Én azt hittem nem el-, hanem kitalálni kell és nem a, hanem egy véget. Evégett találgattam. De van ám még végem! (vagy legyen már?:)
Na, ha volt már furcsa, meg tragikus, akkor legyen egy hétköznapi is:
Látja, hogy éppen akkor lép a terembe az egyik előadó, aki a munkahelyi energia-megtakarításokról tartott délelőtt egy érdekes bemutatót. Feltétlenül beszélnem kell vele! - gondolta.
Na, ez már közelebb van. Valamit nyilván gondol, amit mi, olvasók, hallani szeretnénk. De vajon van-e nekünk, vagy az írónak joga ahhoz, hogy belelásson a szereplők fejébe, vagy csak kívülről figyelhetünk?
Tekintete lassan végigsiklik a többi táncoson, majd megáll az első partnernője arcán. - Milyen csúf szegény - gondolja, de a következő pillanatban újra magával ragadja a zene.
Itt is esik már néhány napja, csigákkal és gombákkal teli a kert, az ember szőre zöldessé válik a mohától és álmában halott emberek lebegnek a Bengáli öböl langy vizében, hajukban csikóhalak kergetőznek, de ez nem fontos, viszont, ha már benéztél, írd meg mi legyen az az utolsó mondat, na.
Jó játék lesz, nekem tetszik. Szerintem az utolsó mondat lehetne pl. az, hogy...
Csodálkozó és gúnyos pillantások veszik körül, zavart kacagás hallatszik, de többé már semmi sem számít, a csúnya férfi szenvedélyesen szorítja a földig érő, kopott télikabátot.
A csúnya férfi táncol. Valami barna, térdig érő kaftánféle van rajta, hozzáillő nadrággal, kifogástalan nappali hivatalnok-öltönye után. A többiek angolos becenéven szólították lelkendezve, mikor megjelent reggel, a konferencia első napján. Mintha a szerencsétlen emlékű, sok hajú dalnok reinkarnációja lenne, pedig inkább hasonlít kopaszodó, száműzött forradalmárra, aki magányosan tengeti napjait a jégcsákányra várva. Később sem szűnik körülötte a nyüzsgés, kis csoport középpontja ő a szünetekben, hangosan magyaráz, sokszor nevet is, de a szeme, az nem nevet, inkább folyamatosan fürkészi a közönségét, időnként kinéz a többiekre, mintha keresne valamit, vagy várna valakire, aki nem jön. Kint piszkos hullámokat kerget a szél, a parton nyári nyugágyak nyomát őrzi a kavics, a stégeken kóbor konferencia-turisták szívnak rosszkedvű cigarettákat. Előadások után a hivatalnoksereg visszavonul, fáradt szakértők kortyolnak csöndben söröket, és valami várakozás érződik a levegőben, talán az elmélezett program utolsó során méláznak a résztvevők ("Zenés-táncos ismerkedési est"), a nők bizonyára már festenek, fáradtvörös vagy halványbarna ajkakat, a férfiak még haboznak, vajon a laza póló, vagy inkább a színes ing segítene inkább. Aztán szállingózni kezdenek az emberek, eleinte elfogódottan, feszengve állnak körben a teremben, aztán megjelenik a zene, két billentyűzet és egy behízelgő hang formájában, egyszemélyes zenekar, kis csalódottság érződik, de aztán belevág, és már szállnak is a népszerű dallamok, teljes zenekari hangszerelésben. Néhány pár tétován táncolni kezd, a hangulat oldódik, a zenekar igazi profi módjára váltogatja a stílusokat, alattomosan kihasználva a közönség befolyásoltságát pezsdíti a vért latinos dallamokkal, majd lassúra vált, hogy a hangulat alkalmi brókerei besöpörhessék a pezsgés felhalmozott árfolyam-nyereségét. Ekkor jelenik meg a csúnya férfi, a barna lógó kabátkában, mint valami hivatásos marokkói forradalmár, és habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten. Táncolnak. A nő kicsit elfogódott, a férfi egy parkettáncos ördögi ügyességével siklik a táncosok között, húzza magával a nőt, aki tehetetlenül tűri. A táncosok egyre több figyelmet szentelnek nekik, kisvártatva már mindenki őket figyeli. A zenész adja alájuk a lovat, a nő kifullad, a férfi még szemlátomást bírja. Egymás után kéri fel a nőket, táncol csacsacsát, rumbát, tangót, egyre lendületesebben. Végül a csúnya férfi megtalálja méltó párját a csúnya nőben, aki testhez simuló fekete ruhában van és rövid, fekete haja csatakos hullámokban tapad homlokára. Egymáshoz simulva táncolnak, feszült arcukról már régen eltűnt az öröm, mégis harmonikusan mozognak a ritmusra, mintha együtt dobbana szív és láb, mintha először és utoljára volna együtt két ember, mintha semmi sem számítana már, és a nő egy pillanatra behunyva szemét hagyja, hogy a gondolatai, mint nedves ruhák a centrifugában, nekifeszüljenek belülről és elszivárogjon lassan mindaz, ami eddig belül lüktetett és fájt. Már nem szégyelli, hogy rászedték, hogy igazi nőnek tekintették, hiszen az is lett, tökéletes nő. Ebben a pillanatban a csúnya férfi egy szívdobbanásnyi ideig megáll, tartja a nőt, és kinéz a közönségre.
Sehogy nem kapcsolódik az aktuális témához, talán csak annyiban, hogy szintén haszontalan és (szerintem) vicces történet, amit a rádióban hallottam a minap. A KRAV MAGA volt a téma, ez valamilyen különleges önvédelmi módszer. A dolog lényegének jobb megvilágítása kedvéért voltak ilyen helyszíni bejátszások is a kiképzőteremből, ami a következő módon nézett ki: Csoszogás és trappolás hangok, tompán üvöltöző emberek hangjával keveredve: "add ide a pénztárcádat!", "nem adom!", dulakodás, puffanások... majd visszakapcsoltak a stúdióba, és azt mondta a műsorvezető, kedves hallgatóink, ez volt a KRAV MAGA.
Tegnap láttam egy spanyol filmet: "A fenevad napja". Arról szólt, hogy egy vidéki egyetemen tanító teológus 25 évi megfeszített (hehe) munka után megfejtette János jelenéseit. Rájött, hogy az Antikrisztus 1995 december 25-én fog megszületni, Madridban. Először elmondja felettesének, aki megdöbben, támogatásáról biztosítja, aztán sajnos rádől a templom nagy kőkeresztje, miközben a mi papunk lehajol, hogy összeszedje a számításait, amit kifújt a huzat a kezéből. Így hát a vidéki pap magára marad és Madridba utazik, hogy megóvja a világot. Az a terve, hogy gonosszá válik, így közel kerül a Sátánhoz, aki majd elvezeti a születendő Fenevadhoz, akit alkalmas pillanatban megölhet. Csak az a baj, hogy nemigen tudja, hogyan is kellene gonosznak lenni. Elveszetten bolyong a nagyvárosban, közben igyekszik gonosz lenni: egy koldus táljából kiveszi az aprót, egy baleset után haldokló utolsó kenetért könyörög, közel hajol hozzá, és azt mondja neki feloldozás helyett, miközben elveszi a tárcáját, hogy "a pokol tüzén égjél", egy ember taxira várva kiáll az útra, annak elveszi a bőröndjét. Valahonnan szerez egy walkman-t is, a világ legnagyobb, sárga színű szerkezetét majd bemegy egy sátánista lemezboltba, és az eladótól (akit José-Maríának, azaz József-Máriának hívnak!) és aki egy szimpatikus szénné tetovált, orrkarikás, loncsoshajú, nagydarab fiatalember, egy cetlire felírt együttesek lemezeit kéri (pl. észídíszí-t), hátha fordítva lejátszva rálel az üzenetre (ugyanis tudja az időpontot, de nem tudja a pontos helyet). Az eladó feltesz mindeféle lemezeket, kicsit hedbengel rájuk, de a papnak meg se kottyan ("nagggyon kemény", mondja a fazon), aztán ad neki egy kazettát, és ajánl neki egy szállást is. Véletlenül az anyja álta üzemeltetett illegális panzóról van szó a nyomornegyedben. És a papunk nekilát keresni, a fiatalember segít neki, rátalálnak egy tévéjósra (amolyan Gyurcsok féle távgyógyító és Dávid Merlini keveréke, Cavan a feketemágus), akit megkötöznek és rávesznek, hogy mondja el, mi kell a Sátán megidézéséhez. Kell hozzá szűznek vére is, a pap el is rohan azzal, hogy egy óra múlva hozza, mire a mester: Berosálok, ha Madridban egy óra alatt talál egy szüzet! De talál, közben véletlenül megöli José-María anyukáját, a gonosz panzióst, de szerez tőle egy puskát (igaz, hogy elveszti közben a fél fülét), majd visszamegy, az ördög megjelenik, és elkezdődik egy kisebb ámokfutás. Közben a pap elkeveredik egy sátánista zenekar (az Infernó) koncertjére, ahol a nagydarab biztonsági őrhöz fordul kétségbeesésében: Én is közületek való vagyok, tudom, hogy ma van a Fenevad napja! Mire az őr: Rosszul tudja tata, ma az Infernó napja van, kérdezze meg a pultnál, hogy mikor jön a Bestia. És így tovább. Közben kiugrott rendőrökből álló halálbrigádok járják Madrid utcáit, megégetik a hajléktalanokat, lelövik az arab boltosokat, a háziasszonyok meg vasalás közben Cavan mestert, a feketemágia professzorát lesik, aki épp a kórházból jön és már hisz a papnak, és élő adásban bejelenti, hogy mindenki menjen a picsába, a karácsonynak vége, jön az Antikrisztus. Szóvel egy olyan huszadik század végi röhejes apokalipszisben vagyunk, ahol ugyan folyik a vér, de minden olyan nevetséges és kisszerű is egyben, a sátánista fiatalemberek viszont igazából érzőlelkű, segítőkész emberek.
Itt, Macondóban, csendesen peregnek a napok, aranyhalacskák gyűlnek halomba, és hiába van kívül nyugalom, belül érezzük, hogy a világ szövete felfeslőben. A réseken átsejlik valami sötétség, a szálak elvarratlanul lebegnek, az emberek kapaszkodnak, mindenbe, bármibe. Egy részük már a felépült jégpalotákba jár, amiket apám látott álmában, miután megnéztük a jeget, más részük az aluljárókba szorult, és mi, akik néha átmegyünk közöttük, sietősre vesszük az utunkat. Macondó aluljáróit ellepik Bruegel koldusai, csak ezek már nem is kéregetnek, a puszta létezés embertelen feladatának teljesítésével vannak elfoglalva. Halott ismerőseink temetésén még látjuk a letűnt mindenható földi szolgáinak hazug, mégis elrévítő igyekezetét, de már tudjuk, hogy a világ szövete felfeslőben, nem tart össze már bennünket a régi vezetőszál. Megbízható iparosai életnek, halálnak, szorgalmas gyászmunkásként elhitetni igyekeznek velünk, hogy a megboldogult: megboldogult, és neki már jobb, hiszen gondoljunk erre. De miért is tennénk, mikor itt állunk mi, egyel kevesebben, és ránk ki gondol? Aki elment, hamar tette, nyilván jó volt, és a jók hamarabb végzik el, amit kell, idelenn, de ez a törvény igazságtalan és mi tudjuk, hogy nem csak a világ szövete van felfeslőben, hanem a régi mítoszok is füstté lettek, és zsíros hamuvá, és jelenleg már keressük az új mártírokat, és bár sokan halnak, mártírrá kevesen lesznek. Mítoszokat nemigen találunk, tanulni nem tanulunk, lerombolt falak helyett újakat építünk, elválasztván barbárokat a civilizáltaktól, sorstalanokat a kilátástalanoktól, szilárd burkolattal látva el termőföldeket -egy réteg zúzott bányakő, egy réteg kisméretű zúzott kő, egy réteg murva, majd a bitumen, kopóréteg, útburkolati jelek- és így el tudunk jutni azokra a távoli munkahelyekre, ahol megkeressük a pénzt, amit a munkába járásra költhetünk. A világ szövete felfeslőben, és hiába kapkodunk, hiába szövünk új hálókat, kattintásnyi közelségre hozva érzékeket és gondolatokat és a világfalu más virrasztóit, maradunk, akik voltunk, egyedüli példányok, reménytelen ébrenlétben tengők. És féltő közönyben neveljük gyermekeinket, akik hamar megértik, hogy nincs már furcsa és különös, hogy minden annyira egyformán különböző, hogy ami még tegnapelőtt kirívó volt, az ma már szabály, és hogy nincsenek már mítoszok, és hogy magunk vagyunk és másokat nem tartunk számon, adni nem adunk, de kapni akarunk. És a világ szövete reménytelenül felfeslett, és még nem születtek meg az új takácsok, és se len, se kender, se Bárány nincs már, és a Pásztor is világgá ment régen és itt állunk, hajnalban, Macondó szilárd burkolatán, ahol a buszok már járnak, az emberek még nem és hiába küszködünk, nem találjuk a szálak végét, hogy összebogozhatnánk. Elemeinkre estünk szét.
Ma érkezett egy doboz, az alábbi használati utasítással:
"Gratulálunk. Ön egy páratlan termékhez jutott. Ebben a dobozban egy darab, rövid hatósugarú, korlátozott idejű Mosoly található. Talán furcsának találja, hogy lehetséges emberi mosolyt dobozba zárni, milyen butaság, gondolhatja. De azért, vallja be őszintén, izgatja is a dolog. Izgalomra azonban semmi ok, a doboz valóban mosolyt tartalmaz. A mosoly manapság igen ritka dolog lett, mondhatni vadászni kell rá, ezért is vallhatja szerencsésnek magát az, aki rendelkezik egy biztos mosolyforrással. Ráadásul ebben a dobozban őszinte mosoly kucorog. (A mosolynak ugyanis több fajtája van: őszinte, hamis, kárörvendő, ahogy a kutyák mosolyognak, diákmosoly vizsga után, mosoly, amely Si-Huang-Ti ajkát hagyta el egykoron, valamint: madármosoly, a halálraítélt utolsó mosolya, monalisamosoly, pisztrángfogásamerikábantörpemosoly, és a mosoly, ami akkor jelenik meg, amikor a következő felkiálltást hallja az ember: Maga égetni való gonosz asszony, elmulasztotta egy a tíz arányban vízzel higítani!) Cégünk hosszú kutatási folyamat után, a legkorszerűbb technológiát használva, 100%-ig újrafelhasználható alapanyagokból képessé vált ügyfelei teljes megelégedésére szolgáló mosolyt előállítani. Vigyázat! A mosoly kényes jószág, indokolatlanul ne tegye ki erős napfénynek, vagy rázkódásnak. Figyelem! A termék egyszer használatos, a doboz felnyitásakor a mosoly kiszabadul, és soha többé nem lehet visszagyömöszkölni. Ezért ajánlatos a mosolyt csak akkor kiengedni, ha valóban szükség van rá. Ebben az esetben a dobozt előbb résnyire nyitva szoktassuk hozzá a mosolyt a fényhez és a levegőhöz, majd egy erőteljes mozdulattal tárjuk fel a sötét belsőt. Ezután várjunk mozdulatlanul, amíg előóvakodik a doboz kis lakója. Nem szabad ráijeszteni, mert könnyen elillan. Meg kell várni, amíg megtelepszik az arcunkon. Először csak enyhe, csiklandós érzés, aztán egy határozott rándulás a szánk sarkában, a ráncok gyűrődése a szem körül és végül íme: Mosolygunk!"
Izgatott lettem, hiszen régen nem mosolyogtam. Tervezgetni kezdtem, hogy mikor lenne alkalmas kinyitni, hogy mikor nem volna pazarlás. Aztán kihívtak a szobából, és mire visszaértem, a doboz nyitva volt az asztalomon. Azóta a kollégáim arcát fürkészem, bizalmatlanul és csalódottan. Ha valamelyik szobából nevetést hallok, váratlanul benyitok, a folyosón szembejövőknek belenézek az arcába. Nem tudom, melyikük nyithatta ki, amikor rámnéznek, mind olyan furcsa arcot vág. Egyáltalán nem mosolyognak!
Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelne karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállot belőlük, az is csak úgy állot ki, mint bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek. - Jó reggelt atyafi! - mondták keményen a férfiak. Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy "laknak-e odafenn". - Maguk kifélék, mifélék? - Mi turisták bvagyunk, bácsikám! - csicseregte egy sárga szájú lányféle. - Az Isten éltesse! - hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi! - Itt reggelizünk, gyerekek! - hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzire látszott. - Pompás itt! - Itt az! - felelt illedelmesen Bence. - Ez úgy-e magán nemzeti viselet? - kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya). - Ezt viselgetem! - szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna. -
OFF Ha jól sejtem, milyen könyvről van szó, szerintem ez a mű a papír illattával és tapintásával együtt az igazi. Mert be lehet hajtani az ember ujjára és lehet kicsit mélázni. 'A Világirodalom Remekei' sorozatban is megjelent. Én azt gondolom, hogy antikvár példányban érdemes ezt a könyvet megvenni. Azért, mert úgy jobb az illata. (Deegyhülyevagyok -és bocsánat mindenkitől, hogy írtam.) ON
