Köszi. Mikor T.-ba mentünk, előtúrtam az indexről egy régi leírásodat, ki is másoltam. Az is nagyon jó kiindulási pont, és a tavalyi is.
Más: L. még Jordániába vágyik nagyon vissza - és én is szívesen mennék -,csak az ideiek fényében nem tudom, nem lenne - e csalódás a vége....mármint, hogy ott is sokat változtak a dolgok....
Nekünk eddig a csillagos ötös szintet Jordánia és Törökország jelenti.
Ilyen katonai ellenőrzésen mi is átestünk, mikor Kizkalesiből Anamurba mentünk. Elvették az egész busznak az útlevelét, kivéve a miénket, de szerencsére gyorsan végeztek velük. Azért kissé nyomasztó élmény volt....vagy legalábbis meglehetősen szokatlan.
Elég hamar felvett minket egy kamion (mint itt a keleti részeken mindenhol), és - némi helycsinálás, fészkelődés után - máris robogtunk Tatvan felé. De csak a következő katonai ellenőrzési pontig jutottunk (errefelé marha sok van belőlük...), ahol félreállították a kamiont. A kamionos bácsik nagyon rendesek voltak, elmutogatták, hogy ez a kényszerszünet nekik bizony beletelik vagy két órába, jobban járunk, ha kiszállunk. Így is történt. Úgy gondoltunk, hogy majd átsétálunk a sorompó túloldalára, és majd onnan folytatjuk a stoppolást. De nem így lett. Mielőtt átértünk volna, az egyik géppisztolyos török katona megállított minket; hogy hova, hova? Mondtuk, hogy Tatvan felé mennénk, erre a járőr utasította az egyik - szintén félreállított - távolsági busz személyzetét, hogy vigyenek el minket Tatvanig! Rögtön visszaadták az irodából a busz utasainak iratait és már indulhattunk is tovább. Elég népszerűek lettünk az utasok körében.:-)
Tatvanban a sofőr nem az otogáron tett ki minket, hanem a város egyik központi helyén. Ahogy nézzük a LP-t, pont az előtt a kávéház előtt, ahol egy helyi figura szervezi a Nemrut-vulkán túrákat. Mehmetnek hívják, fejenként 10 YTL-ért csinálja a félnapos Mt. Nemrut túrákat. Szerencsénk volt, már 4 diyarbakiri kurd fiatal be volt szervezve + a guatemalai pár. Akár indulhattunk is, de előtte még egy kis bevásárlási- és kajaszünetet engedélyezett nyolcunknak. Miközben a kisbusszal felfelé kínlódtunk, Mehmet haverja Fatih előadást tartott a vulkánról: eredetileg több, mint 4000 méter magas volt, de két erupció kissé átszabta a képét. Most "csak" 3050 méter magas, széles kürtővel, amiben két tó van. Az egyik - a kisebb és zöld - melegvizű, a nagyobb hideg és kék. Ahogy azt felérve megtapasztalhattuk, a vulkanikusság elég sok jellegzetességével rendelkezik: obszidiánfolyások, forró és hideg kigőzölgések, stb. Fel-alá nyargaltunk az egyik látnivalótól a másikig.:-) A kráter közepén nagyszabású munkálatok folytak, mert másnap valami helyi fesztivál volt a kráterben, Mehmet elmondása szerint ingyen kaja, pia, tánc, zenebona stb. Mivel minket éppen a hely természetes varázsa ragadott meg és a fesztivál forgataga ezt vette volna el tőlünk, úgy döntöttünk, hogy - változtatva az eredeti terven - nem verjük fel a sátrat a tóparton. (Így a gerinctúra kimaradt, de egyszer tuti bepótoljuk!) Éppen jókor kérdezett meg minket Mehmet, hogy mi a tervünk a továbbiakban, mert neki a kurd fiúkat vissza kell vinnie Tatvanba. Szó szót követett és felajánlotta, hogy a kertjében ingyen elsátorozhatunk és reggel - amikor úgyis dolga van a városban - levisz minket. Csak a spanyoloknak - folyton spanyolozta a guatemalaiakat:)) - ne szóljunk, mert ők fizettek neki a szállásért. Lefelé elbeszélgettünk a kurd fiúkkal - illetve csak az egyikkel, mert egy teológus, egy mérnök, egy történész és egy orvos közül csak az utóbbi beszélt angolul - kurd történelemről, politikáról, fociról (naná, hogy Puszkaszt ők is ismerik!). Egy platón, ahonnan szép kilátás van a Van-tóra megálltunk, mert a fiúknak volt egy 15 kilós dinnyéje és meg kellett ennünk. Szólt a zene az autóból (nagy sikert arattam a pár napja tanult kurd táncommal:-)), gyönyörködtünk a kilátásban, majszoltuk a dinnyét. Ez utóbbi hiba volt!:(
Miután Tatvanban elbúcsúztunk a fiúktól, az éjszakát Mehmet "free campsite-jában" töltöttük egymillió csillagos szállodában.:-)) Szegény A-nak elég nehéz éjszakája volt a hirtelen összeszedett gyomorfertőzés okán, ezért lemondtunk arról a tervünkről is, hogy másnap kora hajnalban kelünk és a hegyről meglessük a napfelkeltét. De ez már úgyis a következő nap beszámolója lesz...
Tunéziában 2007-ben voltunk 1 hetet, bőven maradt még megnézni való. Ott tényleg az "idegenvezetőkkel" lehet gond, de a többivel nem volt gáz (tömegközlekedés, taxisok). Mindig mondom L.-nek, ha vmi. nagyon szép meglepetést akar egy jeles alkalomból, akkor vegyen egy repjegyet valahová. Ebből vsz. az lesz, hogy nem keresgél sokat, hanem kinéz egy jó lastot, és Tunézia lesz a cél. Ha meg addig nem lenne ilyen jeles alkalom, akkor én Portugáliát céloznám meg. A Balkánról is beszélgettünk, de mi azt csak tömegközlekedéssel tudnánk bejárni.
Reggel a kávé/tea után lementünk az út túloldalán álló kompkikötőhöz. A komp Akdamar szigetére oda-vissza 2,5 YTL/fő, de ha nincs meg 12 utas, akkor 30 YTL/hajó. Itt is megtapasztalhattuk, hogy mennyire kevés turista van a régióban, mert csak bő fél órás várakozás után mert csak akkor érkezett meg egy kisbusznyi helyi illetőségű turista, imígyen kisegítve a békésen várakozó 2 magyart és 2 guetamalait.
A tóban lévő számtalan szigeten számos örmény katolikus templomot, monostort alapítottak, melyek a kurd és az oszmán uralom idején nagyrészt elpusztultak. A legjobb állapotban megmaradt kolostor a Szent Kereszt templom. A Szent Kereszt templom (örményül: Surb Chatsch) Akdamar szigetén az egyik leghíresebb példája a középkori örmény művészetnek. A kolostort Gagik Artzruni, Örményország királya építette 915-921 között. A templom falain feltűnnek bibliai jelenetek, így Ádám és Éva, Jónás és a cethal, Dávid és Góliát alakjai. (forrás:Wikipédia)
Ezt a nevezetességet (nekünk sajnos, de hosszú távon hál'Istennek) ottjártunkkor éppen renoválták.Teljesen fel volt állványozva, kerítéssel körbekerítve, még a (közvetlen) közelébe se lehetett menni. Szerencsénkre kinéztünk magunknak valami főnökfélét (mint utóbb kiderült az építésvezetőt), és megkértük, hadd menjünk már be mégigcsak az építési területre. Részsikerként a kistemplom-részbe bemehettünk vele egy pár fotó erejéig. Viszont kárpótlásul meghívott egy teára a sátrában és a notebookján megmutatott nekünk egy csomó képet, tervrajzot (hogyan nézett ki a középkorban, hogyan két hónappal az ottjártunk előtt, milyen építési periódusok voltak, stb). Kérdésemre, hogy mikor lesz kész a renoválás, azt a választ adta, hogy minimum két év múlva, de hát "Insallah". Hát persze, mindannyian a Mindenható kezében vagyunk, ott meg pláne.:-) Mivel a kompunk időközben már elindult vissza, így maradt időnk egy kis strandolásra. 1700 méter magasan, a hóval borított hegycsúcsokkal övezett meleg, sós vízű tóban elég kellemes wellness-élmény volt...:-)
Ezután a kempingben összepakoltuk a cuccainkat, fizettünk (4YTL/2fő/2éj !! velkámtível, a tulaj egyébként is nagy fazon:)), majd kiálltunk az út szélére stoppolni Tatvan felé.
No hát ha valakiket könnyű lepattintani, akkor azok ők. Velük soha nem volt problémánk. Lá, sukran... Aztán ha jön mellettünk - miközben mi kikapcsoljuk őt a tudatunkból - továbbra is, az az ő baja. Általában egy idő után eloldalogtak. Volt amelyik végigjött és tartotta a markát. Megkérdeztük, hogy a nemet vagy a köszönömöt nem értette. Vita lezárult.:-)
A-val szoktunk arról beszélgetni, hogy soha nem lehet valaki elég tapasztalt utazó ahhoz, hogy be ne nézzen valamit. Nekünk általában szerencsénk volt (főleg eleinte), később pedig a tapasztalat számított sokat, de azért... simán előfordul, hogy valamire azt mondjuk utólag, hogy ezt másként kellett volna csinálni.:-)
"de most egyelőre vmi. nyugisabb utazásra vágyok." Tudom ajánlani Tunéziát (nekünk mindig bejött, ötödszörre is találtunk új helyeket), esetleg ha kedvet kaptok a kelet-török beszámolóm után...;-) + nekünk tavaly Albánia nagyon bejött (igaz autóval, kényelmesen) és nekik még van 2-3 évük a Horvátországgá, vagy legalábbis Montenegróvá "válásig", addig kell oda menni!:)
Ez az elszemtelenedés biztos igaz, hiszen erről mesélt nekünk a boltos doki, és még mások is. Minket is többnyire franciának, németnek, olasznak, jenkinek stb. néztek....csak csóringer magyarnak nem. :-(
Szerintem én minden létező magyar nyelvű útibeszámolót elolvastam Szíriáról...kb. 1 évet készültem erre az útra. Az árakat (és egyéb hasznos infókat) is feljegyeztem egy kis noteszbe, hogy legalább viszonyítási alapunk legyen. Elmentem Eszetgomba, és személyesen találkoztam B.-vel, aki évek óta dolgozik kint. Ő szintén szuperlatívuszokban mesélt az országról.... Nekünk így sikerült, és kész, ennyi. Én nem fogom azt mondani senkinek sem, hogy ne menjen oda...; menjen, és próbálja ki a saját bőrén milyen. Sok sikert hozzá.
Sőt, azt sem mondom, hogy mi soha nem megyünk vissza, mert ott van még Libanon, ami szintén érdekel, de most egyelőre vmi. nyugisabb utazásra vágyok.
Igen, elolvastam néhányat az utazás.com-on. Igazad van, többen írnak pozitívat, kirgizkéék tényleg balszerencsések voltak... vagy: 3-5-10 évvel ezelőtt - amikor a többség volt - még ritka madár volt a turista, de a hátizsákos turizmus növekedésével a helyi erők is jobban elszemtelenedtek. Az meg régi vesszőparipán, hogy a hülye nyugati hátizsákosok miatt vagyunk megsz.patva (csak mi nem élvezzük, mint fent nevezett Etel:)). Ugyanis amit ők lazán kicsengetnek - és még nem is érzik átverve magukat - az nekünk komolyabb érvágás... Szíriában még nem voltam, Tunézia, Marokkó, Jordánia, Törökország, Egyiptom ötösből az utóbbi az ahol leginkább résen kell lenni. Egyfajta társasjáték van a helyi erők és a turisták között, ahol csekély az esélyünk nyerni, de részsikereket sokszor arathatunk.:-))
azért szerintem olvass el pár beszámolót szíriáról, nem gyakoribb a lehúzás, mint más keleti országban, sőt. Lásd a tunéz "önkéntes" idegenvezetők... stb... Sajnos Kirgizkéék kifogták.
"Ezek azok az élmények, amelyekkel egy rommező sem ér fel…"
Zárásnak tökéletes és milyen igaz... Utólag úgyis a szépre emlékezünk mindannyian.:-)
Bár... valahogy a szíriai beszámolód valahogy nem hozta meg a kedvem az odautazáshoz.:-)
Ez a lenyúlásosdi a környéken még Egyiptomban divat, de ott is meg lehet úszni, ha résen van az ember és tisztában van az árakkal (mire nem jók a fórumok?). Ja, és ott van egy varázsszó: turisztpolisz! A 100 LE-s taxiszámlából rögtön 90 leugrott...:-) Viszont tömegközlekedésben ilyet nem tapasztaltunk még ott sem. Ott nem létezik, hogy a hivatalos buszjegyár háromszorosáért adjanak el egy jegyet, ez durva...
Ezt csak megerősíteni tudom. Töröko. nyugati része a nagy turistaforgalom miatt már egyre lehúzósabb (bár ott is voltak nagyon jó tapasztalataink), a keleti viszont még nincs megfertőzve a tömegturizmussal, emberszerűbbek az emberek, segítőkészek, érintetlen a táj és - ami szintén fontos - alig van turista. Pamukkaléval vagy Efezosszal összehasonlítva ég és föld a különbség! Pl. a keleti részeken bárhol vettünk buszjegyet, mindig letehettük a nagyobb hátizsákokat egy sarokba, a kutya se nyúlt hozzájuk. Fethiyében ugyanezt szerettük volna, de nem engedték, azt mondták hogy erre van kitalálva a csomagmegőrző...
Más: 35 Eurós kebab? Az még Váci utcai viszonyok között is nagyon durva...
Mostanában sajnos/hál'Istennek én sem vagyok nagy utazó, ezért - no meg kirgizke kedvéért bányásztam elő a 4 évvel ezelőtti török út alatt írt jegyzeteimet.
Aztán ha végeztem vele - és még van kedvem hozzá -, jöhet a tavalyelőtti Egyiptom.:-)
Köszönjük az eddigieket, remélem, nem kell sokat várni a folytatásra!
Az azért naggyon durva,hogy Törökországon belül is milyen különbségek vannak egyes régiók közt. Pl. riviéra (Antalya stb.)és a keleti részek közt. Találkoztunk egy francia sráccal, aki mesélte, hogy valahol Antalya környékén 35 EUR-ra vették le 2 kebabért, és hiába tiltakozott finoman, végül nem tudott mit tenni. Mi meg szerencsére semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Sőt volt olyan, hogy kb. 10 percnyi ismeretség után már vendégségben voltunk egy nagyon kedves tanárnő lakásán. Na, nekem ezt jelenti a keleti vendégszeretet....
Reggel korán indultunk, aránylag rövid várakozás után sikerült is elcsípnünk egy Geras felé tartó dolmust, onnan pedig rögvest robogtunk egy másikkal Vanba. Idáig jól ment –gondoltuk-, de ezután jött a parkolópálya: A Baskale felé járó dolmus (ami nekünk kellett Hosap várához) nem igazán akart megtelni, a sofőr pedig félig telt busszal nem igazán akart elindulni… Így legalább kényelmesen meg tudtunk reggelizni, s a mai napi programot átnézni. Elég lassan ugyan, de csak elindultunk (5YTL/fő).
Az időpazarlásért (ami az ilyen egyénileg szervezett utakon sajnos gyakran beugrik) kárpótolt minket a Gözelsu (ez a török neve) falu fölött emelkedő Hosap (ez meg a kurd) vára. Mindkét név jelentése „gyönyörű víz”, ami a falu folyójára utal. Maga a vár egy lélegzetelállító bérc tetején trónol, az elhelyezkedése minket talán Beckó várára emlékeztet, de annál nagyobb. Viszont mire felcaplattunk a bejárathoz, kiderült hogy zárva van. Banyeg, ezt a LP nem írta!:( Meglehetősen elkeseredve kérdeztünk meg egy kolbászoló embert, hogy akkor most mi is az ábra? Azt válaszolta, hogy 13 órakor újra nyitva lesz. Hurrá! (Diákjegy: 1 YTL) Akkor csak ¾ órát kell várnunk. Addig sétáltunk, megmásztunk egy környékbeli dombot - kétezres csúcsot még úgysem másztunk meg ilyen könnyen:-). Visszafelé egy házból kislányok integettek nekünk, hogy mennénk már közelebb, mutatni akarnak valamit. Van cat, van cat, kiabálták. Hittük is meg nem is a vani macskáról szóló információkat, de itt megbizonyosodhattunk róla. Tényleg nagyon szép állat, az egyik szeme kék, a másik barna. És szemben a többi macskafajtával, nem fél a víztől, gyakran láthatóak a tóban úszó macskákat. Hosap várát mai formájában egy Mahmudi Süleyman nevű kurd vezető emelte 1643-ban. Alsó-, középső- és felsővárból áll. Ezeket a részeket erős falak és (néhol) fedett lépcsőkkel megspékelt kapuk választják el egymástól. Ahogy azt itt keleten a kevésbé turistás részeken általában megszoktuk, itt sem volt rajtunk kívül senki.:-) Csipkézett falak, erős bástyák, félhomályos kapubelsők, hatalmas mélységek; egyszóval egy olyan igazi gyerekkori elképzelt várrom. Nagyon érdemes volt ide jönni, már csak az volt a kérdés, hogyan fogunk visszajutni? Pláne úgy, hogy mára még Van vára (és az én titkos terveim szerint Cavustepe vára) is be volt tervezve. Lesétáltunk az útra és – elő a jól bevált felfelé fordított hüvelykujjal – elkezdtünk stoppolni. S láss csodát! Az első autó fel is vett minket. A vani egyetem két kurd nemzetiségű tanára vett fel minket, akik nagyon megdicsérték a magyarokat, hogy nem csak Antalyába utaznak, hanem „jó helyekre” is.:-) Útközben elég sok helyen láttunk tartálykocsik mellett álló személygépkocsikat. Érdeklődő kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy a közeli Iránból jönnek át a tartálykocsik és itt az út mellett afféle szükség- (és fekete) benzinkutakat működtetnek. Eközben jó néhány rendőri ellenőrzésbe belefutottunk (ez a kurd részeken amúgy rendszeres és szokásos volt, mint ahogy az is, hogy minket nem zargattak a rend őrei sohasem, sőt a velünk utazókat se cseszegették annyira), ennek ellenére gyorsan Cavustepe mellé értünk. Itt megköszöntük a fuvart és kiszálltunk a kopár domb lábánál. Ahogy Hosap sasbérce már messziről lenyűgözi a látogatót, itt előszörre semmi sem látszik, pedig nem akármilyen régészeti lelőhely ez. Megvettük (volna) a jegyeket (1YTL), de nem volt senki a ticket office-nak kinevezett bódéban, de még a környéken sem, így aztán teljes magányunkban sétálgathattunk a romok között. Cavustepe egy II. Sarduri urartui király által a Kr.e. 8.sz. közepén (764-735) alapított erődítmény. Urartui neve: "Sardurihenele", azaz "Sarduri (város)a". Az 1970-80-as években tárták fel török régészek. Egy kétcsúcsú domb mindkét csúcsára épült küklópikus kövekből, amelyek egy része kb. 1, néhol 1,5 méteres magasságig áll. Néhol pedig csak 20 centi.:) Viszont találtak néhány nagyobb bazalttáblát urartui ékírással. Úgy gondolom nem az eredeti van ott kiállítva az egyik (templom?)romnál, hanem valami másolat, de nem találtunk utalást arra, hogy hol lehet az eredeti. Visszaballagva az útra folytattuk a stoppolást és megint az első autó felvett. Illetve nem is autó, hanem valami kukáskocsi-szerűség. Miközben a jegyzeteimet írtam, egy 2225 méter magas hágóra döngöltünk veszettül 20 km/h-val, a sebváltó környékén valami veszettül füstölt és jobbról(!)-balról előzgettek minket a szerpentinen! Mindenesetre a kukásbácsik nagyon kedvesek (és büdösek:-)) voltak, de egy szót sem beszéltek világnyelveken. Azért félig mutogatva jól elkommunikáltunk.:-) Így azután aránylag időben Vanba értünk. Van 3 dologról nevezetes: 1: A Van-tó. A sós vízű tó pleisztocén kori vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, amikor is a Nemrut-vulkán egy kitörésével meggátolta a vizek lefolyását a fennsíkról. A vízutánpótlást számos kisebb hegyi patak biztosítja. A tó 120 km hosszú, 80 km széles, legmélyebb pontja 457 m., területe 9755 km², 1719 méterrel a tengerszint felett fekszik. A tó környéke már ősidők óta lakott volt. I. e. 1000. körül az Urartu Királyság központja – Urartu – a tó mellett feküdt, a mai Van város elődje volt. Később a tó körül örmények telepedtek le, az ókori Örményország három jelentős tavának – Sevan-tó, Urmia-tó, Van-tó – egyike volt. A Van-tavat Örményország tengerének is hívták a középkorban. 2: A Van macska. Erről fentebb már írtam. 3: Van vára. A város látványossága, amely tulajdonképpen három részbõl áll: urartui, szeldzsuk és oszmán részből. Na, mi errefelé vettük az irányt. Nem lehetett eltévedni, mert már messziről látszik, hatalmas kiterjedésű. A történelmi Magyarország legnagyobb terjedelmű vára (Szepes) szerintem eltörpülne mellette. Helyi fiatalokat követve jutottunk fel a várba egy ösvényen, így nem tudjuk mennyibe is került volna a belépőjegy. Bámészkodtunk, fotóztunk, az idő meg csak múlt, s lassan ránk esteledett. Hűha, még 40 km vár ránk a kempingig! De megint szerencsénk volt a stoppolással, már a vár mellett felvett valaki és végül 3 autóval ugyan, de hamar megtettük távolságot. Az utolsó pasi (Murad) hatalmas figura volt. A magnóból kurd népzene bömbölt útközben hűtött(!!) sörrel, csokival kínált minket. Egyszer csak felajánlotta, hogy elvisz egy helyre, ahonnan csodálatos a naplemente a Van-tó fölött. A bökkenő csak az volt, hogy addigra már lement a nap.:-) Mindegy, valahonnan előkerült egy üveg whiskey, és ennek örömére még egy kurd táncra is megtanított minket (amit sajnálatomra azóta már elfelejtettem). Bár nem arra lakott, de elvitt minket a kempingig, ahol Martin helyett új sátorszomszédaink lettek, egy francia párocska. Tőlük hallottam az aznapi (előző napi?) londoni metrómerényletről. Rögtön eszembe jutott, hogy mennyi ismerősünk hüledezett, amikor megtudta az útitervünket. Hm… London mennyivel biztonságosabb?... Lezuhanyoztunk a zuhanyzóban, amelynek csak oldalfalai voltak, teteje nem, így miközben a meleg vízzel verettem magam, a makulátlanul tiszta (hiába, ott nincs fényszennyezés) csillagos égboltban is gyönyörködhettem. A kissé fárasztó mai nap után ezzel az élménnyel feküdtem aludni kis kutyaólunkba. Folyt köv.
Reggeli után lementünk a helyi iroda elé, ahol már várt a félnapos programra befizetett csoport többi tagja, azaz senki. Így csak hármasban indultunk útnak a sofőrrel.:) Első megállónk egy, az Araráthoz közeli helyen volt.
Hozzáteszem, teljesen feleslegesen, mert egész program alatt végig jó volt a kilátás a hegyre.:)
Ezután az iráni határig mentünk, amitől kb. 100 méterre letértünk, ahol állítólag (forrás: Wikipédia) a világ második legnagyobb meteorkrátere található. Egy fizikus vagy csillagász biztosan jobban értékelte volna, de számomra csak egy nagyobbacska gödör volt.:-) Miután ezt letudtuk, hátat fordítottunk az Ararátnak és a szemközti hegyek felé vettük az irányt. Ott egyszer csak megálltunk a kopár hegyek között egy hiperszuper látogatóközpont előtt! Nem semmi volt, egy nem igazán bizonyított történelmi lelőhely mellé egy érdekes kiállítást csináltak büfével meg minden egyébbel. Fel lehetett sétálni egy kilátópontig, ahol a „bárkára” jó a kilátás.
Szóval a történet valami olyasmi volt (nem a bibliai, azt gondolom mindenki ismeri), hogy egy NATO gyakorlaton a török légierő egyik pilótája légifotókat csinált a környékről 1959-ben. Úgy gondolta, hogy ez bárkaforma és tájékoztatta a kormányt a felfedezéséről, és egy csoport a régészeti kutatási alapítványtól 1960-ban felmérte a terepet. Ők megállapították, hogy ez természetes képződmény. Aztán 1977-től mindenféle ásatásokat folytattak és találtak is régi tárgyakat. Ezek egy része a tárlókban van. Mindenesetre érdekes móka volt, még ha (szerintem) semmi történeti alapja sincsen.:) Ezután néhány kurd hegyi falun haladtunk keresztül, mire megérkeztünk Ishak Pasa szerájába, amely a Topkapi után a második legnagyobb palota-együttes Törökországban.
Gyönyörű helyre, 1685-1784-ig épült. Eredetileg 366 szobája volt és aránylag jó állapotban maradt meg, kissé olyan érzésünk volt, mintha az ezeregy éjszaka világába csöppentünk volna. Délután 1 órára értünk a buszállomásra és a 14 órás (az volt aznap az utolsó!) vani buszig (10 YTL) még volt egy kis időnk egy-egy brutálmaxi kebabot benyelni. Vanban át akartunk szállni az akdamari járatra (az időközben újra előkerült Martint is rávettük, hogy kivételesen kempingezzen igazi kempingben), így a helyiek segítségét vettük igénybe, hogy elkalauzoljanak minket a másik állomásra. Egy fiatal lány vállalta magára a feladatot, aki nagyon kedvesen csacsogva kb. fél órán keresztül vezetgetett minket át a városon, mígnem megérkeztünk a másik buszállomásra, ami… 200 méterre volt az előzőtől!!:-)) Sebaj, a leány kedves volt, a városka pedig akár Európában is elmenne: tiszta, rendezett. A zöldségpiacon Martin javaslatára vettünk egy hatalmas dinnyét, s az ötletgazda megnyerte a cipelést is.:-) Az Akdamar kikötőig 3 YTL volt a buszjegy. A kompkikötőn és a kempingen kívül nincs ott semmi, de ez így volt jó. 1700 méter magasan, a Van-tó partján a lemenő Nap által megszínezett tájat nézni nem mindennapi élmény. De még mielőtt lement volna a Nap, gyorsan felvertem az otthon előrelátóan bepakolt minisátrunkat. Este dinnye volt a vacsora, közben sztorizgattunk, politizáltunk Martinnal. Kedvenc témánk a tudatlan nyugatiak kifigurázása volt: pl Budapest-Bukarest, vagy éppen amikor őt kérdezte egy angol, hogy milyen most az élet Csehországban Ceausescu után?:-)) Abban viszont nem értettünk egyet, hogy vajon Budapest vagy Prága-e a szebb város? Találjátok ki, melyikünk melyik álláspontot képviselte!:-) Késő este elbúcsúztunk egymástól, mert mi másnapra korai indulást terveztünk egy húzósabb egynapos kirándulás miatt, ő pedig csak 1 éjszakát töltött a kempingben, mert másnap indult hazafelé.
Elvileg 0 órakor indult a busz, de 15 percig tartott, amíg két orosz(ul beszélő) cicus nagy nehezen megértette, hogy a helyjegy azért van, hogy oda üljön, ahova az szól.:) Utána rögtön felszolgálták az elmaradhatatlan kávét és teát. Éjjel fél 1-kor, Uramatyám! Reggel ¾ 9-re értünk – az Orhan Pamuk által is megénekelt – Karsba, a tartományi fővárosba. A buszpályaudvaron az LP tanácsát követve megalkudtunk egy Aniba tartó oda-vissza útban, 3 órás romnézéssel. A két másik lehetőség kevésbé volt szimpatikus; 1.: A napi 1 (!!) busszal odamegyünk és másnap visszajövünk, 2.: Stoppal oda-vissza (ami egyébként akkor eszünkbe se jutott, de erről majd később írok). Ani maga a csoda, legalábbis nekünk nagyon bejött.:) Az egykori örmény Bagratida Királyság fővárosa, 48 km-re Karstól, közvetlenül a török-örmény határon 1400 m-es tszf. magasságon. A várost i.e. 350-300-ban alapították, s az a X-XI. században élte fénykorát. Amikor a Bizánci Birodalom uralma alá került 1045-ben, népes város volt: "az 1001 templom városaként" ismerték, és voltak olyan időszakok, amikor százezernél is több lakosa volt, s csak Bagdad, Konstantinápoly és Kairó volt hozzá mérhető. A legendák szerinti ezer templomból mára tíz maradt, jórészt romokban. Romokban megőrződött a város dupla fala, közöttük az 1010-ben befejezett pátriárkai Szent György templom és két, 1031-ben, illetve 1034 és 1036 közt épült másik templom romjaival (Arak'elto templom és Szent Patrik templom). A Szűz Mária templom 1215-ben épült. Szintén fennmaradt egy nagy, valószínűleg 11. századi szeldzsuk palota. Itt található az első anatóliai szeldzsuk mecset is. A hely fantasztikus! Már nem kell kérni a helyi hatóságok engedélyét a fényképezéshez (régebben elvették a fényképezőgépet), rá kell(ene) szánni azonban fél napot a bejárásához (az LP legalább 2 és fél órát ír). Nekünk erre valamivel több mint 3 óránk volt, ami viszont felért egy fél nappal.:)) Leírva nehéz is visszaadni a táj és az örmény romok harmóniáját, a hatalmas fallal és két szurdokkal megerősített város romjainak atmoszféráját, ezért én meg sem próbálom. A Dogubeyazitba tartó minibusz indulásáig több mint két óránk volt, így hát úgy döntöttünk, hogy megejtünk egy karsi városnézést is. A buszpályaudvaron (ami Kars külső-külsőn van…) kénytelenek voltunk taxiba szállni, mivel a helyi járat csak jóval később indult. Brrr, baromi drága volt (na ja, 400 Ft-os benzinár…), kissé szívtuk is a fogunkat az extra kiadás miatt, de végül nem bántuk meg, mert Kars is megérte az a kis időt. A törökországi Kars városa népek olvasztótégelye: a lezárt (!!) török-örmény határ közelében fekszik, számos iráni, orosz és grúz család telepedett itt le, a környék Törökország egyik kurdok által legsűrűbben lakott része, ráadásul a karsi vidék a PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) gerilláinak is kedvelt rejtekhelye. Amúgy bennünk a város nagy része a tipikus lepukkantság érzetét keltette. De komolyan. Olyan érzésem volt, hogy ha itt maradnánk néhány napot, tuti lenne a depresszió. Viszont a város fölé emelkedő citadella monumentális, nem semmi. Onnan lesétáltunk az ókeresztény templomhoz is, ami előbb mecsetté, majd múzeumszerűséggé lett átalakítva. A benne tartózkodó bácsi pénzt nem kért a belépésért, ellenben adott. Idegenvezetést.:) És baksist sem kért! De kapott.:) Utána a folyóparton megnéztük a középkori hidat és néhány fürdőromot, majd helyi busszal visszabumliztunk a buszpályaudvarra. Igdiri átszállással mentünk Dogubeyazitba (10 YTL/fő). A buszon összeismerkedtünk egy cseh fiúval, Martinnal, aki Isztambul óta csak vadkempingezett, és ahol lehetősége volt, ott stoppal utazott. Így oldotta meg az ani kirándulást is jóval olcsóbban, mint mi, igaz több mint 1 nap alatt. Ja, kérem az időmilliomos egyetemi hallgatók… Az út végig az Ararát (Agri Dagi) közelében haladt, a hegy látványa végigkísért minket az úton. Dogubeyazitban az LP-ből kinézett Hotel Saruhanban szálltunk meg (8 YTL/kétágyas szoba), ami nem véletlenül volt ilyen olcsó. A szoba tisztának ugyan tiszta volt, de sötét és a folyosói zuhanyzó is hagyott maga után némi kívánnivalót. Legfőképpen azt, hogy összesen 1 db volt, és egy török pali a híres török fürdőkultúra szellemében vagy egy óráig használta.:). Dogubeyazit önmagában jelentéktelen városka (lenne), de inne indulnak a hegymászók az Araráthoz, ez ad neki némi forgalmat. Besétáltunk a helyi utazási irodába és befizettünk egy másnapi félnapos „meteorkráter – Noé bárkája – Ishak Pasa szeráj” túrára. A. nézte még ki itthon, hogy itt van a közelben a bárka feltételezett megtalálási helye és feltétlenül meg akarta nézni. De ez már a holnapi nap témája lesz. Este még naplemente előtt sétáltunk egyet, gyönyörködtünk az Ararát rózsaszínben pompázó csúcsait és megvacsoráztunk az egyik helyi pizzériában, majd beájultunk az ágyunkba. Folyt köv.
