Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Akkor mostanra mindhárman láttuk a topikból és érdekes módon nekem a kereskedelmi része sokkal hangsúlyosabb volt, mint a vendéglátói, de ez biztos érdeklődés kérdése. Illetve a bejárat mellett található Krúdy szobákról nem tettél említést, a fürdő kiállítás meg én nem láttam még. Óbudának ez a része kellemes, hangulatos :)
Csendesen örülök,hogy a legjobb női főszereplő díját Olivia Colman nyerte (A kedvenc - Anna királynő), a legjobb férfi főszereplő meg Rami Malek (Bohemian Rhapsody - Freddie) lett ! :-))
No igen, ha a mohácsi csatát ilyen formában dolgoznák fel, az legalábbis groteszk lenne. Viszont lehet, hogy Hernádi Gyula megtette volna, csak már nem áll módjában.
Mintha olyasmit olvastam volna, hogy Anna királynőt hűséges alattvalói Brandy Nan-nak hívták a leírtak szerint volt oka felejteni.
Ahogy rákerestem az általad említett színdarabra, rájöttem én is,hogy legalábbis részletet láttam a tévéjáték-feldolgozásból (Halász Judit,Kalocsai Miklós-féléből), de az nagyon vígjátéki. (Az a szentségtörő gondolat jutott eszembe, mintha a mi történelmünkből a mohácsi csatát - ami elég tragikus esemény - komédiaként dolgoznák fel... mindenesetre érdekes lenne.) A valósághoz sokkal közelebb állhat ez a film....
A film nagyon érdekes lehetett, nem is csoda, hogy megbeszéltétek. A tartalma viszont nagyon ismerősnek tűnt, aztán rájöttem, hogy ez lényegében Eugene Scribe: Egy pohár víz című drámája. Persze, azt hiszem, a közös tényekre alapján dolgoztak a szövegírók. Viszont a Scribe-féle színpadi mű tulajdonképpen tündérmese ehhez képest. Könnyen lehet, hogy a valósághoz képest is.
Szerintem én mostanában a folytonos mozizásommal unalmassá fogok válni,de nem tudom megállni, hogy a legújabb filmélményemről beszámoljak.
Pénteken délután a Corvin moziban A kedvenc c.filmet néztem meg két kedves barátnőmmel-kolleganőmmel és hát ez is olyan film volt,ami ad gondolkodni valót. Amikor kijöttünk a moziteremből, le is ültünk kicsit és megbeszéltük, kinek mit jelentett ez a két óra.
Stuart Anna királynőről és két női kegyencéről szól a film. Annak ellenére, hogy az angol (brit) társadalom csúcsán álló (csúcsára törő) nőkről van szó, sajnálni és szánni való sorsok ezek. Leginkább a királynőt sajnáltam, egy díszes aranykalitkában, pompában, de igazi hatalom nélkül, boldogtalanul (17 gyermeket szült ill. vetélt, nem maradt meg egyik sem), betegen, kiszolgáltatva. (Nem tudom, hogy a valóságban is így volt-e, de a filmben 17 nyuszit tartott kalitkában a hálószobájában, emlékezve gyerekeire, ez valahogy olyan tragikus volt..... )
A film elején még Lady Malborough a kedvenc, aki a királynő helyett is mindent irányít, de aztán jön az elszegényedő nemesi család sarja, a feltörekvő Abigail, a Lady rokona, aki lassanként átveszi az irányítást a királynő fölött. A filmben nem tudok mondani egyetlen figurát sem, aki csak kicsit szimpatikus lenne, a férfiak csak mellékes szerepet játszanak. (Közbevetőleg: rémes a 17-18. századi férfidivat, a hatalmas parókák, a kifestett férfiarcok...) Csodásan fényképezett alkotás, díszes,barokkos belső terek, kicsit meseszerű (néhány kritika konkrétan az Alice Csodaország-bant emlegeti) jelmezek, politika, intrika, árulás,remek színészi alakítások, minden benne van, ami egy filmet élvezhetővé tesz. A végét mindhárman egyértelműen szomorúnak ítéltük, a három nő mindegyike vesztett valakit,valamit : a királynő a gyermekkora óta mellette levő bizalmasát, mondhatni barátnőjét, Lady Malborough a hatalmát, a feltörekvő Abigail pedig hiába szerezte meg a hatalmat, az irányítást, a királynőhöz nem tud olyan közel kerülni,mint az elődje, hiszen nincs közös múltjuk.
Külön-külön minden dal ismerős, de így együtt nem volt meg. A Jöjjön ki Óbudára nálam is Bilicsi Tivadar hangján szól. A Vén budai hársfákat viszont az OSZK-ban tett látogatásom után dudorásztam.
Ha ez így megy tovább, akkor ma túrós csuszát főzök...
Egy idő után én is telítve éreztem magma, nem is mindent néztem meg. Viszont az értesüléseimet az idegenvezető fiatalembernek köszönhetem, aki ezen a téren érthetően jólértesült volt, és szuggesztíven adott elő.
Én viszont tegnap moziban töltöttem az estémet. Legutóbbi mozizásunknál kaptunk a Sugár Moziba szóló ingyenes kupont,ami februárra szól és hétfő-kedd-szerdára érvényes. Persze premierfilm nem lehet, de így se hagytuk ki az alkalmat.
A film,amit megnéztünk, magyar keresztségben a Szerelmünk napjai címet kapta (nem keverendő össze a Szerelmünk lapjaival). Tulajdonképpen nehéz meghatározni a műfaját, azt is olvastam előzetesen róla,hogy romantikus sci-fi. Egy zseniális fizikus fiatalemberrel szakít a barátnője, ezt nem nagyon tudja elviselni, ezért kielemzi kapcsolatuk összes napját és talál néhány esetet,ahol úgy érzi,másképp kellett volna viselkednie, reagálnia. Ezért időgépet épít és barátja kíséretében visszamegy ezekre a pontokra, hátha tud javítani a dolgokon. Az alapötlet persze nem rossz,de ez a filmes megvalósítás nem volt sikeres, valahogy olyan tinikomédiába csúszott. A két főszereplő között pedig abszolút nem volt (mai divatos szóval élve) kémia, nem szikrázott a levegő,nem hittem el,hogy ezek valaha szerelmesek voltak. A fiú 15 évesnek nézett ki, a lány egy kicsit idősebbnek. A tanulság végül az lehet,hogy ha kijavít az ember egy-egy hibát, valahol máshol romlik el az egész...
Hát ez nagyon nagyszerű látogatás és leírás volt és irigykedve olvastam! :-) Nyáron én ezek szerint nagyon keveset láttam, amikor ott voltam, de akkor egyszerűen nem ment több a fejembe. Pótolni fogom. Érdekes,amit a cukrászdákról megtudtál. (A Jöjjön ki Óbudára kezdetű dal az én fejemben mindig Bilicsi Tivadar hangján szólal meg... Gyerekkoromban volt egy nagylemezünk,amin Budapesttel kapcsolatos dalok voltak híres színészek előadásában,köztük az általad említett is. Ezt a lemezt én valamiért rengeteget hallgattam, innen ismerős Az éjjel az omnibusz tetején meg az Este fess a pesti nő, A vén budai hársfák és egyéb ilyes műremekek.)
A tegnapi napon ellátogattunk a Vendéglátóipari Múzeumba.
Rövid időre ugyan, de kitapasztaltuk a régi Óbudát, macskaköves, szűk utcácskák, régi házak, hangulatos látvány volt.
Maga a múzeum is egy földszintes házban van, és mert kevés a hely, ezt igyekeznek jól kihasználni, méghozzá sikerrel!
Vezetést kértünk és kaptunk, kifogtunk egy olyan embert, aki alighanem sikerrel adna el homokot a Góbi-sivatagban, és ezt az adottságát most arra használta fel, hogy szórakoztatóvá tegyen egy, magában is érdekes helyet. A kiállítás jó része a dualizmus korából származik, amikor fellendült a vendéglátás és a turizmus, sok lett a vendéglő, kocsma, szálloda és cukrászda, főleg az utóbbi. Sok olyan szakács és cukrász érkezett, akik újdonságot hoztak ebbe a szakmába.
Kedves volt, amit a cukrászdáról mondott. Ez volt az a hely, ahová egy úrinő, mi több, egy úrilány is elmehetett egyedül, sőt, még olyan férfi társaságában is, aki nem volt rokona. Na persze, a férfiak akkor és ott is ugyanazt akarták, csakhogy nagyszámú, középkorú és annál is idősebb, ráadásul ismerős hölgy eszegetett és kávézgatott ott, úgyhogy a nem megfelelő magatartást három percen belül megtudhatta volna a kedves mama…
Számomra cukrászati gépek voltak a legérdekesebbek és legfurcsábbak. Az egyik kütyüről megtudtam, hogy az a szaloncukor papírját rojtozza, a másikról azt, hogy azzal meg a tésztát nyújtották. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen nagy tétellel dolgoztak. Mindent, amit csak tekerni kellett és lehetett, azt az inasok intézték, hiszen ehhez nem kellett szakképzettség. Örömmel értesültem arról a humánus törvényről, hogy 14 éven aluli gyerekeket csak tizenkét órát lehet foglalkoztatni. Bár az is lehet, hogy fordítva voltak a számok. Ezt a törvényt természetesen minden egyes alkalmazó betartotta, bár nem biztos, hogy a szomszéd cukrászda is, de a miénk okvetlen! Az inasok ott helyben aludtak, egy nagy láda fiókja kihúzható volt, ott szépen elfértek! Akár hárman is.
Az egyik nagy tartályban fagylaltot gyártottak, már akkor sokféle volt, de a legjobban a pezsgős fagylalt tetszett, legalábbis nekem.
Aztán a fürdőéletről is szó esett, a „gyógyfürdőkről”, amik minden bajt orvosoltak. Azért teszem idézőjelbe, mert ennek is divatja, illetve szezonja volt. Itt is sűrűn lehetett ismerősökbe botlani, mi több, még az is előfordulhatott, hogy egy vasúti tisztviselő egy asztalnál étkezett egy báróval!
A turizmus is akkor kezdett fejlődni, láttam néhány úti étkészletet, és boldogan állapítottam meg, hogy az összecsukható turistapohár is abból az időből származik!
Továbbá láttam valamit, amiről azt hittem,a hogy hajsütővas, de tévedtem, bár nem túl nagyot, mert úti bajuszsütő vas volt! M. Hercule Poirot is ilyet vitt magával az Orient expresszre!
A következő teremben látható volt Budapest híres-nevezetes kávéházi életének néhány emléke. A nádkeret, amibe az újságot csiptették, néhány újság másolata, ezek közül a kedvencem a Velencei hírek volt, ami a Velence kávéház saját lapja volt! Ebben a búr háború végéről ígértek tudósítást, csakhogy sajnos, még nincs vége, úgyhogy ezzel még várni kell! A reklámot sem sajnálták maguktól, ezért megtudhatta a nagyérdemű, hogy a kávéházban cimenatográfiai műintézet nyílt! A mozi szót Heltai Jenő csak később találta ki.
Volt továbbá billiárd, sakk, dominó, saját lottó, no és a kedvencem, egy zenegép, olyasmi, mint a wurlitzer, csak valamivel nagyobb és szebb! Pénzbedobásra halk szalonzenét játszott. Most is működik, de miután nagy nehezen felújították, csak avatott kezelő hozhatja működésbe, az meg nem volt ott. Sajnos.
Előrehaladva az időben, látható volt a húszas-harmincas évek vendéglői berendezései is, de azok valahogy nem voltak olyan egyediek.
Még tovább már a hatvanas-hetvenes évek tárgyai is szerepeltek, örömkiáltással üdvözöltem őket. Az ismerős kávé, szappan, cukorka, desszert márkákat látva, rögtön elfogott a nosztalgia! Egy közért is volt, az sem volt ismeretlen sem nekem, sem a többieknek. Még néhány szatyrot is láttam, ezeket is régi társként üdvözölhettem.
Ami a hatvanas éveket illeti, a Mátyás-pince kávés és étkészletéből is akadt néhány darab a folyosón, elég csúnya műnépi kinézetellel.
Még egy kis bóklászás, és egy harmincas évekből származó szatócsboltban találtam magam, sok dolog nem volt újdonság számomra, de a petróleumoshordón nagyon meglepődtem, tudniillik csapok voltak rajta, mint a sörnél, és külön-külön csapon mérték a két deci, három deci, félliter és literes mennyiséget. Ráadásul még a legfinomabb petróleum felírás is szerepelt rajta!
Látható volt néhány portré, többek között egy festmény, éspedig Lukács Béláé (1847-1901). Aki díszmagyarban, három szép nagy csillaggal, és karddal a kezében állt modellt. Nem csak ez tűnt fel, hanem a festő neve is: Szegedi-Maszák Hugóné Barabás Ilona. Persze hogy arra gondoltam, hogy ez az Ilona valamiféle rokonságban lehetett Barabás Miklóssal.
A folyosón jó néhány reklámtábla volt kiakasztva, az egyik a kedvencem, mert szappant és lőport kínált, eléggé fura volt így együtt.
Befejezem, mert már így is sok együtt. Egy dalt dudorásztam magamban, míg hazafelé mentem: Jöjjön ki Óbudára!
Tényleg hátborzongató egy történet, most újra olvastam részeket, elég nagy befolyáspolás alatt voltak ezek az asszonyok, nem mintha mentegetni akarnám őket.
Kénytelenek voltak összetartani, mivel a bábasszonyra mindegyiküknek szüksége volt vagy lehetett. Ami a férfiakat illeti, lehet, hogy sejtették, mi vár rájuk, csak nem nagyon hitték. Úgy voltak vele, mint a betegséggel vagy balesettel: ilyen mindig csak másokkal történik.
Kezdődni már 1911-ben elkezdődött, illetve ekkorra datálják, mert az első exhumált holttestet ekkor vizsgálták meg.Viszont valóban 1918 után öltött már-már járványos méreteket. Az a nő, aki visszakapott egy nyomorék férjet, aki még iszákos is, nem nagyon látott más kiutat a helyzetből. Vagy az öreg és tehetetlen szülő, sérült gyerek, aki csak vitte a pénzt és sok időt vett volna igénybe. Elég hátborzongató.
Igen, tele volt hatásvadász elemekkel, tényleg mindent eszközt megragadtak a szervezők és a szaglás kivételével (hozzáteszem, szerencsére) minden érzékszervet megcélozták. Kicsit meseszerű is lehetne, ha nem tudnánk, hogy mindez megtörtént, az persze vitatható - főleg a korábbi történelmi események - hogy egész pontosan hogyan és milyen formában.
Ezekről a bűnesetekről akkor olvastam sokat, mikor megjelent a mozikban Pálfi György rendezésében a Hukkle c. film. Először csak úgy néztem, hogy képekkel, hangokkal, zörejekkel - valós dialógusok nélkül - mesélik a falusi emberek hétköznapi életüket, pici történéséket, akik szavak nélkül is megértik egymást, fontosabb egy egy tekintet, mozdulat, egy cselekvési sor, aztán kikerekedett, hogy tulajdonképpen mire megy ki az a nagy össznépi asszonyi összetartás.
Azért írtam Csimpolyának,hogy mostanában gyilkosokkal foglalkozunk,mert végre eljutottam én is a Murder kiállításra zárás előtt 2 nappal. És sajnos nekem nincs olyan jó véleményem róla, mint neked.
Azt azért leszögezem,hogy nem tartottam elpocsékolt időnek és pénznek,amit belefektettem, de szerintem a várakozásom nagyobb volt. Kissé az egész kiállítást hatásvadásznak tartottam. Talán legjobban Ed Gein konyhája ragadott meg, ahol a kis elemlámpákkal lehetett nézelődni, na ott gondoltam először,hogy milyen jó, hogy a kiállítás nem interaktív abban a tekintetben,hogy szagokat nem lehet érezni... Az előtérben ácsorogva és várakozva azért felfedeztem,hogy szenteltek némi teret a cinkotai sorozatgyilkosnak,Kiss Bélának, aki az I. világháború idején tűnt el, házának udvarán pedig néhány hordóban női holttesteket találtak.
Akkor úgy látszik,mostanában gyilkosokkal foglalkozunk :) Érdekes program volt. Régebben olvastam ezekről a tiszazugi asszonyokról. Az maradt meg bennem (remélem jól emlékszem), hogy miután a férfiak elmentek az I. világháborúba, az asszonyoknak kellett helyt állni az élet minden területén és ez bizonyos önállóságot adott. A férfiak viszont visszajöttek (már amelyik), és az asszonyok nem akartak többé visszalépni oda,ahol voltak. Ez is egy magyarázat a gyilkosságokra.
Hétfőn volt az utolsó szabadegyetemi előadásom, ezúttal a tiszazugi arzénes gyilkosokról. Tényleg rémtörténet, amiről az derült ki, hogy noha a korabeli írók-újságírók sokat foglalkoztak vele, a történészek még nem dolgozták fel. Nos, az előadó jó néhány segítővel együtt ezt végezte el. volt, aki a korabeli újságokat nézte át, mind azokat, amik nálunk, mind azokat, amik külföldön jelentek meg. Nem hitem volna, de még Új-Zélandon is írtak erről! Hírünk a világban, ugyebár.
Az írók közül érthetően sokan foglalkoztak vele, elsősorban Móricz, de olyan "urbánus" is, mint Karinthy Frigyes. Amin meglepődtem, Klebelsberg Kúnó is foglalkozott vele. Amin még jobban, az volt, hogy Mátay Mónika (az előadó) szerint Háy Gyula drámája, a Tiszazug a külföldön legtöbbet játszott magyar dráma. Ha tippelni kellett volna, akkor Molnár Ferencre gondolok, elsősorban a Liliomra, még akkor is, ha Karusszel lett a címe ezek szerint tévedtem!
Megint félkészült előadó, érdeklődő és sokat kérdező közönség. Mátay Mónika könyvet is írt erről, ötszáz példányban jelent meg, csak már elfogyott. lehet, hogy újra kiadják, de addig is megpróbálom felhajtani valami könyvtárban.
Más téma, csak lazán kapcsolódik az előzőhöz. Most olvastam egy újságban, hogy egy magyar utazó kereste és megtalálta Perszepolisz kövein Vámbéry aláírását, és utána az Éljen a magyar! feliratot. Nekem ez is megható.
Nagyon klassz programod volt és nagyon élvezetesen adtad elő !
Kódexekkel kapcsolatban már olvastam valahol, hogy időnként a margón lehet érdekes megjegyzéseket olvasni, pl. olyat, ahol a másoló barát közli, hogy náthás voltam, azért nem haladt a munka.... :) Ezek olyan kis aranyos dolgok, valahogy emberibbé teszik a történelmet.
Tegnap rászántam magam, és megnéztem az Országos Széchenyi Könyvtárban lévő Corvina-kiállítást. Akár ne is mondjam, hogy nagyon tetszett! Csodás könyvek, érdeklődő közönség, lelkes és felkészült előadók.
Miután a könyveket csak megfelelő környezetben lehet bemutatni, hűvös volt, félhomály és csak korlátozott számú nézőt engedte be, de ezt csak helyeselni tudom. Nehéz szavakkal leírni, amit láttam, hiszen csodás könyvek voltak kitéve. Érdeklődve olvastam, hogy néhány latin szöveget Janos Pannonius fordított magyarra. Jó néhány könyv eredetileg Vitéz János tulajdona volt, ami azért érdekes, mert ő beírta egy lapszéli jegyzetbe, hogy mikor mennyit olvasott el belőle, így nagyban megkönnyítette a könyv keletkezési idejének megállapítását.
Nem csak néztem, hallgattam is. Először az idegenvezető hölgyet, aki elmesélte, hogy Vitéz János szerint kifosztották a könyvtárát. Kész szerencse, hogy ezek a műveletlen alakok nem tudnak görögül, ezért legalább ezek a művei megmaradtak.
Ha már görög, az egyik kódexírónk még humora is volt, mert görög betűkkel, de latin nyelven olyasmit írt, hogy Péter (a név nem biztos) apát gyűlöli az ördögöt, viszont szereti a széplányokat, ezért amikor Pozsonyba ment őket számba venni, megtalálta a neki való foglalkozást.
Ami a könyveket illeti, láttam Terentiust, Plautust, Nagy Sándor életéről és háborúról szóló művet, de a kedvencem egy asztallap nagyságú egyházi énekeskönyv volt, persze kottával és latin nyelvű himnuszokkal. Csöndesen elmosolyodtam, mert ehhez aztán még egy rövidlátó kanonoknak sem kellett pápaszem!
Közben azért a beszédre is figyeltem, és azt hallottam, hogy a Beatrix királynővel idelátogató olaszok teljesen elképedtek azon, hogy nálunk, civilizálatlan magyaroknál, ha megérkezett egy kurtanemes Kutyabagos-alsóról, csak úgy bejelentés nélkül, bármikor bemehetett a királyhoz. Nahát! Talán ezért másolták le Bíborbanszületett Konstantintól a Szertartások könyvét. Jó vastag, és bőséges az illusztrációs anyaga.
Külön öröm, hogy két körmöci Mátyás aranyat is kiállítottak, nagyító alatt lehetett megcsodálni őket. Az is tetszett, hogy a belépőjegy sem csak egy szimpla papírcetli, hanem szép! Akárcsak múltkor, a Szépművészetié.
Jól kigyönyörködtem magam, és indultam hazafelé. A ruhatár előtt találtam egy kis folyosót, amiben az OSZK egykori használóinak arcképe kapott helyet, többek között Jókai Mór, Arany János, Vámbéry Ármin, Hunfalvy Pál, Ipolyi Arnold és még sokan mások.
Volt továbbá néhány, gondosan megőrzött számla, ezen a könyvkötő számolta el a beadott folyóiratok bekötésének az árát. Mint legtöbbször, most is azt állapítottam meg, hogy az illető olyan szépen írt, alig tudom elolvasni.
Tulajdonképpen szívesen sétáltam volna még a környéken, de az idő nem éppen ahhoz való volt.
Aki meg akarja nézni a kiállítást, siessen, mert csak február 9-igláthatja. Hétfőn szünnap, de az alkalomra való tekintettel szombat-vasárnap nyitva.
Ja, szerintem ez jutalom játék, tét nélküliség, tettek már le az asztalra annyit, hogy kicsit lazábbra vehessék, bolondozhassanak, kilépjenek a korábbi karakterekből. Nekem Robert De Niro marháskodásai tetszenek, de volt jó néhány.
Télen lelassulnak, folyton bent vannak vagy a garázsban, de tulajdonképpen ott is sem fáznak, meg vannak macskapárnák, bírom őket. Nyáron meg aggódom, ha éjszakára sem kerülnek elő.
