Sehogy nem kapcsolódik az aktuális témához, talán csak annyiban, hogy szintén haszontalan és (szerintem) vicces történet, amit a rádióban hallottam a minap. A KRAV MAGA volt a téma, ez valamilyen különleges önvédelmi módszer. A dolog lényegének jobb megvilágítása kedvéért voltak ilyen helyszíni bejátszások is a kiképzőteremből, ami a következő módon nézett ki: Csoszogás és trappolás hangok, tompán üvöltöző emberek hangjával keveredve: "add ide a pénztárcádat!", "nem adom!", dulakodás, puffanások... majd visszakapcsoltak a stúdióba, és azt mondta a műsorvezető, kedves hallgatóink, ez volt a KRAV MAGA.
Tegnap láttam egy spanyol filmet: "A fenevad napja". Arról szólt, hogy egy vidéki egyetemen tanító teológus 25 évi megfeszített (hehe) munka után megfejtette János jelenéseit. Rájött, hogy az Antikrisztus 1995 december 25-én fog megszületni, Madridban. Először elmondja felettesének, aki megdöbben, támogatásáról biztosítja, aztán sajnos rádől a templom nagy kőkeresztje, miközben a mi papunk lehajol, hogy összeszedje a számításait, amit kifújt a huzat a kezéből. Így hát a vidéki pap magára marad és Madridba utazik, hogy megóvja a világot. Az a terve, hogy gonosszá válik, így közel kerül a Sátánhoz, aki majd elvezeti a születendő Fenevadhoz, akit alkalmas pillanatban megölhet. Csak az a baj, hogy nemigen tudja, hogyan is kellene gonosznak lenni. Elveszetten bolyong a nagyvárosban, közben igyekszik gonosz lenni: egy koldus táljából kiveszi az aprót, egy baleset után haldokló utolsó kenetért könyörög, közel hajol hozzá, és azt mondja neki feloldozás helyett, miközben elveszi a tárcáját, hogy "a pokol tüzén égjél", egy ember taxira várva kiáll az útra, annak elveszi a bőröndjét. Valahonnan szerez egy walkman-t is, a világ legnagyobb, sárga színű szerkezetét majd bemegy egy sátánista lemezboltba, és az eladótól (akit José-Maríának, azaz József-Máriának hívnak!) és aki egy szimpatikus szénné tetovált, orrkarikás, loncsoshajú, nagydarab fiatalember, egy cetlire felírt együttesek lemezeit kéri (pl. észídíszí-t), hátha fordítva lejátszva rálel az üzenetre (ugyanis tudja az időpontot, de nem tudja a pontos helyet). Az eladó feltesz mindeféle lemezeket, kicsit hedbengel rájuk, de a papnak meg se kottyan ("nagggyon kemény", mondja a fazon), aztán ad neki egy kazettát, és ajánl neki egy szállást is. Véletlenül az anyja álta üzemeltetett illegális panzóról van szó a nyomornegyedben. És a papunk nekilát keresni, a fiatalember segít neki, rátalálnak egy tévéjósra (amolyan Gyurcsok féle távgyógyító és Dávid Merlini keveréke, Cavan a feketemágus), akit megkötöznek és rávesznek, hogy mondja el, mi kell a Sátán megidézéséhez. Kell hozzá szűznek vére is, a pap el is rohan azzal, hogy egy óra múlva hozza, mire a mester: Berosálok, ha Madridban egy óra alatt talál egy szüzet! De talál, közben véletlenül megöli José-María anyukáját, a gonosz panzióst, de szerez tőle egy puskát (igaz, hogy elveszti közben a fél fülét), majd visszamegy, az ördög megjelenik, és elkezdődik egy kisebb ámokfutás. Közben a pap elkeveredik egy sátánista zenekar (az Infernó) koncertjére, ahol a nagydarab biztonsági őrhöz fordul kétségbeesésében: Én is közületek való vagyok, tudom, hogy ma van a Fenevad napja! Mire az őr: Rosszul tudja tata, ma az Infernó napja van, kérdezze meg a pultnál, hogy mikor jön a Bestia. És így tovább. Közben kiugrott rendőrökből álló halálbrigádok járják Madrid utcáit, megégetik a hajléktalanokat, lelövik az arab boltosokat, a háziasszonyok meg vasalás közben Cavan mestert, a feketemágia professzorát lesik, aki épp a kórházból jön és már hisz a papnak, és élő adásban bejelenti, hogy mindenki menjen a picsába, a karácsonynak vége, jön az Antikrisztus. Szóvel egy olyan huszadik század végi röhejes apokalipszisben vagyunk, ahol ugyan folyik a vér, de minden olyan nevetséges és kisszerű is egyben, a sátánista fiatalemberek viszont igazából érzőlelkű, segítőkész emberek.
Itt, Macondóban, csendesen peregnek a napok, aranyhalacskák gyűlnek halomba, és hiába van kívül nyugalom, belül érezzük, hogy a világ szövete felfeslőben. A réseken átsejlik valami sötétség, a szálak elvarratlanul lebegnek, az emberek kapaszkodnak, mindenbe, bármibe. Egy részük már a felépült jégpalotákba jár, amiket apám látott álmában, miután megnéztük a jeget, más részük az aluljárókba szorult, és mi, akik néha átmegyünk közöttük, sietősre vesszük az utunkat. Macondó aluljáróit ellepik Bruegel koldusai, csak ezek már nem is kéregetnek, a puszta létezés embertelen feladatának teljesítésével vannak elfoglalva. Halott ismerőseink temetésén még látjuk a letűnt mindenható földi szolgáinak hazug, mégis elrévítő igyekezetét, de már tudjuk, hogy a világ szövete felfeslőben, nem tart össze már bennünket a régi vezetőszál. Megbízható iparosai életnek, halálnak, szorgalmas gyászmunkásként elhitetni igyekeznek velünk, hogy a megboldogult: megboldogult, és neki már jobb, hiszen gondoljunk erre. De miért is tennénk, mikor itt állunk mi, egyel kevesebben, és ránk ki gondol? Aki elment, hamar tette, nyilván jó volt, és a jók hamarabb végzik el, amit kell, idelenn, de ez a törvény igazságtalan és mi tudjuk, hogy nem csak a világ szövete van felfeslőben, hanem a régi mítoszok is füstté lettek, és zsíros hamuvá, és jelenleg már keressük az új mártírokat, és bár sokan halnak, mártírrá kevesen lesznek. Mítoszokat nemigen találunk, tanulni nem tanulunk, lerombolt falak helyett újakat építünk, elválasztván barbárokat a civilizáltaktól, sorstalanokat a kilátástalanoktól, szilárd burkolattal látva el termőföldeket -egy réteg zúzott bányakő, egy réteg kisméretű zúzott kő, egy réteg murva, majd a bitumen, kopóréteg, útburkolati jelek- és így el tudunk jutni azokra a távoli munkahelyekre, ahol megkeressük a pénzt, amit a munkába járásra költhetünk. A világ szövete felfeslőben, és hiába kapkodunk, hiába szövünk új hálókat, kattintásnyi közelségre hozva érzékeket és gondolatokat és a világfalu más virrasztóit, maradunk, akik voltunk, egyedüli példányok, reménytelen ébrenlétben tengők. És féltő közönyben neveljük gyermekeinket, akik hamar megértik, hogy nincs már furcsa és különös, hogy minden annyira egyformán különböző, hogy ami még tegnapelőtt kirívó volt, az ma már szabály, és hogy nincsenek már mítoszok, és hogy magunk vagyunk és másokat nem tartunk számon, adni nem adunk, de kapni akarunk. És a világ szövete reménytelenül felfeslett, és még nem születtek meg az új takácsok, és se len, se kender, se Bárány nincs már, és a Pásztor is világgá ment régen és itt állunk, hajnalban, Macondó szilárd burkolatán, ahol a buszok már járnak, az emberek még nem és hiába küszködünk, nem találjuk a szálak végét, hogy összebogozhatnánk. Elemeinkre estünk szét.
Ma érkezett egy doboz, az alábbi használati utasítással:
"Gratulálunk. Ön egy páratlan termékhez jutott. Ebben a dobozban egy darab, rövid hatósugarú, korlátozott idejű Mosoly található. Talán furcsának találja, hogy lehetséges emberi mosolyt dobozba zárni, milyen butaság, gondolhatja. De azért, vallja be őszintén, izgatja is a dolog. Izgalomra azonban semmi ok, a doboz valóban mosolyt tartalmaz. A mosoly manapság igen ritka dolog lett, mondhatni vadászni kell rá, ezért is vallhatja szerencsésnek magát az, aki rendelkezik egy biztos mosolyforrással. Ráadásul ebben a dobozban őszinte mosoly kucorog. (A mosolynak ugyanis több fajtája van: őszinte, hamis, kárörvendő, ahogy a kutyák mosolyognak, diákmosoly vizsga után, mosoly, amely Si-Huang-Ti ajkát hagyta el egykoron, valamint: madármosoly, a halálraítélt utolsó mosolya, monalisamosoly, pisztrángfogásamerikábantörpemosoly, és a mosoly, ami akkor jelenik meg, amikor a következő felkiálltást hallja az ember: Maga égetni való gonosz asszony, elmulasztotta egy a tíz arányban vízzel higítani!) Cégünk hosszú kutatási folyamat után, a legkorszerűbb technológiát használva, 100%-ig újrafelhasználható alapanyagokból képessé vált ügyfelei teljes megelégedésére szolgáló mosolyt előállítani. Vigyázat! A mosoly kényes jószág, indokolatlanul ne tegye ki erős napfénynek, vagy rázkódásnak. Figyelem! A termék egyszer használatos, a doboz felnyitásakor a mosoly kiszabadul, és soha többé nem lehet visszagyömöszkölni. Ezért ajánlatos a mosolyt csak akkor kiengedni, ha valóban szükség van rá. Ebben az esetben a dobozt előbb résnyire nyitva szoktassuk hozzá a mosolyt a fényhez és a levegőhöz, majd egy erőteljes mozdulattal tárjuk fel a sötét belsőt. Ezután várjunk mozdulatlanul, amíg előóvakodik a doboz kis lakója. Nem szabad ráijeszteni, mert könnyen elillan. Meg kell várni, amíg megtelepszik az arcunkon. Először csak enyhe, csiklandós érzés, aztán egy határozott rándulás a szánk sarkában, a ráncok gyűrődése a szem körül és végül íme: Mosolygunk!"
Izgatott lettem, hiszen régen nem mosolyogtam. Tervezgetni kezdtem, hogy mikor lenne alkalmas kinyitni, hogy mikor nem volna pazarlás. Aztán kihívtak a szobából, és mire visszaértem, a doboz nyitva volt az asztalomon. Azóta a kollégáim arcát fürkészem, bizalmatlanul és csalódottan. Ha valamelyik szobából nevetést hallok, váratlanul benyitok, a folyosón szembejövőknek belenézek az arcába. Nem tudom, melyikük nyithatta ki, amikor rámnéznek, mind olyan furcsa arcot vág. Egyáltalán nem mosolyognak!
Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelne karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállot belőlük, az is csak úgy állot ki, mint bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek. - Jó reggelt atyafi! - mondták keményen a férfiak. Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy "laknak-e odafenn". - Maguk kifélék, mifélék? - Mi turisták bvagyunk, bácsikám! - csicseregte egy sárga szájú lányféle. - Az Isten éltesse! - hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi! - Itt reggelizünk, gyerekek! - hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzire látszott. - Pompás itt! - Itt az! - felelt illedelmesen Bence. - Ez úgy-e magán nemzeti viselet? - kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya). - Ezt viselgetem! - szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna. -
OFF Ha jól sejtem, milyen könyvről van szó, szerintem ez a mű a papír illattával és tapintásával együtt az igazi. Mert be lehet hajtani az ember ujjára és lehet kicsit mélázni. 'A Világirodalom Remekei' sorozatban is megjelent. Én azt gondolom, hogy antikvár példányban érdemes ezt a könyvet megvenni. Azért, mert úgy jobb az illata. (Deegyhülyevagyok -és bocsánat mindenkitől, hogy írtam.) ON
Nemár... mindent azért ne akarjunk elektronikusan. Én hétfőn / :) / mentem be a könyvesboltba megvenni - és milyen jó, azóta még egy ok, hogy kikapcsoljam a gépet...
Emlékszem rá, mintha csak ma lett volna. Pedig ma péntek van, és a hétfők azóta elmúltak végleg, apám is már csak ritkán jár vissza az évszázados tölgy tövébe, és én magam is már csak virtuálisan létezem, az örök vasárnapba zárva.
Én csak másolok. De most kezdtem olvasni, és nagyon megtetszett - hátha nem ismeri mindenki... és elgondolkodtató.
... Egy-két óra múlva, a virrasztástól elcsigázva, bement Aurelianóhoz a műhelybe, és megkérdezte: - Milyen nap van ma? - Aureliano azt mondta, hogy kedd. - Én is azt hittem - válaszolta José Arcadio Buendía. - De aztán rájöttem, hogy ma is hétfő van, mint tegnap. Nézd csak az eget, nézd a falakat, a begóniákat. Ma is hétfő van. Aureliano, aki hozzászokott már apja hóbortjaihoz, ügyet sem vetett rá. Másnap, szerdán José Arcadio Buendía ismét megjelent a műhelyben. - Micsoda katasztfófa - mondta. - Nézd a levegőt, hallgasd a nap zúgását: ugyanolyan, mint tegnap és mint tegnapelőtt. Ma is hétfő van...
Ha már mindenki olvasta, vagy egyáltalán nem élvezhető egy kiragadott részlet, akkor elnézést mindenkitől...
Ma reggel azt vettem észre fogmosás közben, hogy bohócorrom nőtt. Nagy, piros, és sípol, ha összenyomom. Azt hittem, a gyerekek szórakoztak velem, és álmomban rárakták az orromra, de nem sikerült leszednem, sőt, ahogy tapogattam, úgy éreztem, hogy nincs is meg alatta az igazi. Kicsit megijedtem, mert nem volt egy nyakkendőm sem, ami ment volna az orromhoz, így a hosszas válogatás miatt lekéstem a HÉV-et. Mert persze pont ma van a kocsim szervízben, így gyalog kellett bemennem. A HÉV-en mindenki engem bámult lopva, és amikor kihívóan rájuk néztem, kibámultak az ablakon, vagy az újságjukba temetkeztek, de én tudtam, hogy engem lesnek. A gyerekek viszont egyáltalán nem szégyelték magukat, leplezetlenül bámultak. Az egyik oda is jött, megrángatta a kabátom ujját, és azt kérdezte, van-e nálam trombita. Megmondtam neki, hogy én komoly ember vagyok, nem foglakozom ilyen butaságokkal, hagyjon engem békén. A trombita nem butaság, azt mondta, de addigra már egész gyereksereglet állt körülöttem és mindenfélét kértek, hogy dobáljak kis színes labdákat, meg álljak kézen, és ilyesmi. Manapság a szülők nem nevelik a gyerekeket, rájuk se hederítenek, azok meg elszemtelenednek, a büdösök. Alig bírtam leszállni tőlük. A munkahelyemen kicsit furcsán néztek a többiek, főleg a liftben, mert nem csukódott be az ajtó a cipőmtől, reggel, mikor felhúztam észre sem vettem, hogy ilyen hosszú az eleje. Aztán mikor leültem a gép elé, kicsit furcsa volt, mert ráültem a folt-hátán-folt frakkom szárnyaira, és rögtön jött is egy üzenetem, hogy öt perc van még az előadásig, a harmadik emeleti tárgyalóban. Leszaladtam, nehogy elkéssek, és ahogy benyitottam, egy porondon találtam magam, reflektorfényben, és egy ember mikorfonnal, akiben a főnökömet ismertem fel meglepetten, épp rólam beszélt. Hogy milyen világszám vagyok, meg ilyesmi. És mindenki tapsolt, ott voltak a kollégáim is, aztán várakozó nagy csend lett. Leizzadtam egy pillanat alatt, nem jutott eszembe semmi. Ezek itt azt várják, hogy megnevettessem őket? De hiszen én egy komoly ember vagyok, nem fogok itt bohóckodni nekik. Elhatároztam, hogy azértsem mondok semmi vicceset. Reggel jó idő volt, mondtam. Felharsant a nevetés. Ezek meg min nevetnek? Én szeretem a munkámat - nevetés. De félek, hogy mások nem szeretnek - nevetés. És jön a jégkorszak, vagy a felmelegedés - egyesek a térdüket csapkodják, könnyes szemmel röhögnek. Ezekbe meg mi ütött? Akkor próbaképpen elmondtam egy viccet. Síri csend lett.
Éreztem én, hogy nem való nekem a bohóckodás.
Ilyen kis NDK-s történet szinte minden (40 évnél idősebb) embert elkísér - azért írom e korhatárt, mert leginkább a 70-es évek végefelé volt ilyesmire lehetőség. Aztán mindenféle helyzet begyűrűzött, az NDK-s lányok is kezdtek már eléggé másfelé is kacsintgatni - akkor már a magyar nem iagzán volt "vonzó" falat. Talán a más vérmérséklet, temperamentum, a kissé szabadabb gondolkodás, s ugyanakkor - érzelmi téren - valamiféle romantikusabb hajlam, visszafogottabb egyértelműség volt a magyar fiúkban vonzóbb. Ezeket nem magamról írom, hisz ennél én már jóval idősebb lennék. De nekem is volt NDK-s barátnőm - Gabi - aki ugyan egy kukkot nem tudott igazán magyarul - és én ezt viszonoztam hasonló nyelvtudással - de mégis, megértettük egymást. És - hozzá kell tegyem - a maga NDK-s mércéjéhez képest még szép is volt. Aztán - férjhez ment (pedig erősen itt akart maradni), férje elzüllött (alkohol, drog) - majd meghalt. Van csemetéje is Berlinben - de már régen nem tudom mi van vele. Pedig érdekelne... csak hát a nej ilyesmit nem néz jó szemmel. Hajrá, Aureliano!
Ma eszembe jutott egy régi kis történet arról, amikor öten elindultunk NDK-ba, Skodával, meglátogatni egyikünk egynyári német barátnőjét, és számtalan kaland után megérkezvén egy hórihorgas németet találtunk nála, akiről nyelvi nehézségeink miatt csak azt sikerült kideríteni, hogy valamilyen zavaros unokatestvéri kapcsolatban áll a célszeméllyel, aztán mi öten kiosztottuk a rendelkezésre álló alvóhelyeket (egy franciaágy, egy kanapé, a többi szerte a padlón, szőnyegeken és hálózsákban), aminek az lett az eredménye, hogy német alak kanapéra vonult, mi négyen szerteszét, és így véletlenül a német lány és barátunk került egy ágyba, de a lefekvés előtt még mindenki mosakodott is azért, és barátunk úgy intézte, hogy ő legyen az utolsó fogmosó, aki így már sötétben tapogatózott be az ágyba, mi meg úgy tettünk, mintha aludnánk, de azért füleltünk, és nem is hiába, mert kisvártatva köpködés és káromkodás hallatszott, magyarul és németül, majd felkapcsolódott a villany és mindannyiunk számára világossá vált, hogy barátunk, mivel utoljára ő ment mosakodni, nem értesült róla, hogy a hórihorgas német nem fért el a kanapén, ezért cserélt a német lánnyal, így aztán barátunk a legény mellé bújt be, azt gondolván, hogy ő a leány, míg a német legény azt gondolta, hogy a lány gondolta meg magát és mégis vele alszik, emiatt egy ideig egyetértésben ölelgették egymást amíg a szőrösebb részek túltengése, vagy a puhább részek hiánya gyanússá nem tette az ügyletet.
Sokat kacagtunk aztán ezen a későbbi években, bár barátunk nem.
Nekem nagyon tetszik... Általában a reggeli kávé mellett ülve olvasom a sorokat, és nagyon ritkán szólalok meg, de várom a történeteket, várom a szavakat, és persze anno az első találkozás után újraolvastam AB történeteit, mert ellenállhatatlan erővel vonzottak a leírt nevek betűi.
A ma reggeli olvasás után is hasonlót érzek, és várom a holnap reggelit és az azután levőket. Addig ígérem, jó leszek... :)
Nekem mindig élményt jelent olvasni. Akkor is, ha nem tudok hasonló színvonalon, stílusban válaszolni, ezért nem nagyon teszem. Sőt, azt hiszem, ma kifejezetten emiatt szereztem be ama bizonyos regényt, melyben ama bizonyos ezredes szerepel - bár ha jól láttam, van más könyve is Marquez-nek, ahol feltűnik. :)
Köszönöm a biztatást, bár talán elrugaszkodott túlzás engem fehérek közt európainak, vagy irodalmárnak tartanod. Még ha tiszta szívből is. Azért örülök a visszajelzésnek, ha többet kapnék, talán többet is írnék ide.
Tehát, nem igazi (mű) irodalmári hiúságtól hajtva üzenem mindenkinek, ha valakit érdekelnek az itt megjelenő írások, az jelezze ezt valamilyen rövid formában (pl. "Na...", vagy "mileszmár", vagy "szar volt, nincs jobb?") és ha elegendő visszajelzés érkezik, felrakom a következő adagot. Ha nem, lehet, hogy akkor is. Vagy nem. De ez biztos.
