Hakuna Matata! Milyen gyönyörű szó!
Hakuna matata, nem ráz, mégis jó!
Csak annyit jelent szép az élet itt BENT :)
Tiszta élvezet, a bölcselet
Hakuna Matataaa!
Álmomban úgy öleltelek,mint rég bár tudom ez mind már, csak emlék. Álmomban, fogtad kezem, és éreztem annak melegét, s mikor felébredtem,sírtam, mert tudtam, már nem vagy mellettem rég. Csak álmaimban érezlek, látlak én. Ott a búcsúszó nem fáj, de amint felébredek, szívembe süllyeszti méregfogát. Így hát álmodom tovább, hogy szorosan ölelsz, és hogy beszélsz hozzám. Álmodom az arcod, a hangod, és azt, hogy nem lesz több vitánk soha már.
Na, most csak röviden, aztán majd kifejtem magam, ha nem leszek ilyen fáradt. Ma is 6-kor értem haza, aztán evés, fürdés... és mire idekeveredek a gép elé... az energiaforrásaim teljesen kimerülnek. :) Szóval: Roncsom, a számod még a régi? Az enyém igen. Gondoltam telefonon mégiscsak könnyebb lenne lebeszélni a dolgokat. Na, még a végén ki kell kapcsolnom a gépet. Esik, dörög, villámlik össze meg vissza. Kellett már, mert olyan fülledt volt az idő...
Persze, a csuklós buszon nyomorgunk, mert beragad az eleje. Egy-egy ember kidöntésével azért hátra lehet mászni nagy nehezen, ahol még levegőt is kapni.
A világ nem érdemli meg, csak az "emberek". A probléma nagy része valóban ott van, hogy nem a megfelelő lénnyel beszélünk csúnyán. Vagy hogy nem kommunikálunk. De talán jobb lenne, ha senki sem engedhetné meg magának senkivel szemben a goromba bánásmódot, a dühös mutogatást. A lehetetlen határát súrolva. Csak akkor juthatunk előre. Legelőre.
Erősítenek, és mégis egyre nehezebb felállni. Régen tanultuk és feledjük, hogyan kell túllépni a - térden keletkező gennyes seb okozta - fájdalmon...
Szólnom kell, mert szájon nem vághatok senkit... És nem is megoldás. Puhítani kell, mert ha hirtelen megsütöm, megkeményedik. Valahogy el kell találni a hőfokot, az időtartamot. Még így is lehet pocsék, keserű a leves.
Ahogy elnézem, most is megmondják a szakik, hogy mi a frankó válasz. Én elhiszem, hogy kell az irodalmi ismeret, a globális gondolkodás, az értelmi és érzelmi összefüggések megértése, de nem értem, miért kell tudományos szempontból megközelíteni két vers összehasonlítását. Nem lehetett könnyű a feladatsor és a kifejtés sem, éppen ezért nem kéne elvárni extra követelményeket a megoldásoknál. A gyerek jó esetben látja a párhuzamot, húz néhány merőleges vonalat, aztán rendben van. Kevesen pályáznak a Tudományos Akadémiába...
Azért azon nevetnék, ha valaki olyan példát említene, amit a kedves tanár nem olvasott... Vagy inkább sírnék a lepontozáson. Mert valószínűleg nem venné a fáradságot, hogy belekukkantson a javítás ideje alatt.
A Híradón is csak röhögni tudtam. Megszólalt egy újfajta illetékes, hogy anno azért találták ki a kétszintű érettségit, hogy az egyetemek megköveteljék az emeltet. Hát nem. Legalábbis velünk ezt elfelejtették közölni a bevezetéskor... Utólagos okoskodás.
Bízzunk benne, hogy az igazi tehetségek nem kallódnak el? Hogy ott énekelnek a Megasztárban? Hogy lapozzuk a verseskötetüket a könyvesboltban? Mást nem tehetünk akkor sem, ha tudjuk, hogy a kapcsolatok és a pénz irányítják szépséges világunkat.
Igen, azt hiszem, nagyon jól leírtad a diák és a felnőtt ember közötti különbséget. A tanulónak kell az elismerés, a támogatás. Mi pedig néha elgyengülünk és szükségünk van a visszajelzésre, bár nagyon jól tudjuk magunkban, hogy jól végezzük a dolgunkat - magunkhoz mérten. Csak sokan kiábrándultságból, kényelemből vagy ki tudja, milyen gonosz szándéktól vezérelten még a munkájukat is elfelejtik tisztességgel ellátni. (Szerencsére ez nálunk nem igen jellemző.)
Én sem dolgoztam túl sokáig pénteken, de azért hintaágyban pihenni nem volt érkezésem. :-)
Talán én is megvagyok.
Jó a hét, hétköznap, mindegy. Végülis szombat is lehet. Hja, péntek du. nem jó.
"- Neked csak az számít, hogy Én. Én. Én. Tudod mit? Most én jövök. Úgyhogy fogd be, és figyelj rám! Undok vagy velem, sértegetsz, és lefitymálod, bármit is teszek, és mindig leszúrsz engem, vagy kiszúrsz velem. - Tényleg? Hogyha ilyen rossz vagyok hozzád, akkor miért jössz mindig vissza? - Mert ilyen egy barát, hogy mindig mindent megbocsát."
Hát ebédkor te nem sziesztázol? Én bizony szoktam. Kimegyek egy kicsit már amikor -, meg utána még megeszem az ebédet Nem valami sok idő, főleg, ha belelendülünk a beszélgetésbe, de az is valami. :) És van benne valami ez a tavaszi fáraccság bizony lehet kitart még egy jó darabig. :D
De gondolom legalább felétek csuklósbuszokat küldenek. Erre sose jön vagy ha jön is, mindig akkor, amikor nem kéne, mert simán elférnénk a sima buszon is. De reggel nyomorognak az emberek, alig tudják magukat bepréselni a buszba, de sose küldenek nagy buszt Nem értem
Feladni én sem akarom. De van, hogy nálam is betelik a pohár, és azt mondom, elég volt, egy kicsit én is lazíthatok, és bemutathatok a világnak. És tudod miért? Mert akármennyire is szeretnék emberséges maradni, néha nagyon jól esik a csakazértis-viselkedés, mert a világ bizony megérdemli. Ha velem megteheti más, én is megtehetem mással. Csak az nem mindegy, hogy kivel. Erre figyelni kell. Úgy érzem, ennyi nekem is kijár, és megtehetem. És ettől még nem leszek rossz, vagy vesztem el az emberségemet. Igen, nem helyes valamihez negatívan állni, de valljuk be, ezt nem mindig lehet kikerülni. Az nem mindegy, hogy egy kis negatívkodás után képes-e felállni az illető, vagy megreked a negatív gondolatok szintjén. Engem is van, hogy elkap nincs olyan ember, akit nem -, de ezek az esetek csak erősítenek minket, mert újra és újra képesek vagyunk felállni, és újra pozitívan állni a világhoz. Jobb esetben Úgy érzem, az, hogy szólsz a mai világban már kevés. Persze ez nem az jelenti, hogy nekünk nem eszerint kell viselkedünk, és szólni, segíteni másnak, de a befogadás az nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. És amíg a másik oldal nem úgy áll a dolgokhoz, ahogy kéne, addig bizony hiába akar az ember segíteni.
Akkor az a hülye és idióta, aki kitalálta ezt a fajta magyar érettségit. Vagyis nem hülye, mert az alapgondolat maga jó, csak ahogy kivitelezik. Nem szabadna keretekben gondolkozni. Jó, ha jól emlékszem, voltak olyan feladatok, amiknél megvolt, hogy mi a jó válasz, és mi nem Az oké, ahhoz legyen megoldókulcs de az utolsó feladatnál. Elemzés, összehasonlítás, érvelés az első kettőbe eleve lehetetlenség kereteket megadni, maximum bizonyos pontokat, amiket érinteni kell, de hogy a diák ezt hogy teszi meg a lényeg, hogy megteszi. És mivel különbözőek vagyunk, különböző módon fogják megtenni, különböző gondolatokkal. Az érvelésnél meg nos, ott max meg lehet határozni, hogy a bizonyos témáknál milyen irodalmi műveket érinthetnek a delikvensek. Így van, a tanár itt már ne kössön bele a gondolatokba, nem itt kell más irányba terelni a diák gondolkodásmódját. Hm, de milyen jó lenne, ha ezt az illetékesek is belátnák végre. Vagy tudják csak szeretnek szadizni. Vagy nem tudom sokszor szívesen belelátnék egyesek fejébe, hogy mit gondolnak, mit éreznek, képesek-e egyáltalán ép elmével, racionálisan gondolkodni. Szomorú, hogy meg kell elégednünk az apró morzsákkal. A legtöbb esetben nem ismerik el a tudást. Vajon hány és hány tehetség kallódik így el ? Egy felnőtt esetében egész más a helyzet, mint egy diáknál, egy fejlődő jellemnél. A diák képes elveszteni a hitét, és azt hinni, hogy nem jó, amit csinál. Ezzel ellentétben a felnőtt képes továbblépni, és elismerés nélkül tovább dolgozni, vagy csinálni bármit, mert elismerés nélkül is tudja: jól teszi a dolgát. Egyszer egyszer reméljük jobb lesz. De azt hiszem, mi azt nem fogjuk megélni.
Ja, nekem is ballagás, meg ma anyák napja Sűrű hét volt, de jó hét. Főleg, hogy a ballagás pénteken volt, én meg úgy gondoltam, szabadságolom magam. És milyen jó volt azzal a tudattal a hintaágyban pihenni, hogy mások meg a munkahelyen ülnek, és dolgoznak :P :)
Köszönöm, megvagyok. Remélem ez jó darabig így is marad. És remélem Te is jól vagy. ;)
Nekem megteszi így. (Nem tudom, hogy kell írni. :-))
Én néha a melóhelyen érzem úgy, hogy jól jönne egy kis szieszta. Ma pont az jutott eszembe, hogy a tavaszi fáradtság simán kitart az ősz végéig. :-D
2 vagy 37Y. Volt már példa büntetésre. De én szorgalmasan lyukasztok. :-) (Pedig ma alig fértem fel. Olyan is volt, hogy két megállót ment a busz, mire a lyukasztót elértem...)
Én nem akarom feladni. Nem vagyok egy angyal, és tökéletes sem. De igyekszem mindent megtenni azért, hogy jobb legyen a világ. (Mekkora szöveg! Mondhatnák rá: ló*art!) Sajnos, vagy nem, könnyedén alkalmazkodok - a rossz körülményekhez is és nem küzdök eléggé, de nincs hozzá erőm. Viszont, ha meglátom, hogy valaki negatívan áll valamihez, vagy éppen "mutogatja a középső ujját", akkor tudom, hogy ez nem helyes, és ha olyan valaki teszi, aki némileg hallgat a véleményemre, akkor figyelmeztetem is.
Talán hibáztatni nem lehet, de szólni igen. Arcjátékkal kifejezni az érzelmeket, töltődni és továbbadni - ez nem csak lehetőség, de kötelesség is. Segíteni, jelezni. Mosolyogni, szomorkodni. Mert ezek az apró dolgok tesznek emberré valakit.
Pontozásos magyarérettségi... Mondjuk a rizsásnál is pofára mehetett. Az érdekes fűszerezés még az az újban, hogy hiába tanultad meg 4 éven keresztül, hogy a tanárod mit vár el, mert nem is hozzá, hanem egy felsőjanihoz kellene alkalmazkodnod a válaszaiddal, aki összeállította a megoldókulcsot. A javítófüzet ad egy olyan keretet, amibe nem férsz bele, a tanár látja, hogy köze nincs a feleleteidnek ahhoz, ami ott van, és bár elfogadhatna egyéb választ is, eszébe sincs. (Rühell annyira, hogy ne legyen.)
Ahogy mondod. A lényeg, hogy van véleménye. És bár lehet rossz, amit érez vagy gondol (ha másképp nézzük a mondatot), de a vizsgáztatásnál már nem az a pedagógus feladata, hogy ebbe belekössön. A középiskola átlagos évei alatt kellett volna nevelnie a diákot, az érettségin már csak osztályoznia kéne a kialakult eredményt. (És részben okolhatja magát, ha a felnőtt gyerek elkallódik vagy negatív emberré válik.)
Aztán hálát adhatunk az égnek, hogy néha mégis kifejezhetjük a véleményünket, hogy ritkán felfigyelnek a képességeinkre, hogy egy évben egyszer elismerik a munkánkat egy fél mondattal. És hasonló kicsiny nagyságoknak.
Mondasz valamit. Bölcsen bólogatunk, hogy ilyen a világ, meg kell tanulni, ahelyett, hogy lépnénk ellene. De hogyan? Icipici tipegéssel, elsöprő lendületű udvariassággal, toleranciával, tisztességgel. Hiszek abban, hogy ettől lesz jobb.
Jövő hét ok, így elsőre. Ez a hétvége valóban sűrűnek ígérkezik. Ballagás, május 1., anyák napja. Már most a fejem tetején állok. :-)
Örülök, hogy megjelentél ismét. Hogy szolgál az egészséged mostanában?
Az én alvásom nem tud váratni magára, mert olyan erőszakos, hogy ráhanyatlok a könyvre, vagy bealszom a tv-n... Talán majd elmúlik ez a tavaszi fáracccság.. :) Én már azt se tudom, hogy léteznek e még ellenőrök, te meg rendszeresen velük utazol? Hát hányas busszal jársz te? Biztos sokan utaznak vele, aztán a tömegben nagyobb az esélye, hogy bűnöst találnak. :)
Az emberség, bizony. De azért vannak olyanok, akik fogékonyabbak rá, és jobban kitartanak. Csak sajnos... eljön az a pont, mikor azt mondja az ember: hát bassza meg a világ, és nagyíves középsőujj-mutogatás közben ha más így, akkor én is. És valamilyen szinten ez érthető is, mert az ember csak alkalmazkodik a körülményekhez, önmaga védelmében. De ezért vajon kit lehet hibáztatni? Lehet egyáltalán valakit/valamit? Konkrétan nem. Egyénekre lebontva nem is lenne gond - már akinél... -, de a nagy tömeg valahogy képtelen együtt élni normális körülmények között. Szomorú...
Gondolkodni nem középiskolában kell megtanítani. Ott már csak hasznosítani, továbbfejleszteni kéne. Az alapoknál is gond van... 360 fokos fordulat kéne, teljes szemléletváltással. És kis korban elkezdeni, amikor a legfogékonyabb rá az agy. A kellő alapozás után már lehetne mire építeni. De itt ugye az nagyon nincs meg... Csak tömik a gyerekek fejét, aminek hosszú távon semmi értelme... Tökéletesen egyetértek veled. Nagyon sok tanár szentírásnak veszi a tankönyvet, és ha valaki attól eltérőt mer mondani, legyen az bármennyire is jó elgondolás, az már rossz... Én pont ezért nem is értem a mai érettségit magyarból... azt osztályozni, és pontozni. Hiszen ez pont arra szolgálna - csak ugyebár nem itt kéne elkezdeni -, hogy mond el az önálló véleményedet, fejtsd ki a gondolataidat. Ami, ha éppen nem egyezik a tanáréval, akkor cseszheted. Hülyeség... én azt mondom, ha valaki tud véleményt mondani valamiről, az már nem lehet rossz. Hisz hogy lehet rossz, amit érzek, amit gondolok? De tény, abban is igazad van, hogy a valós életben ugyanez megy, csak már jóval nagyobb tétben. Ha nem vagy bólogatós kiskutya... akkor elvágtad magad. Nem a tudás számít, nem a tehetség... hanem a kapcsolatok, a pénz... na és persze, hogy meddig tudod feldugni a nyelved a másik seggébe... Undorító! Szóval igen. Az iskola az életre tanít, de valahol mégsem... De nem feltétlenül kéne így lennie. Csak merni kéne változtatni. Csak ki kéne nevelni a jövő generációit, az új alapokra támaszkodva, új nézetekkel, új személetmóddal. Akkor talán lehetne remény, hogy túlnőjenek a mai világon... Valahol igen, ilyen az élet, tanuld meg korán fiam! De ha örökké ezt mondogatjuk, akkor sose lesz jobb.
Jaj, tényleg. A Melinda mondta, hogy ír majd nektek beszámolót. Meg volt így is a klikkesedés. Annyian voltunk, hogy ez elkerülhetetlen legyen. Én sem írtam abba a füzetbe, csak egy-két ember. Maga az ötlet jó volt, csak kár, hogy nem tudott mindenki írni bele. Na nézzük... mikor... Hm, valamikor a jövő héten? Ettől a héttől már most kettéáll a fejem. :)
Fokozatosan jöttem rá, hogy a legtöbb esetben a világ ígéretei csupán illúziók; az a legjobb és legbiztosabb, ha hiszünk önmagunkban, és tisztában vagyunk saját értékeinkkel. (Buonarroti Michelangelo)
Én sem vagyok éppen üde, de az alvás szokás szerint még várat magára. :-)
Én minden héten kallerekkel utazom. :-) Úgy vonzom őket, mint virág a méheket. Bliccelők jobban teszik, ha nem szállnak fel arra a buszra, amire én.
Azt hiszem, valahol nagyon kora gyerekkorban kell elkezdeni azt a fajta nevelő tevékenységet, ami nem létezik. Az emberségre tanítást. Ami alapvetően minden született lényben benne foglaltatik, aztán szépen lassan kiölik belőlü(n)k.
Részben igaz, hogy nem az életre nevelnek, és közben mégis. Nem tanítanak gondolkozni, ami hiba. (Bár középiskolában már tényleg nem erre kéne fektetni a hangsúlyt, mert addigra mindenkinek el kéne sajátítania olyan alapokat, amikre később építhet, és nem szabad, hogy gondot okozzon neki az önálló elképzelés, a dolgok továbbgondolása. És rengeteg tanárt felmentenék amiatt, hogy nem hagyja érvényesülni a diákok által gyártott elméletek kifejtését, érzések kifejezését. Az nem oktatás, hogy nyald be a tankönyv szövegét, mert különben elfelejtheted a jó jegyet, a felvételt az elitegyetemre, stb. Egy irodalomtanár nem engedheti meg magának /és mégis!/, hogy rákényszerítse a tanulóra egy verselemző okostojás véleményét - akkor sem, ha történetesen egy művelt, tényleg hozzáértő emberről van szó. Ki kell bontakoztatni a szellemet, és semmiképpen sem szabad kalitkába zárni.) És azért mondom, hogy mégis, mert szembesítenek azzal, hogy ez a továbbiakban, a valós életben is így működik. (Ami szintén baj.) Hogy be kell fognod a pofád, hogy követned kell egy neked nem tetsző és könnyen lehet, hogy idióta szabályt, hogy alkalmazkodnod kell egy feljebbvalóhoz, aki nem feltétlenül értelmesebb nálad, hogy olyanokkal vagy körülvéve, akik semmit nem értenek az egészből, és még sorolhatnám. Nagyon is jól tükrözi az iskola a munkahelyet, a kapcsolatokat, az országot, a világot. (De mindig, mindenhol vannak kivételek!)
A hiányzókat vágom meg van egy-két infóm. Bevallom, csaltam! :-P :-D
Melustól is kaptam egy rövid összegzést. :-)
A névsort tekintve nem lehetett olyan éles a klikkesedés... (Nagy széthúzók néhányan kimaradtunk.)
Én nem írtam a füzetbe? (Ja, biztos nem jutott el hozzám...)
Ok, mikor talizunk? Nem vagyok követelőző, csak kíváncsi. :-)
Na, megérkeztem. Bár olyan fáradt vagyok ma is, hogy mentem el tudnék aludni, de most már nem váratlak tovább. :) Fárasztó amúgy ez a hét, ma pl. 6-kor jöttem el a melóból...
Először is köszönöm, a dicsérő szavakat a művemet illetően. Eddig szerencsére mindenkinek tetszett, aki olvasta. :)
Azt ne mond, hogy te szoktál kallerekkel találkozni a buszon. Én nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ellenőrrel. Idén még tuti nem, tavaly is ki tudja mikor... Már nem is emlékszem rá, olyan régen.
Igazad van. Az emberek közömbössége egymás iránt valami borzasztó... Igen, ha valaki vette volna a fáradságot. HA. De talán az iskolában ez érhető, hogy nincs idő, nincs energia arra, hogy ne csak a felszínt lássák a diákban, hanem a mélyebb burkokat is. Sok a diák, nincsenek meg hozzá a kellő körülmények, hogy ezt kivitelezni lehessen. Ehhez alapjaiban úgy át kéne szervezni az egész oktatási rendszert, tanár-diák kapcsolatot, hogy... hogy az nem hónapok alatt sikerülne, hanem évek alatt. Először ezeket az alapokat kéne helyretenni, és utána jöhetne maga az oktatás is. Sajnos a magyar iskolák távolról sem az életre tanítják a gyerekeket, nem tanítják meg önállóan gondolkodni - sőt, ha olyan a tanár, akkor a a legkisebb próbálkozásokat is elnyomják -, nem tanítják a logikát, a következetes gondolkodást... és persze ahogy már mondtam, túl sok az elmélet, ami az egyik fülön be, a másikon ki ugyebár, mert töménytelen mennyiségű az anyag, tele fölösleges dolgokkal, melyek között a fontosak elvesznek. Melyik járul hozzá jobban a személyiségfejlődésedhez? Valamilyen szinten mindegyik. Ott és akkor azért, mert akkor történik, utólag azért, mert visszanézve mindig máshogy látod a dolgokat, és mindig fedezel fel olyan dolgokat, amikre a történések folyamán nem tudsz rádöbbenni, mert ahhoz érnie kell benned a dolgoknak
Na. Az aksikat feltöltöttem, de bevallom őszintén, alig csináltam vagy 5 képet. Valahogy nem voltak olyan szituációk, hogy fényképezhessen az ember. Gondoltam, hogy lehetne csinálni oszt.képet, de aztán az osztályból végül átsiettünk a City-be, mert már idő volt, aztán elmaradt. Amúgy jó volt, jól éreztem magam. A suli előtt gyülekeztünk, aztán go fel az osztályba. Of.n kívül 4 tanár volt, de közülük csak 3-an jöttek el vacsorázni. Aztán sorra mindenki elmondta pár mondatban, hogy mi történt vele az elmúlt 5 évben. Már elég sokan dolgoznak, azt hittem, kevesebben. Legtöbben maradtak a szakmán belül, de egy-ketten kicsit eltértek a témától. Aztán ugye átsétáltunk vacsorázni, ott is még beszélgettünk, de itt már kialakultak a klikkek. A szokásos, tudod. :)) Amúgy előkerült egy füzet, amibe még banketten írtak páran, és csináltak egy listát, hogy kiből mi lesz 5 év múlva. Hát jókat nevettem. :) Olyan negyed 11 körül jöttünk el - akkor már többen szállingóztak el, főleg a vidékiek. Én már amúgy is fáradt voltam, mert hosszú volt a nap, délelőtt lejártam a lábam. Amúgy asszem veled együtt olyan 7 ember hiányzott, de ez most nem tuti. Most lusta vagyok utánaszámolni. :) Amúgy valamilyen szinten mindenki olyan, amilyen volt. Mindenkiben megmaradtak azok a tipikus vonások, jellemzők. :) Na, aztán a többit majd szóban, itt nem pletyózok. :D
Na, aztán mostan jóéjt, mert mingyá ülve elalszok. :)
A megbánás furcsa dolog. Mindent megpróbálsz, hogy kitérj előle, de néha a legkeményebb dolgokból tanulunk a legtöbbet. És elgondolkodsz, hogy ha lenne rá esély, hányan élnék másként az életüket. Egyeseket csak a megbánás vezet rá, hogy sutba dobják a múlt félelmeit, és továbblépjenek a jövőbe. Mások ezáltal fedezik fel újra a múltjukat. A megbánás, legalábbis az első, lépés lehet egy új kezdethez, ahol akármi, sőt, minden lehetséges. (A férfi fán terem)
Köszönöm a szösszenetet, egyből el is olvastam. Nagyon jól összeszedted. És az is tetszett benne, hogy közben önmagadnak teljes egészében megfelelve be/kiszólogattál. Képes vagy nevetni magadon és a helyzeteden, az életen, ami szerintem nagyon fontos.
De mi van akkor, ha valaki hibázik?
Egyik nap én is rohantam a buszra, mert láttam, hogy nincs iskola. :-)
Nincs bérletem, odafelé buszozás van - kallerekkel, visszafelé gyalogolás.
Igen. Én is minden egyes olvasott betűt magamra veszek és minden egyes kimondott szó az agyamba villan. Mohón falom az újságokat is, keresem a megoldásokat, a válaszokat. Néha már-már betegesen.
Igen. Felszínesen nem engedtem, hogy formáljanak, de ha valaki vette (volna) a fáradságot, hogy finoman és mégis mélyen alakítson, akkor észrevétlenül érettebb embert nevelhetett (volna) belőlem. Nem lehet(ett) hozzám férni és ezt nem nagyon sikerült feloldani, bár nem tudom, kinek (volt/lett volna) a feladata... És ebben hibás az egész emberiség, mert mindenki lesza*ja a másikat.
Egy kicsit talán másképp látod, gondolkodsz rajta, de vajon melyik a döntő: hogy akkor mit éreztél vagy hogy utólag hogyan foglalod össze? Melyik járul hozzá jobban a személyiség-fejlődéshez? A késői okoskodás vagy az átélt élmények, érzések, intuíciók, lelkiállapotok? A kettő együtt, de milyen arányban? Nem mindegy, hogy merre lépsz. Szakadék vesz körül minden oldalról, de valahol ott a tenger... Lehet-e elvergődni addig, ha a sziklákra zuhantunk? Érdekel-e még a víz, vagy csak belefulladnék? Hol a lehetőség és a szándék határa?
Az oktatási rendszer egy nagy kalap abból az anyagból. A legkisebb hibája, hogy nincs gyakorlati oktatás és nem simogatják a nebulók kobakját.
Ha az iskoláról van szó, általában még mindig a diákok védelmére kelek. (Persze számítsuk le azt, amikor a gyerek nyugodtan, következmények nélkül felpofozhatja a tanárát, míg szegény pedagógus egy dádát nem ejthet ki a száján. Mert ettől módfelett dühbe gurulok.) De a tanárembereket valóban nem hibáztatom egy percig sem. (Itt arról nem szólva, aki mind ismeretátadónak, mind legfelsőbbrendű állatnak megbukott /talán nem csak az én szememben/.) Ők lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a kezelhetetlen kölykökért. Rengeteg tisztelettel le a kalappal a munkájuk, a hozzáállásuk előtt! (Nyilván az ing találja meg a maga gazdáját!)
A szeretet a legfontosabb az életben (az egészség mellett, de a három közül, általánosságban), a hit a leglényegesebb számomra, a reménnyel pedig folyamatosan veszekszem. (És amikor úgy érezzük, elveszítjük, a hit még mindig kitart mellettünk.)
Igen.
Megpróbállak figyelmeztetni, ha el nem felejtem. Most szombatra, ugye? Akkor pénteken less erre, és olvasd a falat: PETRA, TÖLTSD FEL AZ AKSIKAT!
Á, igen. Az ismerős arcok. Én is úgy hozzászoktam a reggeli ismerős arcokhoz, bár nekem kb. 3 buszra való van, mert hol ezt érem el, hol azt. És ez bizony nálam 3 buszt jelent. :) 3/4 8 felé? Hát én akkor már rég a munkahelyemen vagyok, szóval nem tudom, hogy akkor mi a helyzet a buszokon. :) De a 6.50 - 7.10-ig terjedő időszakban induló buszokon bizony össze tud gyűlni a tömeg. Kedden csodálkoztam is, hogy miért vannak olyan kevesen, aztán rájöttem, hogy tavaszi szünet. Örültem is, hogy végre nincs heringparty, de ez sajnos csak egy napig tartott. :) Jegyet lyukasztani? Nincs bérleted? Mondjuk te onnan gyalog elég gyorsan bent vagy a városban, és most már lehet is sétálni, itt a jó idő. Bár... most épp esik, szóval ilyenkor inkább busz. :) Neem, akkor nem a busz ázott be, én áztam el kint, mert nem volt nálam semmi eső ellen. Elő szokott fordulni, ha az ember ragyogó napsütésben megy el otthonról, és hirtelen beborul az ég. :) Én meg az ülésekre nem emlékszem. :))
Hé, mi az, hogy nem tudod, hogy ingyen-e? Hát természetesen, a tiszteletbeli példányok ingyen járnak. :D Az, hogy más, aki olvassa, hogy értelmezi az általad leírtakat... ez mindig kérdéses, de ugye a puding próbája az evés. Más, aki olvassa ugye nem élte át azokat a dolgokat, amik hatására az író fejében megfogalmazódnak a dolgok, szóval benne van a pakliban, hogy neki máshogy jönnek le a leírt gondolatok. Egy kicsit mindenki a maga életére vetítve értelmezi, de ez így van jól. Szerintem. :)
Jó, igaz, a kisgyerekeknél van dackorszak, de a tiniknél is van valami ilyesmi... de hát most ez a szó jutott eszembe. :))) Azt mondod, nem engedted, hogy formáljanak. Na, én ezt hívom a dackorszaknak, amit akkor elvileg máshogy hívnak a tinédzserkorszakban, de erre az időszakra ez tökéletesen jellemző tud lenni. Ezen valamilyen formában mindenki átesik. Akkor lehet, hogy ugyanaz az ember maradtál, de most, mai fejjel nézve visszatekintesz, és máris máshogy látod a dolgokat, máshogy értékeled őket. Gondolkozol rajta, és minden gondolat, ami megfordul a fejedben, hozzátesz önmagadhoz valamit. Szóval közvetetten valamilyen szinten minden formál. Még ha nem is tudatosul benned. Akkor nem engedted, hogy formáljanak. Az akkor volt. De igen, később természetes, hogy más lettél. A körülmények, az idő. Az akkori énjéhez képest szerintem mindenki változik. Jó esetben, mivel már felnőttünk. Hogy is nézne ki, ha ugyanolyanok lennénk? :) Az ember mindig változik, mindig más lesz. Újabb 5 év múlva ha nem is ugyanezt, de hasonló eszmefuttatásokat fogunk tenni a mostani, és a majdani önmagunk között.
Teljesen igazad van, amit az iskoláról írtál. Pont a héten beszélgettünk erről a kollégákkal, hogy a magyar oktatási rendszer sajnos nem támogatja a diákokat, csak a megadott keretek között oktatnak, és nem ad semmi pluszt hozzá, pedig igenis sok diáknak szüksége lenne a támogatásra, hogy ki tudjon bontakozni abban, amiben igazán tehetséges. De ehhez rugalmasnak kéne lenni. De itt ugye a rugalmatlanság a jellemző. Azt mondom, valamilyen szinten a tanárok sem hibáztathatók ezért, mert nem ösztönzi őket semmi, nem érzik, hogy megérné, és sajnos ők is a megadott keretek közé vannak szorítva. Itt mindent alapjaimban kéne megváltoztatni, változtatni az oktatás összetételén, több gyakorlat, kevesebb elmélet, és dolgozni kéne a tanár-diák kapcsolatokon is.
Igen, nehéz embernek lenni. De ha az életben éppen más nem is, de ez a cél mindig a szemünk előtt lebeg. Ergo, nincs olyan, hogy céltalan élet. Mert ez nem olyan, amit egyszer elérünk, akkor már nincs mit tennünk. Ezért folyamatosan küzdeni kell. Ez a szép benne. Hit. Remény. Szeretet. Ebből az első kettőt a legnehezebb folyamatosan fenntartani. Mert sajnos bizony néha úgy érezzük, hogy mi akármennyire is küzdünk, nem érjük el a célt. És nagyon nehéz ebbe beletörődni, és nem kudarcként felfogni.
Borinak megírtad, hogy nem jössz? :) És majd szólj rám, hogy ne felejtsem el feltölteni az elemeket a gépbe. Mert ez sokszor megesik velem. :)
A szösszenetet pedig küldöm. De egy másik mélcímemről, mert amit hétköznap használok, az éppen hetek óta nem működik, be se tudok lépni, és már kezdek kiakadni... Na szóval a lényeg, hogy megy. :)
Persze, hogy járhatnék, csak nagyon hozzászoktam a kórházi megállóhoz, az ismerős arcokhoz, a buszlekéséshez... :-) És a körjáratokon nincsen 3/4 nyolc felé szardíniabuli? Mert a kettesen néha meg lehet fulladni, főként ha betömörül az eleje. Márpedig jegyet csak ott tudok lyukasztani. :-) A sétával gond nincs, ha előbb érek be, a városban úgyis teszek még egy kört.
Beázott a busz? :-DD Nem, határozottan kék volt. De ha azt mondod, fehér, lehet. Az ülésekre jobban emlékszem. Olyan kékes-lilás-bordós színekben pompáztak.
Ha valaki lesz olyan őrült, hogy az én írásaimat kiadja, akkor - üzletileg megfontolva nem tudom, hogy ingyen-e - de mindenképpen számíthatsz külön neked dedikált példányra.
Nekem ugyanúgy hangzik a fejemben, mint ahogy leírom. Ritkán persze adódik úgy, hogy mire bebillenytűzöm, eltűnnek a legütősebb, legodavágóbb szavak, de attól még kikerekedhet belőle egy szép egész, maximum nem pont arról beszélek, mint amiről annak előtte gondolkodtam. De általában megragadnak az agyamban az erős kifejezések. Az egy másik kérdés, hogy amikor más olvassa, mit ért meg belőle, mit érez át. Erre kíváncsi lennék, de... várok vele. Kire, mire? Magam sem tudom.
A dackorszak a kisgyermekeknél van! :-DD Büszke is vagyok akkori önmagamra, mára feladtam a harcot... Csendben tüntetek. Gondolom, nem is mindig lehetett megérteni, de egy kaktusznál nem lehet tudni, hogy mikor szúr, és mikor égeti belülről a tüske...
Igen, a legfontosabb a felnőtté váláshoz, egyáltalán az élethez, hogy megismerd magadat és elfogadd.
Hm, talán ezzel a megrögzöttséggel megáldva nem figyeltem senkinek a véleményére. Ami akkor könnyűvé tette a mindennapjaimat, mindent, és lehet, hogy én magam nem engedtem, hogy formáljanak. Amit egyáltalán nem bánok, csak érdekesnek tartok. Mert vettek körül olyan emberek, akikre felnéztem, akikre hallgattam, akiket becsültem. És mégis ugyanaz maradtam. Pedig néha őket is kiakasztottam. Vagy inkább gyakran? De nem akartak alakítani. Mert elfogadtak, ne adja az ég, kedveltek. És később mégis más lettem... A körülmények, ki tudja, mi miatt. Amikor nem is lebegett minta a szemem előtt? Amikor egyedül szembesültem a dolgozó emberek sorsával, a megpróbáltatásokkal? Csodálkozom. Az életen.
A szösszenetekkel nem tudok betelni! Természetesen kérem, szépen. Szűklátókörűség - valahogy így tudnám pontosan megfogalmazni, ami az iskoláról kapásból eszembe jut. Nem tudom, hol voltak a korlátok. Nem tudom, mit jelentett a szabadság hiánya. Nem engedtek érvényesülni? Miben gátoltak? Semmi tényt nem tudok - jelen pillanatban - mondani ennek alátámasztásául. Megvan! Nem keresték bennünk a tehetséget, nem rugdostak eléggé, vagy nem a megfelelő ember, vagy nem a kellő tantárgyban. Vagyis nem támogatták a kibontakozásunkat. Jó, egy közgázos suliban nem várhatom el, hogy elájuljanak egy rajzomtól, amikor nem is volt rá alkalom, hogy firkáljunk... De nem csak a konkrétumokról van szó, hanem a hozzáállásról. És azt is tudom, hogy ha én azt mondom egy kedves tanárembernek (létezik ilyen?), hogy vasutas akarok lenni, akkor mindent megtesz azért, hogy elérjem az álmaim. Magyarán ha kitűzött célokkal állok eléjük, nincs mit felróni nekik. Mint ahogy Vikit is minden eszközével tolta a sikeres vizsga felé a biosztanár. Na, ezen még elmélkedek majd. De van más téma is, ami foglalkoztat.
Embernek lenni a legnehezebb, de mégis lehetséges. Sok szenvedéssel jár, mindig harcolni az igazságért, a békéért - kis köreinkben. Ezért is mondunk le róla némelykor. Pedig nem szabadna. Embernek lenni sokat jelent. Mindent, ami jó. És mégis fájhat másnak... Valahogy úgy kéne, hogy senkit ne bántsunk meg és minden lelkileg rászorulót segítsünk. Lehetetlen, de minden erőnkkel ezért küzdünk. Húsvét, megváltás, feltámadás. A hármas jelszó a kulcs: hit, remény, szeretet.
Megdumáltuk! Várom a képeket, reakciókat. Majd egyeztetünk.
Te is simán járhatnál a 7-essel, vagy a 17-essel is, mert nincs tőletek messze a Kodályon lévő megálló. Egy kicsit többet kéne sétálni, mint a szemben lévő buszmegálló, de ennyi még reggel is belefér. :) Az a tesztbusz nem fehér volt véletlenül? Mert egyszer utaztam azzal, de komolyan mondom, néha azt hiszem, hogy csak képzelődtem, hogy az fehér volt. Lehet, hogy mégse tévedtem? Márha egyről beszélünk... Mondjuk arra nem emlékszem, hogy feliratozott volna, mert azzal voltam elfoglalva, hogy szanaszét áztam. :)
Igen, azt tudjuk, hogy a Sors megáldott téged költői vénával. :) És jól is írsz, szóval simán el tudom képzelni, hogy akár egyszer kiadd a memoárjaidat. De ha így lesz, ígérd meg, hogy kapok egy dedikált példányt. :) Amúgy biztos, hogy sokat segít, ha kiírod magadból a dolgokat. Én is sokszor megtenném, de valahogy úgy érzem, hogy papírra vetve egyáltalán nem az jön le, mint ami bennem lejátszódik. Ergo, nekem nincs igazán ehhez affinitásom... A fejemben valahogy mindig máshogy hangzanak a dolgok...
De valamilyen szinten igenis kamasz voltál... Lehet, hogy nem átlagos, de kamasz. Nem tudom, nekem valahogy ha meghallom azt a szót, hogy dackorszak, te egyből eszembe jutsz róla... Dacoltál a világgal, és akárki akármit mondhatott, te mindig önmagad voltál. Ezt nagyon bírtam, bár bevallom, nem mondhatom, hogy mindig értettelek. Mondjuk önmagammal is így vagyok. Sem akkor, sem most nem mindig értem az akkori önmagam. Mondjuk az igaz, hogy én akkor még nagyon is egy önmagát kereső embergyerek voltam... nem tudtam, ki vagyok - legalábbis innen nézve akkor nem tudtam, ki vagyok... nekem nagyon kellettek a főiskolai évek, amikor elkezdtem kiforrni. Talán most már kijelenthetem, hogy lassan kezdek beérni. Kezdek végre tisztában lenni önmagammal. És elfogadni önmagam. Ez nagyon fontos, mert sokáig egyáltalán nem szerettem azt, aki vagyok. Talán későn érő vagyok...? Lehet. De jobb később, mint soha. :) Tudod, ha azok az évek közvetlenül nem is, de közvetve mindenképpen formáltak. És ezért mondom azt, hogy nincs olyan dolog, vagy olyan valaki az életben, akivel kapcsolatba kerülsz, aki csak egy icipicit is ne formálna rajta. Mert minden helyzet, minden ember valamilyen szinte segít jobban megismerni önmagad; mindig új dolgokat tanulsz önmagadról, és ezáltal segít formálódni. Lehet, hogy azok az évek akkor nem tettek hozzád semmit, de ha visszanézel, akkor rájössz dolgokra: értékeled az akkori önmagad, elgondolkozol azon, hogy akkor mit miért tettél, és azzal, hogy ezt teszed, formálod önmagad, még ha te ezt nem is érzékeled. Ezt talán valahogy így tudnám leírni - egyszer írtam egy kis szösszenetet, ha érdekel majd elküldöm, na abban valahogy így fogalmaztam meg: "Visszatekintve nem tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan alakult ki az az ember, aki most vagyok. A gondolataim, az érzéseim. Mikor lettek az enyémek, mikor kaptam őket? Költői kérdés. Erre nincs válasz. Egy folyamat részei vagyunk. És nincs megállás. Az élet, az idő folyamatosan pereg. Minden egyes másodperc újabb és újabb gondolatot, érzést jelent. És ezzel valahogy mindig újabb és újabb önmagunkat teremtjük meg." Úgy érzed korlátok közé szorítottak? Hm, hogy nem tudtad teljesen megmutatni, kifejezni önmagad?
Ez a vagyok valaki dolog olyan bonyolultan egyszerű dolog. Mert igen, önmagában az, hogy én vagyok valaki nem jelent nagyon dolgot: csak egyszerűen azt, ahogy te is fogalmaztál; embernek lenni. Olyan egyszerűen hangzik, de valahogy mégsem az. Mit is jelent igazán embernek lenni...? Erre talán nincs is konkrét válasz, vagyis inkább mindenki csakis önmagában találhatja meg erre a választ: amikor úgy érzi. Erre nincsenek szavak, nem lehet szavakba önteni. Én úgy gondolom.
Tudod mit? Összefutunk, és úgy mesélem majd el, hogy milyen volt a buli. Sőt, reményeim szerint még képeket is láthatsz, mert szeretnék gépet vinni. :)
-És ha arra hallgatok, ugyan mi jót hoz? Nem tudom titkolni ha bánt valami. ha bánt valami komor vagyok, Nem mosolygok senkinek a tréfáján. Eszem, hogyha megéhezem. Nem várom, hogy társak legyenek. Alszom, hogyha álmos vagyok És nem törődöm másnak a dolgával. És ha kedvem tartja, akkor nevetek, Nem várok senki másra.
Lehet, nekem is át kéne térni a körjáratokra. De most már kezdem összeszedni magam, és elérem a másik megállóban lehetséges buszokat.
Azzal a kékkel még nem. Anno - tavaly nyár körül - még utaztam ilyen Kühnés tesztbusszal, de az csak feliratozott (persze rosszul, mert nem vette figyelembe, hogy nem minden megállóban áll meg a busz, ha nincs le- és felszálló, így az út végére 5-tel lemaradt a felirat... Még jó, hogy én tudom, merre járok. :-))
De, kétségtelenül van valami emlékirat jellege. Sok részre szakadva.
Igazából nemrég egy pszichológus tanácsolta, hogy ha segít rajtam, írjam le, ami a fejemben jár. És mint tudjuk, meg vagyok áldva némi költői hajlammal, így nem kellett hozzá nagy rábeszélés. A lelkemet is könnyíti és szép álmodozni, hogy egyszer másoknak is erőt adhat.
Hm, nem bánok semmit. Nem tudnék említeni egy konkrét helyzetet, amit nagyon elrontottam volna. Persze tudom, hogy valamikor nagyon csúnyán viselkedtem, olyan emberrel is, aki nem érdemelte meg. De én voltam. Mindig a lehető legőszintébb igyekeztem lenni, és ez sült ki belőle. Azóta jobban visszafogom magam.
Inkább arra gondoltam, hogy nem éltem úgy, mint egy átlagos kamasz. Mert nem is voltam az. Sem átlagos, sem kamasz. Hogy nem szórakoztam többet, hogy nem jártunk el ide-oda táncolni, sportolni vagy tudomisén. De tisztában vagyok vele, hogy miért nem tettem. És egyetértek múltbéli önmagammal.
Érdekes, és nem is igazán bírom megmagyarázni, hogy miért érzem még mindig úgy, hogy azok az évek és leginkább az iskolában eltöltött idő nem tettek hozzám semmit, nem formálták a személyiségemet. Nem tanultam semmit. (Nem a tantárgyakról beszélek.) Nem fejlődött a jellemem. Azért, mert addigra kialakult, és azért is, mert maga az iskola nem járult hozzá a felnőtté érésemhez. A szűklátókörűségével, a hozzáállásával. Egyenként a tanárok sok mindent megtettek értem, de összességében őket is korlátozta a hagyományelvűség, a csőlátás. Úgy érzem, és ezt gyakran akkor is éreztem, hogy korlátok közé szorítottak, noha erre semmi kézzel fogható jel nem utalt. Nem voltam szabad úgy, mint általánosban vagy mint ötödéven. Teljesen más környezetben? Hiszen nem lehet ekkora különbség két középiskola között... És mégis.
Igen, néha hit kérdése, hogy lesz-e belőlem valaki. És olykor azt gondolom, hogy vagyok valaki. Nem nagy ember, "csak" ember. Ezen még agyalnom kell, hogy mit akartam vele mondani és valójában mi vagy ki akarok lenni. Meg akarom valósítani önmagamat, mint ahogy mindenki. Én akarok lenni és legelső sorban ember. És ugyanabban a sorban még mást is szeretnék. Vannak vágyaim, amikből nem tudom, mi lesz. Szertefoszlanak vagy egyszer kialakul egy valós kép? Erre mondják: a jövő zenéje.
Igen, én már akkor leszögeztem. És azt hiszem, le is ordítottátok a fejem... Ami mégis még a helyén áll. Látod, előre ismertem a későbbi önmagam is. :-)
Én meg válaszoltam Melusnak. :-) Várom az élménybeszámolót, addig is írj még, ha erre tévedsz. Aztán majd valamikor össze is futhatunk. :-)
Bizony, nekem jól jött a járatmódosítás. Pedig eleinte utáltam, és nem értettem, mi a francért kellett ezt így megbolygatni. De most már örülök neki. Az ilyen késő típusú embereknek, mint én, jól jön. :) Amúgy utaztál már azzal a kék busszal? Hát én hogy utálom... Vagyis magával a busszal nincs bajom, azt utálom rajta, hogy bemondja a megállókat. Ráadásul hogy mondja... idegesít az a hang... ahogy mondja.. ucccca... Hrrr.
Ja, hogy még le is jegyzed, amit kifilozofálsz? Csak nem a memoárjaidat készülsz megírni? Legkorábban fél 10-kor? Nekem mostanában az a legkésőbb. :))
Visszagondolva szerintem jó pár olyan helyzetet tudsz mondani, amire azt mondod, hogy szarul kellett volna érezned magad, vagy épp másként kellett volna kezelned... utólag persze, hogy mindent máshogy látunk. Mert tapasztaltabbak vagyunk. De 5 év múlva a mostani énünket is ugyanígy fogjuk látni. Ez így természetes. Azt hisszük, hogy ahogy épp csináljuk a dolgokat, az úgy jó. De utólag mindig tudnánk máshogy csinálni... :) Hiányérzeted van...? És mit hiányolsz? Ha visszamehetnék, én jól seggberúgnám magam, hogy ezt miért nem úgy csináltam, azt miért nem úgy... de ez most vagyok, az meg akkor voltam. Akkor még nem tudhattam azt, amit most. Azt mondod, hogy hozzád nem tett semmit sem? Ezzel nem tudok egyet érteni. Lehet, hogy azt hiszed, de szerintem nem így van. Én abban hiszek, hogy bárki, bármi az életben igenis tesz hozzád, alakít. Ha akarod, ha nem, mindig minden és mindenki hatással van rád. Tudod, a remény hal meg utoljára, de ez attól is függ, hogy te mit értesz az alatt, hogy lesz belőled valaki. Ahhoz nem kell semmi különlegeset tenni, egyszerűen csak hinned kell önmagadban. Persze ez nekem sem mindig megy, de próbálok pozitívan magamhoz állni. :)
Én hiszem, hogy a többség pozitív változásokon ment keresztül. Kivételek mindig lehetnek. :) Max pofára esek. :) Mi, te már 5 éve kijelentetted, hogy nem jössz el? Nahát... Hát hogy tehettél ilyet? :) tényleg nincs már egy hónap, tegnaphoz 3 hét múlva lesz. És milyen hamar itt lesz... Amúgy úgy néz ki, 7 tanár jön. Vagyis biztos te is tudod, a Melinda elküldte mindenkinek a levelet.
