Krónika-topik az egyik legnagyobb tudományos felfedezésről.
Az "Én nem tudom elfogadni a relativitáselméletet"-mondanivalójú szurkolókat kérjük a szomszédos pályákon drukkolni.
Let f(v) be a real valued function of the vector v. Then the derivative of f(v) with respect to v (or at v) is the vector defined through its dot product with any vector u being
for all vectors u. The above dot product yields a scalar, and if u is a unit vector gives the directional derivative of f at v, in the u direction.
Hoppá, ez mintha nem a gradiens lenne. (Ez inkább a gradiens "vetülete" egy adott irányban.)
>a gravitációs hullámokat lényegében a horizont mögötti behemót tömeg kelti.
Szóval nem mondhatjuk, hogy a horizont alól nem jönnek ki a gravitációs hillámok. Ott van a forrásuk.
#Az nem onnan egy pontból jön. Ez téves elképzelés. A mozgó tömeg ill. tömegek gravitációs közelteréből eredeztethető, tehát a dinamikai rendszer egészéből.
>Az meg egy érdekes kérdés, hogy van energiájuk.
#Lokálisan pszeudo formajellegű energiájuk és impulzusuk van. Pontosan még nem tudom, hogyan gravitál, de majd gondolkozok rajta. A kisugárzott fény gravitálása is hasonlóan érdekes probléma. Egy biztos, attól, hogy a rendszerben belül a megszokott energia(és impulzus)forma átalakul sugárzássá, a távolban nem változik meg a gravitációs erősség és forma, amit a rendszer egésze kelt. Távolhatás és összhatásváltozás nem lehetséges hirtelen. A tranziens elterjed, energia-impulzus nem vész el. Ki kell még gondolni a helyes részleteket.
>a gravitációs kullámok képesek ütközni, egymáson szóródni?
#Szerintem igen, valahogyan, valamennyire. Főleg, ha erősek. Ha gyengék, akkor lineárisan közelíthetőek, és aszerint nem.
Én eddig azt hittem, érted a relativitáselmélet alapvetését arról, hogy az egyidejűség rendszerfüggő. Így pl. az se abszolút érvényű, hogy az "eseményhorizonton áll az idő". Ez csak a távoli megfigyelők rendszerében igaz. Az eseményhorizonton éppen átzuhanó megfigyelő rendszerében nem. Abban mérve nem történik semmi különös dolog az eseményhorizonton, hasonlóan gyorsul tovább, mint előtte és utána, s közben egyre nagyobb árapály erők nyújtják. Az eseményhorizont csak egy koordinátaszingularitás.
A szökési sebesség nem csak a nyugalmi tömeggel rendelkező dolgokra vonatkozik, hanem például a fényre is, aminek nincs nyugalmi tömege. Történetesen éppen azért nem tudja elhagyni az eseményhorizontot, mert onnan 300.000km/sec lenne a szökési sebesség.
De érdekli. Ugyanúgy, mint a fényt. Hasonlóan retardált "potenciál" réván születik, és fénysebességgel terjed. Az erős gravitáció visszahúzza, és szerintem frekvenciában is (csak az esemény felpörgése ez utóbbit elfedi, felülmúlja). (Végül is a kb.100 Hz nem tűnik nagynak.)
Jó, akkor vezesd le, számold ki az egészet az összes részlettel együtt, és akkor szólj, ha készen vagy, csináltál egy tökéletesen helyes látványszimulációt is.
A frekvencia csökkenést csak blöfföltem a szökő fény esetének mintájára, de valszeg a gravitációs "hullámok" (amik az ottani erős gravitációnál nem is hullámok...) nem úgy viselkednek. És akkor lehet az nem csökken. De az eseményhorizont jelentése akkor is ugyanaz minden esetben.
Valójában akkor már egyáltalán nem két külön eseményhorizont lehet ott, amiken kölcsönösen áteshetne a másik fekete lyuk valamije, hanem a korábban különálló téridők egymásba gyúródnak.
Ha a két külön lyukra vonatkozó megoldások geometriájából próbálsz kiindulni, mindenképp bajba kerülsz,de ez nem valami fizikai paradoxon, hanem alkalmatlan fogalmak alkalmazásának következménye:
Min esne át? Az eseményhorizonton? Annak léte és holléte még csak nem is abszolút dolog. Hanem egyfajta koordinátaszingularitás, ami bizonyos vonatkoztatási rendszer szerint létezik, mások szerint meg nem létezik (akár a Föld É sarka). Ha az egyetlen pontba képzelt tömeg körüli téridőt egy végtelen távoli megfigyelő szerinti Schwarzschild koordinátákal írjuk le, abban lesz egy gömb alakú koordinátaszingularitás, de ha pl. Eddington-Finkelstein koordinátákkal, akkor meg nem is lesz.
És mi esne át? A másik lyuk tömege? De ilyen ott nem lehet, mert a tömegeket a centrális téridejű megoldásokban mindenhonnan kisöpörtünk, s egyetlen középponti valódi szingularitásba száműztük (különben nem is tudnánk megoldani az Einstein egyenletet). A valódi szingularitás meg a téridőnek azt a pontját jelenti, amiről már semmit se tudunk mondani, mert ott a megoldás végtelen értékeket vesz fel.
A fekete lyukak egymásba spirálozását nem lehet az egyszerű centrális téridők fogalmainak ennyire merev alkalmazásával elképzelni. Pláne nem kellene a tudás ilyen szintjéről ennyire kategorikus következtetéseket levonni: "Fuccs a holografikus elvnek." És ezzel ismét elérkeztünk arra a jól ismert pontra, ahol meguntam a hebrencs csapongásaidat.
A csúcspont minden ilyen esetnél az, amikor már elég közel van, tehát felgyorsultak a dolgok, de még annyira nem közel, hogy belassulna az ideérése a jeleknek. Végül az utóbbi győz számunkra, és ez hirtelen lecsengés. Ezt véled te bezuhanásnak, pedig számunkra kint csak felkenődés. Annyira béna vagy! Hagyd abba a fizikázást, mert egyre erőszakosabban akarod ránkerőltetni a hibâs meglátásaidat, pedig mi jól tudjuk, de mégis te akarsz folyton az okosabb lenni.
