Bocsánat, tagoltabbnak indult ez, csak valahová nem raktam be egy bold törést:((
Na mégeccer:
Nem haragszom, csak felfordul a gyomrom
Rossz helyr?l, rossz számokat idéztem, állítják a Terror Háza (TH) vezet?i, minthogy az intézmény által készített 2002-es költségvetési tervezetet hiteles forrásként kezeltem, ahelyett, hogy "vettem volna a fáradtságot" és megnézem a TH honlapján az intézmény által készített 2003-as költségvetési tervezetet, amelyet december 28-án hoztak nyilvánosságra [El?zmények: Vásárhelyi Mária: Az igazgató asszony hazudik, ÉS, jan. 3.; Fodor Gyöngyvér: Az újságíró asszony haragszik, ÉS, jan. 10. - a szerk.]. Ezzel a megállapítással nemcsak az a probléma, hogy az általam 2002. december 27-én leadott cikkhez nehezen tudtam volna felhasználni a december 28-án nyilvánosságra hozott adatokat, hanem legf?képpen az, hogy a 2002-es költségvetési tervezet nyilvánvalóan éppen annyira hiteles vagy hiteltelen dokumentum, mint a 2003-as költségvetési tervezet. A kifogásolt cikkben egyébként mindvégig tervezett kiadásokról írtam, éppen azért, mert eszem ágában sem volt félrevezetni az olvasót. Amikor azonban a 2002-es tervezet hitelességét kétségbe vonják az intézmény vezet?i, akkor saját szavahihet?ségüket kérd?jelezik meg. Persze értem én, hogy miért avultak el az alig 10 hónappal korábban leírt adatok; azért, mert mindkét tervezet összeállításakor politikai számítások vezették a készít?k kezét. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy mindkett? úgy készült, hogy el?bb kitalálták, hogy milyen összeg? támogatást kérnek, és ehhez igazították az egyes tételeket. Az els? tervezet esetében ez már abból egyértelm?en kit?nik, hogy például a b?vös 9,840 millió Ft nem kevesebb, mint öt tétel mellett szerepel a tervben; fillérre pontosan ezt az összeget tervezték kiküldetésre, könyvbeszerzésre, formaruhára, informatikai beruházásra és m?tárgyvásárlásra. S, hogy a tervezet fikció volt, azt bizonyítja, hogy amint ezt maguk az intézmény vezet?i is meger?sítik, a tervezetben foglaltak és a megvalósult tények köszön?viszonyban sincsenek egymással. Ezt azonban nem nekem vagy Szabó Zoltán szocialista képvisel?nek kellene felróni, hanem a dokumentum készít?inek. Mi kívülállók ugyanis csak hozott anyagból dolgozhatunk, és bár elismerésre méltó, hogy maguk az illetékesek figyelmeztetnek arra, hogy a t?lük kapott információt más forrásból is ellen?rizni kellett volna, fájdalom, erre nem volt lehet?ség.
A 2002-es, nyilvánvalóan rendkívül hevenyészetten összeállított tervezet - ismereteim szerint - annak a szerz?désnek a mellékleteként szolgált, amelyet az el?z? kormány a két választási forduló között kötött a TH-t m?ködtet? közalapítvánnyal, és amelyben valójában már az új kormány kontójára kötelezettséget vállalt arra, hogy a költségvetés évente 330 millió forinttal támogatja az intézmény m?ködését. Az internetre most feltett 2003-as tervezet elkészítését pedig nyilván a TH költségvetése körül kirobbant vita indokolta. A két tervezet összevetése azonban csaknem lehetetlen, mivel a kiadási tételek között alig-alig lelhet? fel egybeesés. Azokon a pontokon azonban, ahol mégis van lehet?ség az összehasonlításra, számos furcsaságra bukkanhatunk. Vajon hogyan lehetséges, hogy a 2002-ben hárommillió forintosra tervezett víz- és szennyvízdíj 2003-ban hatodára, 500 ezer forintra apadt. Csak nem akarják kiszárítani a Terror Házát? És mi lehet a magyarázata, hogy bár az elmúlt évben csak 10 hónapon keresztül m?ködött az intézmény, szemben az idei 12 hónapos nyitva tartással, a tervezett energiaköltségek mégis négymillió forinttal magasabbak voltak az el?z? évi tervezetben, mint az ez éviben? Vaj'h mi lehet az oka, hogy míg 2002-ben közel ötmillió forintot terveztek kifizetni gépkocsiparkoló-használatra, addig ebben az évben egyáltalán nincs szükség ilyesmire? És hová t?ntek azok a járm?vek, amelyek fenntartása ugyancsak közel ötmilliós kiadásként szerepelt az el?z? évi tervezetben? Ugyancsak meglep?, hogy míg 2002-ben úgy tervezték, hogy több mint négymillió (!) forintot fog felemészteni az internet használata, addig ebben az évben ilyen tétel egyáltalán nem szerepel a költségvetésben. Több szempontból is mulatságos a mindkét évre betervezett kilencmillió forintos könyvesbolti árubeszerzés cím? tétel. Egyrészt azért, mert tudnivaló, hogy a könyveket a könyvesboltok az esetek dönt? többségében bizományba veszik át, és csak értékesítésük után kell kifizetni ezeket, mégpedig oly módon, hogy maga a keresked? is jelent?s hasznot realizál, kiváltképp, ha az üzlet rezsijét nem a könyvek eladásából kell fedezni. Ehhez persze arra van szükség, hogy eladható könyveket árusítsanak a könyvesboltban. Ám aki járt valaha a TH könyvesboltjában, az szemrevételezhette a finoman szólva szegényes, háztáji jelleg? választékot. A polcokon - néhány, a korszakkal foglalkozó tudományos, ismeretterjeszt? m? mellett - végeérhetetlen sorokban kígyóznak az intézmény vezet?inek, a kuratórium tagjainak, valamint közismert széls?jobboldali publicistáknak a m?vei, van olyan kiadvány, amelynek példányai több sort betöltenek. Az igazi haszonélvez?i mindennek persze a kiadók - els?sorban a Kairosz -, hiszen ez az eljárás lényegét tekintve nem egyéb, mint magánkiadók burkolt támogatása közpénzekb?l. A hazai kulturális közintézmények helyzetének ismeretében bicskanyitogató a 600 ezer forintot meghaladó havi telefonköltség, és az is, hogy havonta közel 400 ezer forintot költenének irodaszerekre. Gyengébb idegzet? közgy?jteményi dolgozók pedig egyszer?en csukják be a szemüket, és ne olvassák el, hogy az épület biztonságára, a több száz milliós biztonsági beruházás után, évente negyvenmillió forintot költ el a TH. Ez az öszszeg, valamint a kisfogház m?ködtetésére szánt húszmillió forint ismét csak azt a benyomást kelti a kívülállóban, mintha az intézmény vezet?i egyre kevésbé tudnák elválasztani napjaink valóságát a múzeumban megidézett múlttól. (Lehet, hogy ez is egyfajta foglalkozási ártalom?)
Figyelemreméltó, hogy ebben az évben összesen közel 35 millió forintot kívánnak fordítani azokra a sokszorosított A4-es ismertet? lapokra, amelyeket az egyes termekbe betérve vehet magához a látogató. Számításaim szerint ez azt jelenti, hogyha ebben az évben is körülbelül annyian keresik fel az intézményt, mint tavaly, akkor minden egyes látogató kb. 40 oldalnyi ismertet?t vehetne magához, jóllehet ennyi kiállítóterem nincs is az épületben. Azt pedig, hogy egy több mint kétmilliárd forintért létrehozott múzeumban miért kell még az átadás évében 12 millió forintot karbantartásra, hatmilliót épületfelújításra és alig egy év után húszmilliót eszközpótlásra költeni, ugyancsak nehéz elképzelni. Mint ahogy rendkívül gazdag fantáziára van szükség annak megértéséhez is, hogy egy, a magyar történelemmel foglalkozó múzeum miért költ többet fordításra (ötmillió forint) és jogdíjakra (2,5 millió forint), mint egy átlagos könyvkiadó. És tartsanak bár k?szív?nek, mégsem hatódom meg a tényt?l, hogy "az igazgató asszony a saját kocsiján jár", ugyanis ez a világ legtermészetesebb dolga. Szerintem amióta Magyarországon a szocializmus véget ért, a múzeumigazgatók - ha nem villamossal - akkor saját kocsijukkal járnak a munkahelyükre.
Az az állítás pedig, hogy a Pet? Iván által javasolt támogatáscsökkentés ellehetetleníti az intézmény m?ködését, még az intézmény vezet?i által összeállított költségvetést alapul véve sem felel meg a valóságnak. Egy kicsit kevesebb telefonálgatással, némileg takarékosabb papírfelhasználással, a takarítási költségek egyszeri elszámolásával és a vásárlási láz némi csökkentésével b?ven megtakarítható az az összeg, amely a m?ködtetés költségei, valamint a támogatás és a jegybevétel összege között mutatkozik. És meggy?z?désem szerint még ekkor is minden más hasonló közintézménnyel összehasonlítva fejedelmi körülmények között m?ködne a múzeum. Az id?szaki kiállításokhoz, valamint a kutatásokhoz szükséges fedezetet pedig, másokhoz hasonlóan, pályázatok útján kellene megszerezni. Csodálkozom, hogy ez a lehet?ség most nem jutott az igazgató aszszony eszébe, hiszen négy évvel ezel?tt még éppen ? ajánlgatta vehemensen ezt a megoldást néhány, nyilván egyebek között az ? intenciói alapján padlóra küldött társintézmény vezet?jének, és egy gúnyos mosoly kíséretében akkor azt sem felejtette el hozzátenni, hogy mostantól nála van a kassza kulcsa.
A válaszlevél írója úgy véli, a termekben elhelyezett "terminálokat nem tudtam rendeltetésszer?en használni". Nos, én megpróbáltam! Ráadásul nem háttérinformációkat kerestem, hanem csupán azt szerettem volna megtudni, hogy ki az a több száz áldozat, akiknek neve a Könnyek termében a falra van írva, minthogy "él?"-ben ezt nem lehet végignézni. Ám ugyanúgy hiába kerestem ezt a névsort a terminálon, mint azt, hogy kiknek a fényképei borítják az áldozatok falát. Jóllehet ennyit, meggy?z?désem szerint, feltétlenül megérdemelnének a terror áldozatai.
Ami az intézményben folyó "magas színvonalú szakmai munkát" illeti, err?l maga a levél is sokat elárul. Az igazgató asszony úgy gondolja, hogy egy múzeum úgy m?ködik, hogy a kiállított muzeális tárgyaknak kell önmagukról bebizonyítaniuk, hogy kicsodák, micsodák is ?k valójában. Ebben az esetben, ha például egy ókori hüll? csontváza alá a muzeológus azt találná írná, hogy "íme, a mamut", akkor ez a felirat mindaddig - tehát mindörökké - ott maradna, amíg a hüll? vagy rokonai be nem bizonyítják a muzeológusoknak a tévedést. Ám míg egy hüll?t mamutnak titulálni szakmai hiba, addig egy ártatlan embert a nyilvánosság el?tt meghurcolni, gyilkossá nyilvánítani legalább annyira erkölcsi, mint amennyire szakmai gyalázat. És ebb?l az intézmény vezet?i érzékelhet?en még mindig nem értenek semmit!
Hasonlóan árulkodó a másik állításom "cáfolata" is. A válaszlevél szerint "Pet? László neve valóban két helyen is szerepel", fényképe azonban december el?tt nem volt a falon. Feltéve, de meg nem engedve ezen állítás igaz voltát, a helyzet még rosszabb. Ez ugyanis mindennél beszédesebben bizonyítja, hogy a tetteseket nem tetteik, hanem politikai koncepció szerint válogatták. Ellenkez? esetben ugyanis mindazoknak a neve ott kellene hogy szerepeljen legalább két helyen, akik valaha a Politikai Rendészeti Osztály, az ÁVO, az ÁVH, illetve a Honvéd Határ?rség tisztjeként szolgáltak. Ha pedig nincs ott mindenki, akkor vajon miért éppen Pet? László neve került a falra kétszer is? Arra az apró részletre pedig egyáltalán nem tér ki a magas szakmai színvonalú munkát irányító igazgató aszszony, hogy hogyan szoktak megbizonyosodni arról, hogy a postaládájukba pottyantott dokumentum valódi-e. Ám az általa leírt logika szerint a hibát majd akkor orvosolják, ha Pet? László beviszi saját fényképét az igazgató asszonynak, és hitelt érdeml?en bizonyítja, hogy azon a képen már valóban ? látható.
Egyáltalán, miféle történeti múzeum az, amely bár mindvégig a tettesek és áldozatok fogalmával operál, arról egyetlen szót sem mond, hogy milyen kritériumok alapján sorolnak valakit az egyik vagy a másik kategóriába. Különösen jogos követelmény lenne ez egy olyan korszak esetén, amikor a tettesek gyakran áldozatokká, az áldozatok pedig tettessé váltak. S hogy a tények helyett politikai koncepció dönt tettes és áldozat, élet és halál kérdésében, azt sok más egyéb között jól bizonyítja Rajk László példája is, akinek nevével a tetteseké között találkozhatunk, az áldozatoké között azonban nem. Mint ahogy az áldozatok közül gyakorlatilag mindenki kifelejt?dött, akit a "múzeum magas színvonalú szakmai munkát végz? munkatársai" baloldaliként tartanak számon. A tettesek között viszont egyetlenegy sem szerepel azok közül, akik tevékenyen részt vettek több mint hatszázezer magyar zsidó és nem zsidó állampolgár deportálásában.
Nem igaz, hogy a Terror Háza az áldozatoknak kíván emléket állítani, mint ahogy nem igaz az sem, hogy a XX. századi gyilkos diktatúrák természetét kívánja megmutatni. Létrehozásának igazi célja, hogy egy aktuális politikai koncepció mentén történelmi ítél?székként döntsön b?nösök és b?ntelenek, tettesek és áldozatok kérdésében. Nemcsak a tényeket nem tartja tiszteletben, hanem az emberi lét végs? kérdéseit sem. Éppen úgy, mint ahogyan a bemutatni szándékozott diktatúrák tették.
Utóirat: Ha pedig már ilyen levelez? viszonyba keveredtem a TH vezet?ivel, kérem, hogy alkalomadtán tájékoztassák a polgárokat arról, hogy mekkora összeggel járult hozzá Orbán Viktor, Schmidt Mária, Várhegyi Attila és Szájer József a múzeum építéséhez. Abból ugyanis, hogy a bejáratnál márványtáblába vésték e támogatók nevét, nem gondolhatok másra, mint hogy ?k néhányan jelent?sebb öszszeggel járultak hozzá az intézmény megvalósításához, mint az adófizet? állampolgárok, akikr?l nem esik szó. Vásárhelyi Mária
Na akkor ahogy ígértem Vásárhelyi Mária válasza a pénteki ÉS-ben:
Nem haragszom, csak felfordul a gyomrom
Rossz helyr?l, rossz számokat idéztem, állítják a Terror Háza (TH) vezet?i, minthogy az intézmény által készített 2002-es költségvetési tervezetet hiteles forrásként kezeltem, ahelyett, hogy "vettem volna a fáradtságot" és megnézem a TH honlapján az intézmény által készített 2003-as költségvetési tervezetet, amelyet december 28-án hoztak nyilvánosságra [El?zmények: Vásárhelyi Mária: Az igazgató asszony hazudik, ÉS, jan. 3.; Fodor Gyöngyvér: Az újságíró asszony haragszik, ÉS, jan. 10. - a szerk.]. Ezzel a megállapítással nemcsak az a probléma, hogy az általam 2002. december 27-én leadott cikkhez nehezen tudtam volna felhasználni a december 28-án nyilvánosságra hozott adatokat, hanem legf?képpen az, hogy a 2002-es költségvetési tervezet nyilvánvalóan éppen annyira hiteles vagy hiteltelen dokumentum, mint a 2003-as költségvetési tervezet. A kifogásolt cikkben egyébként mindvégig tervezett kiadásokról írtam, éppen azért, mert eszem ágában sem volt félrevezetni az olvasót. Amikor azonban a 2002-es tervezet hitelességét kétségbe vonják az intézmény vezet?i, akkor saját szavahihet?ségüket kérd?jelezik meg. Persze értem én, hogy miért avultak el az alig 10 hónappal korábban leírt adatok; azért, mert mindkét tervezet összeállításakor politikai számítások vezették a készít?k kezét. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy mindkett? úgy készült, hogy el?bb kitalálták, hogy milyen összeg? támogatást kérnek, és ehhez igazították az egyes tételeket. Az els? tervezet esetében ez már abból egyértelm?en kit?nik, hogy például a b?vös 9,840 millió Ft nem kevesebb, mint öt tétel mellett szerepel a tervben; fillérre pontosan ezt az összeget tervezték kiküldetésre, könyvbeszerzésre, formaruhára, informatikai beruházásra és m?tárgyvásárlásra. S, hogy a tervezet fikció volt, azt bizonyítja, hogy amint ezt maguk az intézmény vezet?i is meger?sítik, a tervezetben foglaltak és a megvalósult tények köszön?viszonyban sincsenek egymással. Ezt azonban nem nekem vagy Szabó Zoltán szocialista képvisel?nek kellene felróni, hanem a dokumentum készít?inek. Mi kívülállók ugyanis csak hozott anyagból dolgozhatunk, és bár elismerésre méltó, hogy maguk az illetékesek figyelmeztetnek arra, hogy a t?lük kapott információt más forrásból is ellen?rizni kellett volna, fájdalom, erre nem volt lehet?ség.
A 2002-es, nyilvánvalóan rendkívül hevenyészetten összeállított tervezet - ismereteim szerint - annak a szerz?désnek a mellékleteként szolgált, amelyet az el?z? kormány a két választási forduló között kötött a TH-t m?ködtet? közalapítvánnyal, és amelyben valójában már az új kormány kontójára kötelezettséget vállalt arra, hogy a költségvetés évente 330 millió forinttal támogatja az intézmény m?ködését. Az internetre most feltett 2003-as tervezet elkészítését pedig nyilván a TH költségvetése körül kirobbant vita indokolta. A két tervezet összevetése azonban csaknem lehetetlen, mivel a kiadási tételek között alig-alig lelhet? fel egybeesés. Azokon a pontokon azonban, ahol mégis van lehet?ség az összehasonlításra, számos furcsaságra bukkanhatunk. Vajon hogyan lehetséges, hogy a 2002-ben hárommillió forintosra tervezett víz- és szennyvízdíj 2003-ban hatodára, 500 ezer forintra apadt. Csak nem akarják kiszárítani a Terror Házát? És mi lehet a magyarázata, hogy bár az elmúlt évben csak 10 hónapon keresztül m?ködött az intézmény, szemben az idei 12 hónapos nyitva tartással, a tervezett energiaköltségek mégis négymillió forinttal magasabbak voltak az el?z? évi tervezetben, mint az ez éviben? Vaj'h mi lehet az oka, hogy míg 2002-ben közel ötmillió forintot terveztek kifizetni gépkocsiparkoló-használatra, addig ebben az évben egyáltalán nincs szükség ilyesmire? És hová t?ntek azok a járm?vek, amelyek fenntartása ugyancsak közel ötmilliós kiadásként szerepelt az el?z? évi tervezetben? Ugyancsak meglep?, hogy míg 2002-ben úgy tervezték, hogy több mint négymillió (!) forintot fog felemészteni az internet használata, addig ebben az évben ilyen tétel egyáltalán nem szerepel a költségvetésben. Több szempontból is mulatságos a mindkét évre betervezett kilencmillió forintos könyvesbolti árubeszerzés cím? tétel. Egyrészt azért, mert tudnivaló, hogy a könyveket a könyvesboltok az esetek dönt? többségében bizományba veszik át, és csak értékesítésük után kell kifizetni ezeket, mégpedig oly módon, hogy maga a keresked? is jelent?s hasznot realizál, kiváltképp, ha az üzlet rezsijét nem a könyvek eladásából kell fedezni. Ehhez persze arra van szükség, hogy eladható könyveket árusítsanak a könyvesboltban. Ám aki járt valaha a TH könyvesboltjában, az szemrevételezhette a finoman szólva szegényes, háztáji jelleg? választékot. A polcokon - néhány, a korszakkal foglalkozó tudományos, ismeretterjeszt? m? mellett - végeérhetetlen sorokban kígyóznak az intézmény vezet?inek, a kuratórium tagjainak, valamint közismert széls?jobboldali publicistáknak a m?vei, van olyan kiadvány, amelynek példányai több sort betöltenek. Az igazi haszonélvez?i mindennek persze a kiadók - els?sorban a Kairosz -, hiszen ez az eljárás lényegét tekintve nem egyéb, mint magánkiadók burkolt támogatása közpénzekb?l. A hazai kulturális közintézmények helyzetének ismeretében bicskanyitogató a 600 ezer forintot meghaladó havi telefonköltség, és az is, hogy havonta közel 400 ezer forintot költenének irodaszerekre. Gyengébb idegzet? közgy?jteményi dolgozók pedig egyszer?en csukják be a szemüket, és ne olvassák el, hogy az épület biztonságára, a több száz milliós biztonsági beruházás után, évente negyvenmillió forintot költ el a TH. Ez az öszszeg, valamint a kisfogház m?ködtetésére szánt húszmillió forint ismét csak azt a benyomást kelti a kívülállóban, mintha az intézmény vezet?i egyre kevésbé tudnák elválasztani napjaink valóságát a múzeumban megidézett múlttól. (Lehet, hogy ez is egyfajta foglalkozási ártalom?)
Figyelemreméltó, hogy ebben az évben összesen közel 35 millió forintot kívánnak fordítani azokra a sokszorosított A4-es ismertet? lapokra, amelyeket az egyes termekbe betérve vehet magához a látogató. Számításaim szerint ez azt jelenti, hogyha ebben az évben is körülbelül annyian keresik fel az intézményt, mint tavaly, akkor minden egyes látogató kb. 40 oldalnyi ismertet?t vehetne magához, jóllehet ennyi kiállítóterem nincs is az épületben. Azt pedig, hogy egy több mint kétmilliárd forintért létrehozott múzeumban miért kell még az átadás évében 12 millió forintot karbantartásra, hatmilliót épületfelújításra és alig egy év után húszmilliót eszközpótlásra költeni, ugyancsak nehéz elképzelni. Mint ahogy rendkívül gazdag fantáziára van szükség annak megértéséhez is, hogy egy, a magyar történelemmel foglalkozó múzeum miért költ többet fordításra (ötmillió forint) és jogdíjakra (2,5 millió forint), mint egy átlagos könyvkiadó. És tartsanak bár k?szív?nek, mégsem hatódom meg a tényt?l, hogy "az igazgató asszony a saját kocsiján jár", ugyanis ez a világ legtermészetesebb dolga. Szerintem amióta Magyarországon a szocializmus véget ért, a múzeumigazgatók - ha nem villamossal - akkor saját kocsijukkal járnak a munkahelyükre.
Az az állítás pedig, hogy a Pet? Iván által javasolt támogatáscsökkentés ellehetetleníti az intézmény m?ködését, még az intézmény vezet?i által összeállított költségvetést alapul véve sem felel meg a valóságnak. Egy kicsit kevesebb telefonálgatással, némileg takarékosabb papírfelhasználással, a takarítási költségek egyszeri elszámolásával és a vásárlási láz némi csökkentésével b?ven megtakarítható az az összeg, amely a m?ködtetés költségei, valamint a támogatás és a jegybevétel összege között mutatkozik. És meggy?z?désem szerint még ekkor is minden más hasonló közintézménnyel összehasonlítva fejedelmi körülmények között m?ködne a múzeum. Az id?szaki kiállításokhoz, valamint a kutatásokhoz szükséges fedezetet pedig, másokhoz hasonlóan, pályázatok útján kellene megszerezni. Csodálkozom, hogy ez a lehet?ség most nem jutott az igazgató aszszony eszébe, hiszen négy évvel ezel?tt még éppen ? ajánlgatta vehemensen ezt a megoldást néhány, nyilván egyebek között az ? intenciói alapján padlóra küldött társintézmény vezet?jének, és egy gúnyos mosoly kíséretében akkor azt sem felejtette el hozzátenni, hogy mostantól nála van a kassza kulcsa.
A válaszlevél írója úgy véli, a termekben elhelyezett "terminálokat nem tudtam rendeltetésszer?en használni". Nos, én megpróbáltam! Ráadásul nem háttérinformációkat kerestem, hanem csupán azt szerettem volna megtudni, hogy ki az a több száz áldozat, akiknek neve a Könnyek termében a falra van írva, minthogy "él?"-ben ezt nem lehet végignézni. Ám ugyanúgy hiába kerestem ezt a névsort a terminálon, mint azt, hogy kiknek a fényképei borítják az áldozatok falát. Jóllehet ennyit, meggy?z?désem szerint, feltétlenül megérdemelnének a terror áldozatai.
Ami az intézményben folyó "magas színvonalú szakmai munkát" illeti, err?l maga a levél is sokat elárul. Az igazgató asszony úgy gondolja, hogy egy múzeum úgy m?ködik, hogy a kiállított muzeális tárgyaknak kell önmagukról bebizonyítaniuk, hogy kicsodák, micsodák is ?k valójában. Ebben az esetben, ha például egy ókori hüll? csontváza alá a muzeológus azt találná írná, hogy "íme, a mamut", akkor ez a felirat mindaddig - tehát mindörökké - ott maradna, amíg a hüll? vagy rokonai be nem bizonyítják a muzeológusoknak a tévedést. Ám míg egy hüll?t mamutnak titulálni szakmai hiba, addig egy ártatlan embert a nyilvánosság el?tt meghurcolni, gyilkossá nyilvánítani legalább annyira erkölcsi, mint amennyire szakmai gyalázat. És ebb?l az intézmény vezet?i érzékelhet?en még mindig nem értenek semmit!
Hasonlóan árulkodó a másik állításom "cáfolata" is. A válaszlevél szerint "Pet? László neve valóban két helyen is szerepel", fényképe azonban december el?tt nem volt a falon. Feltéve, de meg nem engedve ezen állítás igaz voltát, a helyzet még rosszabb. Ez ugyanis mindennél beszédesebben bizonyítja, hogy a tetteseket nem tetteik, hanem politikai koncepció szerint válogatták. Ellenkez? esetben ugyanis mindazoknak a neve ott kellene hogy szerepeljen legalább két helyen, akik valaha a Politikai Rendészeti Osztály, az ÁVO, az ÁVH, illetve a Honvéd Határ?rség tisztjeként szolgáltak. Ha pedig nincs ott mindenki, akkor vajon miért éppen Pet? László neve került a falra kétszer is? Arra az apró részletre pedig egyáltalán nem tér ki a magas szakmai színvonalú munkát irányító igazgató aszszony, hogy hogyan szoktak megbizonyosodni arról, hogy a postaládájukba pottyantott dokumentum valódi-e. Ám az általa leírt logika szerint a hibát majd akkor orvosolják, ha Pet? László beviszi saját fényképét az igazgató asszonynak, és hitelt érdeml?en bizonyítja, hogy azon a képen már valóban ? látható.
Egyáltalán, miféle történeti múzeum az, amely bár mindvégig a tettesek és áldozatok fogalmával operál, arról egyetlen szót sem mond, hogy milyen kritériumok alapján sorolnak valakit az egyik vagy a másik kategóriába. Különösen jogos követelmény lenne ez egy olyan korszak esetén, amikor a tettesek gyakran áldozatokká, az áldozatok pedig tettessé váltak. S hogy a tények helyett politikai koncepció dönt tettes és áldozat, élet és halál kérdésében, azt sok más egyéb között jól bizonyítja Rajk László példája is, akinek nevével a tetteseké között találkozhatunk, az áldozatoké között azonban nem. Mint ahogy az áldozatok közül gyakorlatilag mindenki kifelejt?dött, akit a "múzeum magas színvonalú szakmai munkát végz? munkatársai" baloldaliként tartanak számon. A tettesek között viszont egyetlenegy sem szerepel azok közül, akik tevékenyen részt vettek több mint hatszázezer magyar zsidó és nem zsidó állampolgár deportálásában.
Nem igaz, hogy a Terror Háza az áldozatoknak kíván emléket állítani, mint ahogy nem igaz az sem, hogy a XX. századi gyilkos diktatúrák természetét kívánja megmutatni. Létrehozásának igazi célja, hogy egy aktuális politikai koncepció mentén történelmi ítél?székként döntsön b?nösök és b?ntelenek, tettesek és áldozatok kérdésében. Nemcsak a tényeket nem tartja tiszteletben, hanem az emberi lét végs? kérdéseit sem. Éppen úgy, mint ahogyan a bemutatni szándékozott diktatúrák tették.
Utóirat: Ha pedig már ilyen levelez? viszonyba keveredtem a TH vezet?ivel, kérem, hogy alkalomadtán tájékoztassák a polgárokat arról, hogy mekkora összeggel járult hozzá Orbán Viktor, Schmidt Mária, Várhegyi Attila és Szájer József a múzeum építéséhez. Abból ugyanis, hogy a bejáratnál márványtáblába vésték e támogatók nevét, nem gondolhatok másra, mint hogy ?k néhányan jelent?sebb öszszeggel járultak hozzá az intézmény megvalósításához, mint az adófizet? állampolgárok, akikr?l nem esik szó. Vásárhelyi Mária
Számolni teccik tudni nagypapi, vagy már a hamut is mamunak? december 27. péntek, 28-29 szombat-vasárnap és láss csodát közben még szilveszter is, hogy mik vannak... nem szlveszter éjjel volt lapzárta, ezek a libsik...
komolytalan vagy, egyes leülhecc...
Ki mondta, hogy ö nem ismerte fel az apját? vagy a brossurádban ezt írták?
Vásárhelyi azt mondta, hogy Petö László nem ismert rá saját magára a képen, máskor egyeztess a demográfiai központtal, tudod, ahol Deutsch kicsit lebertinus módon értelmezi a ´Jel´ utasításait a három gyerekre...
A mai ÉS-benmegjelent a topiknyitó Vásárhelyi Mária cikkre írt TH válaszra történt Vásárhelyi Mária reflektálás, és abban gyakorlatilga ugyanazt erösiti meg amit gyanítottam, december 28-ig nem volt semmiféle új költségvetése a TH-nak, de szemére hányják, hogy nem az alapján írta a cikkét, holott ö azt december 27-én leadta...
A bevételt letagadó költségvetés alapján készült a szerz?dés néhány nappal a Medgyessy kormány beiktatása elött, 1 milliárd 3 évre jó nem?
És Schmidt Mária folyamatosan és szemrebbenés nélkül hazudik azóta is...
Találtam egy nagyon érdekes ciket a mai népszabadság hétvége mellékletében, amely valóban megvilágitja, hogy mi is az az izé, ami ott éktelenkedik az Andrássy úton, vursli az az eccerü lelkületü pógároknak, olyasmi mint a szakállas nö sátra, kb. ugyanolyan szinten és kivizelezéssel és szellemi elödei is ide predesztinálták, hisz itt müködött az elöde:
Egy spektákulum
NSZ • 2003. január 18. • Szerz?: Kovács Ákos
Fényes Márton mutatványos múzeuma (Városliget, vursli, 1930-as évek
A hazai néprajztudomány és m?vel?déstörténet egyik sajnálatos mulasztása, hogy a városi népélet, a városi néprajz módszeres kutatását – nemzeti m?vel?désünk nagy kárára – nem tartotta feladatának. Így történhetett, hogy a XIX. századi alkalmi látványosságok is kívül estek érdekl?dési körén.
Pedig ha valaki fellapozza a korabeli lapokat, meglep?dve tapasztalhatja, hogy e témával kapcsolatban mennyi érdekes és mára szinte teljesen elfeledett néprajzi, m?vel?déstörténeti anyag található.
Kiderül, hogy azok az alkalmi látványosságok, amelyeket reformkori utazóink közül Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi Miklós, Szemere Bertalan nyugat-európai utazásai során nemcsak megcsodált, de útinaplóiban részletesen le is írt, rövidesen Magyarországon is megjelentek.
Az „aljasabb” (alacsony származású, szegény) nép nemcsak Londonban, vagy Párizsban, hanem Pest-Budán is sokféle „spectaculomot”, opticai mutatványt” ismert, és a kozmorámától, a myriorámáig, a diaforámától a diorámáig, a panorámától a némaképletekig, a Fata Morgana néven ismert ködfátyolképekt?l a négerfalunak is nevezett panoptikumokig a legkülönböz?bb látványosságokkal múlatta az id?t.
Fényes Márton kiállításának egy részlete
A panoptikumokról egyébként elég sok történeti anyag maradt fenn. Így pontosan tudjuk, hogy Magyarországon az els? ilyen jelleg? m?intézetet Fényes Márton az Andrássy (akkor még Sugár) út 69. szám alatt, a M?csarnok régi épületében alapította. A Plastikon, vagy ahogy a tulajdonos nevezte „boncztani, élettani, m?vészeti és tudományos múzeum”, a „m?vészet és tudomány korszellemének megfelel?lég” 1880-tól kezdve m?ködött.
Néhány évtizeddel korábban már hol a Hétválasztók tánctermében, hol az Úri utcai Pyrker-házban külföldi mutatványosok rövid ideig viasz-báb-galléria néven életnagyságú viaszalakokat állítottak ki.
Fényes m?intézete aktuális politikai eseményeket (az angol–búr háború) épp úgy bemutatott, mint híres képz?m?vészeti alkotásokat. Ez utóbbiak közül Munkácsynak a Krisztus keresztre feszítése cím? képe volt a legnevezetesebb, amelyet kilenc életnagyságú, mozgatható, vagy ahogy a korabeli plakátok írták „önm?köd?” viaszalakkal keltettek életre. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy ennek a valószín?leg számos m?vészi fogyatékosságot magán visel?, ám egyfajta sajátos bájjal mégiscsak rendelkez? „nagy mechanikai m?alakzatnak” a középkori passiójátékokban szerepl?, szintén mozgatható Krisztus-szobrok lehettek az el?zményei. Egy ilyen kisebb gyerek nagyságú, zsineggel mozgatott bábút a l?csei Szent Jakab-templom oltára mögött is ?riztek.)
Fényes – f?leg a századforduló táján – a „b?n és a büntetés” világát is igyekezett bemutatni. Múzeumában ekkor már olyan vért?l csöpög?, az emberi kínszenvedést a legnaturalistább eszközökkel ábrázoló jelenetekkel is szembe találhatták magukat a látogatók, mint a „Saját b?réb?l szíjhasítás”, a „Karjánál felakasztott n?” stb.
Részlet a Terror Háza múzeum kiállításából (kép: Rédei Ferenc)
Az Andrássy úti múzeum, akárcsak az ugyanebben az id?ben m?köd? többi „spektákulom” jó néhány évig igen népszer? volt. Népszer?ségét egyrészt annak köszönhette, hogy mint a tömegmédia kezdetleges ?se kétségtelenül tájékoztatta a látogatókat az egyes aktuális társadalmi, politikai és m?vészeti eseményekr?l. Másrészt annak, hogy eközben a személyes jelenlét illúzióját is keltette bennük, hiszen – a kiállítóterembe lépve – úgy érezhették, hogy maguk is nagy „nagy id?k”, véres és kegyetlen események tanúi, s?t részesei.
Ezt a kétségkívül felkavaró emocionális hatást a rendez?k a valóság és a képzelet összemosásával, a kett?t elválasztó határvonal megszüntetésével igyekeztek elérni. Leggyakrabban úgy, hogy elegyítették a fantázia és realitás elemeit és a viaszbábukkal megrendezett szcénákhoz, a színházi kellékhez hasonlóan használati tárgyakat és eszközöket, bútorokat, sz?nyegeket, korh? ruhákat, vagy, mint a „b?n és büntetés” világának bemutatásánál is történt, kegyetlen kínzószerszámokat is felhasználtak.
A nagyobb hatás kedvéért az egyes jeleneteket természetes és mesterséges fényforrásokkal világították meg, de igen er?s zaj- és hanghatásokat is alkalmaztak. S?t, mint a Munkácsy-képnél láttuk, a viaszbábukat mozgatással igyekeztek „megeleveníteni”. Más szavakkal és röviden: a múzeumlátogatókban minden eszközzel az érzéki csalódást igyekezték felkelteni.
A sokféle technikai fogás közül külön is ki kell emelni a panopticon (a görög: minden látó) elvet. Azt az optikai leleményt, amely Jeremy Bentham (1748–1832) angol gazdaságfilozófus nevéhez f?z?dött, és amely után a különböz? viaszalakokat bemutató „tárak”, így Fényes múzeuma is kapták a nevüket.
Bentham panopticon elvének voltaképpen egy általa tervezett, speciális kör alakú épület volt az alapja, amely a felügyelet láthatatlan gyakorlásának (különösen a börtönökben aktuális) problémáját oldotta meg. Fényes múzeumánál ez úgy érvényesült, hogy a látogató egy nagy, centrális elrendezés? terembe lépve, központi helyzete folytán egyszerre láthatott „mindent”.
Fényes m?intézetének sikerében az is közrejátszott, hogy az ideiglenesen m?köd? viasz-báb-galériákhoz hasonlóan, nála is képmutogatók dolgozhattak. A szcénák el?tt ?k magyarázták el a különböz? jelenetek cselekményét, és ?k fogalmazták meg azt a morális tanulságot is, amelyet a néz?knek a moritatot (a gyilkos tettet) ábrázoló kép láttán, megfogva ezzel a sokfelé figyel? népeket, le kellett sz?rniük.
Az Andrássy úti múzeum látogatottsága azonban részben a tömegtájékoztatásban betöltött kezdetleges szerepe, részben a mozgókép gyors térhódítása következtében igen gyorsan csökkent. A bajt az is fokozta, hogy a f?város az ilyen és ehhez hasonló, az „aljasabb nép” szórakozását szolgáló látványosságokat a Budapest egyik nevezetességének számító Andrássy útról a városligeti vursliba „szám?zte”.
Természetesen Fényes továbbra is mindent megtett azért, hogy a múzeum a „fürge, képes világújság” szerepét be tudja tölteni. A mozgóképpel azonban nem tudta felvenni a versenyt. Hiába mutatta be annak az államférfinak, tudniillik a kormányzónak egész alakos viaszszobrát, akinek „áldásos országlása rendet teremtett a vesztett világháború és a forradalmaktól megtépázott országban, csonka hazánkat talpra állította, er?s nemzeti hadsereget szervezett és országunk területét gyarapította, mi pedig rajongva szeretjük bölcs vezérünket”, a múzeum látogatóinak száma továbbra is rohamosan csökkent.
A vursliban, a Mutatványos tér 24. szám alatt m?köd? Plasticon azonban még így is szerencsésnek számított. Legalábbis abból a szempontból, hogy a második világháborús bombázások idején épületét nem érte kár. S?t, 1949-ben, mint azt a korabeli lapok is megírták, még új bemutatót is tartottak benne.
Fehér köpenyében, csontkeretes szemüvegében az „auschwitzi f?hóhért”, dr. Mengelét is kiállították... Kevés sikerrel. A Plasticon, meg a többi, hozzá hasonló múzeum fölött ugyanis, akkor legalábbis úgy t?nt, végleg lejárt az id?...
Miközben Fényes Márton múzeuma el?tt a látogatók hosszan kanyargó sorokban türelmesen várakoztak, hogy a f?város legújabb látványosságának helyet adó épületbe be tudjanak jutni, a szemközti oldalon, a Sugár út 74. számú (1885 után Andrássy út 60.) ház el?tt éppen egy kis ünnepség zajlott. Feszty Adolf, a nevezetes Haris bazár (1875–77), valamint a Pesti lóversenypálya (1880) épít?je ugyanis most adta át Fischer és Sonnenberg tulajdonosok részére az általa tervezett háromemeletes lakóházat.
Az ünnepségen természetesen megjelent Schubert és Eisch épít?mester is, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy ezt a nem különösképpen jelent?s épületet impozáns tompa sarokhomlokzata miatt mind a mai napig számon tartja a hazai építészettörténet.
De számon tartja a pesti folklór is. Amikor ugyanis 1937-t?l a tompa sarokboltozatra a Velük megyünk! Vesszen Trianon! felirat, valamint a Duce és a Führer képmása került, az épületet, részben a nyilasok zöld szín? inge, részben pedig az ugyanilyen szín?re festett nyilvános vizeldék miatt, Zöldháznak nevezték el.
Neve kés?bb a pesti folklórban Andrássy út 60-ra változott. Nagyjából abban az id?ben, amikor az ÁVÓ az egyik Jászai Mari téri épületet lefoglalta, és ezért a tér az Ávómária nevet kapta. (Lásd Zolnay–Gedényi: A régi Budapest a fattyúnyelvben)
Az 1937-t?l 1945-ig nyilaskeresztes H?ség Háza, 1945-t?l 1956-ig ÁVH-s székházzá lett lakóház transzfigurációja, úgy t?nik, ma sem fejez?dött be, hiszen az épület ma a Terror Háza nevet viseli, és a tudományos intézmény feladata az, hogy emléket állítson a nyilas és a kommunista terror áldozatainak.
Úgy t?nik, hogy minderre igény is van, hiszen az épület el?tt nap nap után hoszszan kanyargó sorok kígyóznak. Legalább olyan hosszan, mint egykor, ama másik, az Andrássy út páratlan oldalán lév? múzeum el?tt. Egyébként az új múzeum igen sok vonatkozásban hasonlít is a régire. Például abban, hogy m?tárgyak, történeti dokumentumok helyett sok esetben bútorokat, használati tárgyakat, sz?nyegeket, korh? ruhákat stb., röviden színházi kellékeket, kulisszákat használnak. Kulisszák vannak például az Ellenállás termében, ahol néhány meghatározatlan fotón kívül, mindössze három dobogóra helyezett asztal és szék látható. Kuliszszákból épült fel a Beszolgáltatás terem, ahol 10 ezer darab „1 kg. sertészsír” feliratot visel? szilikonlapból építettek labirintusrendszert.
Kulissza szerepe van az ’50-es évek termében megépített ünnepi emelvénynek és az ugyanitt látható, a marxizmus–leninizmus alapítóinak és „legjobb magyar tanítványának” arcképét torz perspektívában ábrázoló festményeknek, a Felekezetek termében látható hangszóróknak, a félig a földbe süllyesztett hatalmas keresztnek, a Gulág teremben, a szovjet munkatáborok térképét ábrázoló sz?nyegnek (!).
Szinte kizárólag kulisszákkal rendezték be a Szovjet tanácsadók szobáját és az Igazságszolgáltatás termét. Abban a vonatkozásban is hasonlít az új múzeum a régire, hogy bábu alakjában az él? ember (Szálasi Ferenc) is helyet kap a kiállításon (Nyilas terem). De abban is, hogy a múzeumlátogatókat ezúttal is er?s fény, -hang- és zajhatások érik. A minden teremben felhangzó komor hangulatú zenei aláfestésen kívül a Ver?szobából szabálytalan id?közben csöpög? vízcseppek, máshonnan viszont tompa puffanások, ütések, vagy a zajló Duna hangját (Nyilas terem) hallja a látogató. Megegyezik a két múzeum abban is, hogy A kép-mutogató cím?, sokáig a kapcsos könyvében rejtegetett balladájában Arany János által megénekelt és Fényes panoptikumában fontos szerepet betölt? vásári mesterség képvisel?i a Terror Házában is ott vannak. Annyiban, amennyiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói ismertetik meg a látogatókat a kiállítóteremben bemutatott szcénákkal, ?k mutogatják meg, és magyarázzák el az egyes jelentek mondanivalóját. Az ’50-es évek termében például azt, hogy „Rajk László megérdemelte, hogy kivégezzék, mert t?zzel, vassal irtott mindenkit!” és hogy: „Mindenkinél otthon volt egy Sztálin-kép – vagy szobor, hogy ha jönnek, akkor meg tudják mutatni...”
A Pincebörtönhöz érve viszont azt magyarázzák el, hogy az emberi testnek savban történ? megsemmisítését els?sorban azért nem alkalmazták a házban, mert „a sav utántöltése nem volt biztonságos és kellemes feladat”.
További hasonlóság, hogy a Bentham-féle panopticonelvet, Fényes Márton termeihez hasonlóan a Terror Háza múzeumban is alkalmazzák (Nyilas terem, Átöltözés terme). Ugyanez a panopticonelv érvényesül a Mindennapi élet (Hétköznapi kommunizmus) termében és a második emeleti folyosón is, ahonnan a látogatók az átriumot, benne a terror áldozatairól készült 3500 darab úgynevezett rabosított fotóval és a T–54-es harckocsival, egyszerre tudják átfogni tekintetükkel. Hosszan sorolhatnánk még azokat a közös tartalmi és formai jegyeket, amelyek a két múzeumot összekötik, és amelyek mind azt bizonyítják, hogy a „szobor formájúvá lett épület” ahogy az itt dolgozók a Terror Házát nevezik, meg az Andrássy út páratlan oldalán egykor üzemelt Fényes Márton-féle múzeum lényegében ugyanazon, tudniillik a valóság és a képzelet összemosását, és a kett?t elválasztó határvonal megszüntetését célzó elv szerint m?ködik.
Nem arra törekszik, hogy a látogatót az eléje tárt új, el?zetesen tudományosan feldolgozott dokumentumok alapján, az általa addig föl nem ismert történelmi összefüggések megértésére késztesse. Annál kevésbé, mert a Terror Háza múzeum nem látogatóik eszére és értelmére, hanem különböz? technikai „b?vészmutatványokkal” ösztöneire, zsigereire próbál hatni.
Újbóli, immár a város szívében történ? feltámadását voltaképpen az el?z? kormány politikai akaratának köszönheti. Ez ismerte ugyanis fel igen jó érzékkel, az efféle attrakciók, „nézedelmek” tömegekre gyakorolt hatását, s állította a két diktatúrát torz arányokkal bemutató vásári látványosságot saját politikai céljainak szolgálatába. Nagyjából ennyi az, amit err?l – az auschwitzi „f?hóhér” helyett immár az egykori „nemzetvezet?t” kiállító – a XIX. században oly népszer?, fél évszázada feledésbe merült, napjainkban viszont újra életre keltett spektákulumról érdemes volt elmondani.
