Feledkezzünk el a szélsőségesekről, és ünnepeljük a magyar nemzet utolsó nagy erkölcsi erőfeszítését, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot méltóképpen. Emlékezzünk rá akként, ami valójában volt: a szabadság és demokrácia lelkesült és tiszta harcaként a zsarnokság és elnyomás ellen.
Ne hagyjuk, hogy akár a kollaboránsok mai szélsőséges utódai, akár a kukaborogató huligánok megzavarják az ünnepet. Mutassuk meg, hogy van ebben az országban egy józan, demokratikus többség, amely képes és hajlandó elutasítani a mindkétoldali hergelést, és méltósággal tisztelegni forradalmár hősei és mártírjai előtt.
Azt nem értem, mit vergődtök itt mindegyik 56-os topicban?
Most éppen ünnepelnetek kellene, - már ha egyátalán tudjátok azt, hogy mit is jelent ünnepelni.
Ehelyett kínlódtok, árnyékboxoltok, hadonásztok, fenyegetőztök és azt erőltetitek, hogy mindenki értsen veletek egyet.
Ez már Rákosinak sem sikerült, pedig neki nyomósabb érvek álltak rendelkezésére, mint nektek és az érvei is ütősebbek voltak...
Vagy talán azt gondoljátok, hogy a szabadság a ti diktatúrátok neve?
Gyengék vagytok, és bizonytalanok az igazatokban, - kiabáltok, mint kisgyerek a sötét erdőben, hogy ne féljen.
Ne féljetek, - itt rajtatok kívül mindenki egy modern, europai Magyarországot akar, amelyikbe belefér a ti turulotok és az állandó békétlen fel-alá vonulgatásotok is, - tegyétek, ha kedvetek van hozzá.
Csak a közösen kijelölt keretek között, ha kérhetem, - hogy nekem se kelljem rossszul éreznem magam...
Bár nem szeretnék egyik oldalhoz sem kötődni, szeretném leszögezni -az 56-os forradalmárok tisztelete miatt- hogy a topicindítóban felsorolt csőcselék nem biztos hogy csőcselék!
Ha elfogadjuk a mai politikai elit minősítését, miszerint akik törtek zúztak, gyujtogattak bűnözők, akkor ezen eszmefuttatás logikája szerint 56 forradalmárai is a csőcselékhez tartoztak.
Véleményem szerint az állam hatékony és igazságos működésének feltétele a társadalom igazi érdekérvényesítő képessége, mely megvalósulhat országos sztrájkban, tüntetésekben, vagy akár olyan erőszakos cselekményekben is, melyek 2006-ban voltak.
Ha a politikai elit (jobbról, balról) lop, csal, hazudik, valódi stratégia nélkül, egyszerűen csak sarcolja a társadalmat, milyen alapon visít a jogszerűség, a törvényesség nevében.
Ne feledjük, hogy 56-ban a fegyveres harc a MAgyar Rádió ostromával kezdődött, és azért nevezzük forradalomnak, mert a tömeg elsődleges célja annak a politikai elitnek az elzavarása volt, mely elit a társadalom többsége számára elfogadhatatlan volt.
Tisztelgek 1956 forradalmárai előtt, akiket lecsőcselékeztek, akiket megöltek, akik egy jobb világ érdekében szembefordultak a hatalommal.
és Tisztelgek azok előtt is, akik 2006-ban egy jobb világ érdekében szembefordultak a hatalommal (nem értek egyet minden törekvésükkel, nem azonosulok sok követelésükkel) de ne engedjük, hogy a médiavezérelt tudatmosó gépezet, vagy tudatirányítás pocskondiázza azokat a másként gondolkodókat, akik tettekkel akartak egy szebb jövőt nekünk is(a tank vezető, a rendőr és még sokan mások nem futbalhuligánok voltak a több ezres tüntető tömeggel egyetemben!!!).
Október 25-én at ÁVH-s pribékek fél 11 és fél 1 óra között vérfürdőt rendeztek budapesti dolgozók tízezrei között, akik azért vonultak a magyar Parlament elé, hogy ország-világ fülébe kiáltsák:
Nem vagyunk fasiszták!
Nem vagyunk banditák!
Nem vagyunk fosztogatók!
Hazudik a rádió és tollnoka: Kalmár György!
A Himnusz hangjaira odagyülekezett háziasszonyok, gyerekek, öregek, minden rendű magyarok között voltam a Rákóczi-szobor elott, körülbelül még ötven méterre a magyar nép igaza mellé állott szovjet tankokat körülvevő több tízezres
fegyvertelen,
könnyes szeműés ökölbeszorított kezű tömegtől, amikor a Nádor utca sarkán megjelent egy lezárt fedelu tank. Néhány pillanat múlva a Földművelésügyi Minisztérium tetején és felső emeletén megbújt ÁVH-sok
géppisztolytüzet
zúdítottak a békés tüntetőkre. Vad, rendetlen futás kezdődött. Az asszonyok, lányok, öregek, munkások, fiatalok ezrei a Parlamenthez, a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alá, mi magunk pedig a Rákóczi-szobor talapzata mögé, majd a Nádor utca sarkát képező Állami Ellenőrzésügyi Minisztérium falához futottunk.
A 2-es villamos síneinél voltunk, mikor a rézsút hátunkban álló tank nehéz gépfegyverével tüzet nyitott ránk. Körülbelül 2-300-an ekkor már az épületek falához értünk. A többiek megrémülve feküdtek el a síneken, a mellette levő kis füves parton, a szobor mögött. Betörtük az ÁÉM ajtajának ablakszemeit. Éppen ideje volt: a Földművelésügyi Minisztériumból zúdulni kezdett ránk a tűz. Berohantunk kb. 30-an, több súlyos sebesülttel. Magyar honvédtisztek vezetésével behoztuk és elsősegélyben részesítettük a borzalmasan összeroncsolt sebesülteket.
Közben le kellett fogni a családtagokat, akiknek hozzátartozójuk kint rekedt. Végül – órák múlva – elérkezhettek hozzánk a hős mentőosztagok. Felrakhattuk a sebesülteket és számba vehettük a halottakat, akiket a tank céltudatosan halomra lőtt a Rákóczi-szobor mögött. Az ÁVH-sok még ekkor is tüzeltek ránk…
Ennyit láttam. Ezért írok csak ennyit. Kérem Nagy Imrét, mérlegelje a magyar nép igaz tudósítójának szavát, értse meg népünk elkeseredett gyászát, gyógyítsa be sokára és nehezen heggedő sebeinket.
Személytelen voltál, mint a többi zakós- szemüveges vezér, nem volt érces a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje volt szokatlan számodra. Csalódottan hallgattalak, cvikkeres öregember, még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész az ítéletet, bizonyára, elhadarta, sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna mondható arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek vissza nem térnek. Börtön, halál nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad a vonakodó, sértett, tétova férfira, akibe mégis fölszivároghatott düh, káprázat, országos vakremény,
Akik akkor először kimentek tüntetni azok is csak békében szerettek volna élni, tudod? A páncélautókba való ugrándozás meg a másik oldalon kezdődött...
Nem a fegyveres részvétel a vízválasztó. Akik fegyverrel harcoltak az ávh és a szovjet elnyomók ellen, forradalmárok voltak, akik lefegyverezett, elfogott embereket lincseltek, gyilkosok, még ha a lefegyverezett emberek netán maguk is gyilkosok voltak. Ettől azonban 1956 még az marad, ami volt: a zsarnokság elleni lázadás, forradalom, szabadságharc. Nem kell mentegetni a lincselőket, a bosszúállókat, a forradalom tiszta volt és igaz, még akkor is, ha mint minden forrongó pillanatban, akkor is volt néhány bűnöző, aki kihasználta a helyzetet. Akik ma rajtuk keresztül akarják a forradalmat besározni, történelemhamisítók, napi politikai érdekből sárdobálók. A józan többség tudja, hogyan viszonyuljon hozzájuk. Megvetéssel.
Nyilván békében szerettek volna élni akkor is és ma is. Nem ugrándoznak páncélautóból uszító alcsúti messiásoknak, hogy gyerünk, csináljunk forradalmat.
Kétféle ember van: aki az embereket két csoportra osztja és aki nem. Ennyit a színvonalas hozzászólásodról. Esetleg volt még vagy 7-8 millió, aki otthon félt a lakásában, hogy mi lesz és senkire nem lőtt, senkit nem belezett ki és még csak le se pattant Sopron felé.
Hazudsz. Sok "ballib" ott volt a tömegben, köztük több ismerősöm, sőt barátom is. Pl. Csalog Zsolt †. Ne hidd, hogy 56 a nyilasoké, azt csak Havas Szonja állítja.
1956-ban voltak, akik lőttek a pártházra és voltak, akik lőttek a pártházból.
Aztán voltak, akik lőttek a rádió épületéből és voltak, akik, viszonozták a tüzet, és voltak, akikre a Kossuth téren lőttek, és nem lőttek vissza rájuk a Kossuth térről.
Ez nagyjából három csoportot ír körül: a gyilkosokat, a parancsra cselekvőket és a forradalmárokat. A pinát és a faszt mindegyik csoport tagjai ismerik, következésképp mindegyik csoport utódjai itt vannak közöttünk azzal a kisebb nagyobb metamorfózissal, hogy a gyilkosok utódjai ma is azt hiszik, hogy ők a győzetesek, a parancsra cselekvők utódjai meg azt hihetik, hogy felmentette őket a történelem, mert senki nem firtatja szerepüket, a forradalmárok utódjai pedig kénytelenek futni igazuk után, mert a gyilkosok és a parancsra cselekvőknek ellenérdekeltek igazságuk bizonyításában, ez pedig elkeseredettséget szül, növeli az igazságtalanság érzetét, miközben igazsághitük lassan olyanfokra érkezik, mint amit apáik érezhettek 1956-ban.
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.
Minek árulta el?
Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.
Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-ha-ta-lom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.
Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni,, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”
