Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett minden a hírre, s megállt: valami ős "Legyen!" a "Ne legyen!"- t mondta ki, bár, zokogva, még csak a nevedet, aztán pár szó, még az is leplezett, s robbanni kezdtek eresztékei szívnek-anyagnak, s törni-porlani- párologni percek s évezredek; s végűl a tény: villámok s éjszakák gyúltak-fúltak-haltak egymáson át, s menekűlt, vitt belőlem a világ: visz ma is, visz: ott vagyok teveled, nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled, és minden egyre érthetetlenebb.
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Édes emléked, mintha szigetek rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, már megszületik valahol a térben a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, talán nem is azokat szereted, inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem legtöbbször); a nyugalom rejteget legárulóbban, legjátékosabban, mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban volt részünk legkevésbé! Száz alakban jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi: fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki... (Csak nem szabad egészen odanézni!)
Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyült és oszolt.
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben: szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
– Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! – és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanúl
álltam ott a dermedező
csöndben… És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat
és megindultam és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész uton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.
Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.
„Anyuka, kit temetnek el?”
– kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,
hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt senki se.
„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja
gyorsan és nevetett.
„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
és most már elaludt.
Nem tudtalak megtartani. Sirodban kétszáz nap roncsol már azóta, hogy kioltottad fájó öntudatod: kétszáz napja nem voltam a karodban, s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam, szöktél előlem? Búcsúd én vagyok, az is, akihez szólok, s válaszod, s a rémes éj, s ami most még soron van s amit jó lett volna kerűlni. Jaj, de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar a sötét csöndet, az jól eltakar! Te sem tudsz megtartani, még te se! Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete két külön útnak szét a semmibe.
Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod. - Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok, aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen, mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok más halál voltak, azok a napok, haragos hetek, órák! - Mind a ketten romboltuk egymást. - Én, én, tégedet! - S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett, te engem csak magaddal: odalett veled minden örömöm. - Tudom, érzem, siratlak is már, túlvilági férjem! - Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!
Idegeidben azt a lobbanást, tudod, melyiket, a villámcsapást, amely megolvasztott, megvakitott, s egy percre csillagokig tágitott, s az utat közben, mely lángként sodort, és mind jót, ami előtte volt, s az utózengést, mely oly lankatag zsongatta még ájult tagjaidat, mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, testedben azt az édes robbanást, azt a legfőbb, közös pillanatot, melynek nevet még semmi sem adott, hacsaknem vallás, s amelyben velem együtt haltál-születtél, gyermekem, mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, mondd, édes, azt a percet, s társait (ne is szólj, elég ajkad mosolya) - el tudnád felejteni valaha?
Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt lesve alázatosan? Fut az idő, és ami él, annak mind igaza van. Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy gyűlölet közelít-e felém? Ha mindig csak megértek, hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond szövevényben lenni szál; megérteni és tisztelni az őrt s vele fájni, ha fáj! Aki bírta, rég kibogozta magát s megy tőrök közt és tőrökön át. Ketten vagyunk, én és a világ, ketrecben a rab, mint neki ő, magamnak én vagyok a fontos.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab! Hol járt, ki látta a halat, hogyha a háló megmaradt sértetlenűl? Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely nem osztozik: álmodjuk hát, ha még lehet, az Egynek álmait!
Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami - valóság?- rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
-vagy előtte-olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
Ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.
Ahogy repül az élet, évre év,
egyre kevésbbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényitett.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.
Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról. Dalolva mentem és torkom nem unta még az országút fáradtságos énekét. - Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő édesítette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálni tanított... Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak egyenlő távolokból. Majd,l ombos hegyek közt, még szebben tündökölt a sokalakú élet. A Nap barátja voltam; ő kísért el estig, s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok aludtak a tavakban. Lepihentem én is s a föld s a fű íze ereimbe ivódott. Fenyegető szemek szikráztak a bozótban, de nem féltem, tudtam: a vén kutya vigyáz rám, belefúrja szemét az állandó sötétbe s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet :
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számra, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen :
édes neved betölti szívemet,
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Fagyöngy, örökzöld szomoruság, dicsekszik veled a havas ág, veled remél és emlékezik: látja új lombját s a tavalyit! Üzent a tavasz, hogy jön megint, és kezd a lélek mozdulni, mint a rügy a dermedt kéreg alatt: érzi az első napsugarat, szétnéz s a halálos téli napok után már az is öröme, hogy mint az örökzöld fagyöngyöt az ág, élőnek látja a bánatát.
Mint nyomorult proli az elrobogó
nagyúr után,
úgy néztem utánad,
üdvözűlve és megalázva.
Egy pillanat volt az egész,
arra sem elég,
hogy tested felé
ugorjon véremből a vágy,
arra sem,
hogy igazán megláthassam
mindenható szépségedet:
egy pillanat volt az egész
s utána értelmetlenül
néztem a semmibe,
mint a sebesült, aki érzi
buggyanó vére melegét,
de még nem tudja,
honnan s hol érte golyó:
– egy pillanat volt az egész
s most mégis vezekelni kéne,
káromkodni, dühöngeni,
tiporni, ölni,
téged, magamat,
mindent,
mert ez az egy pillanat is
elég volt,
hogy gondolatban
megtegyek minden
becstelenséget kedvedért.
Mikor láttátok? Nem jár már közénk.
Miket szeret most? A várost, a fényt.
Az embereket? Azt csak hiszi. De
titeket, felhők? - Nincs ránk ideje.
S rátok, tücskök? Opera kell neki!
Sajtó, tudsz róla? Hogy bolseviki.
Lélek, te mit? Tisztuló tüzeket.
Hivatal? Nős, albérlő, egy gyerek.
Pénz, ismered? Kit? Hogy hívják? Ugyan!
Pletyka, te? Frakkja s száz viszonya van.
Festő? Mongol-arc, haja barna, lóg.
Pincér? Bal kettő: pohár vize volt.
Szívébe táj mélyre mi hasitott?
Én: Tátra; Tenger; Mi: Dolomitok!
S mit mondtok rá ti, kritikusai?
Jó; rossz; képtelen; őrült; mesteri.
Ész? Szárnyas hit. Szív? Istentagadó.
S te, Csillag? Mégis miközénk való!
Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért uj fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
ugy megteltem e friss zsivajjal,
ugy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsesége,
hogy valami könnyü égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
ugy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenűl mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Hasznos esőt hoz a nyári vihar,
hasznos munkát végeznek a nagy
vas-állatok is, melyeket a
számító ész dob a világ
sineire,
de becstelen
kufár a szó, mely csak a léha
önzésnek hízeleg, és
haszontalan
gyermek a szellem,
ha testtelen káprázatok
szépségei felé mutat
s csak a szórakozást nemesíti.
Legyen a költő hasznos akarat.
Tisztelegjen a kéz előtt,
mely az élet ős igényeit
elégíti ki termékeivel
s mint a hétköznapok istene
mindennap újra megteremti
a lét föltételeit:
ez a kéz, a munka millió
keze, szent, szent, szent,
tisztelegjen előtte
a költő, s célja legyen a maga
munkáját testvérként e millió
kéz munkája mellé állitani.
Legyen a költő hasznos akarat,
éljen a földön, talpa alá
ezt adta a sors, ismerje meg
az anyag természetét, az erők
műhelyeit, legyen ő
az embernek fia, aki
szálla alá poklokra és
harmadnapra föltámadott:
poklokról szálljon fel az álmok
egébe, hogy amit
tapasztalataiból
megformál, valóság legyen
s gazdag legyen és hiteles.
Legyen a költő hasznos akarat,
az isten nyelve, az igazság
helytartója: a többi nép
csak érdeket ismer:
beszéljen ő érdektelenűl,
beszéljen az érdeke ellen,
beszéljen, mint a tudós, mint a szent,
és ha hite
így küldi harcba azért a
jobbért, amit a hatalom
nem tud s az egyén nem akar
kimondani: egyszerű szava
munka lesz és beszéde kard.
