Víztükrén látom görcsös törzsed, Halottan állsz, a szél sem tör meg. Levél se zizzen lombjaid alatt, ágaidon egy fészek se maradt.
Víztükrét bámulod kihúnyt szemeddel, nem fogsz fel semmit halott eszeddel. Itt állsz sudáran, csak gondnak-bajnak. A fák mint az emberek, élnek s halnak.
Görcseimet fejsze vágta szét, Ház oldalában darabjaimra hullva, létemnek régen elvették eszét, télig merengek, gondolva a múltra.
Eljő a tél, fonott kosárba szednek, és bevisznek a kandalló elé, fázós kezek majd a tűzbe vetnek, s elindulok a végtelen felé.
Kihúnyt a tűz, elhamvadt a test, Meleg szobában szárnyal már a lélek. A fény a falra árnyékokat fest, s ingó árnyakban újra s újra élek.
Szíved ne fájjon ha halott fát látnál! Gondolj csak egyre a boldog időkre, Emlékszel régen a nagy Tiszagátnál. Lombja alá ültél hűsölni egy kőre.
Összekeverni a nőn a puhát, Miután levettél minden ruhát!!!:)))) Összekeverni dombot, s gombot, Csókolni a bársony combot:))))) Aztán hagyni, mint amőba, Hogy rádfollyon a nő ma, S az sem baj, ha nem néma!!!! A barátnő legyen léha!!!:)))))DDDDDDDD
Ja, és mindenkinek dícséret:))))) Molllykának is:-))))
A boldogság már mesze száll Mint augusztusban a nyár Már nincs tovább, már vége van Hallom az ősz szavát.
Már hervadok, már fakulok Mint szélben az őszi levél, De én nem szállok, csak állok Mint szomorúfűz a parton
S belül már üres vagyok, már, nincs ami, itt tartson. Hisz nincs tovább, s nincs remény. Nincs kinek elmondani, nincs ki megért.
S már itt a vég, a sötétség.
Lerogyok a földre... Kábultan nézek előre. Megszédülten, betegen várom a vég szavát, Már nem érzek, már nem sírok. Csak nézek előre. Szomorúan, megtörten...
S a halál már oly közel, mikor meglátom őt Ki nem a halál, s nem a felejtés édes gyönyöre,
Csak egy ember, kiben testet ölt a reményem
Elfeledem minden kínom, s gondolatom,
Csak a nyakába ugrom, s csókolgatom
Bezárom színeim önkívület várába Mert tiszta ámulat a tó... Sütnek pillanatokra percek lámpásai Hajladoznak gondolatok virágszáron Bevillannak májusok a folyó szívében
Megállnak hallgatag fenyők utak mentén A víz rásimul arcomra ... Kereslek egyetlen-országban életem Mellém fekszenek képek szorítva testem Az utak lobognak tegnapok szemében
Nem tudom ki és hol vagyok emberlétben Csodák kötélen táncolnak... Kéz a kézben sétálnak percek hónapokkal Csendem csendeddé alszik fáim alatt Maradj meg nekem a paradicsom ölén
Hallgass el te kiáltás ott a mélyben Aludj álomréten tenger... Szétszakítanak kettétépett távoli földek Gyertek haza köddé váló hegyeim újra Soha nem tudok utamra úttalanul lépni
Pókháló szíve remegve tartja létem Fognak szókezek... Madarak versengenek repülők rajával Ki az erősebb hullócsillag nappal... Odaadtam a földet a Napért holdszívemből Emeld fel arcom csókjaid könnyével az égig
Gömbölyü a farom, két comb lóg le róla. Szétteszem én őket, felülvén a lóra. Szétteszem én akkor is, Ha a babám igazít S hallgatok én a sok kedves bókra:DDDDDDDDDDDDDDDD
