Hamisítványok és eltüntetések
A tárgyi bizonyítékok eltüntetése hatékony módszere történelmünk meghamisításának. Ami nincs, arról könnyen állítható, hogy nem is volt sohasem.
Ám a dokumentumokat nem olyan könnyű „csak úgy” eltüntetni, rafináltabb megoldást kellett tehát keresnie az erre törekvőknek.
Egyik ilyen módszer a hamisítvánnyá nyilvánítás, mert a hamisítványok megsemmisítése, forgalomból való kivonása minden további nélkül elfogadtatható a közvéleménnyel.
Az a legfőbb baj, hogy a gyakorlatban az lesz a hamisítvány, amit „hivatalosaink” annak nyilvánítanak, emiatt tehát a dolog fordítva (is) működik: amit el akarnak tüntetni, arra egyszerűen ráfogják, hogy hamisítvány. Így megy ez már 1849 óta! Jó partnerek ebben azok a tudálékosok, akik jól megtanulták a hamis leckét, és azonnal fújják, ha meghallják például Literáti Nemes Sámuel nevét: HAMISÍTVÁNY!!! Literáti sokat áldozott arra, hogy felkutassa legrégibb írásos emlékeinket, és sikerült is összegyűjtenie néhányat, de „hivatalosaink” teljesen lejáratták, bemocskolták a nevét. Biztosan állítható, hogy az általa külföldön felvásárolt magyar írásmaradványok nagy része eredeti. Kizárt, hogy külföldiek képesek lettek volna „ómagyar” nyelvemlékeket hamisítani, de ehhez nem is fűződött semmi érdekük. Természetesen nem zárható ki az sem, hogy akadtak Literáti korában hamisítók, de hogy ezek éppen a magyar nyelvemlékekre szakosodtak volna, az szinte lehetetlen.
„Ez idő tájt figyelt fel az Országos Széchenyi Könyvtár akkori vezetője, Mátray Gábor a főleg Literáti halála után felbukkanó hamisítványokra, és igyekezett azokat összevásárolni, hogy kivonja őket a forgalomból. ...A Literáti-hamisítványok már - több itt nem ismertetett darabbal együtt - békésen szunnyadoznak az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattátában, és érdekes módon napjaink botcsinálta nyelvészei mutatnak érdeklődést irántuk.” (http://www.neumann-haz.hu)
A „botcsinálta nyelvész” jelző itt minden bizonnyal Marton Veronikára vonatkozhat, aki nemrégiben könyvet írt egy Literáti által 1842-ben, Klagenfurtban megvásárolt relikviáról, amelynek az egyik bőr-hártyáján találták meg a híres I. András korabeli imádságokat. Érdekes olvasmány, bebizonyítja, hogy a hártya „megállapíthatóan valódi, eredeti régiség”.
De vajon miért költi egy ilyen intézmény a pénzét "hamisítványok" felvárárlására?? Nem kellene inkább a „nem hamisítványok” gyűjtésére és megóvására koncentrálniuk? (Na persze, ha a cél a forgalomból való kivonás volt, akkor az csak így megy...) Hamisítvánnyá vált ilyen módon a Csiki Székely Krónika, a Túróci Fakönyv, és tulajdonképpen minden, ami útjába került a finnugorizmusnak. ...
„Kilencven éve halt meg Szentkatolnai Bálint Gábor. Kevesen tudják, ki volt, mert az arra hivatott tudós társaságok halálában éppen úgy megfeledkeznek róla, mint ahogy életében is mellőzték. Ki volt ez a talán még Kőrösi Csoma Sándornál is jelentősebb tudós, felfedező, és mi volt a bűne, hogy 130 éve agyonhallgatják?” – olvashatjuk Tharan-Trieb Marianne, a „Múltadban nincs öröm” című írásában. „Korának egyik legnagyobb világutazója, Kőrösi Csoma szellemi örökösének bűne az volt, hogy tanulmányai és kutatásai alapján nem fogadta el a magyarul alig tudó Budenz és Hunfalvy-kitalálta finnugor elméletet... Nem csoda, hogy fennmaradt műveit máig rejtegetik a Széchenyi könyvtárban.”
Nahát, már megint ugyanott...
Herman Ottónak 1900 körül azért gázoltak a becsületébe, mert azt merte állítani, hogy az ősember Magyarországon is járt. Az általa bemutatott miskolci szakócákat "természetesen" hamisítványoknak minősítették, és csak évekkel később, külföldi tudósok igazolták azok eredetiségét. Ugyanezek a körök igyekeztek nevetséges hamisítványnak kikiáltani az 1910 körül, a miskolci Balla-barlangnál megtalált 12000 éves gyermekcsontvázat is, elhíresztelve róla, hogy az "nyilvánvalóan" egy közelmúltban eltemetett cigánygyerek csontváza lehet. Csak az 1970-es években bizonyították be angliai vizsgálatok, hogy a "cigánygyerek" mégiscsak 12000 éves.
A kiskunhalasi „rovásírásos lapocskákat" nem lehetett hamisítványoknak minősíteni, mert a városi vezetés jegyzőkönyvbe vetette a juhászok gyalázatos tettét, és a jegyző még le is fordította ebben a rovásírásos szövegeket. (Tehát akkoriban még ilyen szinten olvasták a "rovásírást"!)
"1802. október végén a kiskunhalasi juhászok 16 db. rovásírásos „fenyegető” fa lapocskát dobtak a helyi városháza ablakába." Ezeken összesen 160 szó volt olvasható, ahogy illik: jobbról balra, többnyire magánhangzók nélkül, összerovásokkal. Madarassy Lászlónak köszönhetően ezekről a tárgyakról az 1900-as évek elején fényképek is készültek, amelyek szerencsére még ma is megvannak, a tárgyak pedig végül a Néprajzi Múzeumba kerültek. Onnan viszont, mára valahogy eltűntek! Egyik legterjedelmesebb rovásírásos nyelvemlékünk lehetne! Az Aranytarsoly 2006. évi, novemberi száma foglalkozott az esettel.
Szondi Miklós írja A történelmünkhöz magyarul c. könyvben, hogy az 1979-82 között kiadott Magyar Néprajzi Lexikonban már nem szerepelnek olyan ősi szavaink, mint pl. a tarsoly, vagy a tegez. (Talán az okozhatta a problémát, hogy nem tudták eldönteni, melyiket - honnan vettük át?! Amire volt tippük, az biztosan bekerült.) Ha csak a szerkesztőkön múlna, szép lassan ezek a szavak is kikopnának a köztudatból.
Kevesen tudnak róla, de a pécsi "ókeresztény" (valószínűleg ariánus) sírkamrák egyik falából, kb. másfél-két éve előkerült néhány palack, amelyekben arról szóló írások voltak, hogy a legelső feltárások során miket találtak ott, és hogy a leleteket kinek, hová adták le. Mit ad Isten, ezekből mára semmi sem maradt! De még érdekesebb, hogy ennek az esetnek visszhangja se támadt, eszébe sem jutott senkinek a felelősök megkeresése.
Ne is keressünk felelősöket, de tudjunk róla, hogy ilyen is létezik! A lényeg: minden erőnkkel próbáljuk megőrizni azt, ami még megmaradt! Fényképezzünk le mindent, ami magyar! Mentsünk le számítógépünkre mindent, ami magyarságunk szempontjából értékes lehet! Eljött az ideje annak, hogy helyretegyük a saját múltunkat! Láthatjuk: főkönyvtárosainkra és néprajzosainkra ebben nem igazán számíthatunk. Újabb adalékok
Újabb adalékok a Hamisítványok és eltüntetések c. íráshoz:
"...Komáromi Csipkés György 1655-ben kiadott Hungaria Illustrata című, latin nyelvű nyelvtanában értesít minket arról, hogy a debreceni könyvtárban is van régi magyar betűkkel írott könyv. Bél Mátyás, nagy tudósunk 1718 körül már hiába tudakozódott e könyv után, a könyvtárosok nem tudták számára felmutatni.
Kájoni Jánosnak a hun-magyar írásra vonatkozó 1673-ból származó jegyzeteiről Simonchicz Ince kegyes rendi tanár 1794-ben megjelent művéből tudunk. Az eredeti Kájoni írások is eltűntek.
A XVII. században durvább módszerekkel is pusztították a magyar történelem emlékeit. I. Habsburg Lipót, német-római császár, magyar király, akinek magyargyűlölete csak az elmebetegség szóval jellemezhető, körülbelül százötven gyönyörű, magyar várat, építészeti remekműveket robbantatott fel azzal az álságos ürüggyel, hogy a török ne fészkelhesse be magát. Bizonyos, hogy ősi írásunk sok emléke is elpusztult várainkkal együtt.
Fischer Károly Antal érdemeit, akiről a Kárpát-medencei birtoklevelünkben bővebben szóltam, csak a legelismerőbb szavakkal lehet méltatni. Fáradhatatlanul követte egy-egy rovásemlék nyomát. Rettegi István földrajztudósnak létezett egy kézirata, amelyben leírja nyomozását a firenzei könyvtár Szamosközi által felfedezett szkíta betűs könyve után. Fischer 1888-ban a Tudományos Akadémia kézirattárában hiába kereste ezt, „hol annak állítólag meg kellene lennie”.
Jerney János (1800-1855) utazó, őstörténész, nyelvész említi Szentkirályi Márkos Dániel kéziratát a hunok régi betűiről, amelynek a Tudományos Akadémia Cornides gyűjteményében kellett volna lennie. Szabó Károly művelődéstörténész az 1860-as években, Fischer Károly Antal pedig 1888-ban hiába kereste a jelzett helyen.
Cornides Dániel történész szintén gyűjtötte a hun-magyar írás emlékeit, ezekről értekezést is írt 1791-ben. Sem Szabó Károly, sem Fischer Károly Antal az Akadémia kézirattárában már nem találták.
Horvát István (1774-1846) történész, nyelvész Rajzolatok… című 1825-ben megjelent könyvében beszámol egy múmiapólyáról, amelyet egy Neupauer nevű bécsi polgár hozott a Nemzeti Múzeum számára és amelyen „pártus-szittya” betűk vannak. Megállapítja, hogy a betűk a Csíkszentmiklósi Feliraton és Kecskeméti Réztáblán lévőkkel mutatnak rokonságot. Napjainkban a Nemzeti Múzeumban senki nem tud erről semmit.
Dr. Molnos Angéla nyelvész tanártól kaptam az adatot, hogy Táncsics Mihály (1799-1884) politikus és író hosszú évek munkájával egy könyvet írt anyanyelvünkről A legősibb nyelv a magyar címmel. Ennek a kéziratnak is nyoma veszett..." (Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kőbe vésték, fába rótták) http://mek.oszk.hu/02800/02824/02824.pdf
