AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
:/ Én eddig azt hittem, a szimfonikus-fekete csipkés-gótikamónika zenék a hálóingesek. De ha csak annyi a lényeg, hogy rock vagy metál, és nő énekel, akkor a Devil's Blood is az. Meg a Dream Machine.
A lemezborító alapján Krokodilok, többes számban. A banda neve régóta ismerős, szerintem már gyerekként olvastam róluk valamelyik korabeli kiadványban, a zenéjüket viszont eddig még soha nem hallottam, azt hiszem. Tipikus posztpunk a 80-as évekből. Nem volt akkora örömünnep a megismerése, mint a Strange Times és a Disintegration esetében, de azért tisztességes lemez. Amit pont az választ el az olyan zsenialitásoktól, mint a két említett, hogy jól szórakozom ugyan, amíg hallgatom, de nem támad fel bennem elemi erővel az emésztő vágy, hogy újra hallanom kell, aztán megint és mostantól mindig. A Stars Are Stars, a Villiers Terrace, a Happy Death Men éppenséggel tetszettek, azok miatt azért még biztos előszedem az albumot. Ami pedig még biztosabb, hogy az állítólag legjobb lemezüket, az Ocean Raint már be is készítettem közeljövőbeli hallgatásra, az ugyanis tisztán lejött a Crocodilesból, hogy ez a zenekar is a stílus krémjéhez tartozik. Hátha nekik is van egy "Strange Times"-uk. 10/7
Mostoha sorsú itt a topikban az Avatarium. Még a classic rock olyan rendíthetetlen bástyái, mint Divcsy és Latzi is lenézik, így aztán ne is várj áradozást.
Sajnálattal látom, hogy nem áradozott senki erről a lemezről, amit olyan szempontból meg tudok érteni, hogy nem könnyű mit mondani... viszont én annyira magaménak érzem (az albumot és a feladatot is) hogy ilyen értelemben igazságot szolgáltassak ennek a páratlan doom/rock mesterműnek, hogy muszáj megszólalnom, írni róla valamit, csak néhány sort, mert úgy gondolom, ennyivel tartozok neki.
Mágikus realizmus. Ez az irodalmi műfaj lett ide átültetve... és ez a meghatározás az, amellyel a legtalálóbban lehetne jellemezni azt a zenei mirákulumot, amit egyrészt Leif Edling (főmágus) jelenléte fémjelez s amit a lemez impozánsnál impozánsabb dalai, szerzeményei magukban foglalnak vagy méginkább: rejtenek. Rejtenek.... hiszen a hatás nem mindenki számára lesz instans és releváns, mint ahogy az éj szelleme sem jelenik meg minden arra érdemtelen, kóbor léleknek - ahol viszont megjelenik, ahol van kellő fogékonyság arra, hogy jelenlétével a szemlélő-hallgató szubjektumban a delejezés mámorát keltse, ott távoztával valami feltárul a varázsból. Olyan ez az album, mint egy ragyogó, éji jelenés.
Pontosan olyan. De nem csak, hogy olyan. Ezaz.
Ennek megfelelően csakis a legmélyebb alázattal és a legcsendesebb áhitattal illik, kell és szabad hozzá közelíteni, máskülönben szertefoszlik, még mielőtt megjelenne.
Említettem Edlindet, de meg kell említeni a többi tagot is, név szerint, mert mindegyiküknek elévülhetetlen, vaskos érdemei vannak abban, hogy a Hollómaszkos lány alakjában az Éjszellem tiszteletét tette.
Úgyhogy álljon itt a névsor, abban a sorrendben, ahogy az a digipackos CD+DVD formátum kihajthatós, belső borítójában áll:
Jennie-Ann Smith, Vocals
Marcus Jidell, Guitars, Backing vocals
Leif Edling, Bass
Lars Sköld, Drums
Carl Westholm, Organ, Rhodes, Piano, Theremin, Moog and Mellotron
Oké, szerintem ez egyáltalán nem bűnös, hanem teljesen érthető élvezet. Már persze annak, akit megérint ez a zenei világ. Mindenki más szimplán csak unni fogja. Azt is értem, miért megy olyan elképesztő nagyot Sufjan Stevens pár albuma az RYM-en, ez a Magányos Énekes Érzékeny Előadása feelingű indie folk mindig is népszerű volt bizonyos körökben, főleg az Illinois (4,13!), aminél most már emlékszem, hogy a legnagyobb bajom a hossza volt. De beszívecskéztem, megint nekilátok majd, mert amikor azt a lemezt és egyáltalán Sufjan Stevenst megismertem, épp akkor lettem átmenetileg indie-s, és teljesen megszokott napirend volt, hogy egy délután-este öt-hat új lemezt letöltöttem és végig is toltam, szóval az az időszak nem kedvezett az elmélyült zenehallgatásnak.
Nagyon kellemes, introvertált zene egy 60-as, 70-es években ragadó énekestől, szerencsére nem egy szál gitárral, amúgy hippi üzemmódban, hanem színesebb hangszereléssel, finom, álomszerű hangképekkel. Paci, remélem, oda-vissza fújod Nick Drake három sorlemezét, mert ugyanaz a világ. A múltkor általam ajánlott Mikko Joensuu is nagyon hasonló hajóban evez (csak ő nem a recskázásról dalolgat), és nálam eddig övé az év lemeze Beth Gibbonsé előtt, magyarán pont hangulatban vagyok ehhez az albumhoz. Épp ezért 10/8-at mondok merészen.
Na de érted, az új Judas Priestet sem tudod megfejteni a Rocka Rollából. És a Crimsonnál sokkal drasztikusabb volt a váltás. Emlékszem, amikor először hallottam a Discipline-t a Red után, az sokkolt. Legalább tíz évig nem tudtam kiheverni. Fiatal voltam, és rutintalan, de akkor is.
klogg-nak nem elég metál, latzi-nak túl népszerű, neked nem elég rockos, tibcsinek túl könnyen megfejthető. Esetleg az olyan széplelkek, mint thorcsi vagy a néha váratlant húzó varscsi.
A 90-es évek eleje óta van egy ilyen állandósult vonzalmam az akusztikus/nem torzított gitáros, tábortűz melletti elfilozofálgatós zenék iránt. Ez úgy alakult ki, hogy a kezem ügyébe keveredett a The Ghost of Cain kazi a New Model Army-tól. Én addig nem is tudtam, hogy egyáltalán léteznek ilyen zenék. Mellesleg valamelyik korai Kowalsky lemez is nagy felismerés volt számomra, mert addig meg azt nem tudtam, hogy nálunk is űzik ezt (vagy hasonló) a stílust. Nem mondanám, hogy falom az ilyen lemezeket, de a folkos/neofolk-os vonalon hullámzó jelleggel mai napig előfordul a lejátszómban a Death In June, Current 93 vagy akár az Ulver akusztikus lemeze. A Sufjan Stevens amolyan guilty pleasure ebből a szempontból, ez már tényleg inkább hipszter-bölcsész vonal, főleg ha megnézel a csávóról egy képet, vagy beleolvasol a dalszövegekbe, ahol olyan túlzottan is őszinte vallomásokat találsz, hogy szerzőnk hogyan recskázott éjszaka kamaszkorában a nagynéni házában, stb. Sokszor van egy olyan törés vagy történés, ami az addig lenézettnek/gyűlöltnek gondolt bármi egyszercsak elkezd bekúszni a bőröd alá, van ilyen nálam filmben/könyvben/zenében. Sufjan esetében minden vektor arra mutat, hogy sugárban hányjak az egésztől, de mit csináljak, ha egyszer az olyan dalok, mint a John Wayne Gacy Jr és a hasonló dalok meg levisznek a pokolba de úgy, hogy közben jólesik. Amúgy nem ez a kedvenc lemezem, hanem talán a Carrie & Lowell és az Illinois (ahol a Gacy is van), az előbbi borítójáért mondjuk örökös eltiltás járna egy szebb világban. Biztos nálatok is van hasonló bűnös élvezet, én legalább felvállaltam. 100/84.
Eléggé meglepő volt a korábbi King Crimson-ok fényében, hallgathatatlan katyvaszra számítottam, ehhez képest egész kellemes újhullámos dalok vannak a lemezen. Még az is lehet, hogy nekifutok mégegyszer.
