Egy külső munkán, egy faárugyárban összebarátkoztam egy pallérral, aki faggatott, honnan jöttem, mivel foglalkozom? Mikor mondtam neki, hogy egy nagy izzólámpagyárban voltam műszerész, hitetlenkedve nézett rám. - Ugyan ne hazudozz, nálatok még primitív pásztorkodás van. Mondd azt, hogy csikós, vagy gulyás voltál és mesélj a pusztáról, a lovakról, azt rögtön elhiszem, de az izzólámpagyárat, azt meséld, akinek akarod. - Jót kacagtam rajta, aztán a zubbonyzsebem aljáról előkotortam két-három otthoni fényképet. Csodálkozva bámulta őket és hosszan elgondolkodott.
KI tudja milyen körülménye között megha a bátyja,aztán idegeneken áll bosszút.
Gratulálok!
"Összebarátkoztam egy idősebb őrrel, Pierrel is, aki a néhány fős őrségünket irányította. Pierre elmesélte, mennyire utálja a németeket. A bátyját, aki francia tiszt volt, a németek megöltek. Pierre ezért bosszút esküdött. Még a háború kitörése előtt jelentkezett az idegenlégióba és Vietnamban, Saigonban szolgált. Az utolsó légiós éveit a Szaharában szolgálta le, ahol SS foglyokat őrzött. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megbosszulja a bátyja halálát. Módszeresen kínozta a rábízott foglyokat. Az SS-ek a genfi egyezményre hivatkozva tiltakoztak a bánásmód ellen és követelték, hogy vigye őket a táborparancsnok elé. Pierre felsorakoztatta a tiltakozókat, kikísérte őket a sivatagba és ott szitává lőtte a hőbörgő SS-eket. Erre lefokozták és leszerelték a légióból."
A tábort marokkói arab katonák őrizték. Bizonyos távolságokra több méter magas figyelőtornyokat ácsoltak. Az arabok ott kuksoltak egész éjjel. Bizonyára féltek, hogy valaki felmászik közülünk hozzájuk, hogy elvágjuk a torkukat. Ezért egész éjjel gurgulázó hangon, valami félelmetes, hátborzongató éneket énekeltek. Időnként, - ha a sötétben valami mozgást észleltek, - akkor egyszerűen közénk lőttek. Itt is, ott is felhangzott a sírás, a jajgatás. Először árkokat vájtunk a kemény, köves talajba, hogy védve legyünk a géppuskáktól, de az állandó esőzés miatt a gödrök alja hamar megtelt vízzel és lehetetlen volt odafeküdnünk. Ekkor találtuk ki azt, hogy még sokkal mélyebbre kell ásni és a gödör alja fölött néhány arasszal oldalra kell beásnunk. Ott már nem ért el sem golyó, sem esővíz
Érdekes,hogy a "nemesfranciák" milyen szeretettel adják át a táborok örzését a marokkói söpredék arab népségnek.
Ez a jelenségmost is megfigyelhető.
Hajléktalan otthonok, városi ingyenes tusolók, fürdők vannak a kezükbe adva, amit rendesen le is "cigányosítanak".
Ellopnakmindent amit lehet.
Antiszociális viszonyokat teremtenek.
Kipróbáltam.
Ha valaki meg akarja védeni őket, hát jöhet....Védje ha tudja.
Egy reggel nagyobb francia katonai csoport érkezett a táborba. Sorra olvasták az idegenlégióba önként jelentkezettek neveit, és százasával vezették el őket. Mi úgy tudtuk, hogy hizlaló táborba mennek. Közben Ferit is, engem is szólítottak, de nem mozdultunk. Mi már nem akartunk a légióba menni. Reménykedtünk a néhány kilónyi lisztben. Úgy éreztük, talán kibírjuk azt a szenvedést, koplalást, ami még reánk vár.
Egyik nap Mainzba kellett menetelnünk gyalog. Alig tettünk meg egy-két kilométert, soraink felbomlottak, a kiéhezett emberroncsok tántorogva vonszolták magukat az országút betonján. A francia fegyveres őrség két oldaltól körülvett bennünket és egyre gyorsabb menetelésre ösztökéltek. Többen ekkor már az országút árkában hevertek tehetetlenül. Kisebb falvakon vitt át az út, ahol az emberek, főleg az asszonyok kitódultak az út szélére. Mikor meglátták az elesettségünket, a rongyainkat, megérezték, hogy milyen rettenetesen büdösek és koszosok vagyunk, az asszonyok sírva fakadtak. Mi is együtt sírtunk velük. A francia katonák látták, ez így nem megy, betereltek bennünket egy barakkba, ahol hamarosan megjelentek a környék asszonyai. Nagy zománcozott vödrökkel hozták a frissen főtt, forró ételt, káposztafőzeléket, krumplifőzeléket, kelkáposztát, mi pedig egymáson átgázolva rohantunk és nyújtogattuk a csajkáinkat. Aki hozzájutott a főzelékhez, félrehúzódott és a betonon hasalva kanalazta a forró ételt. Mindenki degeszre ehette magát. Amikor a franciák elunták a pihenőt, vezényeltek, de pokoli volt az indulás. Mozdulni is alig tudtunk. Mindenkinek borzasztóan fájt a tele hasa. Az elsorvadt lábak is kegyetlenül fájtak. A sok szerencsétlen, aki hónapok óta nem evett, most képtelen volt tartani a székletét. Amerre elvonultunk, a nadrágszárunkon, a lábainkon csorgott végig a székletünk. Az országút perceken belül egyetlen hatalmas bűzlő, emberi ürüléktől latyakos úttá vált. Ezt a szégyent, ezt a megalázást! Európa, idejutottál? Ezt kellett megélnünk!
Ígybántak a francia őrök a magyar leventékkel. Arcpirító.
A tábor legelesettebbjei a 14-16 éves, fiatal leventék voltak, akiket a nyilasok ezerszámra hajszoltak ki a Dunántúlról Nyugatra. Velük katonaként már korábban találkozhattam a fronton. Ott teljesítettek szolgálatot, az első vonalban. A németek velük építtették ki a tábori telefonhálózatukat. A szerencsétlen gyerekek közül sokan megfagytak a szokatlanul kemény 1944-es tél hidegében. Mások ott haltak meg a felrobbantott szerelvények roncsai között. Néhány százan, akik élve úszták meg, a rettentő háborút, most itt koplaltak, éheztek, és haltak éhen. A német légierő egyenruhájába öltöztetett gyerekek naphosszat ott ácsorogtak a tábor legszélső karámja kerítése mellett, ahol odakinn a német parasztok arattak és a levágott termést cséplésre, szekereken vitték be a faluba. A gyerekek sírva könyörögtek, hogy dobjanak át nekik a kerítésen egy kéve gabonát. Amikor az egyik fiú kidobta a derékszíját, viszonzásul bedobtak neki egy kévével. A fiúk boldogan kicsépelték belőle a magokat, megpörkölték, és boldogan megették. A száraz magokra nagyon megszomjaztak, amire rengeteg vizet kellett inniuk. A száraz mag, és a rá megivott nagy mennyiségű víz megtette a magáét. Sorra felfúvódtak és kegyetlen hasfájás közepette, jajgatva fetrengtek a földön. Ezeknek a gyerekeknek akkor már hetek óta nem volt székletük. A korábban elfogyasztott étel maradéka már régen keményre zsugorodott a beleikben, és lezárta a normális bélműködés útját. Rémes üvöltések szakították meg az éjjeli csendet és nekünk tehetetlenül kellett szemlélnünk, hogy hogyan repednek elevenen szét, és halnak meg ezek a szerencsétlen, ártatlan áldozatok. Egész éjszaka, órákon át folyt a szörnyű üvöltözés, a jajgatás, a sírás. Aztán a borzalmas éjszakát követő napon a halottakat elvitték, a szalmát elégették, és szigorúan megtiltották, hogy pörkölt magot fogyasszunk. De enni természetesen ezután sem adtak.
„A francia őrökkel nem volt semmiféle közvetlen kapcsolatunk. Úgy őriztek bennünket, mint egy rossz pásztor a nyáját. Arra nagyon ügyeltek, hogy szigorúan együtt tartsák a foglyokat, de sem az étkeztetésről, sem az egészségügyi ellátásról nem gondoskodtak. Egy dolgot azért naponta ellenőriztek: időről időre fel kellett sorakoznunk, derékig meztelenre levetkőztettek bennünket és megnézték, vajon van-e közöttünk olyan, akinek a vércsoportjáról tetoválás van a hónaljában. A német SS alakulatoknál ugyanis mindenki tetovált volt és ennek ismeretében nem volt nehéz kideríteni, ki tartozott közéjük. Az SS volt tagjait pedig külön ketrecben, sokkal szigorúbban őrizték. A korábbi „változatos” és lassan már csaknem teljesen elfogadható, amerikai élelemellátás ekkor végképp megszűnt. Időnként kaptunk egy-egy zsák rohadt krumplit. Száz ember egy zsákkal. Tízen kaptunk egyetlen kenyeret, melynek feldarabolása és igazságos elosztása mindig veszekedésekkel, verekedésekkel járt. Minden parányi morzsának nagy értéke volt. Éreztem napról-napra, hogyan romlik az állapotom. Takarékoskodnom kellett az energiámmal, ezért igyekeztem minél kevesebbet mozogni, inkább csak heverésztem naphosszat. Ha felálltam, folytonosan szédültem. A vizet ismét benzinszállító tankautókkal hozták a táborba. Alig tudtunk inni a rendkívül büdös folyadékból.
A franciák nem közölték velünk a nagyvilág eseményeit. Fogalmunk sem volt arról, hogy a Távol-Keleten, Vietnamban, a gyarmatosító francia hadsereg ellen kitört a polgárháború. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy egy napon megjelentek közöttünk az Idegenlégió toborzó emberei és mindenféle ígéretekkel arra akartak rávenni bennünket, hogy jelentkezzünk a légióba. A legcsábítóbb a hizlaló tábor volt. Persze szó volt sok pénzről is, valamint, hogy lehet ám világot is látni, - nem itt rohadni ebben a kutya kegyetlen fogolytáborban. Rengetegen jelentkeztek. Feri barátom és én is ott álltunk a sorban, az összeíró asztalok előtt.
Talàn probàlkozz a Facebook-on. Van màr 2 csoport is: "franciaorszàgi magyarok" és MON- Magyarok Franciaorszàgban (vagy forditva, nem tudom màr). Ott rengeteg magyar van. :)
Bocs, ha cinikus hangulatban vagyok... Csak tàjékoztatàsul: én Lyonban lakom, de itt sem tudnék senkit elszàllàsolni (45 m2-en vagyunk hàrman), munkàm nekem sincs (pedig màr jò pàr éve élek Franciao-ban).
Egyik ismerôsöm 50 évesen jött ki pàr éve (egy magyar-romàn céggel, épitôipari munkàra), kb. 2 év utàn bedöglött a cég és most ô is munka nélkül van. Franciaorszàgbòl is "menekülnek" a fiatalok, ha dolgozni akarnak. Azt hiszitek otthon, hogy olyan könnyû itt munkàt talàlni ???
Holb Imre vagyok 20 éves. A repülőjegyem 2013 Július 8-ra szól Párizsba, de aki a szállást adta volna, lemondta. Így munkára és szállásra lenne szükségem Párizsban. Franciául alapszinten tudok. Kérlek Titeket, ha valaki tud segítsen!
Franciaorszàgban be sem veszik a gyereket az ovodàba vagy az iskolàba, ha nincs beoltva. A beiratkozàskor vinni kell az oltàsi bizonyitvànyt (carnet de santé), melyrôl kopiàt csinàlnak és benne van a gyerek dissziéjàban.
Amùgy az én érzelmeim vegyesek a védôoltàs kérdésében. Köztudott, hogy sok fertôzô halàlos betegséget sikerült màr kiiktatni az emberiségnek, amiota léteznek a védôoltàsok. (Allitolag kezdenek ùjra visszajönni, némelyek...)
Ugyankkor lehet, hogy gyengitik az oltàsokkal az emberi szervezet sajàt védekezô képességét. Fene tudja mi a jobb megoldàs.
