Ne sírj. Ahogy mennek az évek, egyre beljebb furakszik a sírás. Mélyebb a kút, kötöttebb a perem. Az arcod körém-keményedett, mint a pergamen, áttetsző rajzolataidból történetek viharzanak elő, színhellyel, beporzott faluval, műkedvelő ebekkel, futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, ne sírj, próbállak végiglátni az uton, én mindennek a negatívját tudom, nekem pokol, ami neked édeni, és fáj, amit magamba kell építeni, mert nőnek lenni szörnyű homorúság te csak segítesz vájni az időnek.
Menekülnék a jövőbe előled mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? milyen dimenzió, hol az innenső látószöge? Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, idébbjön-e, ha vakolom magam?
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. Áttetsző tested, sárga rajzolat, omló kutakon szép kútfigura, bennem van, mint a kép a bábsütőben a bekerített élet negatívja.
Egyszer valaki szomjas előhívja a tengerparton, szitáló esőben, labdaszínű ernyők alatt: az egész tenger körülötte szárnyal s ő nézi a vizet, másodmagával.
A csalódásból jégdara esik, fekete lábú madarak csipegetik a guruló vizet. Nem férek el a papíron. Ha azt mondanám, hogy tavasz van, nagyot nevetnél. Pedig mindegy. Az érzelem hatalmasabb az észnél, a leszakadt ég mint a fölfordult teaszűrő, borul rá a legszebb évszakra is. Ki ivott és mit?, szaglásznak az időjárás-jelentők. Hova lett a tealevél?, ki eszi ollóval a salátát?, kutakodnak a főszakácsok. Olyan súlyos, ami legalul összegyűlik, hogy csak az élő szervezet bírja ki, a nehéz elemek kettéhasadnak, a tollpihe kiszáll a teaszűrő lyukain. A csillagászok elszégyellik magukat, új galaxist jelentettek, pedig csak megállt a lélegzetem, ráz a hideg, elfogy belőlem a magyarázat. Össze kellene söpörnöm, amiből mindig ott marad valami, közölnöm kellene veled, hogy jól vagyok.
Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem S mikor értékes eszményeim vannak S mikor nagyon sok előitéletet Legyőztem és évek során Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak S kivetődve, filigrán remekké válnak?
Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szóm ejlik, Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig fúrtak; És művelt dolgokon keresztül jő fel S úgy tette izessé mindenféle érték Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta Az út, a melyet megtett?
Nézd, ha azt mondom is: milyen szép a vidék, Akkor gondold: én kétszáz képet láttam, Akkor gondold: én kis pataknál sokszor nagyon megilletődni tudtam, Akkor gondold: én nekem vonalak okoztak szörnyü kínt már S nekem már torzul jelenik meg a vidék És én már többet látok, mint felhőt és szürke földet És hogy nekem már minden symbolum és megtisztellek Ha bizalmasan mondom: szép a vidék Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.
Nézd és különben megvető mosolyon, Nézd és közönyön, érdektelen arcon Keresztül látok: neked is vidéked van csak; Hogy a te ajkaidról se vasvázú hidak folynak Vagy bányák, vasúti művek se lesznek, mik előtt Meggörnyedve áll meg az ember és fél és ujjonghat egyben Neked is húsz év más oldalról ötvözte érzékennyé bensőd, Húsz év teremtett kis képzeteket, melyek gyorsan ringatnak nagy álmodásra Neked is bőröd alatt és izmaid alatt Finomra idomított vékonypénzű valami munkál; Csak: üres órádra látó szemed nincsen; Csak: oktalanul gőgöd engeded nőni. Csak: magad csalására erre a mosolyalapra állsz S mosolyogsz le - Te gyönge, te boldog, te ellenségem, te kevéslátó Te csodatükör mely mutatsz magamnak S mely előtt lecsukom a szemem.
