Saliko, igazad van. Nem is recenziónak szántam... Amit írtam nem a konkrét műre vonatkozik, hisz valóban nem olvastam (de mindeképpen el fogom olvasni). De félek, hogy a mű elolvasása után sem változik véleményem... én általánosságban írtam, amit írtam.
Offtopic példaként:Becsülöm azt a magyar filmest(Pálfi György), aki a most hódító útjára induló Hukkle-t megalkotta. A semmiből valamit csinálni... tényleg valami.
Egy világméretű tragédiából valamit csinálni... na az is valami
Egyébként alig várom, hogy végre elolvashassam a könyvet, hisz ez lenne a minimum. Abban pedig már csak bízhatok, hogy kötelező olvasmány lesz egyszer minden középiskolában!
Mirage!
Kertész Imre művében az a nagyszerű, hogy a lehető legátlagosabb ember szemszögéből mondja el a Shoa irracionalitását. Van egy tizenhárom éves fiú, aki csókolózni tanul, járna iskolába, kihagyná a történelmet az életéből, de nem lehet. Nem Kovács Bélának hívják, és nem lakatos, egyébként megfelel az általad elvárt képnek. A történelem nagy mészárlásai, embertelenségei pedig épp azt teszik lehetetlenné, hogy valaki Kovács Béla legyen, akkor csak egy (tetovált) szám, egy kivégzendő, kitelepítendő zsidó, magyar, szlovák, német, orosz, stb.
Szóval érdemes elolvasni a könyvet recenzió előtt.
Nem mintha csökkentené a megérdemelt elismerés értékét, de ha jól hallottam 'HOLOCAUST témában írt művéért kapta... mit mondjak hálás téma... ha film lesz belőle, akkor talán még OSCAR-t is kaphat... vki...
Az élet apró jelentéktelen dolgairól maradandót és érdeklődésre számot tartót írni... na igen, ez már nehéz... Vagy alkotni egy új világot... néhány száz oldalba belesűríteni, hogy több millió ember fejében szülessen újjá ez sem egyszerű
(Tolkien)
Csernobil, Holocaust, Szudéta vidék, Észak-Vietnámi riportkönyv... már a téma fél siker... nem de bár?!
Kovács Béla lakatos életét ha vki úgy tudja ábrázolni, hogy egy igazi, valóban multikulturális környezetben is megállja a helyét, akkor emberünk tényleg tud valamit.
Ez senkit nem hoz lázba??? Na mindegy. Azért ünneplésképpen bemásolok ide egy verset.
Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Saliko feladványát passzolom... Nem 'tom!
Inkább folytatom a Mécs sorozatot;
ez is egy a túra közbeni monológjaim
közül.
Rohanás a tavaszban M.L. 1925
Ki tudja mióta? Talán ezer éve
fut a Sors autója az Éjbe velem...
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok, s a csodák özönét figyelem:
most ébred a föld, a halálszagú táj,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok,
maradoznak a völgyek, a várak, a múlt,
látok patakot, hidakat, suta tornyot,
pár perc: s feledés buta fátyola hullt
le mögém... Autóm ragyogón tova száll,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben,
dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb,
dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben
kikocog s veteget... Már zöldül a domb...
Dirigál: jön a szál s a vetésbe kuszál,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk falun át, hol a gyermek a sárban
játszik... Lakodalmasok éneke jő.
Kotló a tojásokon ül a kosárban.
- A Tavasz dirigál: s a gyerek, csibe nő,
pár perc: S öreges a pihés, pici szárny:
sietni, sietni, sietni muszáj!
Pár pillanat: és a menyecske örömmel
új életet etet a melle haván.
Fakadoznak a fákon szirmok özönnel,
jó volna megállni, leszállni talán,
szirmot simogatni... Hiába, ha fáj:
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, ragadó autóm tovavágtat,
felvillan egy emberi arc s tova vész...
Már hull a szirom... huzogatja a fákat
a gyümölcs... a mezőn a kalász feje kész...
Könyörülj autóm Vezetője, megállj!
- Sietni, sietni , sietni muszáj!
Rohanunk, fejemen felhőzik a gondom,
aratók dalait dudorássza a szél.
Kifutunk a Tavaszból! Túlnan a dombon
ott leskel a Nyár, meg az ősz, meg a Tél:
Te szörnyű sofőr, pár percre megállj!
- Sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk pihenéstelenül dübörögve,
öklömmel ütöm a Titok-vezetőt:
míg hátratekint vigyorogva, röhögve
a Halál... nevetése lidérc, temetők
szaga rajta, hadarva susogja a száj:
sietni, sietni, sietni muszáj!
Nagyapám kedvenc műsora volt a Czigány György vezette "Muzsikaszó délidőben" (ha pontosan emlékszem a címre). Nem ismerte a klasszikus zenét, gondolom a darabok egy része nem is tetszett neki, azt élvezte, hogy valaki mindig kitalálja, hogy mi hangzott el (s mivel mindig mindent kitaláltak, gyanítom, voltak beépített emberek). Legyen ez a vers is találós kérdés; ki a szerző?
(Fat kedvéért: nem Tandori)
Ősz
Szivárványló bánat
földre költözött.
Tarló őszre szállnak
birkanyáj ködök.
Dér dereng, halálos,
dermedt förgeteg
hódítja a várost,
erjedt földeket.
Már a tél villámlik
láthatatlanul.
hallgat a világ, míg
tavaszul tanul.
Kosztolányi Dezső
Lásd, kisfiam
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál
Nem működik a rendszer, a "Don Ottavio, son morta-t hallgatom a Don Giovanniból. Előkerült egy 1999-es naptáram, amelyben rábukkantam egy versre. Összevisza írásom miatt a versszakok tagolásáért nem vállalok felelősséget.
Federico Garcia Lorca
A fekete bú románca
Míg a kakas csákány-csőrrel
az éjből a hajnalt bontja
alászáll a sötét hegyről
búsan Soledad Montóya.
Meleg sárgaréz a teste,
csupa homály-szag és ló-szag.
Mellei a füstös üllők
nyögnek, nehéz dalt borongnak.
Soledad, kire vadászol,
ilyen korán kóborolva?
Akárkire vadásznék is,
nem kötném a te orrodra.
Vadászok én önmagamra,
örömömre, jobb sorsomra!
Soledad, a ló ha elfut
gyötri magát halálosra,
eléri a tengert végül,
temérdek víz besodorja!
Kár a tengert emlegetni,
a fekete bánat bokra
olajfák között is felnő,
lombja serken sátorosra.
Soledad, a bánat benned,
siralmasan bánatos vagy,
citromlevet sírsz, a könnyed
várakozó szádat mossa!
Nagy bánat bánt, bolond lettem,
sörényemet földre ontva
konyhától a kamoráig
forgok, mászok tébolyodva.
Ó, fekete kővé válok,
testem, ruhám beleborzad.
Jaj, a fehér gyolcsingeknek!
Jaj, ennek a pipacs-combnak!
Soledad, pacsirta-vízzel
mosd a tested, azv megóvja.
Hagyj a szivednek már békét,
békét, Soledad Montóya.
*
Mélyen lent a folyó mormol.
Felleg és levél a fodra.
Indás tökvirág a hajnalt
arany koszorúba fogja.
Cigánybánat, ó, te tiszta,
ó, az árvák eljajongnak.
Ó rejtőző medrű bánat,
bánata a hajnaloknak!
A legkedvencebb versem kovetkezik (ebedido, beirom).
Papp Tibor: Pogány istentisztelet
Tiszta az ünnepi tisztás
kard-hegye éles a hold
fákon lóg a sötétség
kör közepében a tűz
Zene zúg bőg / tűz ég puha tűz
vad zene zúg bőg / dob---
dob--- / dob dob dob zene
dob--- / kürt szól duda szól
síp szól duda szól / duda szól kürt szól
síp szól húr peng / bong zsong buja hang
bőgő zene búg / tűz ég puha tűz
harsona harsog / dob pergésben
ének kórus / zeng---
üst dob kong bong / peng---
kong peng kong pong / cseng---
síp szava siklik / s tűz ég fű közt
dobszó kürtszó / csík száll égig a
rozsdás égig / fölcsap csíkban a
füst--- / dob dob dob zene
üsd-- duda / dob dob dob duda
dob duda dob duda / üsd ---
---- / fut a lova fut a lova
dob tőr tánc tűz / tíz ---
dob tőr tánc tűz / tíz tűz tánc tőr
dob--- / dob---
dob dob dob zene / dob---
dob duda duda duda / dob---
dob dob dob dob / dob---
síp szava kürt szava / csattog a lópata
ordít a bömböl a / duda duda duda duda
síp szava kürt szava / duda duda duda duda
két kéz két kés / duda duda duda duda
két kupa négy kupa / duda duda duda duda
dob--- / dob tőr tánc tűz
tíz tűz tánc tőr / vér völgy víz vár
füst csík tűz csőr / dob---
dob dob dob zene / dob---
dob duda duda duda / dob duda dob duda
dob--- / ----
---- / ide oda fut a lova
tíz tíz tíz lova / csattog a lópata
futnak a vad pari / pák---
hívja a várja a / síp szava kürt szava
tíz tűz tánc tőr / vér völgy víz vár
füst csík tűz csőr / dob---
dob duda duda dob / dob---
szép szügye fényes-e / éles a kés hegye
szőre sötét feje / csupa hab csupa vér
fúj a szél köp a vér / míg a tőr szivet ér
síp szava kürt szava / duda duda dob duda
harsog a harsona / duda duda dob duda
tűzbe a lópata / bőr szaga bűzlik a
réten a nádas ö / lén...
hajlik az ünnepi táncos
táncol a kör közepén
föld víz nap hold föld
föld hold nap víz tűz
szél fák fű víz hal
tűz tánc fül láb kar
zöld szem két szem zöld
föld víz nap hold föld
tűzből futnak az árnyak
tűz közepéből a füst
hajlik az ünnepi táncos
szél fúj dob pereg üsd
dob dob dob duda / duda duda dob duda
dob zene dob dob / duda duda dob dob
duda--- / dob duda dob duda
dob zene zene dob / dob---
duda duda duda duda / dob duda dob duda
duda duda dob duda/ üsd---
Huh. Remelem, nem rontottam el. A - jelnel meg kell utni valami targyat.
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Szerintem, egy vers akkor jo ha amikor elolvasod ugyanazt erzed mint a kolto amikor irta. Azon belul a tartalom meg a forma mar csak a muveszet kelleke ,lenyeg hogy a gondolatot atadja neked.
Szeretem ezt a Szilágyi Domokos verset, és nem tartom komornak, nem riaszt. A jó versnek szerintem, csakúgy, mint a jó dudásnak - pokolra kell mennie, és meg kell mutatnia, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is létezik emberi, méltó megoldás. Ha lehet ehhez kapcsolódni, érdekelne a véleményetek.
S.
HÉTKÖZNAPOK
Az ünnep, az ünnep halandó,
Csak a hétköznap maradandó,
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-igéző és halálra-vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet - hogy e kényre, kedvre talált
lét - állítólag - csakis így szilárd.
Az ünnep, az ünnep halandó
Csak a hétköznap maradandó.
Szemhatár-tágító hétköznapok,
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.
Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok, jöünnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kisértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.
Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani - lélek se rebben -
lépést tartani szerelemben,
undorban, bájban, nyomorban félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.
Az őszhöz és a szülinapomhoz közeledve effajta
okosságok jutottak eszembe... folytatva a Mécs
László-s sorazatot.
Szénaboglya mellől M.L. 1947.
Boglya mellett ülök, nekivetve hátam.
Rétem kétharmadát immár lekaszáltam,
azaz kaszáltattam, fekete legények
s fehérek kaszáltak: nappalok és éjek.
Mögöttem illatos nagy emlék-boglya.
Ami szépet láttam, már a boglya foglya.
Amiért hevültem, aminek örültem:
idegyűlt illattá, csendé szenderülten.
Hátravan még a rét egyharmadnyi csücske.
Ideszorult éltem minden léha tücske,
hangos pilypalattya, részeg pacsirtája,
itt koncertez nyaram minden színskálája.
Elöl színnel, hanggal tobzódik az Élet,
hátul halálos csend. Megborzongok. Félek.
S a fehér és fekete legények kaszálnak,
suhognak a kaszák, soha meg nem állnak.
Gondolkozom, melyik pacsirta szól szebben:
az-é, mely él s épp most a rétről felrebben?
- Vagy az, mely testetlen vággyá finomultan
vércse-veszedelem nélkül ring a múltban?
Mi bájol el jobban: az az élő őz itt,
mely esténkint rétem füvén elidőzik,
- vagy az, amely régen megjelent előttem,
s nem remeg már többé, mert emlékké lőttem?
Melyik férfi-barát, asszony-testvér ejt szebb
révületbe: az-é, ki most nefelejtset
szed itt átmenőben - vagy az, kinek lelke
illatját imaként boglyámba lehelte?
Melyik virág-eszme hoz költőibb lázba:
az mely fél, hogy kasza, barom meggyalázza
- vagy az, melytől szépült magyar élet sátra?
S míg borzongva nézek előre és hátra:
fogy a rét, fogy a lét hátralevő csücske,
beleszorul éltem pilypalattya, tücske.
A titok-legények kaszálnak, fű serceg,
suhognak a kaszák, suhannak a percek.
