Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Hogy hol mi volt: elmondom pontosan. Emlékszem jól, nem lesz nehéz a dolgom, a kérdés csak az, hogyan kezdjek hozzá, milyen ösvényre lép a felidéző, milyen kapuk felé tart, milyen tárgyak közelében lát hozzá a világnak e láthatatlan számbavételéhez. És milyen kezek érnek a kezéhez, mely szavak állapodnak meg a csöndje partján, ki ül jobbján, ki balján.
Most csak a fűszerszagú szekrény. Finom edények, öblös tálak. Míves kancsók, mártásoscsészék. Asztali készlet. Szerelmes levél, virágmagvak apró dobozban.
Valahol messze voltam. Gyömbér- és ánizsillat. A faliórák is figyeltek, rugók közt - percek. De nem járt semmi, szívem csöndet mutatott. Most is e csöndben, tárgyak múltán, levendulák lepergett morzsáiban: kertek. Megvannak még. Él valahol a gyermek.
Vadkacsa fürdik a King vizében, eszik, ki jött a szellemek nevében. Tiszta íz borod levében, illat tálad ételében! Lakománál ül a szellem, áldást szór fejedre bőven.
Vadkacsa úszik, kiül a partra, eszik a szellem, ezt mondogatja: Mily finom borod zamatja, ételed minden falatja! Lakománál ül a szellem, áldást szór rád, bőven adja.
Vadkacsa gázol szigeti sásban, dúskál a szellem a sok fogásban. Jól szűrt bor van a pohárban, szép szelet húsok a tálban! Lakománál ül a szellem, áldást szór rád hatalmában.
Vadkacsa ráring a folyamágra, eszik a szellem, hódolat várja. Áldás záporoz alá a dicső ősök templomára. Lakománál ül a szellem, áldást szór rád s lakomádra.
Vadkacsa búvik hegy szorosába. a szellem arcát tömjénfüst járja. Jó bor került poharába, jó pecsenye asztalára, lakománál ül a szellem, nem sujthat már baj a házra.
Csak az a mély és szent igazság, Amit magába rejt a lélek, Idétlen semmi, játszi hívság, Amit leírok, elbeszélek. Rendelteték, hogy néhány ember. Tépődjék, sírjon mindhiába S hogy meg ne értsék... Néhány ember Ezernyi éve így csinálja...
Rendelteték, hogy dalba sírja Néhány szegény bolond a lelkét És hogy úgy sírja mindig dalba, Hogy soha-soha meg ne fejtsék, Hogy amíg jár-kél a világon, Álmodozó bolondnak hívják, Hogy a lelkét borítsa ködlő, Dalokban zsongó, játszi hívság.
Óh, én tudom, hogy gyönge szómban Csak gyáva vágy az, ami vadság, Hisz lelkem minden pillanatja Romlást hozó, csodás igazság. Ködön keresztül, vaksötéten, Meg nem fejtett titkokba látok S átkozottként kell rejtegetnem Ezer csodás, igaz világot.
Nagy éjeken szeretnék szólni: Nem, nem birok tovább bilincset, Nem, nem birok tovább titkolni Ennyi világot, ennyi kincset. Világrontó nyilatkozásnak Égből lopott lángjától égek!... ...S miket leírok, elpanaszlok -- Csak szóba ömlő semmiségek!...
Farkasordító, gonosz télben Életem, ez a vén csavargó, Vergődik, fut gyilkos veszélyben, Hajhó, nem éri hangom el. Rongyoltan és térdig a hóban Hol erre, hol amarra tart, Megáll, kis ereje fogyóban.
Hajhó, egy útszéli keresztnek Támaszkodik a vén csavargó: Nem az ő útja, útatvesztett S ez a kereszt tán sírkereszt.
S nincs más jel a vad hómezőben. Estelegve és ködbeszőtten Forgószél-lován összevissza Száguld a fehér Fagy-Halál Dermesztve, fütyölve, vakítva.
Vén csavargó, itt nincs tovább S az a fa-Krisztus se segít meg, Hajhó: az élet nem adódott A bús Galilea-beliknek.
2.
Hát lefekszünk és álmodunk, Mint az elfeledett rege S édes álmokban vesz meg minket Az Isten hidege, Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.
3.
Pompás és kicsiny palotában Parfümös, párás, jó meleg, Csókos illatú, kis termekben Vár a legnagyszerűbb leány.
Szűz, de pompásabb az Életnél, Bölcs, de nyugtalan telivér S az ő kész, szent hálószobája Megér száz, híres csarnokot.
Ő az Életnek el-nem-értje, Ő az a Gyönyör-Valaki, Kiért nem kár a kárhozás sem, Kiért nem nagy adó az üdv.
Édes ágyába vonja forrón A vén csavargót ez a lyány S a legégibb muzsika hallik A legemberibb éjjelen.
Már új utálatok se jönnek, Nagy csapások meg nem csufolnak, Kopott, silány, hivatlan vendég Penészes portámon: a Holnap S roskadott vállamon: az Élet. Csodálkozom, mikor beszélek, Vagy mást merek unt szóra hozni És hogy még tudok csodálkozni. Néha, ütötten, mintha várnék S táncol előttem halvány-halkan Futós időkből néhány táncos, Zárt szemű és hűlt lábú árnyék. Ezekkel is már leszámoltam, Csak voltak ők és én is voltam Táncok korában, hős időben. Csak olykor-olykor ébredeznek Egy-egy versfaló, messzi nőben, Kiktől bókokat hoz a posta, Kik unalomból kalandozva Verik meg a vén kapus várat. Egy szemrehányás, késett zokszó, Elhalt hangu baráti kérdés Jön-jön még s több váltó-lejárat. És siratás, keserű száj-íz, És a >>mi lesz?<<-re vállat vonva És nézvén látni nem akarni, Kergült a szív és az agy lomha. Böngészem a hirlapok sorját, Semmit se bánok, őrzök, értek. Ürülnek a boros edények Íz, szomjuság és mámor nélkül, Se nem dühödik, se nem békül Közömbös, borult, szegény lelkem. Küldött az Élet: megfogadtam, Parancsokat rótt: teljesítvék, Kérdezett és íme: feleltem.
Valamikor labdatéren Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson, Ki az az egy nem osztozó Labdaverő boldogságon, Ki az az egy, ki ne játsszon, Engem dobott ki a sors, Mindig engem, mindig engem.
Kövér könnyel, sóvár vággyal Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem. Most is, most is víg hat körül, Kik nem hatan: százan, ezren Labdát vernek víg-feledten, Csak úgy kussoltat a sors, Mindig engem, mindig engem.
II.
Ni, most a labdatéren Milyen gyorsak a fiúk És még szebben kacagnak, Miként a régi hatok. Milyen, milyen szent volna Utódomat meglelni, A kitudott, kis senkit, Fölösleges nem-játszót És szólni hozzá vigan: >>Fiacskám, meglátod majd, Lesz egy nagy labdajáték S ott te leszel a vezér, Repülsz, miként a labda S rikoltsz, mint egy víg rigó S ha majd nagyon elfáradsz, Keresed a hatokat, Keresed s nem találod: Így van ez jól, fiacskám. Régi hét fiuk közül, Íme, engem tartott meg A fő-fő Labdaverő S a többit szépen, ifjan Kiverte a játékból.<< Igy szólnék utódomhoz. De bár bejártam százszor A régi labdateret, Nem lelem, nem találom. Talán más most a világ, Nincs játékból kitudott Csenevész, sárga fiú. Pedig, nagy Labdaverő, Én titkos, nagy Jehovám, Úgy szeretném az ilyet Mindet összegyüjteni S egy vígságos játékban Egy utolsót játszani.
A házikót, A madáretetőt, Barátom ajándékát, - Barátomét, ki messze vándorolt - Mint minden télidőn Kifüggesztettem most is ablakomba. Kiszórtam a magot a madaraknak. Jönnek a cinkék seregestől: Széncinke, Kékcinke, Barátcinke - Barátomtól tudom a nevüket. A kopogtatásukat hallgatom csak, Nem látom őket, Nem bírok odanézni Leeresztettem a függönyt. Fekszem az ágyban s falnak fordulok. Beteg vagyok és gyulladt a szemem, S künn vakító fényes fehér világ van, Tündérvilág. Nem énnekem való. Leeresztettem a függönyt a világra. Egy kicsit mégis fáj ez a dolog. De hát mit akarok? Gyönyörűséget, két fáradt szememnek? Vagy, hogy jóllakjanak a madarak? Az etetőt barátom készítette Lombfűrésszel. A magot Isten adta. Mért gyönyörködjem én a lakomában? Elég ennyi: Egy kis kopogtatás, Jel az elveszett tündérvilágból, Egy-egy hangocska, foszlány, töredék, Madarak és angyalok kórusából, Az eljövendő Tavasz kórusából: "Dicsőség Istennek a mennyben!"
HoldtündérKínai meseÉlt Japánban, Jau császár idejében egy Hu-I nevű herceg, bátor hős és kitűnő íjász. Ekkor történt, hogy tíz nap jelent meg az égen, és mind a tíz olyan erővel, olyan hévvel sütött, hogy az emberek el nem viselhették. Megparancsolta a császár Hu-I-nak, hogy nyilazza le a napokat. A herceg le is lőtt kilencet.
Volt azonban a hercegnek egy paripája is, olyan gyorsan száguldott, mint a szél, vagy még annál is gyorsabban. Felült rá Hu-I, hogy vadászni menjen. Vágtatni kezdett vele a ló, és nem lehetett többé megállítani. Így ért el, ló és lovasa, a Kunlun hegyére. Ott a jáspistó mellett megszerezték a halhatatlanság füvét. A herceg hazavitte a csodafüvet, elrejtette a szobájában. De Csung-O, a felesége, mikor egy ízben a herceg nem volt otthon, megdézsmálta a füvet, teát főzött belőle, s amint az első kortyot lenyelte, emelkedni, szállni, repülni kezdett fölfelé, meg sem állt egészen a holdig. Ott beleköltözött a holdpalotába. Ma is ott él, ő a holdtündér.
Az egyik Tang-házbeli császár egy szép kora őszi estén két varázslóval üldögélt, együtt. Bort iszogattak. Az egyik varázsló fogott egy bambuszrudat, és a magasba, hajította. A bambuszrúd mennybéli híddá változott, s így a három borozgató a hídon át felsétálhatott a holdba. Megpillantották a gyönyörű palotát és rajta feliratot: A TISZTA HŰVÖSSÉG SZÉLES CSARNOKAI
Egy kassziafa állott ott, virágzott és illatozott, mindent megtöltött erős illatával. A fán egy ember ült, baltájával vagdosta az ágakat.
- Ez a holdbéli ember - mondta az egyik varázsló. - A kassziafa olyan dúsan és gyorsan nő, hogy idő múltával az egész holdat beárnyékolná, ezért minden ezer évben egyszer ki kell vágni.
Ezután beléptek a széles csarnokokba. Az egymás fölé épült emeletek ezüstje szikrázott; az oszlopokat és falakat kristályból emelték, tavak vize csillogott, szökőkutak permeteztek, halak fickándoztak a medencékben, tarka madárkák röpdöstek és énekeltek. Minden fénylett, mintha üvegből lett volna: Miközben ámulva nézelődtek, odalépett hozzájuk a holdtündér, szivárványszínű ruhában, fehér köpenyben.
- Te a föld porának egyik hercege vagy - szólt nevetve a császárhoz. - Nagyon szerencsés lehetsz, ha ide eljutottál.
Hívta a szolgálóit, jöttek is azok fehér madarakon repülve. Gyönyörű, karcsú növésű, sudár lánykák. Táncolni kezdtek a kassziafa alatt. Tiszta hangjuk aranyként csengett.
A fa mellett egy fehér márványmozsár állott. Egy jáspisnyúl füveket őrölt benne az volt a hold sötét oldala.
Amikor a tánc véget ért, a császár és a két varázsló visszatért a földre. A császár parancsot adott, hogy a holdban hallott dalokat jegyezzék fel, és ezentúl a körtefák kertjében jáspisfuvola-kísérettel énekeljék.
Lepkeszárnyon szálló órák, boldog percek voltanak, mikor együtt álmodoztunk a virágzó hárs alatt. Fenn az égen holdvilág volt, lenn a földön némaság; az almafán a csalogány dalolta bús bánatát.
Gyönge karja úgy körülfont, mint fát a folyóvirág, s bor nélkül is ittasultan álmodtuk az éjet át. Álom volt mindez valóban: elrepült a csalogány! Azóta nincs szép holdas éj, és nincs szerelmes szép leány.
Az utolsó kocsi is eldübörgött lenn az aszfaltos köruton. A gázláng vörös pilleként lebeg. Szemem fáradtan lehunyom. S a karosszékben hátradőlve érzem, az álom száz karral fon át... Tollam lehull. Rétekről álmodom... és hallom is a pásztorfurulyát.
Mi szép is volt: tizennyolcéves szívvel a szomszéd kertben lopni a napot. Magunk voltunk csak Örzsikével. És dicsértük a széna-illatot. Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben. Így hajlik össze minden kis virág... A nyáj kolompja kong az erdőszélen. És hallgatjuk a pásztorfurulyát.
És este, mikor szétszáll a homály s az égen égnek apró csillagok, megbújva várjuk a kiskapunál, amíg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk, - Te édes, kedves... - ennél nincs tovább. Egymást ölelve ébren álmodunk és hallgatjuk a pásztorfurulyát.
Elnótázza az mélán, meghatón a rejtett távol valamely zugán, amit csak érez Karádon s Fonyón minden szerelmes ifjú és leány. A falu csendes. Kutya sem ugat. - "Te édes, kedves... " - súgod Örzsikém, s arcomra simul lágy selyemhajad. S - "Te édes, kedves... " - súgom viszsza én.
Hollóként jöttem, S rászálltam a világra. Csendben, mint a féltett gondolat, Óvatosan tettem le lábam, Majd kitártam szárnyamat, S betakartam vele az elhagyottakat. Ők e puha dunnát Magukra vonták, S Karácsony este csak azt rebegték: köszönöm. S átfordultak a másik oldalukra a nedves utcán. S mivel mást adni nem tudtam, Hagytam, hogy testemről letépjenek pár csillagot, S álmukban kinyissák, Mint egy ajándékdobozt. Bennük nem volt más, Csak mi régen elveszett, A remény, az ünnep éke, A hit, szeretet, béke.
Jó reggelt, szép napot! :)
Jó reggelt! :)
Szép estét, jó éjt! :))