Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
De mint tudjuk Ringo se volt pótolhatalan.../ Jimmy Nicol, Dear Prudence, Back in the USSR, Ballad of John and Yoko stb.../
Erről még eszembe jutott két dolog
Egyrészt, hogy Nicol idején Ringo alig két éve volt tag, valószínűleg úgy voltak vele, Ringo előtt is volt Beatles, a turné meg le van kötve, mi ez a 10 nap
Viszont azt nem tudnám elképzelni, hogy hasonló szituban George helyett is odaállítottak volna valakit: az ő beágyazottsága egyszerűen nagyobb volt: régi iskolatársuk volt, már 1958 óta velük zenélt nélküle soha nem volt Beatles.
(Ehhez képest, amikor 69 januárjában lelépett, Lennon egyből bedobta Clapton nevét, de szerintem ez inkább trollkodás volt: pontosan tudnia kellett, hogy Eric volt Harrison egyik legjobb barátja, sose lépne be a helyére, átmenetileg sem.)
Másrészt viszont ott van az is, hogy George lelépésekor se voltak szívbajosak: a Get Backhez azért Lennon írta meg a fő gitárszólamot, mert George nem volt ott de ettől még a munka nem állt meg: ugyanúgy, ahogy az általad említett három dal is elkészült Ringo nélkül.
Illetve a Ballad of John and Yoko azt is megmutatja, hogyha másként alakulnak a viszonyok (ne adj isten, Ringo nem jön vissza 68 nyarán, George pedig 69 januárjában), mint stúdiózenekar, a Beatles a Lennon-McCartney duóra redukálva is elműködött volna. Jól mutatja ezt, hogy nekem nem is tudom, mondjuk 15 évig fogalmam se volt róla, hogy a Ballad -ban csak John és Paul zenél és nem is volt hiányérzetem.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem volt George és Ringo meghatározó és alapvető fontosságú ahhoz, hogy a Beatles az legyen, ami lett.
De a sok szempontból összehasonlíthatatlan Rolling Stones példája is mutatja: a dalszerzőpárosra redukálva is működhet a dolog turnékkal és új lemezzel egyaránt.
A mai Stones csak a kétötöde annak a zenekarnak, mint ami az Aftermath-ot felvette 1966-ban és mégse kevesebb annyival, mint ez alapján gondolnánk: nagyon más volt a tavalyi lemezük, mint mondjuk az Aftermath, de csak hangulatban, hangzásban. Színvonalban egy nagyon jó Stones-lemez még akkor is, ha soha nem lesz hivatkozási alap vagy legendás státuszú.
És még valami: Ringónak az 1970 utáni karrierjét tekintve egyszerre áldás és átok az ex-Beatle-ség, de máshogy, mint a másik háromnak. Az ő szólólemezeit sose mérik a Beatles-hez egész egyszerűen azért, mert se énekesként, pláne szerzőként nem volt számottevő, amit ott nyújtott.
Ami mégis összemérhető, ott még jobban is jön ki (és ez csak róla mondható el): hát egy Back Off Boogaloo vagy It Dont Come Easy simán leiskolázza a Dont Pass Me By-t és az Octopus Gardent.
Az is biztos, hogy mindig lesz kiadó, ami megjelenteti a lemezeit: nem tud akkorát bukni, hogy ne érje meg még mindig valakinek. Illetve az a groteszk helyzet alakult ki mostanra, hogy annyira lecsökkentek a lemezeladások, hogy még a kitartó Ringo-keménymag (azon kevesek a Beatles rajongótáborában, akik még tőle is megvesznek mindig mindent) is elkezdett tényező lenni a listákon lehet, hogy Top 40-be nem kerül soha, de még a legutóbbi teljes lemeze is 12 országban volt eladási listán. Jobban és több listán szerepelt, mint mondjuk az 1978-ban megjelent Bad Boy.
Kis túlzással, minél kevesebb lemez fogy világszinten, annál komolyabb tényező, hogy Ringo lemezeiből hiába fogy kevés, de az a kevés minden körülmények között elfogy.
Átoknak viszont azért átok neki a Beatles-tagság, mert a világ legnagyobb zenekara után egész egyszerűen nem tehette meg, hogy beül dobolni valakinek (állandó tagként, nem vendégszereplésre gondolok). Lehet, hogy szerény ember, de az nem egó kérdése, hogy egy Beatles után az egyedüli továbblépés a szólókarrier lehetett.
Viszont milyen szólókarrierje lehet valakinek, aki saját bevallása szerint is elakad egy versszak és legfeljebb egy refrén megírása után, illetve hiába pötyög kicsit zongorán és fog le pár akkordot gitáron, ez nem az a szint, amire szüksége lenne, mint szerző-előadó. És mégis húszalbumos szólókarriert épített sok kis segítséggel csak hát azok a lemezek tényleg olyanok, amilyenek.
Valóban az 1973-as Ringo a legjobb köztük, de simán van tíz albuma is, amin semmi érdekes nem történik és rengeteg dala teljesen felcserélhető egymással.
El lehet hallgatni a Ringo-lemezeket: nem ízléstelenek, nem irritálóak, de nem is különösebben érdekes.
Úgy is mondhatnám, ritkán tűnik fel, hogy "na ez egy ex-Beatle!" (a másik háromnál azért sok az olyan pillanat, McCartney esetében még 2018-ban is felkaptam a fejem az Egypt Station két hosszú dalánál: "hú, Paulban azért még mindig ott van a zseni!" - a fénykora után ki tudja hány évtizeddel és ez óriási dolog. És biztos vagyok benne, hogy John és George esetében is ez lenne a helyzet. Időről időre ma is megcsillanna a zenéjükben a zsenialitás.)
Pár éve kibogarásztam magamnak egy cédényi szóló-Ringót, szívesen is hallgatom néha, de én ennyit találtam a Beatles utáni karrierjében. Az, hogy szólóban is Rock and Roll Hall of Fame-tag lett, az ő esetében szerintem 100%-ig a Beatles-tagságnak köszönhető. De ettől még ill. ezzel együtt is abszolút fenntartom, amit az előző posztomban írtam róla.
Ringo nemcsak a dobosuk volt, hanem mindhármuknak az a zenekarból, akit mindig nagyon szerettek, bármilyen viharos volt is épp a viszonyuk és szólóban is dolgoztak vele - pedig bárkit hívhattak volna és mégis neki szóltak.
A Yellow Submarine vagy a With A Little Help... emblematikus Beatles-dalok - de Ringo hangjával azok.
(A Honey Don't is vele szól jól.)
Úgy tudom, Liverpool legjobb dobosának tartották, amikor a Beatles felkérte. De persze egyrészt igen, egy másik jó dobossal is sikeresek lehettek volna. Másrészt viszont elképesztően ráérzett, mi szolgálja az adott dalt - ahogy a Drumeo is írja a cikkben.
És elég megnézni, ahogy a Revolution klipjében vagy a tetőkoncerten dobol. Erővel, érzéssel. Ász.
És szerintem méltatlan, Ringo minden legendássága és "a világ leghíresebb dobosa" titulus ellenére mennyire nincsen számon tartva: a szakma elismeri persze, de a laikus zenehallgatók sose őt emlegetik, hanem Bonhamet vagy Bakert, Moont, Copelandot. Ringót megmosolyogják egész egyszerűen azért mert ő sose fitogtatta a tudását, hanem a dalokat szolgálta a játéka.
Vagy mert a gombafej-korszakos "mosolyogva, fejet rázva dobolás" nem vagány, nem menő, mint egy Moon vagy egy Bonham? Ezért mondom, Revolution és rooftop: ott Ringo is baromi menő!
Ráadásul ő írta azokat a dobtémákat, amik a kedvenc dalainkban szólnak - hiába simulnak az összképbe, hiába nem jutnak eszedbe önmagukban, nem azért mert jellegtelenek vagy gyengék, hanem pont azért, mert annyira azt ütötte ami oda kellett, hogy szinte észre se veszed: magától értetődik - de érzék és fantázia kérdése ez a "magától értetődés".
Valószínűleg ha belelátnánk, hogy születtek meg a dalok, miket próbálgatott az egyes dalokhoz, mennyi idő alatt lett meg a végleges témákkal, többre tartanánk. Valahogy "adottnak vesszük" Ringót. De azért vesszük annak, mert el se tudnánk képzelni máshogy a dobot a dalaikban, de ennek nemcsak az az oka, hogy belénk ivódtak az évtizedek alatt, hanem az is, hogy Ringo az "észrevétlen dobzseni". Nem puffogtatott petárdákat, nem hypeolta magát - "csak" dobolt. És mai fejjel hajlamos az ember úgy nézni, hogy "semmi extra". Pedig nagyon is.
A néhai Cream zenészei magasan a legjobbak között voltak hangszertudásukat tekintve a világon.
Ugyanakkor a dobos és a basszusgitáros között mély ellentét volt, egyszer úgy összeverekedtek egy klubban,
hogy ha a szólógitáros nem választja szét őket, egyikük ott marad.
Clapton ironizált néha savanyúan a Beatlesre, "hogy serdülő lányok zenekara",
(miközben több 100 000 fiú énekelt Beatlest a liverpooli stadionban), valójában irigyelte a testvéri jellegű bandát, ami neki nem adatott meg. Csak a profi jazz zenészek mennek úgy koncertezni, hogy néha csak a helyszínen
találkoznak közvetlen az előadás előtt, majd utána szétszéledve mindenki megy a világ 3-4 tája felé.
Nem nagyon szoktam használni ilyen esetekben (feliratoknál) a "fordítás" kifejezést, mert eleve egy meglévőből indultam ki, a szinkronból emeltem át szövegeket, a neten lévő dalszövegeket is nézegettem stb. stb.
Legfeljebb az "összeállította" kifejezés lenne reális :)
Ha mégis ott a nevem, akkor legfeljebb a kifejezetten "saját invenció" miatt, pl. a Blue Meanies kifejezés új magyarítása vagy ilyesmik.
Ja igen, az időzítés mindig necces, én a YS és a MMT esetében is csak egy sima youtube-letöltéssel dolgoztam... :(
Jónak tűnik, bár épp csak belenéztem. Apróbb tördelési, időzítési beállításokkal lehet még javítani rajta, de ezek nem lényegesek. A dalszövegeket te fordítottad?
Ha van is emögött életrajzi vonatkozás, biztos, hogy többtényezős.
Lehet, hogy eleve melankolikus alkat.
Lehet, hogy rányomta a bélyegét a személyiségére a hosszas betegeskedéssel, ezért magányosan töltött időszak gyerekkorában (viszont ekkor kezdett el érdeklődni a dobolás iránt).
Lehet, hogy frusztrálta, hogy ő az új fiú a Beatlesben (mire '62-ben csatlakozott, John, Paul, George rengeteg minden közös zenekari élményen túl volt már - ezért Ringo akár érezhette mindig kicsit kívülállónak magát).
Az valószínűleg frusztrálta, hogy míg George is szépen kinőtte magát a Lennon-McCartney slágergyár-gőzhenger árnyékában, addig ő két dallal szállt be a közösbe és azok se lettek épp fénypontok.
Viszont a Beatles tőle lett A BEATLES: az utolsó hiányzó láncszem az ő dobolása volt - szerintem erről ő maga is gyakran megfeledkezett, annyira nem a dobon volt a hangsúly náluk.
Akinek olyan csaja van, mint Maureen Starkey, az inkább ne szomorkodjon. :D Szerintem toronymagasan a legjobb nője neki volt négyük közül (Pattie Boyd nekem túl cicababás volt) - legalábbis az én ízlésem szerint. :)
Bevallom (mégha nyilván idiótán hangzik is), én kicsit bele is zúgtam Maureen-be a Get Back sorozatot nézve.
Időtlen szépség: az ókori Egyiptomban ugyanúgy odalettek volna ezért a kinézetért, mint a '80-as években egy gót rockklubban (vagy egy rockklubban egyáltalán bármikor: ma is körülzsonganának egy ilyen csajt).
"Érdekes, hogy mindegyikük filmjük valahogy középpontba helyezte Ringót."
Még mindig Ringo.
Most néztem meg a Hard dayst (nem, nem először :), ebben Ringónak több fontos jelenete is van:
- egyedül bagózik a peronon, amikor odajön hozzá George, hogy megbeszéljék az Octopus's gardent és arról beszélnek, hogy Ringónak kisebbsége komplexusa van, és ezt aktívan kompenzálja, mármint hogy dobol...
- később Ringó egyedül ül a büfében és olvas (!), és a nagypapa a szemébe vágja, hogy unalmas élete van, vagyis, hogy nem is él igazán...
- ekkor kezd el egyedül lődörögni a folyóparton stb.
..... pár év múlva....
- a YS-ben Ringo jelenik meg, és azt mondja, hogy az ő élete milyen unalmas, Eleanor Rigbyé pörgősebb volt, mint az övé...
- merthogy az Eleanor Rigbyben az a sor, hogy "nézd a sok magányos embert" - Ringo hozzátétele a dalhoz...
Vajon van ebben valami "életrajzi momentum", vagy csak egy közhely, mint a "gyémántgyűrűk"...?
(Következő cikkünk: Paul tényleg rozmár volt???!!! Tartsanak velünk!)
Azt mostanában nyugodtan hanyagolhatod, mert nem dolgozom sem feliratozáson, sem máson. Nincs időm rá. De igen, az iTorrent-en megosztott MMT-ben is az általam fordított, bővített magyar felirat van.
Let It Be 4K HDR (szintén saját javított, bővített felirattal):
