Először a gyerekekről…
Őket nem hagyhatjuk semmiképpen, őrájuk kell nagyon figyelnünk a következő napokban, hetekben, hónapokban – amelyek nem fognak összeállani négy évvé, mert nincsen kőbe vésve semmi sem. Ó, bizony nincsen, és sokszor fogunk nagyot kérdezni, nyomatékosan, határozottan, szigorúan, két és fél millióan, ha kell. De addig, addig a gyerekek legyenek az elsők.
A gyönyörű szép gimnazisták a térről, a Millenárisról, kokárdával a mellükön, nemzetiszín zászlókba burkolva, amelynek fehérjébe beleírták: Erdély; s azt is: Felvidék.
S akkor azt mondta a lelki szegény, hogy ő tízmillió magyar miniszterelnöke akar lenni. Akkor a gimnazisták zendítettek rá a székely himnuszra.
Hát ilyesféle pillanatokért érdemes élni.
Ilyesféle pillanatai nincsenek a másik Magyarországnak.
És mindent el fognak követni, hogy nekünk se legyenek eztán… A szabad demokraták vezetője (neveket mostantól majd ritkábban írunk le, mentális okokból) azt tartotta fontosnak leszögezni mindjárt az elején, hogy senki sem kérdőjelezheti meg a parlamentbe kerültek legitimitását. Azt nem is. Ám nem véletlenül mondta ezt az az ember. Mert ő már tudja, mire készül. Alig, éppenhogy, vigaszágon parlamentbe jutva tárcákat fog követelni. Kulcspozíciókat. Belügyminiszterséget, oktatásügyet.
Erre pedig nincs legitimációjuk öt és fél százalékkal.
De akarják, nagyon – s mert nélkülük nem megy, hát meg is fogják kapni.
Iskolát, oktatást, lelkeket akarnak. S mindjárt az elején el akarják majd törölni a történelemérettségit. Egyszer már majdnem megtették. Most sem fognak tétovázni. Történelemérettségi nem kell. Hagyomány nem kell. Nemzet és nemzeti büszkeség nem kell. Történelem helyett ismeretterjesztést akarnak majd a másságról. Mi pedig kimondjuk végre jó hangosan: eddig és ne tovább! Kimondjuk, hogy elég volt a másságból – mert nincsen ostobább, hazugabb, idiótább pótcselekvés a másság kultuszánál.
Kimondjuk majd, két és fél millióan, ha kell. És gyerekeink eztán sem a borzasztó főváros félhomályos buzibárjaiba fognak járni, hanem a madarasi Hargitára.
A gyerekeket nem adjuk.
Soha többé.
Eltemetjük végre az ostoba 1968-at, a pocakot eresztett hülye gurukat – minden-nap elvégezzük magunkban a kicsi nemzeti forradalmat (ahogy elvégzi végre a lassan magához térő, jobbra tolódó Európa is, Le Pen most pofozott fel benneteket, másság- rajongók!), és kitűzzük a nemzetiszín kokárdát a lelkünkre, és ott marad az most már örökre, ha belefeketedtek is!
Igen, másodszor a lelkünkről…
Eztán jönnek a derűsebb napok, és olvassunk sok-sok Márait.
„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: csak a lelke.
Ez a legrégibb, igen, az egyetlen igazság, melyet az ember értelme megismert és föltétlen igaznak elfogadott. Az idő, a tapasztalás, az érzékelés és a tűnődés nem változtatta meg ezt az igazságot. Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan. Nem sértheti meg senki, nem veheti el tőlünk senki a lelkünk fölött gyakorlott hatalmat, nincs az a zsarnok, nincs az a társadalmi rendszer, természeti törvény, mely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. Ez a szabadság föltétlen. S ehhez a szabadsághoz odamérve minden más szabadság, melyet a társadalom, a hatalom és a pénz adhat nekünk, töredékes és viszonylagos.”
Együtt vagyunk.
És a lelkünk összeér.
S ezzel sem tudnak mit kezdeni – soha többé. Sokáig, nagyon sokáig hittük, hogy egyedül vagyunk. Kevesen vagyunk. Hogy jobb, ha hallgatunk.
Nem hallgatunk. A csöndnek, megalázottságnak vége. Jussanak eszünkbe mindig az arisztokraták – akiket ezek és ezeknek a szülei deportáltak, kitelepítettek, elhurcoltak, megnyomorítottak. Soha nem sírtak, vagy ha mégis, hát titokban, s mikor a legszörnyűbb volt minden, mikor elviselhetetlen volt a létezés, akkor kiült arcukra valami földöntúli derű. Azt a derűt, azt kell most megőriznünk, nekünk, arisztokratáknak. Polgároknak és gazdáknak. Tanulóknak és öregeknek. Apáknak és fiúknak.
Nekünk, akiknek van vesztenivalónk.
Nekünk, akik tovább látunk a tokaszalonnánál. Nekünk, akik tudjuk, hogy a jövő tizenötmillió magyar felemelkedése lesz, kell legyen. Magyarország következő lehetséges miniszterelnöke így fogalmazott a minap tévében: „Azért kell a gyenge forint, mert az ÓCSÍTJA az importot…”
Most ez a világ jön.
Most majd forintot gyöngítünk és „ócsítunk”. S a Kádár-Magyarországnak pállott szaga még az orrunkat is „tisztíccsa”… Hát ehhez kell most sok derű. És sok-sok Márai:
„Vannak buta emberek, akik egyszerűen környezetük áldozatai. Ezeket sajnálni kell. De az igazi butaság meglehetősen ritka, s annál veszélyesebb és reménytelenebb. Az ember természettől értelmes lény. Az igaz, a sötét, a reménytelen butaságot olyan érdeklődéssel kell szemlélni, mint valamilyen ősi és félelmetes természeti tüneményt, mint a kétfejű bornyút, mint a természet egy torz, érthetetlen ötletét, melynek – szó szerint – semmiféle értelme nincsen. Az igazi butaság feloldhatatlan. Mi hiányzik az ilyen ember lelkében és testében? A Szentlélek vagy bizonyos nedvek, mirigytermékek? A jód? A nemi hormon? Nem tudjuk pontosan. De amit tudnunk kell, hogy az igazi butákat minden módon tanácsos kerülni, feltűnés nélkül védekezni kell ellenük. Ne akard meggyőzni az ilyeneket, mert nem jóindulatúak. A kedves, szegény hülyék jóindulatúak; a buta ember rosszindulatú. A hülyék Isten szegény gyermekei; a buták a pokol szövetségesei. A végzet ők, el kell viselni.”
Hát nem gyönyörű, drága, drága barátaim, kicsi ideig derűvel és méltósággal elviselni?… Úgy, hogy a lelkünk, a szabadságunk a miénk, s mieink a gyerekek, s tudjuk, hogy nagyon-nagyon sokan vagyunk… A minap a disznóarcú „médiaszemélyiség”, a szemüveges azt mondta, hogy Orbán Viktor neki nem miniszterelnöke.
Mi ilyet nem mondunk.
A lelki szegény, az „ócsító” miniszterelnökünk lesz nekünk is. S majd szégyelljük magunk miatta. Majd elviseljük.
De: „Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj, ahová az élet állított, végezd kötelességed, és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz, a déli szigeteken sem. De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz.”
Ezt is Márai mondta. A mester. Figyeljünk őrá, mindig…
Az történt, hogy egy büdös, állott vízű, sima tükrű, hullámtalan medence volt évtizedeken át Magyarország. Egy igazi brűgölő. Aztán jött egy csapat fiatalember, és friss, hideg, levegővel, oxigénnel teli vizet engedett a brűgölőbe, beugrottak és úszni kezdtek. És mondták, gyertek, ússzatok velünk, mert különben elgémberedünk, elálmosodunk, és elalszunk talán örökre. A jobbik Magyarország úszni kezdett.
A másik Magyarország meg dühösen morgott maga elé, és zavarta, hogy fröcskölnek, mozognak – hogy fölkavarják a büdösséget.
A brűgölő foglyai most visszavágtak.
Utoljára, legutoljára.
Az idő és a természet megfellebbezhetetlen törvényei mind-mind velünk vannak.
S a brűgölő foglyai nem is voltak elegen. Egyedül nem sikerült nekik. Mert kevesebben vannak, már most. Segítségre szorultak, a hajdani „rendszerváltók” segítségére.
„Az emberi perben, amikor csak lehet, felmentő ítéletet hozni. Csak akkor nem, ha a vádlottat lassan és hidegen kitervelt árulás bűnében találod bűnösnek.
A gyilkosnak is hamarább bocsátani meg, mint az árulónak. A gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, s egész sorsával fizet érette. A gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és érthetetlen törvény szerint. A gyilkos legtöbbször bitóra megy. De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz. Aki egyszer elárult – férfi vagy nő, mindegy –, annak számára nincs többé vizsga, mentség, feloldozás. Száműzzed életedből. Részvét nélkül nézzed sorsát. Közösségben és magánéletben ő az utolsó ember, nincs mentség számára.”
Figyeljünk a mesterre mindig…
A lázadó ifjúság most a jobboldalon van.
Mert elég volt a másságból, az internacionalizmusból, a globalizációból, a hamburgerkultúrából, a surmókból, az „ócsítókból”, a virsliujjúakból, a nejlonzoknisokból, a porcogós médiasztárokból és az egész gennyes médiából; elég a modernitásból és a posztmodernből, a nagyvárosi slumokból; a beszélni képtelenekből, a hazudozókból, a tízmilliózókból, a tisztességtelenségben megőszültekből, a hiányos fogsorú, sátáni vigyorú pártfőemberekből; elég volt…
A lázadó ifjúság most a jobboldalon van.
És itt is marad.
Most a nemzet jön, most a haza jön.
És végül a megbékélésről.
Mert az nem lesz.
Igen, a gyűlölködők csak akkor győzhetnek, ha mi is gyűlölünk.
Hát nem gyűlölünk.
De a haragot tartsuk melegen.
Most ki-ki, és fekete vagy fehér.
Nincs megbékélés.
Nem lesz Megbocsátás Háza. Meg se próbáljátok. Mert akkor odamegyünk, és majd kérdezünk. Keményen és kíméletlenül kérdezni fogunk, két és fél millióan, ha kell.
A zsidók azt mondják: mondd el fiaidnak!
Mi azt mondtuk: csitt, csak ne beszéljünk róla, nehogy baj legyen.
Ennek is vége van.
Elmondjuk fiainknak.
Soha többé nem fogtok elbújni álszent dumák mögé, a megbocsátás hamis prófétáinak háta mögé, médiátok hazugságai mögé.
Most ki-ki, és fekete vagy fehér. A nyakatokon leszünk. Vért fogtok izzadni.
És nincsen kőbe vésve semmi sem.
Derűsebb napok jönnek, drága barátaim. És nem kívánnék magamnak olyan ellenzéket, mint mi leszünk. Nem 1994 van, hanem győztünk, mi vagyunk a legerősebbek – csak ők alakítanak kormányt.
Mindent megpróbálnak majd, hogy elhallgattassanak. És nem fog nekik sikerülni. Ti, a jobbik Magyarország nem fogja megengedni nekik.
Fizessetek elő a Magyar Nemzetre, minél többen. És a Demokratára is. És ha kell, hát kiadjuk majd írásban a pénteki Sajtóklubot, és járjuk az országot.
És ha szólunk, akkor gyertek el majd mindannyian.
Mert nincs mitől félnünk.
„Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, és ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Figyeljünk nagyon Máraira…
És olvassunk még sok Hamvas Bélát. És Szabó Dezsőt, a kiközösítettet. És járjuk be a régi Magyarországot.
Mondom: vigyük föl gyerekeinket a madarasi Hargitára.
Együtt vagyunk, erősek vagyunk, okosak vagyunk – legyőzhetetlenek vagyunk.
Miénk a jövő.
A jövő elkezdődött.
Most kezdődött el.
Most történt meg a lelkekben a rendszerváltás.
Ettől félnek.
S jó, ha félnek végre egy kicsit.
Mert most a haza jön végre.
„Te hallgass hazádra.
Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”
