A csalódásból jégdara esik, fekete lábú madarak csipegetik a guruló vizet. Nem férek el a papíron. Ha azt mondanám, hogy tavasz van, nagyot nevetnél. Pedig mindegy. Az érzelem hatalmasabb az észnél, a leszakadt ég mint a fölfordult teaszűrő, borul rá a legszebb évszakra is. Ki ivott és mit?, szaglásznak az időjárás-jelentők. Hova lett a tealevél?, ki eszi ollóval a salátát?, kutakodnak a főszakácsok. Olyan súlyos, ami legalul összegyűlik, hogy csak az élő szervezet bírja ki, a nehéz elemek kettéhasadnak, a tollpihe kiszáll a teaszűrő lyukain. A csillagászok elszégyellik magukat, új galaxist jelentettek, pedig csak megállt a lélegzetem, ráz a hideg, elfogy belőlem a magyarázat. Össze kellene söpörnöm, amiből mindig ott marad valami, közölnöm kellene veled, hogy jól vagyok.
Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem S mikor értékes eszményeim vannak S mikor nagyon sok előitéletet Legyőztem és évek során Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak S kivetődve, filigrán remekké válnak?
Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szóm ejlik, Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig fúrtak; És művelt dolgokon keresztül jő fel S úgy tette izessé mindenféle érték Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta Az út, a melyet megtett?
Nézd, ha azt mondom is: milyen szép a vidék, Akkor gondold: én kétszáz képet láttam, Akkor gondold: én kis pataknál sokszor nagyon megilletődni tudtam, Akkor gondold: én nekem vonalak okoztak szörnyü kínt már S nekem már torzul jelenik meg a vidék És én már többet látok, mint felhőt és szürke földet És hogy nekem már minden symbolum és megtisztellek Ha bizalmasan mondom: szép a vidék Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.
Nézd és különben megvető mosolyon, Nézd és közönyön, érdektelen arcon Keresztül látok: neked is vidéked van csak; Hogy a te ajkaidról se vasvázú hidak folynak Vagy bányák, vasúti művek se lesznek, mik előtt Meggörnyedve áll meg az ember és fél és ujjonghat egyben Neked is húsz év más oldalról ötvözte érzékennyé bensőd, Húsz év teremtett kis képzeteket, melyek gyorsan ringatnak nagy álmodásra Neked is bőröd alatt és izmaid alatt Finomra idomított vékonypénzű valami munkál; Csak: üres órádra látó szemed nincsen; Csak: oktalanul gőgöd engeded nőni. Csak: magad csalására erre a mosolyalapra állsz S mosolyogsz le - Te gyönge, te boldog, te ellenségem, te kevéslátó Te csodatükör mely mutatsz magamnak S mely előtt lecsukom a szemem.
Homlokomra könnyü galambok Szálltak, ajkamra sulytalan pillék, S elpihentek bennem a vergődő harangok.
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem, Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól. Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.
Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok, Hajnalika és liliom, Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem, Örök barát, aki angyalarcát Elfátyolozta liliomkék ködökben.
Oly messze látok a hajnali tájon, - Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg - Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem, Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon, S velem lesz, ha majd a hajnali tájon Homlokom galambja a magasba visszaröppen.
Reggeledett. A járókelõ, hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével, mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos léptekkel haladt elõre a szépen lesöpört kõkockákon. Magas termetû, horgas orrú, kórosan sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny birtokosa, kezdõdõ szívbetegséggel a mellkasában. - Jó reggelt, Herr Zimmermann - köszöntötte egy friss hang. A járókelõ megbiccentette csontos arcát a rikkancs felé, de csak hangyányit, s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge melléhez a Szentek életé-t. Az utcán mindeközben folyammá nõtt az emberár. Idõnként egy-egy fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája, mesebeli tûzszerszám, szerteszét hányta a kigyúló szikraesõt. Borongós, didergetõ délelõtt volt. A járókelõ nyugtalanul fürkészett ide-oda, csupa aggály villódzással, s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot, amit keres. Ekkor különös dolog történt. Arcok úsztak el elõtte, szőke hajcsomók és kék tekintetek, majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant néhány ázsiai ábrázat is. Telt-múlt az idõ, dél lett, gyilkos hõség, az égen lobogva izzott a nap kanóca. A járókelõ kábán sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre taszították, akaratereje már csak kusza emlék volt. Öltönye verítékben ázó testére tapadt, cserepes szája, akár a fuldoklóé, vadul kapkodott levegõért. Senki sem segített rajta. Végül délutánba hajlott a nap, a forróság engedett szorításából, s a tömegben mind több lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó épületek is megváltoztak, habár nem lehetett sejteni, mikor és hol kezdõdött e finom átalakulás. A tizedik pagodánál a járókelõ már a csodálkozás képességét is elveszítette, ennélfogva nem számolt tovább. Mintha egy másik életet élne... rég kiesett a fejébõl, voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség keresztjével. Azután mégis - fokról fokra, lépésrõl lépésre - összeszedte magát, a nyugalom hûvös ereje, mint gyógyító vér, öntötte el tagjait. Már látta az utca végét. - Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a következõ szempillantásban egy vidám cérnahang. A járókelõ - alacsony, kövérkés, egészségtõl duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérõsen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével - természetes kínai elõkelõséggel hajtotta meg felsõtestét a legyezõárus elõtt. Épp esteledett.
