavart” képlékennyé (vs. árnyalttá) lehet „élezni”. Ignotus szerint „élezhető” az „eszmezavar”. Míg egyébként sem tudni, mit jelent itt ez a szó. Eszmezavar. Mi az? A marxi logika? József Attila privát hagymáza? Továbbá: a költőzsenit stilárisan, intellektuálisan csuklóztató Ignotus Pál szerint „egy demokratikus ügyet” „antidemokratikus üggyé” lehet „avatni”. És nem fordítva, miként az valójában van: a „demokratikus ügy” antidemokratizmussá (s nem „antidemokratikus üggyé”) torpad, züllik, romlik, rohad, fajul, pusztul, ferdül, torzul, nyomorul, aljasul… Nem szólva arról, hogy az „avatás” pozitív fogalom (miként az „ügy” is), szentesítést jelent. Tehát, ha József Attila valóban „antidemokratikus üggyé avat egy demokratikus ügyet”, akkor azzal mi a probléma? A kommunizmus, mint „antidemokratikus ügy” immáron szentesítve van, noha a kommunizmus inkább posztdemokratikus, mint antidemokratikus tünemény. (Hogy Ignotus Pál amúgy József Attila egyetlen igazi, áldozatos barátja? Az. S én ezt merőben lekakilom! A barátság, de még az áldozatosság sem jogosítvány a tahó, pökhendi igazságtalankodáshoz.)

Mármost tegyük föl, Ignotus Pál jól emlékszik József Attila szövegére! Nem „így valahogy”, hanem – tegyük föl! – pontosan így fogalmazott a költő a röpiratban: „fasiszták és demokraták szabadon terjeszthetik tanításaikat, a kommunistákat pedig üldözik”!

Mi ezzel a baj? Tudniillik ez az, „amiért” Ignotus Pál „különösen kikelt” a barátja „ellen”, tehát nem is akárhogy, hanem: különösen! Jó, de miért? Nem igaz, amit József Attila állít? Nem tudom – mert Ignotus Pál szövegéből nem derül ki –, csak gyanítom: az a gondja a szerzőnek, hogy József Attila a „demokratákat” (a „demokratikus ügyet”) egyazon kalap alá veszi a fasisztákkal (az „antidemokratikus üggyel”). Vagyis ideológiai dühből fakad az esztétikai minősítés: „plasztikussá élezett eszmezavar”. Igen ám, csakhogy itt tényről van szó. Ráadásul nem két tény „önkényes egymásmellé állításáról” („plasztikus eszmezavarásáról”), hanem egyetlen tényről, mely szerint: csak a kommunistákat üldözik.

Tehát az értelmes kérdés nem az, hogy zavaros-e a szöveg, hanem hogy (adott esetben) „politikus döntés”-e a teljes igazság leírása, megjelenítése.

Mielőtt a kérdésre válaszolnék, idézem a valódi szöveget, ti. épp József Attila az, aki árnyalja (s nem „élezi”) az igazságot a röpiratban: „Ma kommunisták életét akarják kioltani, mikor a szociáldemokrácia, a fasizmus, a hitlerizmus, nemzeti radikalizmus, a bethlenizmus, a liberalizmus hívei szabadon vallhatják és terjeszthetik meggyőződésüket. Holnap más politika válhat halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra s akkor mások kerülhetnek akasztófa alá”.

Tévedett József Attila? Tévedett! Annyiban, amennyiben „akasztófáról” beszélt. És nem gázkamráról.

Ignotus Pál: „visszagondolva szóváltásunkra, nekem kell pirulnom amiatt, hogy nem mutattam több szeretetet és megértést egy olyan ember forradalmi keserűsége iránt, aki a bőrét annyira bátran és áldozatosan vitte a vásárra, mint ő”.

Nem „megértésre” volt szüksége József Attilának, hanem „csak” értésre. Igekötő nélkül. És az értést nem „mutatni” kellett volna (ti. mutatásra még egy Tojás Gáspár Miklós is képes), hanem gyakorolni. Az értést. Márpedig Ignotus Pál 1947-ben (három évvel a zsidódeportálások után) sem érti, amit József Attila már 1932-ben tudott. Míg Babits az első zsidótörvény, az Anschluss, Csehszlovákia lerohanása, illetve a kristályéjszaka évében (1938-ból „visszamenve”) ébredezik:

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.

Vagyis József Attila egyszerre Jónás és az Úr. Mert, ha nem is „látá”, de úgy „hívé”, hogy az ő „szava” majd „egyik-másik” filiszteri „szívben kicsírázik”, jó „termőföldre hull”. József Attila pontosan tudta: a röpirat sem nem enyhítő, sem nem súlyosbító körülmény Sallaiék perében. Az entellektüel rimánkodás a hatóságot semmiképp sem befolyásolja (a biatorbágyi vérvád koncepciós eljárás volt, már az elején készen állt az ítélet). Vagyis József Attilánál a statárium elleni tiltakozás is „csak” ürügy (vö. a Halász Gábornak írt levél szövegével). József Attila nem Horthyhoz, Bethlenhez, Károlyi Gyulához beszél (pontosan tudja, hiábavaló törekvés volna, mert hiszen „a gonosz fittyet hány a jóra”), hanem éppen az Ignotus Pálok eszét, lelkiismeretét igyekszik megérinteni. Elsősorban az értelmüket természetesen: „vétkesek közt cinkos aki néma”. És bizony nem József Attila fogalmazási készségét minősíti, hogy még a barátja sem érti az idézett szöveget! Ugyanis, miként később Kertész Imre Nobel-díjas regényében „materializálódik”, a fontolgató, a „demokratikus ügyet” az „antidemokratikus üggyel” „politikusan” méricskélő „néma” filiszter végső soron ennen (illetve hitsorsosainak) „égő áldozattá” válásában lett fatálisan („sorstalanul”) bamba cinkos. Kertész Imre nem Ignotus Pált, hanem József Attilát igazolja: „Holnap más politika válhat halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra s akkor mások kerülhetnek akasztófa alá”.

Amiről a költő beszél, nem választás kérdése, hiszen: „nincs mód nem menni ahova te küldtél”. Márpedig, ha Babits szerint „sincs mód”, akkor itt bizony hatványozottan vétek az igazság „árnyalása” (értsd: elkenése, elmaszatolása, meghamisítása), vagyishogy ez esetben tisztán, egyértelműen, alku nélkül kell kimondani a teljes igazságot.

Igaza van Ignotus Pálnak? Helytelen („nem politikus” tett) a probléma „kiélezése”? Jó az a demokratáknak, jó az a liberálisoknak, jó az a zsidószármazású polgároknak, hogy Horthyék nem üldözik őket, jó az, hogy (viszonylag) „szabadon terjeszthetik tanításaikat”? Persze, hogy jó. Ámde nem ez a kérdés valójában, hiszen ezt József Attila is tudja! Vagyis a valódi kérdés így hangzik: igaza van-e Kertész Imrének (Benda, Babits és József Attila mellett) abban, hogy a megadásnak, a „sorstalanság”-nak az általában vett „demokratikus üggyel” való primitív azonosítása szükségképpen vezet a demokraták, liberálisok, zsidók… majdani „akasztófára” (gázkamrába) juttatásához?

Benda szerint: igen. József Attila szerint: igen. Babits szerint: igen. Ignotus Pál szerint: nem. Tamás bátya szerint: nem. Kertész Imre szerint: igen.

Paradoxon: a kommunista József Attila nem tesz egyebet, mint fölszólítja a polgári demokratákat, álljanak ki saját elveik, értékeik mellett: „magunk mögött tudjuk a művelt nyugatnak azt a részét, amely a halálbüntetést egyáltalán kiküszöbölte törvénykönyveiből és amely a politikai vélemény szabadságát mindenki számára állami alaptörvényben biztosítja”. Ez a szöveg nem Sallai és Fürst konkrét ügyét érintő védőbeszéd, még kevésbé par excellence kommunista tézis, hanem egy relatív, részint etikai, részint történelemfilozófiai igazság rögzítése.

„A politikai ellentétek kötéllel való megoldása ellen ma és bármikor minden érzésünkkel és idegszálunkkal tiltakozunk”.

József Attila nem polgári demokrata. Még csak nem is pusztán humanista. József Attila 1932-ben (is) kommunista. Arról beszél, hogy a polgári humanizmus progresszió a társadalmi fejlődés során, továbbá – nem mellékesen – a polgári-humanista demokratákat szembesíti saját értékeikkel. Pontosabban azzal a hipokrízissel, melyben Ignotus Pálék Horthyékkal cinkosak. Ugyanis a röpirat szerint teljesen nyilvánvaló: mindenki tudja, hogy mindenki tudja: Sallai és Fürst – személy szerint! – nem azért kerül akasztófa alá, mert – személy szerint! – ők robbantották föl a viaduktot (vagy a vonatot, már nem emlékszem rá), hanem azért, mert kommunistákként eleve terroristák, ergo akár ők is elkövethették a merényletet. És az efféle „logika” ellen méltán tiltakozik a kommunista József Attila is. Mert ugyan a kommunizmus tartalmaz ún. „forradalmi erőszakot” (Nyár, Favágó, Kispolgár…), ám amely messze nem azonos a viaduktok (vonatok) eszetlen, céltalan robbantgatásával. Vagyis a kommunista József Attila joggal állítja, hogy „politikai ellentétek”-ről van szó valójában, melyek „kötéllel való megoldása” nem a kommunista (Sallai, Fürst) személyét sújtja lényegileg (ti. a kommunista – miként az őskeresztény – számot vetett személyes létének lényegtelenségével), hanem épp arról van szó, hogy az akasztgatással az a történelmi érték-logika sérül, melyben a polgári humanizmus progresszív tényező. És Ignotus Pál „csak” ezt nem érti. Ezért minősíti a barátját eszelős őskövületnek, ezért írja, hogy József Attila röpirata „az osztályharcos propaganda őskorából való szólamokkal volt megtűzdelve s azok is egy polgárpukkasztásban kedvét lelő, túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatát viselték”.

Legyünk őszinték egymással, itt bizony az „elméleti agyvelő” szintagma van „túlcsavarva”, különösen úgy, hogy a „túlcsavarásnak” még „lenyomata” is van a mondatban. Bőven elég lett volna: „egy csavaros agy termékéről” vagy „egy doktriner produktumáról” beszélni. És azért a „vagy” kizárólagossága, mert én még mindig nem értek egyet Eörsivel (sem) abban, hogy a szofisztikáltságot, a „csavarosságot” az „elmélet”, a dogma motiválja. Egyszerűen nem tudok róla, hogy bármi (bárki) cáfolná az állítást, mely szerint: csavaros eszű embernek nincs dogmája, míg a hithű doktriner („elméleti agyvelő”), igyekezzék bármennyire érvelni „elmélete” mellett, maximum összeszarni tudja magát a nagy erőlködéstől. Így járt Ignotus Pál is a polgári liberalizmus doktrínájának védelmében.

Számomra ez a jelenség több mint érdekes. Furcsa. József Attila voltaképp egy közhelyet fogalmaz meg, miként Babits Bihály bölcselete is banalitás: „binkosok bözt bétkes aki béma”; s ezt minden tudós, tehetséges, egyszersmind nyílegyenes gondolkodású, tőrülmetszett magyar ember (Kertész Ákos-i „genetikusságától” függetlenül!) egy „eszmezavaros, túlcsavart elméleti agyvelő lenyomatának” látja. Nem azt mondja, hogy „szörnyű banalitás, ne untassuk már ezzel egymást, gyerekek!”, hanem hogy: zavaros. Ugyanis a primitív embernek minden zavaros, ami túlmutat a közhelyek szféráján, pl. a „mindenkinek meglehet a maga igazsága” helleri-marinénis bölcseleten. Mindenkinek lehet „saját igazsága”. Csak a zavaros embernek nem. Pironkodni persze a liberálisnak is szabad (mint újlipótvárosi kutyának), főként utólag, belátván a barát „forradalmi keserűségéből” fakadó „áldozatosságát”, „bátorságát”. Míg József Attila igazságát utólag sem értik. Miért? Mert a fölismeréshez nem elég liberálisan pirulni (von Hundehütte aus), ahhoz érteni is kéne.

Ignotus Pál ennyire primitív volna? Nem erről van szó. Ignotus Pál egy derék, becsületes, középszerű ember, aki – adott esetben – a banalitást sem érti (de legalábbis nem rezonál rá), mégpedig azért – s ebben áll a középszerűsége –, mert egyszerűen képtelen elképzelni, hogy az, amiben ő rettenetesen hisz, lényegében: semmi.

A szociáldemokrácia, a liberalizmus nem áll egyazon sorban a fasizmussal. József Attila szerint sem. A költő nem vitatja: a jó túl van a rosszon (a szociáldemokrácia a fasizmuson stb.). Ez eddig evidens. Ámde. Egyik sincs az „értelemnél tovább”! Noha elismerem: a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes magyarember nem is akar tovább hatni az értelemnél. József Attila azt írja egyik eszmezavart évében (mindegyik éve zavaros volt), hogy „Jóról és rosszról nem gondolkozom”.

Polgárpukkasztás? Ignotus Pál szerint nyilván nem, ez versben van, a „költői szabadság” megengedi. Mert a „költői szabadsággal” mindent meg lehet magyarázni. Egyetlen dolog kivételével: amikor a költő a liberális aktívát a fasisztával egyazon „mai kocsmában” (de legalábbis a kocsma előtti téren) fetrengőnek tartja. Világos, s akkor nézzük a verset közelebbről!

Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.

Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.

Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, ő számba veszi.

Ő számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.

Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségből rakna rám.

Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.

Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

S ha én volnék az úr, az úr helyett,

Tessék! Mi következik ezután? Mi volna a magát „pocsolyának”, „hamunak” minősítő (Fejtő szerint: „becsmérlő”) költő, ha ő „az úr volna”? Konkrétan Jézus. (Tudniillik Jézus az, aki „úr, az úr helyett”.) Nos, a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes (nem eszmezavaros) magyarember számára evidens, a vers egészéből ez következik: engem akkor sem szeretnének, ha Jézus volnék. Míg viszont József Attila így gondolja:

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

S ha én volnék az úr, az úr helyett,

nagyon szeretnének az emberek.

Itt ugyanaz van leírva, mint a Lázadó krisztusban (illetve József Attila minden versében): az ember Jézust nem isten-, hanem ember-voltáért, pocsolyaságban, hamuságban szenvedő korpuszáért szereti. József Attila Jézusa szerint a „Kozmosz-palotában” terpeszkedő „Úr” „élet-subáját” „ronggyá mossa az ember átka”. És be is perelték ezért rendesen, meg is büntették a költőt, nem Ignotus Pál persze, hanem mások, ám akik csak dogmájuk, hit-ideológiájuk révén különböztek Ignotuséktól.

Így áll a kérdés: miként szeretnék József Attilát az emberek, ha ő volna „az úr, az úr helyett”? Nos, pontosan úgy, ahogyan József Attila szereti Jézust:

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél, 
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Egyébként azt nevezi Ancsel Éva „emberarcú”, „szerethető istennek”, a kereszténység specifikumának, ugyanis a vallástörténetben csak egyetlen szerethető isten (istenféleség) létezik: Jézus.

Míg a középszerű embert tökéletesen jellemzik Ignotus Pál barátjának (s József Attila „barátjának”), Fejtő Ferencnek híres szavai, melyeket a fent idézett Szeretnének című vers kapcsán vetett papírra esztétikai nagybuzgalmában: „az utolsó sor [ti. a „nagyon szeretnének az emberek”] rácáfol az egész vers hangulati szerkezetére, de nem bántó mód, logikátlanul, mert átláttat a »tréfán«, a játékos szemérmen és megmutatja a meggátolhatatlanul kikívánkozó vágyat a szeretet és megbecsülés után… különös eset: hogy verseket a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenség tegyen naggyá! Az önnön következetlenségük!”.

Ez aztán a „különös eset”! Konstatálja ámulattal az esztéta. Miután persze megállapította, hogy a zseni versében mi „logikus”, mi nem, mi „őszinte”, mi „őszintétlen”.

Nekem érdemes elhinni (hiszen magam is zseni vagyok!): minden „nagy versben” ott a dolog is, ott a dolog ellentéte is. De mondhatjuk ezt akár a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes, tehetség magyarember tudós megfogalmazását használva is: minden „nagy versben” ott van „a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenség”. Például:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, 
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, 
De [kiemelés Gy. úr] látod amottan a téli világot? 

Az újra divatba lendült nagy feminista (Börcsök Mária) annakidején (még a hetvenes évek derekán), ahogy mondani szokás: tökre kiakadt a hímsoviniszta Petőfi őszintétlen őszinteségén, noha az idézett költemény utolsó strófájában is „csupán” egy fejtőien „különös” banalitásról van szó: „a szerelem önző”. Ám, ha e közhely egy szerelmes férfi „csavarosságával” van megfogalmazva, ráadásul rímekbe szedve (a kutyamindenit!!!), akkor, bizony, attól még a nyílegyenes gondolkodású, genetikusan böcsületes feminista magyarember is zavarba jöhet.

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 
Én feljövök érte a síri világból 
Az éj közepén, s oda leviszem azt, 
Letörölni véle könnyűimet érted, 
Ki könnyedén elfeledéd hívedet, 
S e szív sebeit bekötözni, ki téged 
Még akkor is, ott is, örökre szeret!­­

„Zsarolás”! – visította Börcsök Mária az Élet és Irodalomban –, merhogy mié ne dughatna má az a szegíny özvegyasszon egy jót, legalább még egysze-kétsze az életbe?! H­ogy elpatkolt a férje? Na és?! A nő penészedjen meg?! A rövidség kedvéért fogalmazok ily profánul, vagyishogy ezáltal érzékeltessem a feminista mondandó minőségét. Plusz Börcsök Mária irodalomtanár. Iskolaigazgató. Miközben fejtőin feminin fingja nincs a költészetről. Illetve fejtői van. Annyira érti Petőfit, mint Fejtő József Attilát. Szerintük „különös” minden paradoxon. Börcsök például odáig züllik (morálisan is, esztétikailag is), hogy híres (szerintem inkább hírhedt) feminista könyvében a patkány Jágót nyaldossa körül morális kéjjel: „Othello nem azért fojtja meg Desdemonát, mert ő maga olyan ártatlan, nemes jellem. Valamikor ő is udvarolt Jágó feleségének, ám Jágó a megfojtásnál sokkal rokonszenvesebb [kiemelés Gy. úr] módot talált a bosszúra: megmutatta, milyen nagy különbség, ha mi szeretjük mások feleségét, vagy a miénket szereti valaki”.

Ugye?! Ez egy irodalomtanár! Fővárosi gimnáziumi igazgató! Nem érti, hogy a „valamikor udvarolni Jágó feleségének” nem ugyanaz, mint megcsalni akár Jágót (annak felesége részéről), akár Desdemonát (Othello részéről). A gimnáziumi igazgatónő nem érti: Othello nem véletlenül nem Cassiót öli meg. Hanem Desdemonát. Majd utána magát. Börcsök nyilván a férfit sem érti (miért épp azt értené a maga femino-tyúkagyával?!), gőze nincs róla: a férfinak nem az a gondja, hogy „a miénket szereti valaki”, hanem akkor van baj, ha a „miénk” „valaki” mást szeret, ráadásul – s ez már halálos vétek –, ha a „miénk” egyszersmind hitvesi hűséget színlel. Hogy ne mondjam: hazudik. Míg Börcsök valószínűleg nem hazudik, belőle is őszintén csorog a polgári tehetség, mint konyhai lefolyón át a női mosogatólé. Börcsök nem érti Shakespeare-t. Nem érti Petőfit sem.

Míg az „eszmezavart” József Attilát – ceterum censeo – senki nem érti! Ignotus Pál, illetve Fejtő Ferenc a legkevésbé. Ők ketten butábbak, mint szegény Börcsök Mária együttvéve…

­­*

Tessék! Ezt csinálja utánam valaki: Sallaira s Fürstre emlékeztem (proletár-mivoltomban), majd Bethlenen, az Anschlusson, a sorstalanságon, illetve Jónáson, Jézus pipáján és Júlia pináján át egészen a Jágót janiló gimnáziumi tanárnőig jutottam, méghozzá úgy, hogy közben egyetlen logikai porszem el nem hibban a szövegben! Esküszöm, a végén magam is elmegyek magamtól!

A gyávaság minden ízében

Vásárhelyi Mária szerint „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: »Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...« (Márai: Napló, 1944)”.

Hogy nem-e?!? Ha nem „lesz nemzet Magyarország”, akkor vajon mi a gigászi pöszörőm lesz Magyarország? Nyilván nem-nemzet lesz. Olyan nem-nemzet, amelyben Tojás Gátypár Miklós lesz a fő-fő „nem-nemzetietlen”.

Mit akar velünk közölni Márai Sándor kedves Naplójában? Ezt a kedves Vásárhelyi Máriától kérdezem, ugyanis ő hozakodik elő kedvesen s teljes egyetértéssel a Nagy Férfi Nagy Szövegével. Merthogy, amit a Nagy Férfi ír, az úgy igaz, ahogyan van. És én ezt értem is, sőt megértem, maga Heller Ágnes is femino-infantilis ilyen „vonatkozásban” (Heller: „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus. A férfiak vonatkozásában például…”), szóval, én ezt értem, „alapjában véve” minden nő ilyen (egy-két kivételtől eltekintve), miért épp Vásárhelyi Mária szegülne szembe a biológia törvényszerűségeivel; a Férfi delejez; ám azért lehetne valamelyest differenciálni!

Tessék tudomásul venni: nem minden férfi olyan okos, mint én! Ha választ a nő, válassza azt (az egyet), aki a nő ámulatára valóban méltó! Nem pedig Márait, például.  

Vásárhelyi Mária kifinomult női ösztönnel, esztétikai érzékkel engem választana (intellektuálisan is, szexuálisan is!), ez logikus, ugyanakkor elvileg (hangsúlyozom: csak elvileg!) az is lehetséges, hogy Vásárhelyi más férfit választ szellemi (plusz erotikai) rajongás céljából. Márait például. Vagy Bauer Tamást. Vagy a Csonka Picit megszégyenítő Gyurcsány Ferencet… ebben a vonatkozásban (már amennyiben nem engem választ) gyakorlatilag mindegy. Sőt teljesen mindegy, csak Matolcsyt ne válassza, ő ugyanis jól elvan magával (ennen „kis eszközét veregeti”, nota bene azt sem ortodox módon, hanem pl. nyilvános sajtótájékoztatón), s én épp ezért nem ajánlom Vásárhelyi Máriának, praktikusan nem sokra menne vele. Tehát, tegyük föl, a szociológus-publicista (mint „alapvetően nő”) nem engem, nem Matolcsyt, hanem Márait választja! Nem értem (illetve csak részben értem), de mi mást tehetnék, elfogadom. Ha viszont Márait választja, akkor bizony válaszolnia kell az alábbi kérdésre: mi a különbség definitíve (vagy mondjuk inkább így: szociológiailag) a „nép”, „nemzet”, „nemzetség”, „ország”, „állam”, illetve a „nem”, „faj”, „fajta”, „család”, „osztály”, „törzs” stb. fogalmak között?

Tegyük föl, Márai „kipusztítja” (Vásárhelyi Mária elgyöngült ámulatára) az „egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit”, tegyük föl, ez megtörténik, ám akkor is marad a kérdés: hogyan lesz az országból nemzet?! Úgy általában. Tudományosan. Például a Gerecse, vagy a Forint (illetve a Pengő) hogyan lesz a nemzet része? Vagy a Művészetek Palotája. Vagy a hungaro-gárdisták Sándor-palotája. Annyit még Sólyom László is tud, hogy pl. Révkomárom virtuálisan tartozhat a nemzethez, noha nagyon nem az ország része. És az államelnök ezért gyalogolt „csak” a híd közepéig, jelezvén: vagyok is a nemzet-ország-család mesebelien okos turul-sólyom-kismadara meg nem is, hoztam is Trianon-revíziót meg nem is.

Márai azt szeretné, „hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban”. Jó, de miként lehet Magyarország nemzet? „Megint”. Akkor is indokolt a kérdés, ha elfogadjuk Márai bájosan infantilis állítását, mely szerint valamely „ország” lehet „megbecsült család a világban”. És lehet nem megbecsült család is.

Persze tudjuk, mire gondol Márai Sándor (a nemzet-magyar szónak e tehetséges művésze), amikor „Magyarországról” beszél. Vagyis a következő az állításom – ezt is Vásárhelyi Máriának mondom, ti. iránta érzek fékezhetetlen (de legalábbis nehezen leküzdhető) ideológiai, korosztályi („nagy-generációs”) és szexuális nosztalgiát (erről többet nem árulok el, mert nem akarok senkit féltékenységi őrületbe hajszolni) –, szóval, az állítás: ha igaz Márai tétele, mely szerint „Magyarország”-ból ismét lehet „nemzet”, csak „ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit”, akkor bizony Márainak a lélektisztítást a maga pszichéjén kell kezdenie! Több okból is. A legfontosabb (s ezt megint csak Vásárhelyinek mondom, ti. hiába vagyok oda érte (mint nőért), filiszter „osztálya elragadta tőlem”, vagyis születésének okán nem érti a dolgot; talán majd most, ha megsúgom néki), Máraival – sajátos módon – ennen „keresztény-úri” gőgje mondatja, amit a Naplójában ír! Ugyanis Márai pontosan azt állítja (lényegileg), amit a magyar nemesség hirdetett évszázadokon át, vagyishogy a nemzet a „keresztény úri osztállyal” azonos. Mert, ha ezt Márai nem így gondolná (minimum freudilag), akkor nyilván nem búsongna azon, hogy az osztályának egy markáns része „tudatlan”, „tehetségtelen”, ráadásul „fennhordja az orrát, lenéz mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember”.

Hadd kérdezzem meg (Vásárhelyi Máriától), mi a gond azzal, hogy van nemzetrész, amely nem teljesen olyan, mint a nemzet más részei!? Horribile dictu: gyarlóbb! Fogadjuk el: a Márai által átkozott társadalmi réteg (csoport, nem tudom, micsoda) silányabb! Jó. És?! Akkor mi van? Azt ugyanis tudjuk (Máraitól), hogy mi nincs. Nincs nemzet. És nem is lesz addig „Magyarország” „nemzet”, amíg ki nem pusztul (valahonnan) a „különös valami”. Magyarán: Márai szerint nemhogy a parasztság, a munkásság, de még a polgárság sem nemzetképző tényező, ugyanis (Márai szerint) Magyarország addig nem lesz nemzet, amíg az „egyfajta ember lelkéből” ki nem pusztították azt a „különös valamit”. Ez alapkövetelmény.

Na most, mondhatná erre bárki (Vásárhelyi helyett vitázva), nem kell mindenen fönnakadnunk, itt is csupán egy apró, fogalmazásbeli csököttségről van szó; tudjuk, Márai mire gondol. Igen ám, csakhogy pontosan arról van szó, hogy nem tudjuk!

Mire gondol Márai Sándor (s vele az intoleránsan „úrellenes”, „tudatlanság-ellenes” Vásárhelyi Mária)? Tessék megmondani! Miért tűrhetetlen, irtani, pusztítani való dolog, miért nemzetrontó, nemzetromboló mozzanat az, hogy az „ország” életében „szóhoz juthatnak” gyöngébb, anakronisztikusabb elemek is? Az „úri osztály” bornírtsága csak akkor skandalum (nemzetrontó tényező) értelemszerűen, ha a nemzet velejét nem a munkásság, a parasztság, a polgárság alkotja, hanem (miként Márai szerint) a „keresztény úri osztály”. Ha ugyanis ezt az író nem így gondolná, ha az volna a meggyőződése, hogy a szükségképpen polgárosodó „nemzet gerince” nem az „úri középosztály”, hanem a polgári fejlődést forszírozó, garantáló társadalmi csoportok: a polgárság, illetve (tessék levenni a fejemet érte!) a „dolgozó nép”, ha Márai ezt így gondolná, akkor ő sem az „úri középosztály” „lelkén” sóhajtozna jó nagyokat. Hanem (horribile dictu) a parasztság sorsán. Még horribilébb dictu azon töprengne (mint pl. Magyary Zoltán, Illyés, Fábián, Féja, Szabó Dezső, Nagy Lajos, Kodolányi stb.), hogy vajon miért nincs földreform. Sőt József Attila egyenesen így veti föl a kérdést: „mért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart”?

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

A „másfél millió ember” nem része a nemzetnek? Kérdezem Vásárhelyi Máriától. Mert, ha igen, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy Márai mit utasít el „minden ízében” s mit nem.

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja, 
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

S ha ez így van (márpedig így van), akkor a kérdésem: Márai szívében miért épp a „keresztény úri osztály” lelke sajog oly nagyon? És Vásárhelyi Mária szívében?

Mi az, amit Márai el szeretett volna mondani kedves Naplójának polgári nagy-lelkesültségében? Próbáljuk megérteni! Illetve, mivelhogy a ráció Márainál nem játszik, próbáljuk elképzelni az író mondandóját! Tegyük föl, arra gondol (midőn az „úri középosztály” „lelke” üdvéért nyivákol), hogy a magyar nemzet (amely objektíve létező tünemény) addig nem lesz életképes, versenyképes stb., amíg a „keresztény középosztály” retrográd elemei hatalmi tényezők lehetnek a politikában, az államigazgatásban, a kultúra irányításában. Erre gondol Márai? Mert Vásárhelyi (gyaníthatóan) erre gondol. Jó, akkor viszont miért Máraira hivatkozik? Hiszen Márai valójában nem óhajt reformot. Forradalmat meg végképp nem. Hanem – helyette – a „keresztény középosztály” gyönge lelkét kívánja szublimálni. Az egyik mondatában persze: „ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből” (a „valamit”); merthogy a rákövetkező mondatban reménytelennek tartja saját (hülye) javaslatát: „ez a fajta sohasem tanul”, vagyishogy itt már nem a dzsentri lelkéből kell irtani a Gonoszt, hanem a dzsentrit magát kell kipusztítani a közéletből: „Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet”.

Melyik Márainak higgyünk? Vásárhelyi melyiknek hisz?

Mit jelent az, hogy: „szavuk, vagy befolyásuk”? Döntő szavuk, döntő befolyásuk? Ha igen, miért nem ezt írja a Kossuth-díjas író? Ha viszont nem erre gondol, akkor így hangzik a kérdés: miért baj, hogy a „tudatlanoknak”, „tehetségteleneknek” is van szavuk, befolyásuk? Hogyan létezzenek másként? Márai kegyéből? Vásárhelyi kegyéből? A „tudatlan”, „tehetségtelen” ember nem ember? Hogy egészen világos legyen, így teszem föl a kérdést: a másodrangú ember másodrendű ember? Őt nem illeti meg pusztán a polgári létéből (esetleg az „emberi alapjogokból”) fakadó befolyás, beleszólás lehetősége?

Vásárhelyiék szerint nem illeti meg. Persze létezik ilyen rend – arisztokráciának hívjuk. Nem állítom, hogy az arisztokrácia rossz (azt sem, hogy jó), csak azt állítom, hogy ha nem demokráciát akarunk, hanem arisztokráciát, akkor azt illendő (volna) kimondani. Világosan, egyértelműen. Ahogyan kimondta annakidején Tojás Gáspár (Suttyó) Miklós: „a gróf különb, és attól különb, hogy gróf”. Szó szerint (ha jól rémlik, a 168 Órában). Így lett kimondva. Elit-filozófusilag. Suttyó-arisztokratikusan. Míg Boross Péter (szintén suvernyák) nem arisztokráciát, hanem gerontokráciát, meritokráciát emleget, „a bölcs öregek uralmát” képzeli el ideális hatalmi formaként. (Megjegyzem: Boross ravasz mókus, sőt huncut kavaró, mint tudjuk, „forradalmár” volt, „vendéglátóipari üzletvezető”, „képügynök”, majd hirtelen vezérigazgatóvá horgadt. Mármost efféle politikai karrier egy bizonyos fokú helleri huncutság nélkül elképzelhetetlen, míg a bölcsesség és a rókaravaszság két merőben különböző dolog.)

Márai mire gondol?

Vásárhelyi: „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról”, méghozzá szó szerint így: „ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet”.

Jó, akkor nézzük konkrétan! A következő történt 1944 ősze és 1990 tavasza között: Márai bourbon-„fajtáját” „minden ízében” megfosztották „szavának”, „befolyásának” jelentős részétől. Vagyis a kiváltságaitól. És tették ezt mindenekelőtt a kisgazdák, a parasztpártiak, a szociáldemokraták, a kommunisták, dacára annak, hogy Rákosi a keresztény, főként a katolikus neveltetésű kádereket favorizálta (pl. a főispáni székekbe), a reformátusokkal, evangélikusokkal, az ateistákkal, s leginkább a zsidókkal szemben. Manapság pedig Vásárhelyi Mária simán hasra esik a „kommunizmust minden ízében [tehát a rákosizmust is] elutasító Márai Sándor” szelleme előtt. Ismétlem: az úgynevezett „népi demokratikus” (benne a kommunista) gyakorlat meghatározó része („íze”) volt, hogy a dzsentriket, a „holtig kegyelmeseket” 1945 után megfosztják címeiktől, rangjaiktól, kitüntetett „szavuktól”, „befolyásuktól”, ám ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy páriákká váltak volna. Illetve azokká váltak, szubjektíve, relatíve, korábbi – a Márai által is kárhoztatott – kiváltságos helyzetükhöz viszonyítva. Vagyishogy élni élhettek ők is. Mint bárki más. Mehettek dolgozni, mint bármely paraszt, aki anno uradalmi cselédsorba született. Sőt némi „szavuk” is maradt az egykori uraknak, volt „befolyásuk” (szavazati joguk stb.), nagyjából annyi, amennyit „tudásukkal”, tehetségükkel” kiérdemeltek. Relatíve persze, mert nyilván a háborút követő ún. „népi demokratikus” forradalom sem alakított ki ideális szisztémát. Ami nem csoda, hiszen tökéletes társadalmat egyedül Tojás Gátypár Miklós tudna nékünk teremteni, de ő is csak akkor, ha nem épp attól az „oldaltól” búcsúzik, amelyiktől éppen búcsúzik. Hanem a másiktól. Momentán.

Tojás Gagyi is „minden ízében utasította el” a baloldalt 1989 őszén, ő ezen szavakkal „búcsúzott”: „Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mind az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van”.

Nekem pedig két megjegyzésem van ehhez (Vásárhelyi Máriának mondom, mert iránta érzek némi nosztalgiát; Gagyitól a belem fordul ki), az egyik megjegyzés: József Attila tehetséges (sőt zseni) volt, eléggé el nem ítélhető módon, ergo mindegy, milyen „nyelven” beszélt, mindig ugyanazt írta; s hogy a Tojás Gáspár Miklósok is értsék, miről van szó, „tudományosan”, professzorosan „szakaszolom” József Attilát.

Tehát. Nevezett költő először írt anarchista (jellegű) szövegeket (Tiszta szívvel, Szabados dal), s azután lett a Bartha Miklós Társaság tagja (Tiszazug). Anélkül persze, hogy közben elutasította volna (minden ízében) az anarchizmust. Ezután barátkozott össze a liberálisokkal, Zsolt Béláékkal, anélkül, hogy egy jottányit is engedett volna anarchizmusából, népiességéből (Egy költőre, Babits-pamflet, Aranybojtu), s csak ezután vette föl a kapcsolatot a kommunista párttal (illetve a párt aktivistáival), miközben mindvégig (minden anarchista > népies > liberális > kommunista versében) a „tiszta költészet” követelményeit tartotta szem előtt; illetve egészen haláláig – a szó marxi értelmében véve – kommunista maradt.

Nos, nagyjából ennyit (de ennyit mindenképp!) érdemes tudnunk Tojás Gagyi Miklós hozzáértéséről.

A másik megjegyzésem (ezt is Vásárhelyi Máriának mondom), tudjuk: eleinte Márai is (miként számos filiszter-vakarék) „minden ízében” fogadta el a kommunizmust, már persze addig, amíg azt nem látta, hogy jajjaj!, eltásak, hát itten még föl is akaszhassák a kommunistát! Nyilván nem véletlen (az írósüvölvény korabeli nagy, melldöngető szövegeléseiből következett), hogy József Attila, Illyés Gyula mellett Márait is megbízták (1932-ben) „A halálbüntetés elleni röpirat” megszövegezésével, melynek az volt a ki nem mondott célja, hogy a statáriális eljárás alá vont Sallai Imrét és Fürst Sándort ne végezzék ki. Illyés, József Attila elkészítették a maguk szövegváltozatát (végül József Attiláét fogadták el), míg az addigi nagyhős polgárpudli (kávéházi forradalmár) egyszerűen összeszarta magát, „ügyesen” kisunnyogott a felelősség vállalása alól. Márai annyira gyáva volt, hogy még aláírni sem merte József Attiláék kiáltványát, vagyis azt a (halálbüntetés ellen!) megfogalmazott szöveget, amelyet egyébként cirka tízezren (köztük neves polgári személyek is) a nevükkel, címükkel vállaltak föl. Mialatt Márai csak a szájával volt nagy kommunista.

Mint tudjuk, Ignotus Pál erősen pörölt József Attilával, mondván: rossz a petíció szövege, merthogy a szerző „a legszerencsétlenebb fogalmi játékkal antidemokratikus üggyé avat egy demokratikus ügyet”. Majd (1947-ben) Ignotus így fogalmaz: „visszagondolva szóváltásunkra, nekem kell pirulnom amiatt, hogy nem mutattam több szeretetet és megértést egy olyan ember forradalmi keserűsége iránt, aki a bőrét annyira bátran és áldozatosan vitte a vásárra, mint ő”. Vesd össze Vásárhelyi: „Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá… Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet… [de] Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

Hát igen, a Márai Sándorok, Vásárhelyi Máriák, Tojás Gátypár Miklósok, Heller Ágnesek, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák… az efféle (József Attila-, Erösi-típusú) embereket mindig is hőzöngőknek, „antidemokratikusaknak”, „bolondoknak”, sőt balekoknak tartották, majd néhányan (Ignotus Pál, Vásárhelyi Mária) utólag (őszintén) elismerték e „bolondok” „Valaki”-ségét, bátorságát, áldozatosságát. Míg mások utólag sem. Egyébként bármikor bebizonyítom, hogy József Attilának nemcsak morálisan, hanem szemantikailag is igaza volt pironkodó barátjával szemben. Ismerem a röpirat szövegét, számomra teljesen nyilvánvaló: József Attila (szokásához híven) pontosan, tökéletesen fogalmaz.

Tegyük hozzá (s ez már művészetbölcseleti kérdést érint): Márai Sándor íróként, művészként (az Idegen emberekben) sajátos ihletettséggel „emlékszik” ennen „kommunista” hitványságára: „Az emberek eljöttek Párizsba [értsd: a kommunizmusba – Gy. úr], hogy majd körülnéznek s alkotnak valami világraszóló nagy dolgot, s aztán leültek egy délután, a Vavin és Gavin Montparnasse között a kocsmák valamelyikében, s azóta vitatkoztak vagy spekuláltak, akadtak közöttük gazdag emberek is, akiknek külföldön palotájuk volt, autóik, földjeik és gyáraik, mégis itt élnek és kétes tisztaságú hotelszobákban és a Dome teraszán, s csak az Isten tudja, mi tartja őket itt. Talán éppen a rendetlenség és céltalanság, az a semlegessége véleményeknek, ez az egymás-mellett-élés, melyet azelőtt nem ismertek, s itt berúgtak tőle, mint a színes és keserű italoktól”.

Hát igen, ilyen a művészet, ilyen az ihlet. Márai nem csupán a Dome Paris hangulatától „rúgott be” (mint „a színes és keserű italoktól”), hanem a kommunizmus romantikájától is, majd mindkettőből „ügyesen” „kijózanodott”. Mintapolgárrá fényesült vissza, a „kommunizmust minden ízében utasította el”, hogy legvégül Vásárhelyi Mária szintén polgári (kapitalista) Steinmann-ként essen hasra előtte. Ráadásul az író egyik legostobábban bölcselkedő szövegére hivatkozva.

Végezetül (s ezt megint csak Vásárhelyi Máriának mondom), semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy Márai Sándor „ügyesen” lefalcolt 1948-ban, ti. azt a gyáva, denunciáns magatartást, mely hitványságban legföljebb a helleri besúgáshoz hasonlítható, nehezen bocsátották volna meg Márainak Illyésék, illetve a kivégzett Sallai, Fürst, a beperelt és megbüntetett József Attila hatalomra került elvbarátai. Például a Vásárhelyi Miklósok. Szóval, Márai Sándor nem egy Thomas Mann, na, legyünk ebben egészen őszinték, legalább a kevélyen, eminensen ország-nemzeti-családi önmagunkhoz!

jav.: von Bürgerhaus aus

Máraiák

Vásárhelyi Mária szerint „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: »Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...« (Márai: Napló, 1944)”.

Kezdjük Vásárhelyi kijelentésével: „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról”!

Ezt magyarázza meg valaki! Miért, mennyiben érdekes az, hogy Márai Sándor minő ítéletet formált saját osztályáról? Ki az a Márai Sándor? Milyen alapon vagyunk tőle hasra esve? Vásárhelyinek mi a célja az idézett mondattal? Bizonyítani akar vele valamit? Ha igen, miért nem érvel? Az ugyanis nem érv, hogy Márai (vagy bárki) lesújtó ítéletet formált (bármiről). A komoly ember, ha hivatkozik (bárkire), csak azért teszi, mert a bizonyításhoz szükséges érveket a hivatkozott gondolkodónál senki sem fogalmazta meg pontosabban, rövidebben, frappánsabban stb. (legalábbis a szerző tudomása szerint). De mit bizonyítok Márai puszta indulatával? Akkor is indokolt a kérdés, ha az indulatot „ítéletnek” nevezem. Ráadásul – önleleplező módon – „lesújtó ítéletnek”. Sőt – Vásárhelyi szerint – Márai intellektuális kompetenciáját az garantálja, hogy az illető „minden ízében” utasítja el a „kommunizmust”. Azt a „kommunizmust”, amelyről sem Márai, sem Vásárhelyi nem tudja, micsoda. Egyébként eleve nem lehet komoly ember, aki „minden ízében” utasít el valamit (bármit), nyilván néhány extrém jelenség kivételével, vagyis még az ölés sem „minden ízében” utasítandó el, sőt bizonyos (konszenzuálisan meghatározott) „ízében” egyenesen kötelesség gyilkolni.

Közepesen ismerem Márait (nem szeretem, sőt kifejezetten utálom a gyöngébbnél gyöngébb közhelyeit, ezért aztán nemigen olvasom horribile dictu), ám erősen gyanítható: ha jobban (mélyrehatóbban) ismerném az író szövegeit, be tudnám bizonyítani: még Márai sem „minden ízében” utasítja el a kommunizmust (már amennyiben van Vásárhelyi kijelentésének valami értelme). Nem szeretem Márait, s – paradoxmód – épp ezért tartom fontosnak, hogy idézzünk tőle néhány lim-lom banalitást; például: „Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket”.

Ez persze így (ebben a formában) nem igaz, sőt valami egészen elképesztő filozófiai (vagy/és teológiai) műveletlenségre, mondjuk ki a szót: taplóságra utal (ti. a megbocsátás részint isteni eredetű, részint alanyi jellegű gesztus, vagyis a legkevésbé sem alku tárgya!), miközben bármely bolsevik forradalmár mondhatná, amit Márai ír, mutatis mutandis természetesen! Például Iszaak Babel Lovashadseregének hőse hasonlóképpen gondolkodik (Lukács is); hangsúlyozom: hasonlóképpen, ugyanis a forradalom „muszáj-sollenjének” fölismerése nem azonos a puszta szenvedéllyel. Miközben (már, hogy maradjunk elbűvölő nick-identitásomnál, mint tökéletes paradigmánál) jogos a kérdés: Gyurica úr bűne megbocsáthatatlan? Annak ugyanis a szenvedélyhez még érintőlegesen sincs köze. És ezt nem csak Sánta Ferenc tudja, ezt mindenki tudja! Márai mester kivételével.

Azért nem szeretem Márait (még a művészetétől is ódzkodom), mert túlzottan, zavarón sok a szövegeiben a lapos „nagybölcsesség”. Például engem ilyesmivel ki lehet üldözni a világból, s nem a Máraiéból nyilván, hanem kedves sajátoméból: „Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot”.

Kapott helyette. Az ember helyett. Egy világot. Miután „elvesztette” azt az embert, akire „figyelt” ugyan, de nem látta meg benne a világot. Márai szerint az „ember” s a „világ” két merőben különböző dolog. Miként nincs az a balga „Mari néni”, „Józsi bácsi”, ki egyetlen csepp sósvízről merné állítani, hogy az maga a tenger. Nos, ekkora sületlenséget Sándor bácsi sem mond értelemszerűen, hanem azt írja a művelt, tehetséges Sándor bácsi, hogy amíg ő figyelt valakire, addig nem tudott örülni a világnak.

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,

elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,

buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.

Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság

s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!

E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,

mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.

Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,

és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

Márai szerint minden bűn megbocsátható, ha a bűnöző szenvedéllyel bűnöz. Márai persze nem árulja el, hogy ki az, aki megbocsát (és kinek), ezt nem árulja el, két okból. Először is azért, mert Márainak tudása van. És tehetsége. Vásárhelyi Mária is tehetséges. Így ők nem tartoznak számadással az állításaikért, nem kötelességük a bizonyítás, őket von Bürgehaus aus illeti meg a puszta kinyilatkoztatás joga, ezért Márainak (illetve Máriának) méltán van jussa a megbocsátásra is; szerintük „Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket”.

Míg József Attila szerint: „légy fegyelmezett” („ne légy szeles”). Ha viszont nincs igaza József Attilának, akkor: légy szenvedélyes! Vagyis ha szenvedéllyel ölöd meg Vásárhelyi Máraiának pl. a gyermekét, akkor az néked megbocsáttatik. Nota bene nem azért mert a megbocsátás, hanem azért, mert a szenvedély az alaperény. A szenvedély fontosabb, lényegibb, emberibb tulajdonság az önfegyelemnél, önuralomnál. (Közbevetőleg: azért írom át Mária keresztnevét, mert ugyan nem a most vitatott mondatra hivatkozik, de akár tehetné is, ti. Mária Márainak nem a „gondolatával” érvel, hanem a nevével; ezért játszom – stílszerűen – a nevükkel.) Szóval, Máraiák szerint a szenvedély magasztos, az önfegyelem kárhozott tulajdonság. Már abban az esetben persze, ha (denunciáns módon) föltételezzük: van valami logika a tudós és tehetséges Máraiák „lesújtó ítéletében”. És látszólag Shakespeare is nékik ad igazat, midőn a tetű Jagóval mondatja a szenvedélyes Rodrigónak: „Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyensúlyozná a szenvedély serpenyőjét, a vér és természetünk aljassága a legőrültebb végletekbe ragadna: de hát eszünk is van, lehűtni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolátlan vágyainkat”. S hogy véletlenül se legyen félreértés, ugyanez Szász Károly fordításában: „Tőlünk függ, hogy ilyenek vagy amolyanok legyünk. Testünk a kert, akaratunk a kertész. Ha tetszik: csalánt vagy salátát vetünk bele. Izsópot ültetünk s kigyomláljuk a köményt. – Egyféle fűvel foglaljuk el az egészet, vagy többfelé osztjuk. Parlagon hagyjuk henyeségből, vagy tenyészővé teszszük iparral. Mindez egyedül akaratunktól függ. Ha éltünk mérlegében egyik oldalon nem volna az ész, ellensúlyozni a buta szenvedélyt: a vér s természetünk hitványsága ostoba következésekre ragadna. De azért van eszünk, hogy szenvedélyeink izgalmát, a hús és vér ingerét lehűtsük”.

Mire persze bármely Máriai joggal mondhatná: Jágó aljas, cinikus stb., ergo helyből nincs igaza, ergo minden szenvedéllyel elkövetett bűn megbocsátható. Ugyanis Máriai Mária szuverén így képzeli a tragédiai befejezését:

SZAXHILLO

        Imádkozál-e

Az estve, Máriai?

MÁRIA(I)

        Igen, uram.

SZAXHILLO

Ha tudsz magadban még valami bűnt, 
Miért az éggel meg nem békülél: 
Most kérd kegyelmét.

MÁRIA(I)

Férjem! Mit akarsz?

SZAXHILLO

Egymás után! Én félre vonulok. 
Nem akarnálak készületlenül 
Megölni. Óvjon ég, hogy lelkedet 
Megöljem.

MÁRIA(I)

Megölni – mondod –

SZAXHILLO

Azt.

MÁRIA(I)

        Az ég legyen

Nekem kegyelmes.

SZAXHILLO

Ámen rá, szivemből.

MÁRIA(I)

Ha így beszélsz, nem fogsz megölni.

SZAXHILLO

        Hm!

MÁRIA(I)
Én mégis félek tőled. Szörnyü vagy,
Ha szemed így forog. S mért félek, – én 
Nem is tudom, mert bűnvád nem gyötör – 
De mégis félek, érzem.

SZAXHILLO

Gondolj bűneidre.

MÁRIA(I)
        Bűnöm csak szerelmem.

SZAXHILLO

Azért halsz meg.

MÁRIA(I)
        Természetelleni: 
Szerelmeért megölni valakit. 
Ah! ajkidat miért harapdosod? 
Bősz szenvedély ráz téged, át meg át; 
Gonosz jel ez; de remélem, remélem, 
Nem czéloz énrám.

SZAXHILLO

Hallgass. Szót se szólj!

Frappáns replika. Miközben Desdemona is Jágónak ad igazat bölcseletileg („Természetelleni: / Szerelmeért megölni valakit”), míg Márai Sándor szerint Desdemona csakis szorult helyzetében nevezheti „gonosz jelnek” a szenvedélyt, így hát döntő kérdés: fölmenti-e gyilkos urát a megölt hitves? Lehet tippelni:

DESDEMONA
Ártatlanul halok meg.

EMILIA
        Ki tevé ezt?

DESDEMONA
Ah! Senki, enmagam, – isten veled – 
Ajánlj uramnak, – ah! isten veled.  

Ez fölfogható úgy is, hogy Desdemona megbocsát (valamiként), ám amelynél sokkal fontosabb (szerintem) a másik kérdés: maga Othello fölmenti-e magát?

Nyilvánvaló: Othello is (mint minden valódi férfi) szerelemből öl (ez emeli egyértelműen a feminin: sunyi, a „czudarul hazud”, intrikus, pletykás Jágó fölé), miközben Othello számára teljesen világos: nem a szenvedély, hanem az igazság szentesíti bűnös döntését: „Ő bűnbe esett és parázna volt… Oh! mély pokolra kéne szállanom, / Ha az igazság útján nem megyek / E végletig”.

A dráma kulcskérdése: „mért / Élné túl a becsűlet az erényt?”. Vagyis: a szenvedély likvidálta az „erényt” is, a „becsületet” is. Mármost a válasz egyértelmű: „Itt áll, ki egykor Othello vala”.

Márai-Lodovico kérdi: „Minek nevezzelek?”, Othello válasza: „Akárminek. / Becsűletes gyilkosnak: mert való. / Semmit se’ tettem gyűlöletbül én, / Csak a becsűletért”. S Othello ezért értelemszerűen Cassiótól kér bocsánatot, míg önmagát nem menti föl: „Megcsókolám, / Mielőtt megölém. Még föltalálom, / S magam megölve csókban van halálom”.

Ez világos beszéd. Egyedül a tudós és tehetséges Máriai bácsi-néni nem érti. Szerintük „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. míg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...”.

Máriai pusztítani akar. Ez a megoldás. Pusztítani. Miközben ugyanazon Máriainál a pusztítás nem érték. Ellenkezőleg: „Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani”.

Félreértés ne essék, nem Márai Sándort igyekszem „leleplezni” (nem vagyok még oly szánalmas trotli-korban, hogy ilyesmivel kelljen roggyant önbecsülésemet reparálgatnom – majd persze az az idő is eljön), hanem csak jelzem: mennyit érhet intellektuálisan valamely nagyírói, nagyfilozófusi, nagypolitikusi nagysatöbbi üveggyöngy-banalitás. Semennyit.

A pusztítás nem eleve rossz tevékenység (szemben azzal, amit az egyik Máriai néni-bácsi sugall), ugyanakkor az is nyilvánvaló (a másik Máriai-állítás dacára): pusztítással nem lehet nemzeti karaktert építeni. Főként nem úgy, hogy „egyfajta ember lelkéből” irtjuk a „jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit”. Máriai azért fogalmaz így (túl azon, hogy őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük), mert fogalma nincs arról, hogy mit akar mondani. Ezért azután nem is mond semmit. Csak beszél. Máraiának nincs valódi mondandója. Maximum ennyi: lenézi, megveti a tehetségtelen embereket. A polgár-dzsentrik kivételével természetesen. Igaz, Máriai a polgárokkal szemben is kritikus, ám messze nem annyira, mint a „keresztény, magyar úriemberekkel” szemben, mert Máriai szerint a „keresztény magyarnak” nincs joga „tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember”.

Kérdezem: „tehetséggel és tudással” joga van bárkinek, például a polgárnak, lenézni „mindenkit”, akinek nincs „tehetsége és tudása”? Kérdezem továbbá: sto eto „tehetség és tudás”? Márai tehetséges? Lehet. De, hogy nem tud róla, az egészen biztos (vö. Arany: „gondolta a fene”), mármint a művész Márai, ugyanis a bölcselő Márai, illetve a tudós-publicista Mária, nem tehetséges. Ez is biztos. Márai Sándornak van tudása? Kétségtelen, van a fejében (bizonyos mérvű és jellegű) ismerethalmaz, ám, hogy buta, mint a tök, az is egészen bizonyos.

Manapság Ungvári professzor ismételgeti buzgón a tévében a máraiás obligátumot: „a műveltségbe még nem halt bele senki”.

Jól hangzik. Csakhogy egyszerűen nem igaz! Hiszen maga Ungvári Tamás is „belehalt” már. Heller is „belehalt”.

Heller persze látszólag a műveletlenségébe „halt bele”, én viszont most bebizonyítom: csak látszólag van így!

Mint tudjuk, Heller írja egyik híres (Almási professzor által balga bámulattal csodált) könyvében: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.

Tehát Heller látszólag vészes műveletlenségébe (egyoldalú olvasottságába) „hal bele”, ti., ha csak egyetlen – bármely kisállat-kereskedésnél potomáron vásárolható – kutyás kézikönyvet elolvas, már nem teszi magát teljesen nevetségessé. Na de, épp arról van szó, hogy Hellernek eszébe sem jut értelmesen olvasni, és pontosan azért nem, merthogy orrba-szájba zabál mindent, ami „veretesen tudományos, művészi, kulturális” stb. (miként teszi ama primitíven pökhendi sznobtársa: Ungvári professzor is), s amitől nemcsak olvasottnak gondolja magát, hanem műveltnek, sőt okosnak is. És ha ő „okos”, „unikális filozófus”, a „filozófiai nagyasszonya” stb., akkor ugye bármit leírhat, mindent, ami hirtelen eszébe ötlik. Mert amit ő állít (gondol stb.), az csakis igaz lehet. Hát hiszen ő állítja, ő, az okos női filozófus: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

Értem, viszont azt az „igazságot”, mely szerint „az ember környezetében élő háziállat tud szégyenkezni”, hiába ölelgeted magadhoz, öreganyám, baromság marad az így is meg úgy is. Szerintem ölelgesd inkább a háziállatot (nevezett szarvasmarhát), mely a te dicső humán-polgári környezetedben él, s amelytől az „originális filozófiádat” tanulod! Többre jutsz vele.

Tehát ilyeténképp Heller (s kívüle is még sok más „elitentellektüel”) valójában nem a műveletlenségébe, egyoldalúságába, hanem az ő nagy „tudásába” (kierkegaard-i olvasottságába) „hal bele”. Sok olyan szimpla háziasszony mocorog a világban, aki nem ismeri Pavlov, Goodall, Csányi, Millan… munkáit, ámde nem is fecseg arról, amihez nem ért, szemben a „tehetséges” Heller Ágnessel, Márai Sándorral, Vásárhelyi Máriával… Miért nem? Egyszerű. Mert a normális háziasszony nincs elszállva magától (talmi tudásától, kvázi tehetségétől); noha nem vitás: akadnak a sülttaplók között is harcosan „nagyokos” megnyilvánulók (manapság „betelefonálók”-nak nevezik őket), miközben szintúgy megfigyelhető: a Márai Sándorokat, Ungvári Tamásokat, Tojás Gátypár Miklósokat nagy-Gagyi-tudásuk nem visszafogottságra inti, hanem épp ellenkezőleg. Ők, rendíthetetlen (ön)hitük szerint, mindenhez értenek (de főként a politikához és a háziállatokhoz), nékik bármiről lehet autentikus véleményük, melyhez olykor hozzáteszik „szerényen”: „nyilván vitatható, amit mondok”.

Ha vitatható, akkor ne mondd!

Heller Kierkegaard-ra hivatkozik, Vásárhelyi Máraira, míg Márai von Bürgerhaus aus művelt, vallomásosan polgári tehetség, vagyishogy Máriaiék gyárilag autentikusak, ergo mindenről mindent tudnak, mindenkit megítélhetnek, minden bűnt megbocsáthatnak, már persze amennyiben (ön)bámult tudásuk, tehetségük révén indokoltnak vélik a megbocsátást.

Ismert a mentálhigiénés „darwini lánc”: a gróf lenézi a polgárt, a polgár a parasztot, a paraszt pedig belerúg a kutyába (mert ezt még a polgártól tanulta: a kutya csak szégyellje magát!). Míg a két Máriai a pőre polgárnál is leleményesebb: ők nemcsak a bőgatyában fütyülő barackos parasztot nézik le, hanem a „keresztény úriembert” is, merthogy az „tehetség és tudás nélkül” igyekszik „jól élni”, s „lenéz mindenkit”, aki „nem »keresztény magyar« vagy úriember”.

Vásárhelyi Máriai szerint: „ez a fajta sohasem tanul”.

Szép gondolat. Polgári erényből, polgári tudásból, polgári tehetségből kiteljesedő von Bürgerhaus aus nagygondolat.

Hogy mennyire nagy? Erről írok legközelebb.

A három egyetlenek

Almási professzor szerint „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán, hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya… Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant a száma, a bunkók hangja elkezdett erősödni. Majd nem sokkal később, erre a csonka képletre borult rá a vadkap. hozománya…”.

A csonka képletre ráborult a vadkap. hozománya.

Hogy kapnák (vadkap.-nák) be stilárisan az összes faszomat (©W.Allen)!

Említettem: Eörsi István is undorodott kissé Tojás Gáspár Miklósék, Esterházy Péterék, Vitányi Ivánék, P. Szűcs Juliannáék kapitalista (almásiasan szólva: vadkap-kakis) nyelvétől, mondván, a fasizmusnak tán mégse kellett volna benyalni ennyire, ily mélységes mélyen. Írja Eörsi István. Mialatt Almási Miklós sicher ist sicher kétágú nyelvvel illeti a tőke fenséges tomporát. Tudós kígyónyelvének egyik ágán, szemérmesen-jasszosan, „vadkap.”-nak nevezi a kapitalizmust, már, hogy ti. van kapitalizmus, ami jó, van, ami kevésbé jó. Ez utóbbi a „vadkap.”-kapitalizmus, s amely nem kapitalizmus nyilván. Illetve kapitalizmus, csak, mint Lukácstól tudjuk, rossz kapitalizmus. Van ilyen. Sőt van rosszabb és van legrosszabb kapitalizmus is. Mármost ezt a szellemi leleményt Eörsi sztálinista görcsnek minősíti, „bornírtságnak” nevezi (mutatis lukácsisz). Míg viszont szerénységem bebizonyította: Lukács más dimenzióban gondolkodik, ergo igaza lehet. Sőt azt is bebizonyítottam, hogy nemcsak lehet, hanem Lukácsnak igaza van (az adott vonatkoztatási rendszerben), míg viszont Almási professzor nem tudja bizonyítani az állítását, nem tudja cáfolni a Marx (és mások) által sokszorosan igazolt tételt: az a kapitalizmus, amely pl. nálunk „vadkap.”, másutt (pl. Svájcban) a „jó kapitalizmus” egyik alappillére, „gyarmata”. Egyébként pontosan erről hadoválnak Orbánék is, miközben ők is hittel hirdetik: náluk van a bölcsek köve (nem pedig Almásiéknál), náluk a történelem csodalámpása, s ha azt megdörzsölgetik hevesen ideológiai klott-könyökvédőjükkel, meseszerűen leng elő belőle a „Szuverén Nemzetek Egyenrangú Együttműködésének” hatalmas szelleme, s amely azután így szól Orbán Viktorhoz: „Mit kívánsz kisgazdám?” Mire Orbán: „Először is, nem csupán kisgazda vagyok, hanem immár a nemzet egésze (méghozzá konzultációs alapon, s amely nemzeti összegész mandátumarányosan tekintve kétharmad, ez igaz, ámde lesz még négyharmad is!), másodszor, határozott parancsom: ne legyen a magyar vadkap.-gyarmat!” – „Hanem? Mivé varázsoljalak benneteket, kis-nagy-gazdám?” – „Szabadságharcos szuverén nemzetté, a világmindenség élcsapatává, olyan nép akarunk lenni, amely (méltón régi – negyvennyolcas, ötvenhatos és nyolcvankilences – nagy híréhez) ismét igaz magyar lángoszlopként mutatja a kivezető utat. Mindenki számára. Merthogy a magyarnak mindig igaza volt.” – „Miben konkrétan?” – kérdi a szellem. – „Abban, hogy jobban ékesíti a kart!” – „Értem, de ha mindig mindenben a magyarnak volt igaza, akkor hogyhogy még mindig gyarmat a magyar?” – „Ez azért van – feleli Orbán –, mert kettős mércével mérnek Európában, továbbá, merthogy nem szuverének a tagállamok. Az Unió elkorhadt, Brüsszel is, Moszkva odavan, más szóval: a gyarmatosító is a gyarmatosított gyarmata, és éppen ezért kellenének Európába abszolúte szuverén tagállamok.” Mire a dzsinn: „Akkor én nem segíthetek; hülyébb vagy, baszki, mint Almási professzor, Vásárhelyi Mária, Tojás Gáspár Miklós és Márai Sándor együttvéve”. Ugyanis az a helyzet, hogy a Szellem olvasta Vásárhelyi tárgyi dolgozatát (Márairól, a középosztályról és mindenről, ami a hölgynek hirtelen eszébe jutott), ám mielőtt az összehasonlító elemzésre térnénk, még egy röpke megjegyzés Almási Miklós idézett szövegéről, egészen pontosan: a professzor úr nyaló-nyelvének másik ágáról. Ez olvasható a Népszabadságban, s mivel Eörsi igen-igen szeretett „vigyorogni” földi életében, hát „vigyorgás” céljából küldöm néki innen át a pokolra – ahová Eörsi méltán jutott – az alábbi, hamisítatlanul édeni-túlvilági-professzori tantételt: „Amíg a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”.

Tehát a fasizmus vagy nem jutott szóhoz 1949 előtt, vagy: a fasizmus nem taplóság. S nyilván nem az, ha egyszer Almási professzor, a kiirtott „értelmiségi elit” egyik még élő írmagja állítja a Népszabadságban. Nem szólva Tojás Gáspár Miklósról, aki a fasizmust lazán bagatellizálja, egyebek közt azért, hogy Schmidt Máriásan (sűrű-professzori szájváladékával) ragacsolhassa rá Leninre Sztálint: „elfelejtjük, hogy az »antifasizmus« nevezetű üres és elvtelen ideológia, amely csak betetőzte a baloldali értelmiség évtizedes Lenin- és Sztálin-tömjénezését, mennyire megtörte a szabadelvű politikai kultúra gerincét”.

Betetőzte a tömjénezést. Édesapád. Az a tojásfejű stiliszta-gyáros!

Az antifasizmus „megtörte a szabadelvű politikai kultúra gerincét”. Például Thomas Mann gerincét. Vásárhelyi Bibójának, Máraijának gerincét (róluk bővebben később), ezek „tetőzték be” („törött” vs. „eltaknyolt” gerinccel) az „évtizedes tömjénezést”.

Tojás Gáspár Miklós írja országlón liberális nagy haragjában: „Tudjuk, 1945-ben a háborús győztes Sir Winston Churchill konzervatívjait a brit választók visszakergették az ellenzéki padsorokba, és minden idők legrosszabb brit kormányát, Attlee Munkáspártjáét ültették a hatalomba, amelynek útját a jegyrendszer, az államosítás, kétmillió indiai halott s a máig eleven zsidó–arab konfliktus ügyes megteremtése szegélyezte”.

Még egyszer a mondat eleje: „Tudjuk, 1945-ben a háborús győztes Sir Winston Churchill…”. Tudjuk. Csak azt nem tudjuk, hogy Sir Winston Churchill nem egyedül volt háborús győztes. Sőt azt sem tudjuk, hogy Sir Winston Churchill antifasiszta volt. Vagy nem volt antifasiszta. De, ha mégis az volt, akkor bizony gyakorlatilag Churchill is Sztálin és Lenin „tömjénezését tetőzte”, miközben buzgón törte ennen szabadelvű, politikai gerincét. Azt a liberális gerincet, mely a harmincas években a fasiszta diktátorok ilyen-olyan támogatásán, illetve egy szuperkonzervatív (nőellenes, népellenes) politikán, ideológián acélosodott, majd ezt a Szőr Gerincet emelte kormányhatalomba az a választópolgár („Gazsi” szerint: birkanép), amely később Sir Churchill-t, mint Sztálin antifasiszta szövetségesét (de facto „tömjénezőjét”) váltotta le. És? Most akkor mi következik ebből – bármely „értelmiségi” doktrínára, dogmára nézve? Mikor birka a nép? Amikor a neofita „Gazsit” s neofita pártját (vicsorgó antikommunizmusuk okán) hatalomra emeli (1989-90), vagy akkor, amikor teljesen (s nagy valószínűséggel: végleg) letaszítja onnan őket (2010)?

Tojás Gáspár Miklós azt írta nemrég, hogy az ő újsütetűn „klasszikus, rassaysta”, gróf-bethlenista „liberalizmus”-a „csak kitérő volt a pályaívén” (szó szerint így írta!). Jól hangzik. Egy nárcisztikus hülyegyerek szájából. Vagyis két probléma van vele. (1) Nem akkor váltunk világnézetet, amikor megneszeljük, hogy a történelem már (magától) váltott, hanem akkor, amikor mi akarjuk a gyökeres változást, méghozzá szuverén-értelmiségi módon. Tojás Gáspár Miklós olyan elszáradt entellektüel-falevél, amely (aki) azt hiszi (de legalábbis igyekszik láttatni magáról), hogy (megint csak) ő irányítja a történelem viharát. Hol „balra”, hol „jobbra”, hol „megint balra”, hol pediglen megint valamerre… Vagyis mindig arra „pályaível”, amerre épp a történelem sodorja, zörgeti ezt a szánalmasan fontoskodó falevelet. Ugyanez egy másik, közkeletűbb metaforával: „Gazsi” olyan (méretes) farok, amely hol „jobbra”, hol „balra” csóvál egy eminensen nagyot a történelem-kutyán. Hogy miért nevezem faroknak ezt a roppant művelt (értsd: szalondebil) férfiút? Részint azért, mert a műveltsége töméntelen ugyan, ám roppant egyoldalú (alakilag fölturbózott, tartalmilag szimpla, obligát filozófiai-politológiai halandzsában utazik Heller Ágnes hím-megfelelőjeként), részint pedig (s ez a dolog lényege) nem az a kérdés, hogy minő magasztos történelmi cél felé kepeszkedve ágálunk, hanem hogy miként érvelünk. „Gazsival” nem az a baj, hogy „jobboldali” volt nemrég, illetve hogy most meg „baloldali” (gusztus szerint szeretve-utálva), hanem hogy „jobboldaliként” is, „baloldaliként” is záptojásfej: hitványul argumentál. Az igazi értelmiségi (ha van ilyen) nem azért határolódik el „Gazsitól”, merthogy éppen „jobboldali”, vagy éppen „baloldali”, hanem azért, mert: „Gazsi”. Ez a minősége. Selypítve: Gagyi. Minden szövege. Például: „miért lett a bolsevik rendszerrel szembeforduló magyar értelmiség, a mostani [1989-es] fordulat érdemdús előkészítője, baloldali? 
Az okok történelmiek. 
Először is, minden korszaknak megvan a maga reprezentatív múltja. A megtorlásból, a kádári ellenforradalomból ocsúdó magyar értelmiség a harmincas évek végének szellemi állapotait használja ugródeszkául. Márpedig a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus – mind a radikális, mind a klasszikus szabadelvű, cobdenista-rassaysta verzió – teljesen elveszti vonzerejét, a neobarokk-konzervatív, Bethlen–Szekfű-féle konszolidált jobboldal defenzívába szorul – a szellemi porondon csak a marakodó, de történelmi távlatból nézve közeli rokon népi, illetve marxizáló urbánus baloldal marad. Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mint az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van. József Attila elvégre a világirodalomnak – Brecht mellett – egyetlen nagy marxista költője. Aki jobboldali ekkor, az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő. (Kivételek persze mindig akadnak, például a kor egyetlen jelentős európai konzervatívja, Halász Gábor.)”

Vagyis (a Gagyi által megjelölt „történelmi ok”-nál fogva) pl. az „érdemdús” Eörsi István azért lett baloldali annakidején, mert „a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus… teljesen elveszti vonzerejét”. Hát hogyne. Lukács is ezért lett kommunista 1918-ban, s hogy később ezáltal váljék Eörsi is baloldalivá Lukács nyomán. Mert a „cobdenista-rassaysta verzió teljesen elvesztette a vonzerejét”.

Egyébként – tessék megfigyelni! – valaki mennél nagyobb baromságot igyekszik elhitetni az olvasóval, annál többször, annál harsányabban s általánosabban használja – természetesen „fölülről lefelé” ítélkezve – a „nagy”, „jelentős”, „egyetlen”… minősítő jelzőket, határozókat, miközben maga jókora semmiket (egyszersmind jókora marhaságokat) beszél: „Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mint az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van”.

(1) Eörsi nem Illyés, de még csak nem is József Attila, hanem a liberális Babits, illetve a Lukács által (egyebek közt a Lityeraturnij Krityikben) favorizált Heine költészetének mentén válik kommunistává. Thomas Mann írja a naplójában: „Fasizmus vagy kommunizmus – nem sok gondolkodnivaló van rajta… Egy önmagát kiválasztott osztály harca egy másik osztály ellen szörnyű igazságtalanságokat hozhat. De egy olyan osztály harca, mint a gyűlölettel teli kispolgári tömegé a szellem ellen – ez összehasonlíthatatlanul borzasztóbb és undorítóbb”. Megkockáztatom: talán még Thomas Mann sem azért választotta (volna) a kommunizmust, merthogy „József Attilának kommunista múltja volt”, míg Tojás Gáspár Miklós így fogalmazza meg (ugyanezt) a problémát: „Aki jobboldali ekkor [a harmincas években], az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő”. Ergo Thomas Mann nem „ostoba”. S ez igaz is, miközben Tojás Gáspár Miklós itt sem állít semmi érdemit. Taknyol. Thomas Mann expressis verbis a kommunizmust választja a fasizmussal szemben, ti. aki nem „ostoba”, az nem „jobboldali”, nem „náci” (vö. „Gazsiék nem-nemzetietlenek”), s ami ugyebár intellektuálisan is, morálisan is nulla. Eörsi szerint egyenesen röhejes.

(2) József Attilának nem a szó Tojás Miklós-i, Bayer Zsolt-i, Hankiss Ágnes-i, Heller Ágnes-i… hanem a szó „lukácsi” értelmében volt „kommunista múltja” (vesd össze). Továbbá: József Attila nem „az urbánusok jelképes vezére”, és már csak azért sem, mert „jelképes vezér” nincs (még unterschiet stilárisan sincs!), „tiszteletbeli elnök” lehet valaki, ám az nem vezér, míg konkrétan József Attila (költészete) „zászló” lehetett volna, ámde az sem volt. Vagyis a „művelt” (értsd: polito-filozófiailag szofisztikált, parasztvakító) Tojás Gáspár Miklós gátlás nélkül tapicskol olyasmibe (is), amihez egyáltalán nem ért. József Attilát nem ismeri (ez határozott meggyőződésem!), miközben – patologikusan – nevezi „egyetlen” olyan „nagy marxista költőnek”, aki ugye abban egyetlen, hogy nem az egyetlen: „József Attila elvégre a világirodalomnak – Brecht mellett – egyetlen nagy marxista költője”.

Elvégre. József Attila az egyetlen nagy marxista költő. A többi kicsi. Míg a másik egyetlen nagy: Brecht. A marxizmusnak tehát két egyetlen nagy költője, miként Almási professzornak két „originális” gondolkodója van ugyanazon vonatkozásban. Almási a harmadik originális. Szerinte fasizmus nem létezett. Illetve létezett, csak nem, mint „taplóság”, mert Almási professzor szerint a fasizmus totálisan intellektuális képződmény. Volt. Addig, amíg a zsidók, a svábok és a kulákok (vagyis „a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit”) „élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált”.

Kérdezem: melyik a hülyébb professzor? Az Almási professzor, vagy a Tojási professzor? Egyáltalán: lehet itt sorrendet képezni?!

Nem lehet, merthogy ezek mind egy szálig egyetlenek. A többivel együtt.

Nézzük először Almási professzort, azt a tudósprofesszort, aki a „teljes középosztálybeli, értelmiségi elit”-et heroizálja, így értelemszerűen a „keresztény, magyar úriembereket” is, s noha Almási szó szerint nem említi a „keresztény középosztályt”, csak annak rétegeit: a svábokat, a kulákokat; nyilvánvaló: ezek összessége Almásinál sem lehet más, mint a keresztény „értelmiségi elit”. Természetesen leszámítva a zsidóvallású svábokat és kulákokat. Tehát valamely zsidószármazású, svábnemzetiségű kulák háromszorosan is elitentellektüel volt (professzorilag), ámde nem keresztény. Esetleg akkor, ha katolizált az illető. Vagy nem. Mindegy, a lényeg, hogy ez csakis addig lehetett így, amíg a mocskospiszkosok el nem üldözték a kulák értelmiséget a Hazából.

Végül vegyük a sorrendben harmadik egyetlenke (Vásárhelyi Mária) jellemző szövegét: „A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: »Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...« (Márai: Napló, 1944). De lesújtó ítéletet mondott a szocializmussal rokonszenvező, baloldali Bibó István is: »Valóban Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni?« (Bibó: A magyar demokrácia válsága).

A második világháború után a középosztály helyzete gyökeresen megváltozott. A kommunista diktatúra első számú ellenségévé nyilváníttatott. A felszámolása érdekében tett kíméletlen erőfeszítések valódi és mély sérelmeket okoztak e rétegben. S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy”.

Ugye?! Márai Sándort sem az eszéért szeretjük! És hogy miért nem? Erről írok legközelebb.

jav.: ... pedig az egykoron...

jav.: Koppány népe? 

Átusz a hőkölés ellen

Többször említettem itt Kertész Ákost, kinek néhány mondatán (inkább szaván) erősen fönnakadtak a kontra-primitívek, megfosztották az öreget díszpolgári címétől stb., végül elüldözték (vs. „elüldözték”) az országból.

Kicsi lángra nagy füstöt okádtak. Ugyanis a „genetikusozó” Kertész csupán pojáca, míg az igazi Kertész kisstílű, ámde nagyképű, korlátoltan pökhendi publicista. Például így fogalmaz a Népszavában: „Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, hogy nem-igen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális volt.”

Ő figyelmeztetett bennünket. Ah!

Akkor hát most én szólok Kertész Ákosnak (legyen ez a vice-stiliszta versája): Kertész szövege teli van önellentmondással. Hazugsággal. Például az „unom” ige (Kertészről tisztességes magyarra fordítva) azt jelenti: ingerel, rühellem, gyűlölöm.

Kertész: „nem-igen foglalkozom a Fidesszel”.

Elhiszem. Ezzel együtt jó volna tudni: akkor most igen vagy nem? Mi az, hogy „nem-igen”?

Nyilvánvaló: az is leírhatja, hogy „nem foglalkozom a Fidesszel”, aki olykor-olykor elejt róluk egy-egy megjegyzést, vagyis lényegileg nem foglakozik a Fidesszel. Sem! Tehát azzal sem, ami/aki szervesen kötődik a Fideszhez, pontosabban: a Fidesz szférájához.

Míg Kertész jól láthatóan nem ilyen, ő eszelősen „politizál”. Miközben azt állítja: „nem érdekli a Fidesz”. És miért nem érdekli? Mert: „hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális”.

Nos, pontosan így fogalmaz az az ember, aki nem hazudik. Hanem aki a velejéig hazug. Más szóval: eo ipso hamis. Vagyis azért nem hazudik, mert nem tudatosan állít hazugságot.

Kertészt nem érdekli a Fidesz. Továbbá Kertészt a „magyar” se érdekli. „Nagyon”. Csak kicsit. Illetve nem a magyar nem érdekli, hanem az nem érdekli, hogy: „milyen a magyar”. „Már az se nagyon érdekel, milyen a magyar. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség”.

Mire nincs mentség? Milyen mentséget keresett a magyar számára Kertész Ákos? Nyilván nem tudja megmondani, így hát für alle Fälle Ady Endrévé stilizálja magát, ez ugyanis mindig (mindenkinél) beválik: „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!” – dühöng Kertész Ákos (szánalmas ál-Adyként búsongva) azon nép sorsán, amely nép „milyensége” őt már nem „nagyon” érdekli. Csak kicsit.

Egyébként jellemző: Kertész Ákos Ady leggyöngébb versei közül választott mottót, ugyanis Adynál sem tudható pontosan, mit jelent – a műben – a „magyar” „milyensége”.

Ez a hőkölő harcok népe

S mosti lapulása is rávall,

Hogy az úri kiméletlenség

Rásuhintott szíjostorával.

Mely hőkölő harcok népéről van szó? Konkrétan. Melyik ez a nép? Koppánya népe? Vazul népe? Dózsa népe? Zápolya népe? Méltóságos Rákóczi fejedelemurunk népe? Bottyán apánk népe? Esze Tamás népe? Görgey népe? Petőfi népe? Táncsics népe? Nem tudni, nem derül ki a versből.

Mindig ilyen volt: apró kánok

Révén minden igának barma,

Mire gondol a költő? Arany Jánosra? (A „fenébe” már, ezt csak bolondozásból kérdeztem!) Úgy tűnik, nem a nemzetre gondol a költő, noha tán’ mégis; az „apró kánok” szintagmában a jelző a magyar úri osztályokra utal; ám, mivel a „kán” nem oly nyilvánvaló metafora, mint pl. a „basa” (a tatár-kánok a teljes magyarság ellen törtek stb.), végső soron itt sem tudjuk, mit értsünk a „nép” fogalma alatt.

Sohse harcolt még harcot végig,

Csak léhán és gyáván kavarta.

Árpád népe kavarta léhán? István népe? Kossuth-Görgey népe? Deák népe? Ferenc Jóska népe? A „geszti bolond” népe? Azért kérdezem, mert nem mindegy.

Erőt mutattak, erőt látott,

Vertnek született, nem verőnek.

Mért kellett volna verőnek születnie?! Hogy egészen föl, a pénzügyminiszterségig vigye?! Jó, de akkor is… akkor szülessen par excellence „veregetőnek”!

Egyébként pedig minden nép részint „vertnek”, részint „verőnek” „született”; vagy fordítva; attól függően, hogyan kavargott körötte a történelem. Ha a magyar elpusztul végül – a herderi jóslat értelmében –, akkor az nem azért történik majd – s éppen a herderi jóslat értelmében! –, merthogy nem született „verőnek”.

Önerejét feledte mindig,

Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,

Itt úgy tűnik, Ady a par excellence plebszre gondol… ámde mégse! Megkülönbözteti ugyan az elnyomott osztályt az uralkodó osztálytól, miközben a „nép” itt is, mint nemzet(meg)tartó erő, az uraival azonos: az urak neveltje; vagyis a nép maga a nemzet. 

Nem rúg vissza, csak búsan átkoz

S ki egyszer rugott a magyarba,

Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Itt a „nép” már egyértelműen a „magyarral” (nemzetséggel, nemzettel) azonos. Mármost ebben az „értelemben”, ha a nemesség, az arisztokrácia a magyarság része, akkor: az úri osztály a nép (a magyar nép) része. Adynál.

Jól látható: ezt a „nép” vs. „nemzet” vs. „nép-nemzet” vs. „mélymagyar-mélynemzet” stb. dolgot, problémát, se lenyelni, se kiköpni nem tudják a magyar emberek. Legutóbb idéztem Eörsit, aki nem győzött ámuldozni azon, hogy Tojás Gáspár Miklósék, Esterházy Péterék annakidején „nem-nemzetietlen”-nek minősítették magukat. Hogy miért? Ki tudja…

Ami valószínű: úgy érzik, nem mondhatják, hogy ők nemzetiek, két okból: részint, mert inkább világpolgároknak érzik magukat, részint pedig (s főként) azért, mert a „nemzeti” epitheton ornans einstandolva van, ez a szó már menthetetlenül a nemzeti szocialistáké, a neonáciké. Mi egyebet is tehettek volna Tojás Gáspár Miklósék, kieszelték: akkor hát ők lesznek e Hazában a „nem-nemzetietlen”-ek. Kifundálták a szóösszetételt, kinyilvánították, s ezáltal leleményeseknek, fortélyosoknak képzelték magukat. Noha csupán arról van szó, hogy képtelenek az antiszemiták (terminológiájának) igézetéből szabadulni. Másként fogalmazva: intellektuálisan harmadrendűek. Hiszen – gondoljunk csak bele! – a „nem-nemzetietlen” önminősítés totális defetizmus, letérdelés a hazaárulózók, hazátlan bitangozók előtt, szánalmas kuncsorgás a (neo)nácik lábainál a „hazátlanok” nemzeti egyenrangúságának elismeréséért. Ami pl. Radnóti, Aczél György esetében érthető (úgy vélték, az életüket mentik a „katolizálással”, Radnóti rosszul vélte), noha volt ellenpélda is (Szép Ernő), míg Tojás Gáspár Miklósék nyivákolása (számomra) teljességgel érthetetlen. Kérdezem, vajon miért van szüksége egy híres grófi ivadéknak arra, hogy efféle szöveggel vicsorítson elő a sajtóban: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

Nem emlékszem pontosan, úgy kb. öt évvel ezelőtt tettem föl a kérdést először ezen a fórumon (nem ebben a topikban, egy másikban): mi bizonyítja, hogy a „hazaszeretet minőség kérdése”? Mi bizonyítja, hogy csak „minőség” szeretheti a hazáját? Mi bizonyítja, hogy a szemantikai, lingvisztikai stb. „minőségnek” (mint dolognak) bármi köze volna a szeretethez (mint dologhoz)?

Ezt kérdeztem.

Nincs válasz. Vagyis: Esterházy hülye.

Igen ám, csakhogy ekkora marha nem lehet valaki simán, alanyilag. Esterházynál is valami egyéb mentális féreg foga rág mélyen, legbelül. Az üres pökhendiség általában az agresszív jobbágytudat tejtestvére az emberi lélekben. Az igazi arisztokratizmus nemhogy nem azonos a magasabbrendűség villogtatásával, hanem épp ellenkezőleg; ahogy mondani szokás: az úr gatyában is úr. Míg Esterházy „főúri”, „minőségi” „dolmányban”, „mentében” is nyomorult jobbágy. Legalábbis addig, amíg nem tudja bebizonyítani, amit állít.

A zsidógyűlölet pedig ennek a fonákja. Az antiszemiták olyképpen irigylik a „hazátlanok” állítólagos „szellemi fölényét”, miként a „bitangok” igyekeznek erőnek erejével bizonyítani: ők már a turáni síkon is együtt véreztek Árpád apánkkal, hátrafelé nyilazva, menekülést színlelve stb. Vagyis: üres (ostoba) mítoszokkal döfködik egymást tökön, végső soron: saját magukat (ezt persze Wittner, Morvai, Schmidt, Heller, Babarczy, Vásárhelyi, Sándor Klára nyilván metaforikusan teszi).

Hogy mi (volna) az adekvát válasz a vádra, mely szerint „nemzetietlenek, hazátlan bitangok vagyunk”? Szívesen megmondom. Sőt, le is írom, mert a szó elszáll, az írás megmarad: „…”, továbbá: „…”.

Ennyi. Egyetlen hanggal sem több, s ezt (néhány Ranschburg Jenő kivételével) senki nem érti, és pontosan erre faragott rá Kertész Ákos is. Nem egzisztenciálisan, az ti. egy öregember esetében mellékes, hanem azzal, hogy kiírta, kipublikálta magát a jobb érzésű („hazátlan” és „nem-hazátlan”) bitangok lelkéből. Ami nem tragédia (mert Kertész Ákosból egyébként sem maradna több a Makránál), hanem „csak” kínos. Mármost azért az idézőjel, merthogy: nagyon kínos.

Vajon miért kellett ezt csinálnia?! Fontoskodásból? Elképzelhető. Sőt, ha valaki, akkor én megértem (nagyságrendekkel vagyok grafonániásabb Kertész Ákosnál, sőt mindenkinél!), na de, könyörgöm, ez esetben illenék megtanulni fogalmazni! Publicisztikát is – horribile dictu.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,

Fejét, jussát, szivét kobozzák

S ha néhányan nem kiáltoznánk,

Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Mert hát Ady korában is „kiáltoztak néhányan”, miért pont akkor ne kiáltoztak volna? Néhányan. Hogy pontosan mikor? 1914 táján. Mit akar Ady tulajdonképpen? Hogy lázadjon a nép. Jó, de ki ellen? Az urak (a „kis kánok”) ellen? Vagy inkább a „kutya Szerbiát” pofozza le a magyar nép? Kétségtelen, ez 1914-ben alapkérdés. Mint ahogyan Radnóti kultikus versének keletkezési dátuma sem mellékes.

Miként az is figyelmet érdemlő tény (szerintem), hogy Ady Endre idézett alkotásával (annak göcsörtös nyelével) a kuruc.info éppoly hörögve hadonászik (a „kettős állampolgárság” talmi ötletének leszavazása miatt), miként az ellenoldali Kertész Ákos fröcsögött vissza rájuk a múltkor, inkriminált cikkében.

Csak a Csodák-Ura meglátná

Végre ezt a szánalmas népet,

Adna neki csak egy dárdányi,

Úri, kis kiméletlenséget.

„Kis kánok” elleni „úri, kis kiméletlenség”. Milyen az?! Amilyen a Moszkva-Brüsszel-Tel Aviv-Párizs-New York-tengely „szabadkőműves-kánjai” ellen horgadt szabadságharcos kíméletlenség? Vagy a „genetikusan alattvaló” néppel szembeni szocialista-úri, „felett-valói” kíméletlenség? Vagy mindkettő? Hát igen. Nagyjából ennyit ér Adynak ez a verse. Még egy Kertész Ákos is „érti”.

Ezért a népért ugyis mindegy,

Ebsorsot akar, hát – akarja.

Szerintem az efféle szövegekre mondhatta Kosztolányi – joggal –, hogy Ady Endre „egyre-másra ontotta vegyes értékű verseit, majd zuhanni kezdett abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte”.

Adyt a kuruc.info is „elnyelte”. Majd kihányta. Legutóbb pedig Kertész Ákos (plusz Bolgár György) nyalta-okádta az idézett szöveget; s tették ezt éppoly barbár módon, miként az ellenoldali gyűlölködők.

Megfigyelhető: ha valaki általában átkozódik, vagy: „néhány sereghajtónak”, vagy: „pár csenevésznek”, de mindig: hős toportyánnak képzeli magát. És ami egyáltalán nem baj, csak nem minden esetben igaz; s különösen visszatetsző (már-már nevetséges), amikor egy fostos kis álpublicista képzeli magát „sereghajtó” hérosznak: „Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testre-szabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok –, nem azonos soha az éppen aktuális »pártszocializmussal«, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. És engem ennek a közösségnek a folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs”.

Az a Fidesz, amely egyébként Kertész Ákost nem érdekli. Illetve nem „nagyon” érdekli.

Tehát Kertész „baloldaliságának” a „lényege”: „mindig [kiemelés – Gy. úr] az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok”.

Márpedig Kertész nem hazudik! Vagyis, ha ő „mindig” a „cserbenhagyottak” mellett áll, akkor most nyilván Kanadában élnek a cserbenhagyottak. Ezért most Kertész Ákos odament. Kanadába. A cserbenhagyottak mellé állni. Nos, pontosan ilyen a Kertész Ákos-féle „baloldal”: kiáll az elnyomottak mellett. Amíg díszpolgár. Ám, ha valaki meglöki az utcán, lefröcsköli vízzel az uszodában, azonmód összecsinálja magát. És inal Kanadába. Immáron az észak-amerikai elnyomottakért áldozni életét, munkásságát. Mert kérdezem: ha Kertész Ákos – az „ő szocializmusa” szerint – „mindig az eltaposottak, kifosztottak, cserbenhagyottak, nehézsorsúak mellett áll”, akkor hol áll például Solt Ottilia? Vagy Iványi Gábor. Hogy a valódi mártírokról (a Ságvári Endrékről) már ne is beszéljünk. József Attila a Kertész Ákos-féle hipokritákról így emlékezik meg egyik kedves ki költeményében:

Hihetsz-e [neki]? Szagos kis dorong

édes szivarja s míg mi morgunk,

ő Kanadában ül s borong,

hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!

Ha pincéjébe szenet hordunk,

egy pakli „balkánt” is kibont!

Szivére veszi terhünk, gondunk.

Vállára venni nem bolond...

De maradjunk Kertész Ákos Ady-versénél:

Csak a Csodák-Ura meglátná

Végre ezt a szánalmas népet,

Adna neki csak egy dárdányi,

Úri, kis kiméletlenséget.

Kertész Ákos megkapta. Úri kíméletlenségében kíméletlensül futott egészen Kanadáig. Mert ilyen szocialista hősök kellenek ám ennek az „ebsorsú” népnek! Kanadai hősök. Tele gatyával.

Hogy néhány maradt sereghajtó

Törötten, fogyva azt ne vallja:

Ezért a népért ugyis mindegy,

Ebsorsot akar, hát – akarja.

Ezt persze már Kanadában vallja. Törötten fogyva. Kanadában hajtja a sereget. Így a szövege is odafogyottá vált. Törötten fogyva-úszva. Vagyis ahogyan a latin elvtársak mondották annakidején: tóna ludátusz, visszausz, megátusz… Míg Kertész nemcsak a tavat, az egész óceánt átúszta.

Ne legyen félreértés, ha van világútlevele, polgári szabadságjoga, miegyebe, mindenki odamenekül, ahová akar. Sőt menekülés közben hősnek is tekintheti magát, nincs vele baj, csupán arról beszélek, hogy mindez a gyönge-szánalmasság szintjét sem üti meg.

Kertész Ákos: „Az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs. Örömmel értesültem, hogy a holokauszttal kapcsolatban az elmaradt bocsánatkérés ügyében helyreigazítottak mások. Ezzel az ügyet lezártam”.

Ő lezárta. Én viszont nem zártam le. Tudniillik helyesen semmilyen Kertész Ákos-mondat nincs; mely állításom természetesen az írónak nem a művészi, hanem a publicisztikai tevékenységére vonatkozik.

József Attila kérdi: „Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen? Mert Kassák maga, jóllehet régebben, fönnen hirdette ama legbalgább elvet, hogy »a szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint a zsákhordók!« Nos, – a szó talán az egyetlen dolog, aminek közvetlen értelme van. Másfelől meg az ember értelmes lény, már pedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe. A szemlélet (az intuició) nem alkot formát, hanem meglévő összefüggések formájára irányul. Az értelem még az igazságnak is csak formát ad, hogy belátható, hogy szemlélhető, megpillantható legyen, és nem az értelem hozza létre az igazságot”.

Kertész nem hoz létre igazságot? Jogos a kérdés, ugyanis értelmetlenek a szövegei.

József Attila-i válasz (a jogos kérdésre): a hülye Kertész is létrehozhat igazságot. Amikor művész. Nem pedig okoskodón politikuskodó. Vagyis: az ihlete révén. József Attila így folytatja: „Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő multjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen értelmi viszonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem közvetlen, de értelmes jelentésük.”

Alapkérdés: ki mondta Kertész Ákosnak, hogy tud publicisztikát írni? Magától jött rá? Honnan veszi Kertész Ákos, hogy a mozdonyvezető (aki a MÁV Pióker Ignác-díjas kiváló dolgozója stb.) minden további nélkül odaülhet egy kamion volánja mögé („jármű ez is, jármű az is”), s noha még Velorexet sem vezetett soha, padlógázzal rohanhat lefelé a szerpentinen? Honnan veszi Kertész Ákos, hogy a kiváló szívsebész agyműtétet is végezhet? Ki mondta ezt neki? A szocializmus? Kétlem. A szocializmus nem idióta, nem olyan, mint amilynek a „szocialisták”!

Kertész Ákost veszettül átkozzák ellenségei, mondván: Kertész „nemzetgyalázó”, „hazaáruló”, „kozmopolita zsidó” meg mit tudom én, micsoda, holott pusztán arról van szó, hogy Kertész is csupán tucatember, egy a sok közül. Fölfuvalkodottan dilettáns. Ő is azt teszi (folyamatosan), amit bárki (mindkét oldalon!). Ha az illető neaggyisten ért valamihez (pl. írt egy jó regényt), akkor ez azt jelenti nála, hogy ő már mindenhez ért: politikához, történelemhez, filozófiához, erkölcshöz, költészethez (Adyhoz), mindenhez, ami a regényírással rokonítható valamiként. Nem szólva arról a közkeletű tévedésről, mely szerint „mindenkinek lehet véleménye”, s azt „mindenki el is mondhatja, le is írhatja”. Akár ért az íráshoz, akár nem, mármost az a furfangos a dologban, hogy tízmillió emberből tízmillió pontosan ezt csinálja, és 9.999.999 honpolgár meg is ússza. Majd jön a tízmilliomodik (pl. Kertész Ákos az Ámerika Népszavában), beledörrent egy jókorát az ungarise nulláslisztbe („genetikusan alattvaló”), s ezt az egyetlen embert kibelezik. Rituálisan. De nem ám azért – amiért méltán lehetne –, merthogy Kertész minden mondata, miden szókapcsolata úgy szar, ahogyan van, hanem azért (röhejes módon), amiként Kertész kibelezői is dilettánsak: az eszmeileg túlfűtött tudatlanság, tehetségtelenség okán. Mindkét oldalon Ady gyöngécske művének mórikált indulatában, váteszi-isteni pózában pöffögnek, handabandáznak az öncsinált közszereplők. Merthogy ugyebár „Ady is átkozta a magyart, átkozta a népet”! Ez a magyarázat. Ezért a kuruc.info is Adyra hivatkozva szentségel (szívesen idézném a kommentárjukat, mert szimptomatikus, de van egy moderátori állásfoglalás, mely szerint a kuruc.info feketeseggű, s nem emlékszem már pontosan, hogy a portál is le van-e tiltva en bloc, vagy csak a törvénysértő szövegek, mindegy, a lényeg, hogy) Kertész Ákos ugyanúgy, szinte ugyanazon szavak kíséretében idézi Adyt. Kertész is primitíven szitkozódik, mintegy rálicitálván a „kurucokra”. S hogy e bűbájos szimbiózisnak mi a konkrét magyarázata? Egyszerű.

Ady voltaképpen nem hülye. Pusztán arról van szó, hogy Ady olyan költő, aki akkor is ír „Ady-verset”, amikor nincs ihlete. Rutinból. Tudniillik van rá igény. Egyébként Karinthy is írt Ady-verset, Juhász Gyula is, József Attila is… megtehette volna bárki, ti. Ady sem írt jobb „Ady-költeményt” (értsd: tucatverset) pl. Juhász Gyulánál, s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy Ady valójában nem „átkozza a magyar népet” az idézett műben. Csupán pózol. Úgy tesz, mintha átkozná, az obligát Istenek honát rengető Úri Dühében ostorozná a magyart. Mintha! Miért teszi ezt? Mert van rá kereslet. Adyval szemben elvárás volt, hogy permanensen legyen eredeti. Kosztolányi ettől karmolta össze magát, ő persze elegánsan, finoman. Mert a Nagy Vátesznek, a Költőfejedelemnek ostoroznia kell a Népét, Nemzetét, Fajtáját, ha akarja, ha nem, ha van rá oka, ha nincs.

A hőkölés népe.

Nesztek – mondotta Ady az Ő hökkent rajongóinak –, itt egy újabb originálisan adys átkozódás, hökkenjetek tőle újra és újra, majd révüljetek teljes odaadással! Azok meg révültek. Ma pedig a egykoron fél-kézzel odacsapott, adysan nemesi-nyúlós paraszt-váladék kétharmadát a gyepűgyökös kuruc-pulykák, a maradék egyharmadot pedig a bitang-hazátlan labanc-gyöngytyúkok kapják a csőrük közé (Kompországunk baromfiudvarán), mindahányan büszkén rázzák e csillogó „dárdányi, úri, kis kíméletlenséget”, miközben hangos káricsálással fenyegetik egymást. Mit mondjak? Az ember ilyenkor valóban nem tudja, sírjon-e, vagy inkább röhögjön egy jót az egészen.

jav.: Az ízig-vérig...

jav.: ... drágábbnál drágább...

Fosott-e Lukács György?

Eörsi István: „Hadd említsem meg itt [Lukács] nonkonformizmusának egy még bántóbb és képtelenebb megnyilatkozását. »Mindig az volt a véleményem, hogy a szocializmus legrosszabb formájában is jobb élni, mint a kapitalizmus legjobb formájában« - mondta a New Left Review riporterének 1969-ben, és ugyanezt a képtelenséget még el is ismételte a Neues Forumban, objektívabb megfogalmazásban: »De még a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.« E kijelentések tartalmi részével – hogy Pol Pot uralma alatt jobb élni, mint mondjuk a Svéd Királyság területén – fogalakozni sem kell. Ernst Bloch egyébként felülmúlhatatlanul reagált erre a képtelenségre, mondván, hogy Lukács állításának nincs értelme, mert nem létező fogalmakkal operál. »Rossz szocializmus« éppúgy nem képzelhető el, mint »jó kapitalizmus«. De az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére még ez esetben is éreztem némi elégtételt, amiért vállalta, hogy állásfoglalásáért gúny és nevetség céltáblája lesz. Meg kell vallanom, hogy ez az elégtételem az utóbbi években [Eörsi előadása 1986-ban hangozott el] fokozódott, amióta tapasztalnom kell, hogy marxizmuson nevelkedett barátaim többsége a szovjet típusú rendszerek rémségei miatt konformista módon kiegyezett – és nem is csak mint kisebb rosszal – a kapitalizmussal, tucatliberálissá vált. Ennél a konformizmusnál, gondolom, tarthatatlan kinövései ellenére is sokkal termékenyebb magatartás Lukács nonkonformizmusa.”

Kezdem egy „topik-bölcseleti” megjegyzéssel (e fórumrovatnak voltaképp ez az alapmondandója), mely szerint messzemenően van leszarva Lukács (vagy bárki) nonkonformizmusa. Miként Tojás Gáspár Miklós, Babarczy Eszter, Heller Ágnes (vagy bárki) véleménye is messzemenően van leszarva; mondom, bárkié, vagyis annak a véleménye sem érdekel (értsd: befolyásol), aki – egyébként – érdekel (értsd: kíváncsi vagyok az érveire).

Mi az, ami bizonyítható? Ez az értelmes kérdés, s így – horribile dictu – teljesen mindegy, hogy eminensen (tudományosan, egzakt módon), vagy szofisztikusan („felülmúlhatatlanul”, „a hit akaratos görcsébe” rándult „szellemi légtornász-mutatványokkal”) történik-e a logikai bizonyítás, amely éppen attól logikai bizonyítás, hogy logikailag cáfolhatatlan. Már, hogy az empíria („Pol Pot”, „Svéd Királyság” stb.) ellentmondhat a logikának? Ellentmondhat (miként az egyik empíria is a másiknak); és ha a tapasztalat a fontosabb, nos, akkor vegyük a bátorságot, s mondjuk ki nyíltan, egyértelműen: a puszta észlelet a döntő (sőt kizárólagos) a megismerésben! Nem a logika. Ne sunnyogjunk, ne vakaródzunk, mondjuk ki: a gondolat jó kutyaként követi az empíriát, esetleg (hamis kutyaként) belemar a „gazdájába”, miként történik (Eörsi szerint) Lukács esetében, vagyishogy végső soron mindig a „Mari néniknek”, a „Józsi bácsiknak” van igazuk (kivétel: ha Vásárhelyi Mária haragszik az „analfabétizmusukra”). A „józan paraszti ész” a követendő, például (s főként) a Lukács-féle, Bloch-féle kabbalisztikus „légtornász-mutatványokkal” szemben. Nem akarom Eörsit följelenteni a szigorú Vásárhelyi Máriánál, ám világosan kell látnunk: az író chaszidisztikus zsidó-huncutsággal inkriminálja Blochot, mikor a német filozófus reakciójának „felülmúlhatatlanságára” utal, nyilván nem csekély mérvű malíciával. Miközben Habermas „marxista Schellingnek” nevezi Lukács György neves barátját, szintén szarkasztikusan: Bloch kabbalizmusára célozva.

Őszinte leszek: nem ismerem a német filozófus kijelentését eredetiben, Eörsi interpretációjára hagyatkozom (s aminek nincs különösebb jelentősége, mert nem Bloch, hanem Lukács mellett állok perben Eörsi Istvánnal), vagyis: „Ernst Bloch felülmúlhatatlanul reagált erre a képtelenségre, mondván, hogy Lukács állításának nincs értelme, mert nem létező fogalmakkal operál. »Rossz szocializmus« éppúgy nem képzelhető el, mint »jó kapitalizmus«.”

Hogy Lukács állításának nincs értelme? Akkor tessék elolvasni figyelmesen: Bloch (Eörsi tanúsága szerint) pontosan azt állítja, amit Lukács. Csak másként fogalmaz. Vagyis Lukács állításának pontosan ez az értelme: „»Rossz szocializmus« éppúgy nem képzelhető el, mint »jó kapitalizmus«.”

Formailag persze Bloch kijelentése radikálisabb, tartalmilag viszont egyezik a kettő.

Bloch azon a logikai alapon állítja, hogy nincs „rossz szocializmus”, amely logika alapján Lukács ugyan beszél „rossz szocializmus”-ról, sőt „legrosszabb”-ról is, ám az ő jelzős szerkezetében sem a rosszon, hanem a szocializmuson van a hangsúly. Két állítás ütközik egymással (Eörsi itt keveredett el), úgymint (1) van „rossz szocializmus” (sőt legrosszabb is), ám ami nem azt jelenti (lényegileg), hogy van jó szocializmus is (rossz is stb.), tudniillik (2) a szocializmus lényegileg jó. Magyarán: Lukács nem állítja a rosszról, hogy jó. Azt állítja: van „rossz szocializmus”. Értelemszerűen a jóról sem állítja, hogy rossz, expressis verbis azt mondja, hogy van „jó kapitalizmus”. És itt jön a képbe Bloch, aki rusztikusabban fogalmaz, szerinte a szocializmus eo ipso jó, ám ezzel egyáltalán nem vitatja (még kevésbé cáfolja) Lukács állítását, illetve annak értelmét. Az a helyzet ugyanis, hogy Lukács tételének nincs konkrét alanya. És pontosan ez a megfejtés kulcsa, s ezt Eörsi is érzi, csak nem tudja: „az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére… éreztem némi elégtételt”. Vagyis az állítás bornírt (Eörsi szerint), nem pedig Lukács (Eörsi szerint). Hogyan lehet ez? Úgy, hogy (Eörsi szerint) intellektuálisan is érvényes a világmindenség egyik leghitványabb közhelye: az okos ember is mondhat olykor szamárságot. Tévedés! Nem mondhat! Tudniillik éppen attól okos az okos. Tehát azért látszik Lukács állítása bornírtnak, merthogy Lukács számára evidencia, az idézett tézis alanya: a kommunista. Értsd: a produktív, kreatív beállítottságú ember, vagy mondhatjuk így is: a madáchi Michelangelo; s pontosan ezért jobb (árnyaltabb) Lukács mondata a barátjáénál. Durvábban fogalmazva: Bloch leegyszerűsítő. Míg Lukács mondatából kiderül: a Heller Ágnesek, Eörsi Istvánok, Vásárhelyi Máriák… vagyis a polgárok, a filiszterek, az improduktív (jobb esetben reproduktív) emberek kétségkívül boldogabban élhetnek a kapitalizmusban, a „jó kapitalizmusban”, de főként a „legjobb kapitalizmusban”: a tőkés világrend centrum-országaiban, az ún. jóléti-jogállamokban, Eörsivel szólva: „a Svéd Királyság területén”. Hogy miért? Mert a Heller Ágnesek, Eörsi Istvánok, Vásárhelyi Máriák számára a jólét és a szabadság részint a „másfél mázsás, göndörmosolygású röffenéssel”, a puszta zabálással, részint a világban való horizontálisan szabad mozgással: császkálással, ténfergéssel, fontoskodással, esszenciálisan: a szellemi és egzisztenciális világútlevéllel azonos. Ne legyen félreértés, egyáltalán nem becsülöm le a polgári szabadságjogok történelmi érvényét, jelentőségét, vagyis azért fogalmazok pejoratív éllel, hogy egészen világos legyen a filiszteri, illetve a lukácsi attitűd közötti különbség. Eörsinek csak „világútlevele” van (Hellernek, Vajdának, Konrádnak, Vásárhelyinek, Ungvárinak még inkább), míg Lukács György „mindenség-paszporttal” rendelkezik. Eörsi lényegileg polgár. Lukács lényegileg kommunista. Valószínűleg egyik sem tudja, miről beszél (Bloch még kevésbé), ám ez egyáltalán nem baj, merthogy itt vagyok én, majd én megmondom, kinek mi a véleménye valójában. Ráadásul ez esetben nem is annyira a gondolat, mint inkább az attitűd jelzi (sőt: határozza meg) a döntő különbséget a filiszter Eörsi és a kommunista Lukács között.

Vásárhelyi: „Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

Elhiszem. Épp ezért, ha „ő Adyról írta”, akkor nézzük konkrétan Adyt: „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten”.

Vagyis innen már csak az a kérdés, milyen a „gyermek” a lukácsi attitűd vonatkozásában.

Kétféle lehet: reproduktív, illetve produktív. Követő, illetve kreatív. (A destruktívat itt hagyjuk figyelmen kívül!)

Van gyermek, aki karácsonyra kap egy kisvasutat, majd azzal szépen eljátszogat, funkcionálisan, ahogyan illik stb., s van gyermek, akinek vásárolhatnak a szülei, nagyszülei drágábbnál, drágább játékokat kocsiderékszám, a gyermeket ez egyszerűen nem érdekli. Hogy miért? Mert „talált” a gyermek egy ormótlan husángot az udvaron, „talált” hozzá a sufniban egy rozsdás dikicset… és most farigcsál. Miközben elvágja a kezét a rohadt kölke, s ha megkérded (logikusan), miért csinálja mindezt, a válasz: „mozdonyt akarok faragni”. Hogy micsodát?!? A ízig-vérig racionalista felnőtt úgyszólván összekarmolja magát: hát ezért vásároltam néked gyönyörű villanyvasutat, mozdonnyal, vagonokkal, sínekkel, alagúttal, mindennel együtt, hát azért vettem meg a szép kis játékot rengeteg pénzért (ámerikai gyártmány!), hogy te most még a jónál is jobbat akarjál faragni? Fából? Hát teljesen elment az eszed, fiam?!

Tessék elhinni: nem ment el a gyermek esze! Hanem épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy az efféle gyermek produktív, kreatív típus (van ilyen, hogy száradna le mindkét keze!!!), vagyis pontosan tudja ő, mi a „jó” (milyen a „legjobb kapitalizmus” stb.), csak viszont kurvára nem érdekli. Nem tartja rossznak a kapitalizmust (sőt ellenkezőleg, vö. Marx: Kommunista kiáltvány), csak éppen nem izgatja a dolog. A Lukács-féle vásott kölök „rossznak” a szocializmust tartja (ki is jelenti, csak Eörsi nem vette észre), Lukács szerint a fadarab otromba (tuskó), ám amely éppen ennek okán formálható, méghozzá az inkriminált mondatban meg nem jelölt (de létező) kommunista kéz (agyvelő) által. Vagyis az, ami már készen van, legyártott, befejezett, történelmileg (fukuyamásan) „véget ért”, a produktív, kreatív ember számára érdektelen. A „horizontális” utazónak világszabadságos világútlevélre van szüksége, semmi többre (jogállamilag beleütik a pecsétet, a jó polgár markába nyomják, hogy szabadon kolbászolhasson vele mindenfelé, járkálhasson süketelni szimpóziumról szimpóziumra), míg a „vertikális” (kreatív, produktív) mindenségutazó, vagy a hegyet (magasságilag), vagy a barlangot (mélységileg) igyekszik birtokolni: lényegileg átformálni. Sőt az is előfordulhat (a leglukácsabb lukácsoknál), hogy a hegyet alakítják mélységileg s a barlangot magasságilag. Eléggé el nem ítélhető, le nem bornírtozható módon. Az Eörsi Istvánok, de még inkább a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Konrád Györgyök, Vásárhelyi Máriák, Ungvári Tamások… a Lukács Györgyöket eszelős sziszifuszoknak (olykor hülyéknek) nevezik (Lenint Gonosznak is), s ettől érzik ők magukat tudósaknak, bölcseknek, sőt okosaknak. Hangsúlyozom: mindez alapvetően attitűd kérdése; a nyárspolgár (főként annak „gondolata”, véleménye) eleve (a polgári pszichéből fakadóan) unalmas. Eörsié nem mindig.

A „legjobb kapitalizmus” is közhely. A francnak se kell! Fapados banalitások megfogalmazására Vásárhelyi Mária is képes, például: „Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

Igen? Tudtad? Akkor hát miért tetszettél csodálkozni oly nagyon: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet.”. Szóval?! Akkor most hogyan volt igazából? „Mindig is”, vagy csupán „gyakran”? Tudniillik tény: Eörsi már 1986-ban ezt írja „a hozzá legközelebb álló” Vásárhelyi Máriákról: „marxizmuson nevelkedett barátaim többsége a szovjet típusú rendszerek rémségei miatt konformista módon kiegyezett – és nem is csak mint kisebb rosszal – a kapitalizmussal, tucatliberálissá vált. Ennél a konformizmusnál, gondolom, tarthatatlan kinövései ellenére is sokkal termékenyebb magatartás Lukács nonkonformizmusa”.

Leszámítva tehát, hogy valóban az attitűd, ámde lényegileg nem a nonkonformista, hanem lényegileg a produktív, kreatív viszonyulási mód magyarázza Lukács állításának igazságát (vö. a fenti érveléssel), továbbá leszámítva, hogy végső soron Eörsi István is filiszter, úgy vélem, föltétlen látnunk kell a különbséget Eörsi és a „tucatliberális” nyárspolgárok, „a hozzá legközelebb álló” (illetve olyannak mutatkozni igyekvő) „liberális tökfejek”: az Almási Miklósok, az újfent „radikálisan” (értsd: idiótán) „baloldali” Tojás Gáspár Miklósok, a „koalíciósan” (értsd: már nem olyan nagyon) „baloldali” Vitányi Ivánok között. A bauerista-gyurcsányista-pészűcsista Vásárhelyi Máriáról nem is beszélve. És amivel – ne legyen félreértés – nem azt akarom mondani, hogy a Gyurcsány-párt politikailag nem legitim stb. (ilyesmivel nem foglalkozom, ezen izmozzanak mások!), hanem csak azt akarom mondani, hogy a Vásárhelyi Máriák ne nagyon óhajtsanak hozzádörgölőzni Eörsi Istvánhoz, mert annak az lesz a vége, gyerekek, hogy előbb-utóbb beszarok a gúnyos röhögéstől. Eörsi ugyanis (egyebek közt) így búcsúztatta a „baloldaltól búcsúzó” „Gazsit” (alias Tojás Gáspár Miklóst): „Ti [a többes szám itt, „Gazsin” túl, a Kis Jánosokra, Esterházy Péterekre, Vásárhelyi Máriákra vonatkozik], szokásos nagyvonalúságotokkal, a »nem-nemzetietlent« feltehetően a nemzetivel azonosítjátok – annyi baj legyen. Nem beszéltem a… »A lényeg, mondhatnánk, az alázat«-szerű mondataitokról, melyek oly kevéssé illenek fürgén pörgő, hetyke nyelvetek hegyére, sem arról, hogy a fasizmust »üres és elvtelen ideológiá«-nak nevezitek, amit persze ma [1989-ben! – Gy. úr] meg lehet tenni, de ha mondjuk Hitler idején kockáztatáttok volna meg ugyanezt a mondatot, akkor Kölcsey vagy Széchenyi [„Gazsi” aktuális idoljai – Gy. úr] jobb érzésű unokáinak megvetésével kellett volna számolnotok”.

Nos, én pediglen itt már félig-meddig meg is repedtem a kacagástól. Mert, lám, 1989 őszén Tojás Gáspár Miklósban is minimum öt barnuló Babarczy Eszter veszett el (illetve: meg); az „okos” „Gazsiék” bürgerin-helótanyállal nyelvelték, bagatellizálták (ilyeténképp legitimálták) a fasizmust, sőt a nácizmust is, csakhogy mennél buzgóbbat nyalhassanak a „legjobb kapitalizmuson”. Most pedig kánonban nyüszítenek. Noha 1989-ben még Eörsi is alákalibrálta a történelmet: „a fasizmust »üres és elvtelen ideológiá«-nak nevezitek, amit persze ma meg lehet tenni”.  

Látszólag. Politikailag meg lehetett tenni. Úgy tűnt, olyasmi már nem történhet velünk, ami viszont – azóta – igencsak megtörtént. Még Eörsi sem szimatolt anno különösebb politikai kockázatot, „csupán” az elemi tisztességre, jóérzésre, emberségre apellált, amikor bírálta „Gazsiékat” a fasizmus bornírt bagatellizálása miatt, míg az üresfejű, üreslelkű „tucatliberálisok” semmit nem értettek az egészből. „Fürgén pörgő, hetyke nyelvük hegyén” a „jó kapitalizmus” anális ízét akarták érezni materiálisan is, elvi síkon is.

Hogy tulajdonképpen mindegy? Merthogy végül így is, úgy is ellep bennünket a szar? Hát, nem tudom. Szerintem egyáltalán nem mindegy. Belezuhanhatunk a pöcegödörbe, a szánkig érhet a trutymó, s amely kevéssé megkapó állapot, ez kétségtelen, noha akár szükségszerű is lehet, mégis elviselhetőbb mentális szituáció, mint az, amikor a torkunkon türemkedik vissza az általunk korábban stréberül benyelt (s immáron mindenkit elborító) bűzös fekália. (Ez utóbbi metaforát kedves feleségemnek ajánlom esztétikailag.)

Vásárhelyiék persze ma is azt hiszik, hogy a kapitalizmus csak kapitalizmussal (a „rossz kapitalizmus” „jó kapitalizmussal”) gyógyítható, ugyanis végzetesen kötelezték el magukat (mind erkölcsileg, mind szellemileg) a mocsok mellett; egyetlen ember kivételével, na de hát nem mindenki lehet oly pondró-flexibilis lelkületű „entellektüel”, mint amilyen a Tojás Gáspár Miklós.

A kapitalizmus gyógyíthatatlan, ugyanakkor elfogadom: a világ a szocializmussal sem kúrálható (nemhogy rosszal, de még jóval sem), a spinozai, blochi, frommi, lukácsi, dutschkei „remény” (Hoffnung) korszaka nem tér vissza többé (úgy tűnik, ebben is József Attilának van igaza). Egyedül Kohn (Kun) Dániel alias Vörös Dani maradt meg a millás magyaroknak, mint végső remény (Endhoffnung), megjegyzem, Lukács a Landler-frakcióhoz tartozott, ráadásul Kun Dani is maximum egyharmadnyi magyar számára lehet valódi reménysugár. Így hát a kétharmados Varga Miki részint Petőfi versét (a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy Kohn Béláé nem leszünk!), részint Villon Franci megzenésített költeményét énekli majd holnap a Muzium lépcsőjén: „Vöröslő Dani, menj Európa-házba, orrod ronda, ni, Vöröslő Dani!”.

Ez a poszthatvannyolcas, ungarise filing.

Vagyis ma már a szocializmus „csak” arra való, hogy legyen mi által adekvátmód (tisztességesen) kipurcannia annak, kinek az életében is elsősorban önbecsülésre van/volt igénye, szüksége. Ha már egyszer biológiai tény: kiterítenek így is, kiterítenek úgy is.

Eörsi szerint „a nonkonformizmus paradox módon [Lukács] pályakezdésétől haláláig szakadatlan közösségkereséssel párosult”. És azért „paradox módon” – teszem én hozzá –, mert Lukács tudta: éppen a „szakadatlanul” közösségkereső ember az, aki soha nem talál meleg lelki-szellemi közösségre. A közösség nem társadalmi, hanem természeti jelenség! Amennyire én tudom, Eörsi István az egyetlen a Lukács-tanítványok közül, aki élete végéig (mármint Eörsi élete végéig) érzelmileg is kitartott a Mester mellett. Majd aztán ő is lehülyézte. Ráadásul (mint fentebb olvasható) indokolatlanul. Eörsi szerint „Már 1910-1911-ben írott naplójában is állandóan felmerül a rettegése attól, hogy »monoligussá« válik”.

Igen, csakhogy Lukács nem ettől rettegett, már, ha rettegett egyáltalán valamitől. Aki fél az elmagányosodástól, csak azért teheti, mert nem bízik magában, vagyis a tehetetlenségtől, végső soron a tehetségtelenségtől retteg. Eörsi itt Lukács egyik naplóbejegyzését idézi, majd kommentálja: „»Frivol visszavonultságban élek, tisztán intellektuális problémákba temetkezve – és csodákra várok, hogy áttörhessek.« Az áttörés iránya nem lehet más, minthogy feladja »mologikus életformá«-ját, és valamiféle közösségi gondolkodás- és életformát alakít ki”.

Ez – tisztesség ne essék szólván – marhaság. Legalábbis egy Eörsi István szintjén ítélve. Ugyanis az elvi „nonkonformizmussal” nem egy „valamiféle közösségi gondolkodás- és életforma” (mi ez?!?!) áll paradox viszonyban, hanem: a cselekvés. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

Vagyis a lukácsi életforma attribútuma nem a közösségiség, egyem a Sztálinon duzzadt mentalitásodat, Pista bátyám! A kollektívánál ocsmányabb, undorítóbb képződmény égen s földön nem található, ezt Lukács tudta, így az ő autentikus létezési módja: a cselekvés. A közösség csak eszköz hozzá, borzalmas rekvizitum! Vagyis az igazi paradoxon azon iszonyat tudatos vállalásában áll, amely Marxéknál így hangzik: „Magunkfajta emberek, akik úgy menekülnek a hivatalos pozícióktól, mint a pestistől, hogyan is illenének egy »párt«-ba? […] minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

Miközben Marxék pontosan tudták, hogy „minek egy »párt«”, hogy minek a kollektíva, a közösség. Anélkül ugyanis a társadalmi cselekvés elképzelhetetlen, kivihetetlen. Nagyon fontos: Marx „egy »párt«”-ról, s nem a pártról beszél. Ez utóbbi ugyanis nincs. Számukra. Egyszerűen nem létezik. És ezt Lukács is tudta. Legalábbis Hermann így emlékszik a szavaira: „az őszirózsás forradalom után nem sokkal Lukács és Fogarasi elmennek Rudas László előadására, mely a marxista filozófiát igyekszik propagálni. Fogarasi felháborodva jön el az előadásról, ostobaságnak nevezi mindazt, amit Rudas mondott, Lukács pedig így válaszol: magának ebben tökéletesen igaza van, de nekünk mégis be kell ide lépnünk – s valóban Lukács, aki úgy érezte, hogy a tökéletes bűnösség világában él a polgári világban, az előbb említett erkölcsi problémát félredobva, majd átfogalmazva, belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába”.

Talán nem szószaporítás, ha külön kiemelem: a cselekvő Lukács számára (a 11-es Feuerbach-tézis szellemiségének jegyében) nemcsak a párt, de a filozófia (az etika) is csupán eszköz. Hermann itt rosszul fogalmaz, Lukács nem „félredobta, majd átfogalmazta” a „problémát”, hanem „fegyvert veretet” belőle (nem egészen ugyanaz), s pontosan ezt igazolja (az egyébként Hermann által is elemzett) Lukács-mondat (nem mellékesen a beszédes Szükségből erényt című esztétikai írásában): „Gondoljunk csak Brecht Rendszabályára, amelyben a párt stratégiai, taktikai problémái »etikai kérdésekké« szűkülnek”.

Tehát nemcsak a forradalmi stratégia, de még a taktika is előbbre való az etikánál (a filozófiánál), tágabb mozzanata a cselekvésnek. És ezt Lukács nem bambán, ösztönösen állítja, hanem miután már „földolgozta” magában Kantot is, Kierkegaard-t is (Marxról nem szólva), vagyis ha másból nem, a Kierkegaard-hoz fűződő viszonyából nyilvánvaló: Lukács nem „félredobja”, hanem „szervesíti” a filozófiát.

Hermann így folytatja: „Ezzel [ti. az „egy »párt«”-ba való belépéssel] új korszak kezdődik Lukács életében, most már önmagát elszakította a polgári léttől, most már nem önmaga felett ítélkezik, hanem – kívülről – a polgári világ felett”.

Ismétlem: cselekvéssel ítélkezik. Tudatosan választva a Rudas László-féle „korlátolt állatokból” összeverődött „szamarak bandáját”, mint „párt”-ot, mint „közösséget”, mint a cselekvésnek, a világ (marxi) megváltoztatásának meghatározó rekvizitumát.

Kérdés ugyanakkor: ítélkezhet-e akár önmaga, akár a világ fölött az, aki retteg? Nem ítélkezhet (a két dolog eleve zárja ki egymást), így tehát vagy Eörsi, vagy Hermann ismerte félre Lukács Györgyöt.

Szerintem Hermann-nak van igaza. Mondom ezt abból ítélve, amennyire Lukács szövegeit ismerem. Személyes kapcsolatom nem alakult ki a filozófussal, nem Lukács-tanítvány, hanem Gyebrovszki-tanítvány voltam a Viharsarokban. Amikor Lukács György meghalt, éppen geodéziagyakorlaton vettem részt a Puskin-téren (a VTSK-pálya mellett). Lukács szövegeit persze ismerem, melyek részletesebb analízisében ezúttal hadd ne mélyüljek el, s hogy miért!?

nagyanyo05 válasz | 2012.03.11 10:20:12 © (228)

Jobboldalievagy?:DD … túl hosszú… egyszerűen túl hosszú

Előzmény: Gyurica úr (227)

Mármost, hogy én annakidején effektíve „megkiszeztem” fél Budapestet, letagadhatatlan tény, ti. a „kiszezés” fogalma történelmileg komplex. Vagyis főként mozgalmi síkon voltam kiemelkedően aktív, olyannyira, hogy ebben a vonatkozásban kollektivistának is mondhatom magam, hiszen valamely forradalmi közösség élharcosa nem lehet arisztokratikusan individuális; így hát, mi tagadás, számos esetben fordult elő, hogy azt sem tudtam már igazából, melyik elvtársnő harcol alattam, melyik fölöttem. Matracilag olykor egészen kaotikusnak tűnt a kavarodás, minek okán érthető, hogy ma már nem emlékszem az elvtársnőkre személyesen, külön-külön. És pontosan ezért logikus: én viszont vibrálón maradtam meg mindenki emlékezetében, vagyis nem csoda, ha valamely lelkes munkásmozgalmi aktivista (ma veterán nagyanyó) közvetlen tapasztalatból tudja, s idézi föl itt is sóhajos nosztalgiával: szinte „túl hosszú”. (Egyébként ezért éri meg kérlelhetetlen kritikával fórumozni. Még néhány vérbő hozzászólás, s elnyerem a Túl Hosszú és Túl Kemény, epitheton ornansot.) Szóval, ma Magyarországon (a rendszerváltás után is!) majd minden elvhű, munkásmozgalmi nagyanyó tudja (már amennyiben kiszezett annakidején, vagy részt vett a nyári termelőmunkában, építőtáborokban stb.), hogy ama meghatározó mozgalmi objektum velőtrázóan hosszú. Ez evidencia. Ámde vajon miért firtatja nagyanyó (így utólag) a jobbosságomat vs. balosságomat is? Ezt nem értem. Hát, hacsak nem azért, merthogy közben úri szabó lett a szakmája, s most (hálából) öltönyt varrna nékem (szovjetimport szövetből), így ugyanis valóban nem mindegy (elvileg sem, gyakorlatilag sem), hogy merre hajlik ama szorongatott szubsztancia, jobbra-e?, balra-e?; ez (szerény tapasztalatom szerint) még az uniszex farmergatyóra vonatkoztatva is fontos szempont, ám egyelőre maradjunk a hosszúságnál mint alapdimenziónál. Illetve a rövidségnél, melynek okán Hermann Istvánra hivatkozom, ő ugyanis megfelelőképpen tömöríti az 1910-11-es Lukács tárgyi mondandóját. Hermann leírása szerint „Lukács tartja magát a spinozai fordulathoz: »Furcht und Hoffnung sind schlechte Leidenschaften«”, magyarul: „bürger váladék reszket a remény türkizén” (saját fordítás Spinozából). Sőt Hermann egyenesen Goethére hivatkozik: „voll Furcht und Hoffnung das Gott erbarm”; gondolom, nem árt, ha ezt is följavítjuk költőileg, vagyis Goethe szövege magyarul így hangzik (szintén saját fordítás): „Fosik a filiszter, és reményli: az Úr tisztítja ki majd a gatyáját”.

Hermann szerint Block sem nyárspolgár (chaszidisztikus messiásvárása dacára), míg Lukács egyáltalán nem a homályos-mítikus kabbala híve, hanem (már 1911-ben is!) a fölvilágosult Spinoza követője. Míg Eörsi István szerint Lukács „retteg”. A „»monoligussá« válástól” darázik. Hát persze. Kis híján összekakilta magát, majd ijedtében Fogarasit is rábeszélte, hogy lépjen be a „párt”-ba, Marxszal szólva: a „szamarak bandájába”.

Miért állítja Eörsi, hogy Lukács rettegett? Megmondom. Mert ugyan Vásárhelyi Máriának a lényegben igaza van: Eörsi „sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtett sebet”, ám ez messze nem jelenti, hogy Eörsi ne volna filiszter. Vagyis valójában ő az, aki retteg „a »monoligussá« válástól”. Fél, hogy nem marad elegendő barátja (sőt a soknál is több kéne), kik erősítik, „visszaigazolják” az ember gondolatait, vélekedéseit stb., vagyis Eörsi nyilvánvalóan a saját rettegését vetíti Lukácsra: „Már 1910-1911-ben írott naplójában is állandóan felmerül a rettegése attól, hogy »monoligussá« válik. »Frivol viszontagságban élek, tisztán intellektuális problémákba temetkezve és csodákra várok, hogy áttörhessek«”.

Világos. Ám először is: Eörsi „már”-ja szerint Lukács 1910-1911 után is rettegett. Mi rá a bizonyíték? Másodszor: hol található az idézett kijelentésben a rettegés? Hogyan jön össze a frivolság a félelemmel szemantikailag? Az persze igaz, hogy a szövegen érződik Block hatása (a schellingi Hoffnung, a csodavárás), na de hol a rettegés konkrétan? Eörsi szerint „Az áttörés iránya nem lehet más, minthogy feladja »mologikus életformá«-ját, és valamiféle közösségi gondolkodás- és életformát alakít ki”.

Míg Almási Miklós szerint a „szégyen”-ről szóló „fordulatot” Heller Ágnes „villantotta bele a filozófiába”. Vagyis Heller nem durrantott, egyébiránt a nejem szerint sem, ilyesmit csak a mocskos férfiak csinálnak. A nők nem durrantanak. Hanem a nők villantanak, s nem a nulláslisztbe értelemszerűen, hanem a filozófiába. Tehát. Heller originális villantása szerint „a kutya szégyelli magát”. Miközben a magam férfi-durrantása szerint arról van szó (mondjuk így: etológiailag), hogy a kutya valójában retteg (midőn a filozófus őt szégyenkezni látja), vagyis amikor behúzza fülét-farkát; s hasonlóképen: az embert is bénítja a rettegés. Ha félünk, nem gondolunk sem frivol „áttörésre”, sem „öngyilkosságra”, csak lapulunk. Eörsi Lukácsot idézi: „Ami pusztán intellektussal elérhető (nem mint eredmény, mint tett vagy mű, hanem mint létezési szféra), azt elértem: kiderült, hogy ez semmit sem ér”. S ami után logikusan következik az öngyilkosság gondolata. Mint az egyik alternatíva a kettő közül. A másik: a marxi „világ-megváltoztatás” szándéka. Ti. az általában vett igény a változtatásra már az idézett vallomásból kiderül, a „párt”-ba történő belépés annak végkifejlése; míg viszont egyik megoldási mód sem félelem terméke.

Maga Eörsi idézi (többször is) Lukács ön-lét-meghatározó mottóját: „ha nem vagyok ott, akár föl is köthetnek”. Ez is frivol. Nincs benne rettegés. Az idézett mottó csak a totális individuum életfölfogásából fakadhat. Lukács „intellektussal” már „elérte” a teljességet, ám ez (szerinte) még „semmi”. Tehát nem arról van szó, mint bármely rinyáló filiszter esetében, hogy: „kevés”, hanem arról, hogy: „semmi”. Totálisan semmi.

Eörsi szerint Lukács „rettegett”. Na most, ugyanaz a Lukács, de immár Hermann szerint, nem követte az impresszionizmust (annak „relativisztikus jellege” miatt), hanem inkább arra törekedett, hogy „valamely határozott gondolat… jegyében megteremtse azt a filozófiát, amely mintegy beteljesíti a goethei gondolatot: »A gyakorlatra való vonatkozásban a kérlelhetetlen értelem ész, tudniillik az értelemmel szemben az ész legfőbb feladata, hogy az értelmet kérlelhetetlenné tegye«”.

Ez is Lukács-mottó. Melynek megidézése során Hermann Lukács „Ady Endre-élmény”-ére hivatkozik. Miközben hivatkozhatna a kierkegaard-i „inkognitó-élményre” is: az ember ne csak játsszon egy szereppel, de végig is játssza azt! A „végig” pedig – lukácsi értelemben – nem egyéb, mint haladás a már elért intellektuális teljességtől a társadalmi totalitás gyakorlati megalkotásáig, s ami nem más, mint a (jó vagy rossz) szocializmus szuverén alkotása. Szemben a „legjobb kapitalizmussal”, amely legföljebb improduktív módon élvezhető. Annak persze, aki számára maximum a reprodukció lehet élvezetforrás.

Ez az értelme Lukács „bornírt” mondatának, mely filozófiai értelem kibontását a lehető legtöbb oldalról, legtöbb vonatkozásban (még a hosszú faszom felől is!) igyekeztem tökéletesen behatárolni.

Ezeket te találod ki magad? Jobboldalievagy?:DD Mert, ha igen, akkor brávó, de túl hosszú, ide! Ha nem, akkor egyszerűen túl hosszú:(D

Mi furdalja a kommunistát?

Több minden furdalja. Elsősorban Vásárhelyi Mária, s aki igen objektíven furdal, még „a hozzá legközelebb álló” exkomonista Eörsi Istvánt is hevesen furdalja, mondván: Eörsi igazságtalan volt a „hozzá legközelebb állókkal” (Hellerrel, Esterházyval, Nádassal, Vásárhelyivel, illetve általában a „liberális tökfejekkel”) szemben, ám Vásárhelyi Mária (s itt jön az objektivitás a furdalásba) „mindig is tudta”, hogy Eörsi István „Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

De nem is túl sok. Vagyis Vásárhelyi stilárisan eltalálta mucsai bőgatyában a júdai oroszlán büszkeségét, ti. éppen nem a senkik, hanem a valakik által determinált világban „nem kevés” valakinek lenni. Ráadásul az a kétségbeejtő helyzet, hogy Vásárhelyiék csak szerettek volna „közel állni” Eörsihez. Egyébként föl nem foghatom, milyen alapon. Eörsi mélyen megvetette, gúnyolta a „tökfejek” „szekértáborát”, „juhkarámját”, s amely „akol” már csak azért sem „állhatott közel” Eörsihez, mert az író kb. húsz éven át folyamatosan, gyorsuló ütemben távolodott a „hozzá legközelebb állóktól”: a liberalizmus bamba birkáitól, sőt a liberalizmus doktrínájától is. Vásárhelyi: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

Ilyen nincs. Ti. csak az elmebeteg ejt sebet a „hozzá legközelebb állókon” (akár igazságtalanul, akár nem, ez ebben a vonatkozásban mindegy); ha sebet ejtünk valakin (mondjuk, joggal!), akkor azt épp azért tesszük, mert nem állunk hozzá közel. Csak látszólag. Csak szeretné az illető, ha közel állnánk hozzá, a közelnél is közelebb: „legközelebb”. Hát hogyne! Majd legközelebb. Vásárhelyi: „csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében”. Merthogy ilyenek az egymáshoz legközelebb állók, ez jellemzi őket: csak csekély mértékben értenek egyet – voltaképpen mindenben, ugyanis Eörsi és Vásárhelyi (ha jól tudom) nem rokoni, nem személyes-baráti kapcsolatban álltak egymással. Mondjuk ki kereken (ez ugyanis ma kardinális kérdés), Vásárhelyi szövege nem értelmezhető másként, mint úgy, hogy a szerzőnek egyszerűen nem fér a fejébe: Eörsi ugyebár zsidó, s akkó viszon mié báncsa még ő is a szegín-szegín többi zsidót!?

Nos, kérném tisztelettel, ezért „furdalja” az antikommunista Vásárhelyi Mária az antikommunista Eörsi (elhalt) lelkiismeretét, dacára annak, hogy az egyik legfontosabb „közéleti kérdésben” egyetértés mutatkozik közöttük, már amennyiben „a hit akaratos görcsébe” merevült „kommunisták” „a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon” Eörsi szerint is, Vásárhelyi (Miklós) szerint is „szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni”.

Kérdésem: mi köze a kommunistaságnak a lelkiismerethez?

A válasz: semmi.

Persze a kommunista is lehet lelkiismeretes, mint ahogyan a tévészerelő is lehet állatbarát, lehet szadista, teljesen mindegy, ugyanis a készüléket nem szereli másként, sem akkor, ha imádja, sem akkor, ha utálja (s ezért megkínozza időnként) a szomszédasszony borzos kis tengerimalacát.

A kommunizmus nem etikai kategória. Hanem részint racionális, részint ihleti tünemény. A kommunizmus nem a primitív Jó. (Nem is a Rossz nyilván). A kommunizmus túl van minden kocsmán, az értelemnél is tovább: kommunistákként nemcsak a Rosszon vagyunk túl, hanem a Jón is.

Ha a kommunistát nem keverjük az irgalmas nővérrel, vagy épp a jezsuitával (pl. Thomas Mann Lukács-Naphtájával), akkor persze kijelenthető: „a kommunista is ember” (lehet lelkiismeretes, lelkiismeretlen stb.), viszont kommunistaként nem ez jellemzi. Proust Kérdezőfüzetei szerint Marx „kedvenc életszabálya” a „nihil humani a me alienum puto” (semmi sem idegen tőlem, ami emberi), s ez igaz is, csakhogy Marxnál az „emberi” kifejezés nonkonformizmust, szégyentelenséget, a szó nyárspolgári értelmében vett „erkölcstelenséget”, „lelkiismeretlenséget” jelent. A hipokrízis kizáró alternatíváját.

Ancsel Éva fejtegetése szerint a kommunizmusban nem lesz szeretet. Egyszerűen azért, mert nem lesz rá szükség. Mint ahogyan nem volt mindig szükség a szeretetre. A szeretetérzést a történelem során kialakuló elidegenedés (mint hiány) csiholta elő az emberi lélekben. Vagyis a szeret jó dolog, de csakis a rossz kompenzációjaként (a hiány megszüntetéseként) lehet értelme. Ha nincs rossz, nincs szeretet. A lényegi kiegyensúlyozottság állapotát nyilván nem a szeretetlenség, ámde nem is a szeretet, hanem a szeretet szükségtelensége garantálja. Másként fogalmazva: az ember nem fog szeretni, ha nem lesz rá szüksége, ha már nem vérségi-lelki, zsigeri-vallási szempontok szerint, hanem a rokonszenv, illetve az erósz révén differenciál ember és ember között. Ahogyan Jézus lett, úgy nem lesz mindig. Jézus nem örök, sőt (mutatis mutandis) úgy szülelett (keletkezett), mint bármely materiális jelenség: részint a véletlen, részint a szükségszerűség okán. Jézus születésének, halálának, föltámadásának, majd újra eltűnésének legendája megjeleníti, előrevetíti a szeretet szükségszerű keletkezésének, létének, majd sajátos el(nem)tűnésének történetét. Nem találunk szeretetmozzanatot sem Zeusznál, sem Apollónnál, sem Jehovánál (legalábbis Max Weber nem talált), s ami azt jelenti, hogy Jézust „a hiány hozta világra”, s amiből az következik értelemszerűen, hogy Jézus nem örök; illetve csak annyiban, hogy mint el(nem)tűnő „muzeális tárgy” marad meg a kultúrtörténetben. Erre utal Nietzsche, erre utal József Attila bölcselete. Vagyis itt is egy szégyentelen, „perverz” paradoxont látunk: ha a kommunizmus messianisztikus dolog, akkor annyiban az, amennyiben a jézusi messianizmust váltja ki, vagyis a kommunista-messianizmus nem paralel a jézusi messianizmussal (miként sokan gondolják), hanem annak alternatívája, „megszüntetve megőrzése”. Jézus szeretetkultusza „kommunizmus”, ez igaz, ámde idézőjelben, mert „csak” csökött, földi („mai kocsmai”) kvázi kommunizmus lehet, míg a marxi, József Attila-i (sőt lényegileg ugyanebben a dimenzióban: a nietzschei) kommunizmus nem több (de nem is kevesebb!) egy olyan (nem erkölcsi, nem is pusztán racionális, hanem alapvetően ihleti) paradigmánál, amely – funkciója szerint – túlmutat az „emberi izoláció” „mai kocsmáján”. Nem messze túl, hanem „csak” túl. Vagyis más dimenzióról, más minőségről van szó. Elhihetjük József Attilának: a kommunizmus nemcsak a lelkiismereten mutat túl, hanem az értelmen is. A Jón, a Rosszon egyaránt. Aki csupán Jóban vs. Rosszban, Szeretetben-Gyűlöletben képes tájékozódni, bármi lehet, akár Einstein, akár Teréz anya stb. – csak éppen kommunista nem.

Szerintem Eörsi azért nem érti mindezt (legalábbis nem teljes mértékben), merthogy ő alapvetően mégiscsak polgár. Persze nem oly megalázottan, mint ahogyan Vásárhelyi Mária (ti. Vásárhelyi még Eörsit sem érti), miközben jól látható: Eörsi sem szakadt el polgári lelki-gyökereitől. Erre utal például, hogy hol liberális, hol nem annyira, továbbá hogy „bántóan képtelen”-nek, sőt par excellence „bornírt”-nak nevezi Lukács György híres/hírhedt kijelentését: „a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál”.

Eörsi elképed ezen, majd („válaszul”) méricskélni kezdi a különféle profán jelenségeket, összeveti „Pol Pot uralmát” a „Svéd Királyság területével” stb., végül megállapítja: Lukács rokonszenves „nonkonformizmusának” vannak „tarthatatlan kinövései”, ilyen tumor az idézett mondat is.

Igen, csakhogy ez nem válasz. Illetve a fantáziátlan filiszter lapótya (daganatmentes) reflexiója. Meglehetősen furcsa reakció (már, hogy finoman fogalmazzunk, ti. Eörsit kedveljük), vagyis mintha a halat azért kárhoztatnánk, mert vizes a jámbor, majd kegyesen megmagyaráznánk: az illető hal különleges, vagyis vízben élő, nonkonformista állat. Ezért vizes a pikkelye, eléggé el nem ítélhető módon.

Olybá tűnik, mintha Eörsi nem tudná: a kommunista eo ipso nonkonformista. Ez a dolog lényege. A kommunista nem „másként gondolkodik”, hanem gyökeresen másként. Nem a kommunizmus és a fasizmus között van az alapvető különbség, hanem a kommunizmus és minden egyéb (demokratizmus, fasizmus, judaizmus, klerikalizmus, protestantizmus, erkölcs, értelem stb.) között. A kommunista nem jó ember (nem rossz ember), nem egyszerűen okos, lelkes, megváltó, önfeláldozó, ilyesmi, ergo Sztalin tata is jókorát tévedett, ti. a kommunista nem pusztán „különös anyagból van gyúrva”, hanem a kommunista merőben más. Nem is ember ilyen értelemben. Sőt több mint isten. Anti-isten. Prométheusznak nevezhetnénk. A kommunista nem szimpla tovaris, s ami azt jelenti, hogy nem csak jobbágyésszel, filiszteri aggyal érthetetlen, hanem minden olyan elmével, amely „e mai kocsmában” püffed, illetve maximum az értelemig jut el, s egy jottányival sem „tovább”.

Eörsi szerint a „kommunisták szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

Jó, vegyük akkor példaként szerénységem velőtrázóan kommunista mivoltát! Tehát Eörsi vagy bebizonyítja, hogy nem vagyok kommunista (így rákényszerül a fogalom definiálására – s akkor már győztem a vitában!), vagy pedig azt bizonyítja, hogy van lelkiismeretem, s a lelkiismeretem által motiváltan igazolom (egy bravúros „légtornász-mutatvánnyal”): Lukács György nem bornírt. Lukácsnak igaza van abban, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál”. Mondom, ezt be fogom bizonyítani – briliáns logikával –, ám amihez a lelkiismeretemnek (ha van olyanom egyáltalán) semmi köze, na most, egy füst alatt ez is bizonyítva lesz.

Lukács nyilván nem tudta megmagyarázni kijelentésének értelmét (gondolom, Eörsi „rákérdezett” beszélgetéseik során nem egyszer, nem kétszer), ami viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy az állítás bornírt volna. Hanem azt jelenti, hogy a filozófus itt: művész. Momentán ihletett állapotba került. Előfordul az ilyesmi. Sőt tudatos (nem „Arany János-i”) művészt is ismerünk. József Attilát például, ő minden versének minden sorát értette. Marx ezt írja Engelsnek: „Ami mármost a munkámat [A tőke megírását] illeti, tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Még 3 fejezetet kell megírnom, hogy az elméleti rész (az első 3 könyv) elkészüljön... De nem tudom rászánni magam arra, hogy bármit is kiadjak a kezemből, amíg nincs előttem az egész. Bármily fogyatékosságai is vannak írásaimnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak”.

Míg Szerdahelyi István így fogalmaz egyik főiskolai tankönyvében: „Hogy a műalkotásnak kerek, szerves egészet kell alkotnia, az ókortól közhely, de csak a XVIII. század második felének német gondolkodói kezdték felismerni, hogy – Lessing metaforájával – a művész teremtette műegésznek az Isten teremtette világegészt (filozófiai szakkifejezéssel totalitást) kell mintáznia. A legtalálóbban K. W. Humboldt jellemezte a visszatükröző művészet e jellemvonását. Szerinte a műnek nem kell minden vagy nagyon sok jelenséget ábrázolnia ahhoz, hogy a totalitás élményében részesítsen bennünket”.

S itt engedtessék meg egy illetéktelen (ezért illőn rövid) közbevetés (mert egyszerűen nem állom meg, hogy ne legyek tudósabb mindenkinél)! Szerdahelyinek igaza van abban, hogy a definíció, mely szerint a műalkotás a világegész érzékelhető alakzata (ezáltal totalitás-élmény, katarzis forrása lehet), közhely. Kb. Arisztotelész óta. Ez igaz. Ugyanakkor az sem szégyen szerintem, ha olykor-olykor túltekintünk a közhelyeken (horribile dictu), akár a főiskolán is (még horribilébb dictu), miért volna baj, ha az egyetemisták nem csak a banális „világegész”, hanem a József Attila-i „világhiány” fogalmával is megismerkednének!? Ha már egyszer tankönyvet írunk nekik, ugyanis (szerintem) József Attila művészetbölcseletét sem kéne szégyellnünk, miközben tény: Szerdahelyi esztétikakönyvében nem szerepel a „világhiány” fogalma. Ezért (már, hogy vitázzam is Szerdahelyi Istvánnal, s ne csak pampucolgassunk itt, mintha nyálas liberálisok volnánk), leszögezem: a „világegész” a „műegészben” (műalkotásban) nem „visszatükröződik” (ti. ennek a szónak nincs értelme), hanem megjelenik. Sőt „masírozik”! József Attila szerint „A költő… vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen”. Vagyis nemcsak „az értelemig”, hanem „tovább”: a poklok ellen.

Jó, de tükörrel a kézben?

József Attila szerint „A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot [és nem tükröz]. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi [és nem tükrözi]. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk”.

Hadd kérdezzem meg tehát: miként lehet „határolt végtelenséggel” tükrözni? Indokolt a kérdés, mert vagy lehet, vagy pedig illenők cáfolni József Attilát. Az elhallgatás ugyanis még egy főiskolai tankönyvben sem megoldás. Hanem viszont akkora vétek (szerintem), melyet a politikusok sunyi szobordöntései (elszállítgatásai) súlyosságban meg sem közelítenek, és pontosan azért, mert nem politikus, hanem értelmiségi követi el.

József Attila: „Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány”.

Míg a neves esztéta egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt a kategóriát, mintha nem is létezne, vagyis Szerdahelyi voltaképpen „mosolyog” a költő „habókosságán”, (a nagytudós Tverdotával szólva) „tudálékosságán”.

Lukács inkriminált mondata is ihleti termék. A „határolt végtelenség” gondolati-költői kifejeződése. És miként Szerdahelyi István „megmosolyogja” József Attilát, úgy Eörsi is „bornírtnak” minősíti Lukácsot. Mindkettő súlyos hiba. Persze, elfogadom, Lukács sem mindig (s nem szükségképpen) érti, amit mond (kevés művész ismeri az alkotását), ám ami messze nem azt jelenti, hogy a dolog ne volna értelmezhető, ne volna fölfogható. Lukács ominózus kijelentését éppúgy gyűlölik Eörsiék (noha magát Lukácsot szeretik), mint ahogyan József Attilát imádják az emberek (Szerdahelyi is), noha senki nem ért a költészetéből gyakorlatilag egy kukkot sem. S ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy az embereknek érteniük kéne József Attilát (Szerdahelyi kivételével!), értés nélkül is szerethetjük a „gyönyörű szívű költőt”, a „drága Atillácskát” stb., bárki imádhatja őt, mint ahogy az sem baj (szerintem), ha néhanapján még leghűbb tanítványai is bornírtnak vélik (s nevezik) Lukácsot, vagyis nem kárhoztatok senkit (a birka-imádatért), csupán utalok a jelenségre. Van ilyen. Még a legnonkonformistább Lukács György is gondolhat olyasmit (oly Arany János-i „feneséget”), amelyre már maga sem mer gondolni. Józanul. Sőt akkor sem, ha nonkonformista ugyan, csak hát decensen, jól fésülten kommunista, mint amilyen például a pudvás filiszterségig hatóan polgári beállítottságú Vásárhelyi Mária által is elismert („Valaki”-nek tartott) Eörsi István. Tisztesség ne essék szólván. Vásárhelyi ilyen értelemben Eörsi „Piszkos Fred”-je. Ezért harcolok itt (kritikusan persze) az író becsületéért!

Hogy mire „gondolt” Lukács konkrétan, amikor szembeállította a „legrosszabb szocializmust” a „legjobb kapitalizmussal”, méghozzá a kapitalizmus rovására, s hogy ebben miért van igaza? Erről írok legközelebb.

jav.: ... beleverem a tűt a homlokomba...

Gúzsba kötve tánc a lengőtrapézon

Eörsi Istvánnak „a hit akaratos görcséről” szóló szövege így hangzik egyben, most közbevetett kommentárok nélkül: „Isten két attribútuma: végtelen jósága és mindenhatósága közül legalább egyet puszta létével hatástalanít a gonosz. Ez a következtetés olyan kikezdhetetlen, hogy szószaporítás volna bajlódni vele. Csakhogy a hit a nyilvánvaló igazság ellen is védekezik, ha ez veszélyezteti. Szent Ágoston például kitalálta, hogy a gonosznak nincs önálló létezése, csak járulékosan van jelen körünkben, mint a Jóság lerombolása; élősködik a Jó valamely szegmentumán, mint valami tetű, és ha teljesen tönkretette, vele együtt hal el. Másik okfejtése szerint mindaz, ami gonosznak látszik, csak konkrét, szűk összefüggések között szemlélve gonosz, egyébiránt azonban szükségszerű mozzanata a Teljességnek, mely az időtlen szemléletű Isten nézőpontjáról jó. Mármost, ha a Teljesség jó, akkor részei is – ideértve a gonosz részeket – csak jók lehetnek. Ez azonban olyan okfejtés, amelyet a hamuban kucorgó fekélyes ember – vagy a bélelzáródásos haldokló, vagy az eritreai éhező – nem méltányolna. Én sem méltányolom, ellenkezőleg: a hit akaratos görcsét látom benne. A képletet azonban ismerem jól: a sztálini és posztsztálini rendszerekben a kommunisták hasonló szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

Ha sikerült elképzelnünk azt a légtornászt, aki lélegzetelállítóan veszélyes mutatványokat végez légiesen könnyed (illetve annak tűnő) mozdulatokkal (salto mortale stb.), mialatt „akaratos görcsben” rángatódzik, akkor – egy jeles stiliszta esetében – már nem nagyon van miről beszélnünk, elegendő csupán konstatálnunk (újra): ha a jó stiliszta rosszul fogalmaz, akkor általában azért teszi, mert hibás a gondolata. Hamis ítéletet nem lehet jól megfogalmazni. S már ez cáfolja Eörsi állítását, ugyanis átszökkenni (egyik lengő trapézról a másikra) lehetetlenség görcsösen akarva, magyarán: a valódi „átszökkenés” nem „szofizma”. Az más műfaj. A légtornász nem ügyeskedhet, nem hamiskodhat, nem tehet úgy a trapézon, mintha. Ki venné be a nézőtéren? Hamis mutatvánnyal, azt görcsösen akarva simán lezuhansz a trapézról, s ha nincs alattad védőháló, palacsinta lesz belőled.

Vagyis jobban járnánk, ha az ideológiai szofisztikát nem az akrobatikához, hanem mondjuk a bűvészethez hasonlítanánk. A gyönge, sőt a dilettáns bűvész is képes parasztot vakítani, amennyiben jól begyakorol egy gagyi trükköt. Én például bármikor bárkivel (aki nem ismeri a „mutatványt”) elhitetem, hogy egy gombostűvel átszúrom a fejem, beleverem azt a homlokomba, majd a tarkómnál húzom ki. Miközben mindezt nem azért teszem, hogy elhiggyék: átszúrtam a fejemet, még kevésbé azért, hogy én higgyem el, sőt még csak nem is azért, hogy lássák, milyen ügyes vagyok, ugyanis az igaz, hogy a trükk gyakorlatilag megfejthetetlen, ám alig kell hozzá kézügyesség (a kiötléséhez volt szükség pihent agyvelőre), így azután gyakorlatilag nincs mivel dicsekednem. Mármost a szofisztika is ilyen. Olcsó. Továbbá önös célja van, ám ami nem önámítás. A szofista célja a „paraszt” ámítása (vakítása). Jobbára pénzért, hatalomért.

Eörsi „képlete” a „hit akaratos görcséről”: „a sztálini és posztsztálini rendszerekben a kommunisták… szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

A szerző szerint tehát a sztálinista olyan szofista-kommunista, akinek van lelkiismerete. S ami már eleve rossz definíció, ráadásul nem tudjuk, hogy a szofisztikára („légtornász-mutatványokra”) való hajlandóságot, képességet a kommunistaság determinálja-e a sztálinistánál, vagy a sztálinistaság a kommunistánál, ez a szövegből nem derül ki.

Kezdjük azzal, hogy kommunistából nem lesz sztálinista, már amennyiben a kommunista fogalma nem parttalan, hanem alatta az epikuroszi-hegeli-marxi-lenini megismerési módszer, logika követőjét értjük. Ilyen értelemben a kommunista nem szükségképpen Sztálin ellensége (attól függ, mikor, miben, hogyan stb.), vagyis a kommunista alapjellemzője: az anarchizmus és az abszolutizmus, a részleges és a totális közötti permanens csapongás. Eörsi írja Rényi Péternek: „Pompás volna, ha alkalomadtán… kimutatná, hogy a mi aprólékos gonddal felülről irányított és ellenőrzött, az önigazgatási formákat, de még valódi érdekképviseletet sem tűrő, artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő társadalmunk a szó marxi vagy akár lenini vagy bármilyen ideológiailag megfogalmazható értelemben a szocializmus”. Vagyis itt Eörsi Lenin „anarchizmusát” (államellenességét) kéri számon a sztálinista (értsd: etatista, államkapitalista) Rényin. Milyen alapon teszi?

Mielőtt válaszolok a kérdésre, egy lényegi közbevetés: „posztsztálinizmus” nincs. Már amennyiben komolyan vesszük magunkat. Illetve a „posztsztálinista” nem egyéb, mint a neofita liberális, a „minimális álammal” működő magángazdasági kapitalizmus híve. Rényi sztálinista (etatista) volt, Kádár is, Pozsgay is, Fekete János is, Csoóri Sándor is, Illyésről már nem is beszélve. Egészen a nyolcvanas évek végéig, sőt azon is túl. Számukra döntően az állam garantálja a gazdasági fejlődést (Csoóriéknál: a népesség-szaporodást, a nemzetmegmaradást is), illetve a népi-nemzeti kultúra virágzását. Ez a sztálinizmus. Eörsi azért beszél posztsztálinizmusról, mert a sztálinizmust a „személyi kultuszra” épülő terrorral azonosítja, szerinte a posztsztálinizmus a sztálinizmus bukását követő majdnem sztálinizmus. Mely minősítés, bizony, vészesen leegyszerűsítő.

Nyers Rezső is sztálinista. Nyers Rezső kis-tudós-pudlija (Bauer Tamás) is sztálinista. Nem „poszt”, hanem de facto, már ami a dolog lényegét illeti. Mi a dolog lényege? Ami az 1982-es, illetve az 1984-es Mozgó Világ szellemisége között feszül. Semmi. P. Szűcs Mozgó Világában azt mondja Nyers Rezső (Balónak és Dománynak), hogy gúzsba kötve kell táncolnunk; mármost a metafora is, a szöveg tartalma is arra utal, hogy Nyers progresszív adottságnak tekinti az államot, mint meghatározó társadalomszervező erőt. Meggyőződésem: Bauer Tamás a legendásan inkriminált Mozgó Világ-beli cikket 1982-ben Nyers Rezső tudomásával, ki merem jelenteni: megbízásából írta. Sőt több helyütt Nyers maga fogalmazta a szöveget (Nyers-fogalmazvány!). Szóval, a Nagy Reformpolitikus ezt írja 1982-ben, Illyés(né), Kulin, Alexa, Czakó, Kocsis Zoltán, Esterházy, Balassa… Mozgó Világában: „az Ipari Minisztérium lassan a korábbi típusú ágazati minisztériumként kezd a vállalatokkal bánni stb., sajátos cinizmust tesz általánossá éppen az államigazgatási és vállalati vezető rétegekben. Nem feltétlenül a csúcson… hanem a derékhadnál”.

Ugye?! Tipikus jozefinista (sztálinista) logika: a király (a „csúcs”) jó, olyannyira, hogy mételyezhetetlen, nem hat rá a cinizmus (csak a „derékhadra”), továbbá a nép, a „derékhad” is jó, csak sajnos nem oly állhatatos a cinizmussal szemben, mint a „csúcs”, s ami elég nagy baj, mivel a jókirály és jónépe közé furakodott az áfiumos „Ipari Minisztérium”. Az a bűnös. Vagy ahogyan Hofi mondta: „a hülye akác”. Ki kéne rúgni! Nem én állítom, Nyers írja (Bauer művésznéven), és nem is akárhol, hanem a demokratikusan-magyar, jómagyarosan-demokratikus Mozgó Világban (főszerkesztő: Kulin Ferenc), s hogy még csak véletlenül se legyen félreértés, Nyers-Bauer kitér a lényegre is, készséggel tudatja (az 1982-es Mozgó Világban!), hogy szerinte milyen legyen, milyen ne legyen a szocialista tulajdonviszony. Mindenekelőtt leszögezi: a szocializmus nem azonos az „állami és szövetkezeti tulajdonformával”. Világos. Na, de akkor mivel azonos? Válaszként Nyers-Bauer cca. nyolc oldalon keresztül fejti ki tudományos álláspontját, melynek tartalma: nem tudom. Ennyi. Nyolc dúsan szedett oldalon keresztül, s amely „nem tudom” nyers-bauerosan leírva így hangzik: „megfontolásaink” vannak. Bővebben pedig: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és a nagyvállalatoknál belföldi magántőkés [kiemelés Gy. úr] gyakorolja a tulajdonosi funkciót [e megállapításnak ma, Orbán, Széles, Demján, Csányi… országlása idején különös bukéja van]. Azt gondolom, hogy a nagytőke felszámolása harminc év után olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonizáció változtathatna [ami elvileg igaz, míg viszont politikailag, történelemfilozófiailag itt is rendesen mellékalapált a szerző]. Azt sem hiszem, hogy a magántőkés forma feltámasztása… vonzó program lenne. S csak ezután [kiemelés Gy. úr] említem, hogy kül- és belpolitikai értelemben abszurdum”.

Vagyis a politikai kényszerrealitást (a KGST-„gúzst”) a fontossági sorrendben megelőzi a tudományos és ideológiai realitás, vagyis a (szocialista) hittel vállalt eszmei „gúzs”. Merthogy nem Nyers-Bauer a cinikus. Hanem az Ipari Minisztérium. Nyers-Bauer őszintén szocialista, miközben terjed az ágazati cinizmus, s pluszként („csak ezután”) jön erre az egész miskulanciára a „politikai abszurdum”. Világos. Na de akkor? Mi legyen?

„Minden más megoldás viszont szóba jöhet” – rikkantja a Mozgó Világban Nyers-Bauer Tamás.

Egyet mondj, csak egyet, Professzor Úr!

A professzor úr egyet sem mondott 1982-ben. Illetve, Liska „koncepcióját” említi, ám mindjárt el is veti, merthogy Liska elképzelése csak „egy szűk réteg, a vállalkozók számára” jó. Ami ugye hagyományos értelemben véve is agyrém (ma Nyers-Bauer ennek épp az ellenkezőjét vallja), ráadásul Liska totális meg nem értése, ti. a fortélyos kopasz a teljes társadalmat képzelte vállalkozóvá (nem kényszer-, hanem örömvállalkozóvá) varázsolni. Míg Nyers-Bauer szerint „Egyetlen olyan megoldási javaslat ismeretes, amely a dolgozók számára teheti programmá a reformot: az önigazgatás”.

Igen, csakhogy itt kiderül: a fent idézett („minden más megoldás szóba jöhet”) tudós-kitétel azt jelenti, hogy „egyetlen megoldási javaslat ismeretes”. Ennyi a minden. Az egyetlen. Ez a baueri minden. Továbbá: Nyers-Bauer éppúgy nem érti, hogy nem az önigazgatás determinálja a tulajdonviszonyokat, hanem a tulajdonosi szerkezet határozza meg az igazgatási formákat, mint ahogyan ezt Eörsiék sem értették 1956 végén, ’57 elején. Egyébként ma sem értik (legalábbis úgy tesznek, mintha nem értenék), noha történelemfilozófiai kétszerkettő: nem az önigazgatásból lesz a szocializmus (a bibói „demokratikus szocializmus”), nem a piac doktrínájából lesznek a „jóléti államok” stb., hanem a tőkéből (a vagyonból) képződik a kapitalizmus. Például a Szovjetunióban először államkapitalizmus, s ami később (mostanra) etatista magánkapitalizmussá alakul át. Tehát mi történik a vagyonnal (mint tőkével)? Annak értékesítése zajlik a kapitalizmusban. Profittermelés. És nem igazgatás. Horribile dictu még önigazgatás sem!

Sztálin írja 1952-ben: „Azt mondják, hogy az árutermelésnek mégis, minden körülmények között kapitalizmusra kell vezetnie, és feltétlenül kapitalizmusra vezet. Ez nem igaz. Nem mindig és nem minden körülmények között”. Ez viszont már igaz. Tudniillik az árutermelés maga a kapitalizmus. Hangsúlyozom: nem az áru, hanem az árutermelés. Persze itt nem Sztálint igyekszem cáfolni, hanem két dologra utalok. Részint arra, hogy a nyers-bauer-i idea, mely szerint a kapitalizmus felszámolása „harminc év” folyamán „irreverzibilis folyamattá” vált (helyette legyen „munkás önigazgatás” stb.) éppoly etatista voluntarizmus, miként az a tipikusan sztálini „sollen”, mely szerint „Nem szabad [kiemelés Gy. úr] az árutermelést a tőkés termeléssel azonosítani”. Ha pedig nem szabad (mert Sztálin et. megtiltotta), akkor azt majd az „árutermelés” is tudomásul veszi, s nem fog a tőkés termeléssel azonosulni (vö. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban).

Ezért mondom, hogy a sztálinizmus – lényegileg – nem pusztán mocskospiszkos gyilkos diktatúra. A sztálinizmus – lényegileg – jobbágygondolkodást, jobbágymentalitást jelent. Tessék elolvasni Sztálin könyvét, illetve Nyers-Bauer Tamás Mozgó Világ-beli cikkét, kiderül: lényegi az ekvivalencia, sőt (több helyütt) a megfogalmazási módban, szóhasználatban is teljes az összecsengés.

Az 1982-es nyers-bauer-i (majd az 1984-es nyers-baló-domány-i) reformlogika szerint az „állam lebontása”, az állami „cinizmus” kiküszöbölése csak az állam („csúcsának”) megerősödésével képzelhető el. Tessék elolvasni: Nyers Rezső társadalmi mozgalomról, népmozgalom nem beszél, sem 1982-ben (Bauer hangján), sem 1984-ben (pészűcsös hangján)! Ezért tartom Nyers Rezső szándékát elitista-etatista-voluntarista, esetleg: jozefinista reformelképzelésnek, vagyis ezért tartom Nyers Rezsőt sztálinistának. Bauer Tamást pedig Nyers pudli-pojácájának. Ezt írja 1982-ben: „Bármennyit változott is az elmúlt másfél évtizedben a népgazdasági tervek tartalma, jellege, a propaganda – ideértve maguknak a vezető politikusoknak megnyilvánulásait is – a döntést az adott körülmények között egyedül helyes döntésként állítja be, ezzel nyíltan elutasítva annak minden bírálatát. (Jó példa erre Hoós János Társadalmi Szemlebeli reagálása Nyers Rezső és Tardos Márton cikkére… Elkerülhetetlenül szükségesnek látom a gazdaságpolitikai kérdések nyílt, nyilvános vitatását szakmai fórumokon és a sajtóban, döntéshozatal előtt és után”.

Na kérem szépen, ettől petézett le a nyolcvanas évek elején az egész nyálasan idióta „értelmiségi elit” (Esterházytól Kocsis Zoltánig és vissza), hogy hű meg hú, meghogy milyen demokratikus ez meg minden. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezze Nyers-Bauer Tamástól: az állami (tervhivatali) bürokrácia döntéseinek elitista vitatása (akár sub rosa, „szakmai fórumokon”, akár a sajtóban, ez itt teljesen mindegy) hogyan illeszkedik a munkás önigazgatáshoz? Sehogyen. A „szakmai vitatásnak” a társadalmi forradalomhoz nincs köze. A gyökeres társadalmi átalakulást – elvileg – Liska koncepciójának érvényesülése jelentette volna, ám azt Nyers-Bauer elvtárs ideológiai alapon söpörte le a Mozgó Világban: a „vállalkozói [és nem árutermelő!] szocializmus” csak „egy szűk réteg, a vállalkozók számára” jó.

Ne feledjük: az egykori reformista-elitista-etatista (sztálinista) Bauer Tamás ma a gyurcsányi piaci-elitista-etatizmus egyik nagy(hangú) guruja. Megint a szarva között keresgéli a tőgyét. Szemben a nemzeti-elitista-etatistákkal, akik viszont ellenkezőleg: a tőgye között firtatják a szarvát: az IMF fejőstőgye között a bajermagyaroknak Brüsszelig öklelő csoda-agancsát. Miközben veregetik. A saját kis eszközeiket.

A kérdés ez volt (a nyers-bauer-i közbevetés előtt): Eörsi milyen szellemi, ideológiai alapzaton kéri számon Rényi Péteren Marxot és Lenint? Kommunistaként? Nem kommunistaként? Mert vagy így, vagy úgy teheti. Harmadik lehetőség nincs. Ha Eörsi kommunistaként szembesíti a sztálinista (értsd: etatista) Rényit Marxszal és Leninnel, akkor miként mondhatja – másutt –, hogy a sztálinista azonos a kommunistával? Úgy, hogy igazából Eörsi sem gondolkodik (mindig). Azon, amit mond. Mondja. Például, hogy: Rényi „posztsztálinista”.

Eörsi szövege légtornászmutatvány? Az. Sánta salto mortale. A pöcegödör fölött. Eörsi belezuhan?

Kínálja magát a szlogen: ne stigmázzunk senkit, ne nevezzünk másokat sztálinistáknak, posztsztálinistáknak, miként Orbán se legyen kádárista, rákosista, napóleonista stb., hanem viszont legyen az, ami: etatista. Persze ma a Nyers-Bauerek, Vitányi-Bokrosok, Heller-Vásárhelyik… szóhasználatában az etatizmus is stigma, ám mi nem velük vitázunk, pontosabban: velük sem vitázunk, hanem: fogalmakat értelmezünk.

Az etatizmus semleges kategória. Például háború esetén minden épeszű ember etatista. Nyilván az alkotmány-asztalos mester (Kerényi Imre) kivételével, aki viszont nem számít ilyen értelemben, merthogy ő csak kevéssé épeszű. Másként fogalmazva: hülye. Kerényi Imre volt annakidején, aki azt mondta (a Kossuth téren, a Demokratikus Charta központi rendezvényén), hogy nem kell az országnak hadsereg, mert ha majd támadnak a románok, akkor mi egy szál fehér rózsával fogadjuk őket, mire azok úgy megszégyenülnek, hogy rögvest elkotródnak hazánk földjéről, még az édes Erdélyországot is visszaadják, sőt a Felvidéket is visszafoglalják nékünk vitézlő csatában, a sólyomcímeres komáromi hídon. Kérem, ez így hangzott el! S amely humanista szövegtől a Kerényi mellett álló, farkacsóváló Farkasházy Tivadar olyannyira meghatódott, hogy rögvest indítványozta a százezres tömegnek: „akkor most énekeljünk el egy dalt”! Így történt. (Egyik hülyébb, mint a másik.)

Tehát attól, hogy különféle „entellektüelek” összevissza beszélnek (mindenről mindent), az etatizmus önmagában véve – a normális ember számára – még nem szitokszó.

Ha viszont Eörsi nem „kommunista”-ként hívja tetemre Rényit, akkor hogyan? Nyilván marxistaként. Leninistaként. Világos, ámde milyen a nem kommunista marxista és leninista? Marxista-leninista – ez is világos, csakhogy én ezt már egyáltalán nem értem. Milyen alapon vonja meg Eörsi Marxtól, Lenintől a kommunista minősítést, sőt – akarja, nem akarja – azonosítja Marxot, Lenint a „sztálinizmussal”, a „posztsztálinizmussal”? Milyen intellektuális alapzaton teszi ezt, és miért?

Ha Marx kommunista, akkor a kommunistasága éppen az antidogmatizmsában áll. Hogy ez nem így van? Merthogy Marx liberálisként is, hegeliánusként is antidogmatikus? Vagyishogy az antidogmatizmus nem a kommunizmus, hanem Marx személyes jellemzője? Tetszetős érv, s ezért beszél pl. Hermann is „messianisztikus marxizmusról” (egyebek közt Lukács kapcsán), mások „dogmatikus kommunizmusról”, Eörsi „sztálinizmusról” (mint kommunizmusról), igen ám, csakhogy Marx antidogmatizmusa (a liberalizmus, a hegelianizmusa revíziója után) éppen a kommunizmusban kulminált. Ez tény. Marx 1848 után sem vette a kommunizmust revízió alá (sőt!), s ami marxi értelemben azt jelenti, hogy a kommunizmus maga a revízió. Önmaga revíziója is. Más szóval: a kommunizmus maga Marx, a marxi logika. Mint tudjuk, Marx kedvenc szlogenje (legalábbis Marcel Proust Kérdezőfüzetei szerint): de omnibus dubitandum.

Lenin 1917-ben filozófusból politikussá vált, majd azt tapasztalta, hogy Oroszországban (adott történelmi körülmények közt) nem érvényesülhet a kommunista (antietatista, anarchista) törekvés, mire minden gond nélkül kezdte szorgalmazni a liberális, „magángazdasági kapitalizmus” kialakítását, s ami messze nem jelenti, hogy revízió alá vette volna az Állam és forradalom anarchista-kommunista gondolatiságát, és pontosan azért nem, mert, mint mondottam: a kommunizmus maga a mindenkori revízió. Vagyis Leninnél a „magángazdasági kapitalizmus” sem dogma. Olyannyira nem, hogy könnyen elképzelhető: az adott (pravoszláv, mélyorosz, mélyfeudalista) körülmények között végül Lenin is az etatizmusban jelölte volna meg a kivezető utat. Kommunistaként. Antietatistaként. Miként Lukács György is széplelkű irodalmárként, humanistaként tizedeltette meg a katonáit 1919-ben.

Hogy ez agyi perverzió? Az. Különösen a dogmatizmushoz képest. És ezt még Eörsi sem érti igazán (annyira már ő sem perverz), ezért keveri stilárisan a fondorlatos szofistát („légtornász” akrobatát) a hithű (tisztességes, becsületes), ámde egyszerűcske („a hit akaratos görcsében” vonagló, hadonászó) komonista tovarissal. A kettő zagyvalékába pedig belekutyulja Marxot és a kommunizmust. Nem mindenütt persze, ugyanis a jó stilisztát az különbözteti meg a dilettánstól, hogy a pengés irodalmár (Eörsi) is ront (olykor), míg a dilettáns következetesen fogalmaz szarul.

Eörsi agya perverz, de nem eléggé. Eörsi Babits híve. Persze Babitsnak vannak jó versei, ámde mint „gondolkodó” egészen primitív. A végtelenségig sorolhatnám a példákat, de nem teszem, helyette ismét elárulok egy családi intimitást: soha nem vesztem össze a nejemmel, különösen nem a gyereknevelésen, mindig mindenben egyetértettünk, egyetlen egyszer történt, hogy határozottan közöltem: ha nem hajítod ki a francba Halász Jutka lemezét, elköltözöm hazulról. Nem akarom, hogy a fiam barom legyen, márpedig szükségképpen azzá válik, ha naponta többször hallja Halász Jutkától Babits Mihály országló bölcsességét (úgy rémlik, Bródy megzenésítésében):

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

Mi ezzel a baj? – kérdezte a nejem. Nincs ember, aki ne értene vele egyet. Eörsi is, „Mari néni” is, „Pista bácsi”, Faragó Vilmostól, P. Szűcs Juliannától, Almási Miklóstól le, egészen Heller Ágnesig… mindenki.

Ha neked tetszik – válaszoltam a nejemnek –, akkor hallgasd meg így, s fogadd el jó szívvel, amit a költemény bölcseletileg kínál:

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a Goebbels énekét is szépnek.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy akinek nem illőképpen perverz az agya, óhatatlanul vonzódik a korlátolt Babitshoz, s nem például Marxhoz vagy Leninhez. Ez a baj! Eörsi nyilván nem nevezné Babitsot posztsztálinistának (ha bebörtönöznék érte, akkor se), noha az idézett versszöveg bornírtan dogmatikus, ámde Babitstól ezt elfogadjuk. Merthogy ő a „poeta doctus”, így aztán ő hivatott bemondani a tudományosan szépészeti tuti-frankót: akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.

Az enyémet is?! Merthogy a sajátját szépnek hallja, rendben van. Továbbá: hogy (olykor) a másokét is szépnek hallja? Ez is rendben van. Ámde: ha attól hallja az ember szépnek mások éneket, mert az ő lelkében „szép az ének”, akkor ez azt jelenti értelemszerűen, hogy a széplelkű ember mindenki szövegét szépnek, igaznak hallja. Eörsiét is, Hellerét is, Babitsét is, Hitlerét is, Sztálinét is… És?! Akkor most mi a tököm értelme van Babits Mihály költői bölcseletének? Kb. annyi, amennyi a Babits-rajongó Eörsi szövegének: „a hit akaratos görcsében” vonagló „kommunisták hasonló szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

Hogy mi köze a kommunizmusnak a „lelkiismerethez”? Erről írok legközelebb.

jav.: ... Szent Ágoston például...

E=m.c³

Eörsi István nem Szent Ágoston. Nem Hannah Arendt, nem Czeizel Endre, nem Heller Ágnes… És valahogy mégis…

Eörsi István szerint a legfontosabb filozófiai kérdések közé tartozik annak megfejtése, hogy mi a Jó, mi a Gonosz, illetve Isten, ha létezik (Eörsi szerint nem létezik), miért engedi a bajt, mi a célja vele (pl. Auschwitz-cal), ha nincs célja, miért nincs, ha van, az micsoda, s miért éppen így… Csupa banalitás. Pontosabban: mind hamis közhely. Miként sületlenség Heller állítása is („Lenin a Rossz géniusza”, „utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”), vagy például a génkurkász Czeizel agyfurkász vallomása: „Katolikus családban nőttem fel és hívő voltam. Az, hogy ott kényszerítettek arra, hogy minden napot reggel imádkozással kell kezdeni, hogy minden pénteken gyónni kell, ez engem akkor tizenévesen eltántorított a vallástól. Aztán jött az orvosi egyetem, ami nagyon materialista”. Ez is közhelymarhaság (a materializmusnak a köszvény kúrálásához nincs köze); ti. Czeizel „logikája” szerint semmilyen földi foglalkozást űző halandó nem lehetne hívő, a pap a legkevésbé; a papok a „legmaterialistábbak” (a szó genetikus-professzori értelmében, vö. Mikszáth: Különös házasság), míg Czeizel szerint a mély érvnél is van mélyebb! Nézzük a legmélyebbet! „A legmélyebb érv pedig, hogy hetente találkozom olyan családokkal, ahol a harmadik gyermek hal meg egy éves kora előtt. Ilyenkor az jut eszembe, hogy az Isten nem lehet ilyen gonosz. Az ilyen és hasonló esetek ösztönöztek arra engem, hogy most nem vagyok hívő”.

Na most, Czeizel pontosan ezzel bizonyítja, hogy vallásos. A legbutább, legprimitívebb hívők közé tartozik. Istenről, mint létezőről beszél, mert nem tudja elképzelni a „véges végtelent” végső ok nélkül stb., miközben tagadja azt, kinek a lehetséges legjámborabb, legszánalmasabb módon hiszi a létezését. Hogy miért? Azért, amiért minden primitív ateizmus puszta tagadás. Filozófiailag nejlonzokni a professzor úr, sőt még annál is büdösebb, valahol az agya-püffedt Heller Ágnes szellemi nívóján leledzik („Lenin a Rossz géniusza” stb.), ámde ne ragadjunk itt le, nézzük, mi van még!? Mármint benne, a professzor úrban: „Ugyanakkor van bennem egy mély nosztalgia Isten felé, hiszen meg fogok halni. Eszembe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne meghalnom, hogyha hihetnék abban, hogy van túlvilág, és hogyha rendesen élek, akkor még esetleg a mennyországba is juthatnék”.

Ne legyen félreértés, nem sértegetni akarom Eörsi Istvánt. Eörsi nem ekkora marha. Eörsi nem igyekszik „rendesen élni”, és különösen nem azért, hogy „a mennyországba jusson”, hanem viszont Eörsi érti Marxot, talán még József Attilát is, pontosan tudja: az emberi élet ugyanúgy szűnik meg, hull a semmibe (egyik pillanatról a másikra, vagyis „könnyen”), miként (majd) a bioszféra, a Föld, a naprendszer, a tejútrendszer, az egész jóságos és gonoszságos teljesség…

A világmindenség (mint olyan) telve van ellentmondásokkal, sőt a „világegész”, benne az emberi élet maga ellentmondás. A tudós Zénonék, Hegelék így mondanák lakonikusan: a világ attribútuma: az antinómia (apória), míg József Attila így: „Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. […] A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.

Nos, ezt érzi az ember. Ezt „érzi” a kő is, a növény is, ezt érzi az állat is. Nincs abszolútum, de kéne, hogy legyen. Ezért „igyekszik” ellenállni az időnek (a semmi egyik kifejeződési formájának) minden, ami létezik. A kő is ellenáll, a növény is, az állat is. Miközben „tudja”, menthetetlenül pusztul. Minden fejlődés a megszűnés felé vezet, méghozzá úgy, hogy a fejlődés lényegi mozzanata (célja) a megszűnés. Ugyanis nincsen abszolútum. Ámde megvan az abszolútum lehetősége. Mely viszonyrendszerbe a kő, a növény és az állat – miután elolvasta József Attilát, illetve Marx epikuroszi füzeteit – szépen belenyugszik. Még az állat is belenyugszik, noha annak reakciói megegyeznek az ember életösztönével. Csak az ember (főként, ha az a foglalkozását tekintve genetikus-professzor) keres – és kreál – abszolútumot ott, ahol annak maximum a lehetősége van meg. Ugyanis az embernek „van tudata” – „borzasztó, hogy van tudata”. Miért borzasztó? József Attila így folytatja: „Judit azt mondta: te nem állsz mellettem / hát mit tegyek / valakit föl kellene falni / szájba venni és rágni”.

Adott esetben a Juditot. Mint a Jó és a Gonosz inkarnációját. Tudniillik a Jó és Rossz nem egyéb, mint a pusztuló lét, illetve a létező pusztulás apórájának, a „be nem teljesülő nemlét hiánytalanságának”, a „világegész” „hiányának” két mitikus alakzata.

Az ember – mert „van tudata” – az istent „falja” („veszi a szájába és rágja”), mit az „abszolútum lehetőségének” realitását, s mivel az isten ellentmondás terméke (kreatíve emberi produktum), az isten maga is ellentmondás. Erre utal pl. a Bibliában pl. Jób, Mózes, Jézus legendája. József Attila így írja: „A semmi ágán ül szivem”, ugyanez Jézus hangján: „Elói, elói! Lamma sabaktani?”. Míg Eörsi István is azon problémázik, amin Jób problémázik. Miért teszi? Maga sem tudja igazán (szerintem azért, mert ráér – szinte mindent ezért teszünk!), okos magyarázat persze van erre is: „Azért írok Jóbról, hogy megtudjam: miért írok Jóbról”.

Ez a fejezet-esszé utolsó mondata. Míg az első így hangzik: „Baráti bírálóm nem tartja éppen rossznak, amit eddig írtam Jób ürügyén, de szerinte nem derül ki, miért izgat ez a téma”.

A bíráló szerint. Míg a szerző szerint kiderül. Azért izgatja, hogy megtudja: miért izgatja. Jó. De miért akarja megtudni, hogy miért izgatja az, ami izgatja?!

Én megmondom. Azért izgul föl az ember agyilag (olykor), merthogy ráér. Olykor. Van úgy, hogy naponta többször is, s ha ráérsz, elolvasol egy rakás mindenfélét, aminek pedig majd ki kell jönnie valahogyan, mert, ha nem, ha nem jön ki, ha megreked benned, akkor baj van. Enni jó. De szarni még jobb. Nem mondom, hogy szükségesebb, mert evés nélkül is meghal az ember, azt viszont ki merem jelenteni: a szarás pozitívabb érzés az étkezésnél, horribile dictu még a templomi „étkezésnél” is! Evés után elpilledünk (általában), szarás után fölüdülünk (mindig), és már csak azért is, mert a jóllakásnak nincs egzakt határa, nem tudjuk, melyik az a pillanat, amikor már elég, illetve amikor éppen elég. És pontosan ezért születnek a „túlsúlyos” mítoszok, a hétköznapi torz legendák is: „mindent meg kell enni, ami a tányéron van”, „kenyeret nem dobunk ki”, „ezt még legyűröm, ha szétpukkadok, akkor is” stb. A klotyón nincsenek efféle dilemmáid, s ezért jobb írni, mint olvasni. Eörsi is ezért ír. Határozott meggyőződésem: csak ezért!

Itt elárulok egy családi intimitást: a feleségem mintaliberális. Szinte abszolút mértékben toleráns, azt szokta mondani: néki mindegy, miről írok, csak szarás és baszás ne legyen benne. Én pedig természetesen a legmesszebbmenőkig méltányolom a nejem ízlését, ám nem mindig tudom megállni, hogy ne a lényegről beszéljek: az evés (az olvasás) reprodukció, a szarás (az írás) produkció, s ezt a költő – ő persze nem oly szellemesen, mint én – így fogalmazza meg:

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam.

Úgy leszakadtam minden más világról,

ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,

irnak is nékem, én hát olvasok.

S „dolgozom”, imhol e papírhalom –

a működésben van a nyugalom.

Én állat volnék és szégyentelen,

nélkületek, kik játszotok velem –

Köztetek lettem bolond, én a véges.

Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

Eörsi nem érzi magát nevetségesnek. Hiszen ott van (például) Auschwitz. Nevetséges dolog? Ki merné állítani? József Attila kivételével persze.

Elmondom: Öltem. Nem tudom

kit, talán az apám –

elnéztem, amint vére folyt

egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,

hisz emberek vagyunk

s mint megdöföttek, hirtelen

majd mi is lerogyunk.

Eörsi szerint (tegyük hozzá: József Attila kivételével mindenki szerint) különbség van megdöföttek és megdöföttek között. Eörsi szerint különbség van tisztességes és tisztességtelen ember között. Különbség van szép halál és rút halál között, végső soron: a Jó és a Gonosz között.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.

Eörsi ebből arra következtet (mint mindenki), hogy legyünk (sollen) tisztességesek. Például: ne gázosítsuk el embertársainkat!

Ami ugyebár József Attila totális félreértése. Az „elgázosítás” nem a Gonoszból következik, hanem abból, hogy nem tudható, mi a gonosz. Mi a jó? Van-e egyáltalán gonosz. Van. Állítják a jók. Csak isten nincs. Illetve Isten is van, csak nem tudja, mit akar. Illetve tudja, csak nem mondja meg. Jehova Oszkár. Mindez a már jól ismert Heller-parafrázissal: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez a jóság, hanem azt, hogy ez az én jóságom... Az én jóságom lehet abszolút jóság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg jóságos, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját jóságomként”.

Majd ugyanez a Gonosszal, s teljesen világossá válik: Auschwitz „kierkegaard-i” relativizálását maga az „okos nő”, a „filozófuszseni”, „a filozófia nagyasszonya”, „a filozófia színe-java” alapozza meg nő-bölcseletileg. Lukács professzor, Almási professzor, Sziklai professzor, Habermas professzor, Faragó professzor, P. Szűcs professzor, Konrád professzor, Ungvári professzor, Hankiss professzor… és a minden professzor legnagyobb dicsőségére.

„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.”

Ha majd el tudjuk viselni, hogy nem szeretjük azt, akit nem szeretünk, akkor nem lesz „elgázosítás”. Ha viszont véghetetlen (szerintem szánalmas) hübrisszel nem „csupán” más minőségnek, hanem messze többnek gondoljuk magunkat az állatnál (illetve a kőnél, a növénynél), akkor: lesz „elgázosítás” (illetve annak valamilyen formája). Szükségképpen lesz. Az „elgázosítás” nem a Gonoszból fakad. Hanem alapvetően a Jóból. A „gonosz” által kivitelezve nyilván, ám aminek a világon semmi jelentősége. „Elgázosítás” (annak valamilyen formája) akkor nem lesz, ha az ember túllendül (jenseits) a Jón és a Rosszon (Gut und Böse), tehát ha nem csupán az értelemig hatolunk, hanem tovább.

Nem állítom, hogy Eörsi állat. Azt mondom: tudatos tudat nélküli ember. Nincsenek skizofrén hajlamai, ő is, mint minden szimpla (arendt-i, helleri) pária „világosan” látja: létezik a Jó, létezik a Gonosz. Így hát Isten végzetesnek tűnő ellentmondásban áll a teremtményével (a világgal), illetve ellentmondásban áll önmagával, hiszen (Jób kérdésein túl) Auschwitz is bizonyítja: Istennek vagy a jóságától, vagy a mindenhatóságától kell megválnia. Ám ez csak látszólagos ellentmondás, merthogy itt az Ember ugyebár, a Teremtés Koronája, ő majd elrendezi a problémát. Eörsi megfogalmazásában: „Isten két attribútuma: végtelen jósága és mindenhatósága közül legalább egyet puszta létével hatástalanít a gonosz. Ez a következtetés olyan kikezdhetetlen, hogy szószaporítás volna bajlódni vele”. És amely, rusztikusságában is fennkölt, józanságában is izzó, egyszerűségében nagyszerű gondolatát Eörsi nyilvánvalóan egy jókora, egészséges szarás után vetette papírra, s ez olyannyira kézenfekvő, hogy szószaporítás volna bajlódni vele. „Csakhogy – írja Eörsi immár legitim (vagyis opponens) szószaporítással – a hit a nyilvánvaló igazság ellen is védekezik, ha ez veszélyezteti. Szent Ágoston példái kitalálta, hogy a gonosznak nincs önálló létezése, csak járulékosan van jelen körünkben, mint a Jóság lerombolása; élősködik a Jó valamely szegmentumán, mint valami tetű, és ha teljesen tönkretette, vele együtt hal el”.

Merthogy Szent Ágoston is ráért, nem volt szellemi székrekedése.

Eörsi így folyatja: Ágoston „Másik okfejtése szerint mindaz, ami gonosznak látszik, csak konkrét, szűk összefüggések között szemlélve gonosz, egyébiránt azonban szükségszerű mozzanata a Teljességnek, mely az időtlen szemléletű Isten nézőpontjáról jó”. Igen, csakhogy mindehhez egyáltalán nem kell szentnek lennünk, még talán Ágostonnak sem, hiszen Virág elvtárs bölcseletének (pelikáni) megismerése óta mindenki ezen röhög Magyarországon: „az a gyanús, ami nem gyanús. Az atyaúristen, az se érti”.

Az a jó, ami nem jó. Az Atyaúristen „nézőpontjából” szemlélve.

Ami pedig a megdöbbentő az egészben: Eörsi nem röhög. A moziban nyilván ő is „vigyorgott”, látta az előtérben a plakátot, ki volt rá írva: vígjáték. Vagy: filmszatíra, ez ebben a vonatkozásban mindegy. Míg, ha Szent Ágoston mondja, amit Virág elvtárs a filmben, akkor azt komoly, tudósan filozofikus ábrázattal kell konstatálnunk. Eörsi is ezt teszi. Továbbfűzi Szent Ágoston szent gondolatát: „Mármost, ha a Teljesség jó, akkor részei is – ideértve a gonosz részeket – csak jók lehetnek”. Isten „nézőpontjából” tekintve – teszem én hozzá. Persze ezt Eörsi is tudja, ám ő magasztos gondolkodó (nála a szarás is evés, és csakis a Gundel asztalánál, késsel-villával, kisujj a helyén), vagyis Eörsi a magas-humanizmusnál egyetlen centivel sem adja alább: „Ez azonban olyan okfejtés [mármint a Gonosz áttett jóságáról kifejtett argumentáció], melyet a hamuban kucorgó fekélyes ember [Jób] – vagy a bélelzáródásos haldokló [lám, Eörsi is kapiskálja a világ lényegét!], vagy az eritreai éhező – nem méltányolna”. Közbevetőleg: ilyen az ihlet! Ha Eörsi István élne, azt mondaná most (Arany Jánossal) a nejemnek: „gondolta a fene”. Ő ugyanis pontosan arra gondolt, amit leírt: „Azért írok Jóbról, hogy megtudjam: miért írok Jóbról”, miközben azért ír Jóból (vagy bármiről), mert nem kellemes a szellemi-eritreai éhezés, míg a tudati bélelzáródás még az éhségnél (a megélt-tudatlanságnál) is szörnyűbb állapot. A pszichés megrekedésről nem is szólva, ti. Eörsi újfent oda flatulál, ahová általában ki szokott durranni nagy megkönnyebbülendő: a sztálinisták antisztálinista lelkiismeretéhez. Hogy ez miféle szerzet? Létezik egyáltalán ilyesmi? Létezik, csak a sztálinistát nem sztálinistának, hanem kommunistának kell neveznünk, például ahogyan Eörsi teszi: „Én sem méltányolom [ti. Szt. Ágoston „okfejtését”], ellenkezőleg: a hit akaratos görcsét látom benne. A képletet azonban ismerem jól: a sztálini és posztsztálini rendszerekben a kommunisták hasonló szellemi légtornász-mutatványokkal próbáltak átszökkenni a valóság és lelkiismeretük között tátongó szakadékon”.

Eörsi tehát „ismeri jól a képletet”. Hát hogyne. Ahogyan pl. én is ismerem: E=mc². Csekély konkrét fogalmam van arról, hogy minő mélység rejlik mögötte einstenileg, ám, ha álmomból ráznak föl, akkor is fújom a szöveget: az energia megegyezik a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzatával.

Noha igazán frappáns akkor volna a metafora, ha Eörsi igazat állítana, ám a szerző itt is gyöngén stilizál, a tézise hamis.

Hogy ezt mi bizonyítja? Erről írok legközelebb.

a javítás javítása: ... helyzetben...