Az utolsó dolog, amit a haiku évszakhoz / hónaphoz kötöttsége után megemlít – erre nem hozok példát, mert eddig főleg ezt követtük ebben a topikban – a kézzelfoghatóság: hogyan fejez ki Issa elegánsan elvont gondolatokat konkrét dolgokra utaló nyelvhasználatával. Például a következő haiban az emberi együttérzés mutatkozik meg az utazó alakján keresztül – bár hagyományosan talán nem őszhöz kötődik:
tabi-bito ya no ni sashite yuku nagare nae (Issa)
the traveler fixes the farmer's floating rice stalks (Lanoue)
az utazó figyeli a a földműves / gazda elúszó / sodródó rizs-szárait
'Túl vagyok válaszolva' kérdéseimet /és kérdezetlenségeimet/ illetően /is/. Biztosan volt okod rá, én meg a 'csavar-technikát' vélhetően nem egészen értem – még, de ez legyen az én /legnagyobb!/ bajom. (Elfér a többi között.;-) Sajnálom viszont, hogy ennyire bántott, amit írtam! Neked is szép napot + szép, igaz, fényes /nem 'elhomályosult'/ szavakat!:-)
Az, hogy mostanában többet hallgatok, mint írok, mert alig vannak szavaim, nem félreértés miatt van, ne ezt hidd. A Záróakkord mellett a Tü kör is szép volt. A címe is, és benne a –könnyed- szójátékod is tetszik.
Nem akartam senki se lenni, amikor ide kezdtem írni, azért lettem meihes, ami csak egy halom betű.
Nyilván minden félreérthető-, magyarázható... Ha - ezt akarnánk. De nem hiszem, hogy akár Neked, akár meihesnek ez lenne a célja...:) Nézzük hát azt a fránya szöveget.
Indult 1 versből (1091):
Ha ember már nem, lehessek lepke – költő szakéscsészéjén.
Amit, Urambocsá:), megdícsértem (1110). Mert szerintem meglehetősen pontosan elmond valamit a művész-teremtette halhatatlanságról... Ami tán a legtöbb, legmaradandóbb... Aztán ezen meihes elgondolkodott (1118):
"Talán a szavakról mégsem kopott le még teljesen az, amit (pedig) a költő úgy írt meg, hogy a pillangó, a gyöngy a szív már nem az, ami volt…"
Én pedig ezt fűztem tovább. Tudniillik a szavak már valóban elhomályosodtak, a 'lepke' szó is, mégis, néha-néha van mód, eredeti fényüket egy kicsit, egy pillanatra, felvillantani. Nekem ilyennek tűnt az említett 'lehessek lepke - költő szakéscsészéjén'... Ami már nem csak egy pillanatra megpihent életcsudája pille, hanem egy költő által észrevehető és megénekelhető pillanat... No, de hogy a szavak így feléledjenek, ahhoz kellett ez a csavar: hogy ez nem csak *egy* lepke, hanem *a* lepke, ott és akkor, annak az embernek, aki meg tudja látni, épp...
Hát ezt a 'csavar-technikát' próbáltam továbbfejleszteni az általad is idézett nem-versben:).
Legyek szó, versbe való. Pille-hálóval, hopp, költő-fogó...
Nem kívántam én ezt magyarázni, de legyen: Tehát az adott verstémát továbbvariálva, ne pille legyek, pl. holtom után, - csak egy szó... Egy végtelenül pontos, csak oda illő, egyetlen lehetséges, semmivel nem helyettesíthető szó... Egy semmiség, ami mégis, verssé teszi a szöveget, és... ezáltal, költővé az embert, aki rátalál... Nem 'csakcsendbenn' az a szó, vagy nem X.Y.Z., és nem meihes *a* költő. Bár ő is lehet. Ahogy akármelyikőnk...:) Aki megtalálja a neki kellő, az épp odaillő szót...:)
Még valamit, hogy egyértelmű legyen: nem áll vagy állt szándékomban lepkehálóval költőket fogni...:) (Szerintem, aki úgy áll a világhoz, hogy pl. költőt, vagy művészt, vagy zsenit *akar* magának fogni, annak tutira nem fog sikerülni, az csak valami utánzatot fog leakasztani. Egyrészt, mert nagyon *akar*, másrészt, mert az igazi művész nem kifele l/játszik. De ez mellékvágány.) Viszont: szerintem a pontos szavak megtalálják a maguk költőjét... Aki a megfelelő helyre illeszti őket... Ezt akartam ebben a szövegentyűben leírni... Kár, hogy nem sikerült.:) Pedig az a 'hopp', az elég jó szónak tűnt...:) Valami baj lehet mégis a szavakkal. Lehet persze, hogy nem a 'hopp'-pal, hanem a többivel.:) Nem is tudom... Vagy velem.:)
:) Egyebekben nekem tökmindegy, hogy akár te, akár meihes, akárki más, olyan idős, mint az öreganyám, vagy olyan ifjonc, mint az édes gyerekem; hogy fiú, vagy lány; fogpasztaárus vagy bukméker... Nem firtatom, kicsoda, micsoda, honnan jött, hogy néz ki, mit csinál, mennyije van, stb. Nem erről szól, nem ezért jövök ide... A játékért, a feladatért, a vers vagy az alkotás öröméért, a sokféle vers-értelmezésért, 1-1 jó szóért, gondolatért, röpke beszélgetésért, a saját és mások belső teljesítményéért - azért igen... Úgy vélem hát, nincs miért helyretenned...:)
No, legyen szép, napsütötte napod... Meg a többieknek is. :o)
No, ezt aztán nagyon nem értem. Amellett, hogy nem is érzem 'versnek'. Az, hogy én /ti. 'csakcsendbenn'/ szóvá vala – még csak-csak megeshetik. :-) Ám, miképpen leszen 'pille-hálóval költő-fogó'? Én bizisten nem akarok kötöződzködni, csak "szeretném felfejteni a művek sokrétűségét"...:-) Volt a másik haikus 'topickolásban' egy furami nevű jóember, aki erősen eltűnte magát a balatoni nyaralása óta – káááár szegényért, nyugodjon békében:-) –, talán ő segíthetett volna a megértésben. De mindegy. Akinek írtad, annak bizonyára érthető is volt és jólesett. S végül is – mi más lenne a fontosabb? Bocs, hogy 'beleértetlenkedtem', nem kell válaszolnod itt, de e-mailben attól még /én/ nyitott vagyok... :-))
Jó látni kortárs haiokat is, Zoli! Én még visszatérek a Lanoue- előadás példáihoz. Ez is meglepő szembeállítással operál, bár a témaválasztáson is meglepődtem, az eddig olvasott haikukhoz képest rendkívül explicit.
karasura mo koi wo seyo tote yaku no kana (Issa, bármilyen meglepő is)
make love, crows while you can! burning fields (Lanoue)
szeretkezzetek, varjúk, amíg tehetitek! a mezők kiégnek
off. Nem tudom, ilyenkor mi nehezebb: látni vagy fájni, kívülről vagy belülről megélni...
Olvasok most egy könyvet, egy szív- és tüdő transzplantáción átesett nő írta. Nagyon sokat lehet belőle meríteni, mind emberségből, mind méltóságból. 1 részt, ha nem gond, ideírok, talán valamit tud adni...
"Amikor túl gyenge voltam hozzá, hogy beszéljek, vagy amúgy is csendre áhítoztam, olyankor hálás voltam látogatóimnak, akik megértették, hogy a csend is a kommunikáció egy formája. ... Mostanában, ha meglátogatom valamelyik barátomat a kórházban, minduntalan feltűnik, hogy sok látogató folyamatos fecsegéssel tölti be a teret, vagy nyugtalanul ide-oda rohangál a szobában. Az emberek a legnagyobb jóindulattal is hajlamosak zavarba ejtőnek tekinteni a csendet és a szótlanságot, mint valami ellenséget, amit minden alkalommal el kell hárítani. Az én tanácsom tehát azoknak, akik beteg barátokat és rokonokat látogatnak meg, a következő: nem szükséges folyton beszélni. A puszta tény, hogy az ember *ott van* a szobában, lehet, hogy mindent elmond arról, amiről beszélni lehetne."
Tudom, nem a pillén múlik, észrevesszük-e az Életvillanásokat.
Örülök annak, ha szavakba vagy versbe foglalod azt, amit meglátsz.
Mert a szavakat vagy a verset tudja más ember olvasni. Így jutott el hozzám is, amit írtál.
Ha te megmutathatóvá tudod tenni azt, amit csak kevesen látnak vagy éreznek meg, tedd olvashatóvá vagy érezhetővé.
Mert nem sokak kiváltsága ez, és olyan időket élünk, hogy a jó szónak valóban híján vagyunk.
Én meg, ha kellene még mégegyszer ennyit élnem, valószínűleg zavarba jönnék egy időre akkor is, ha jó szót adnak, akkor is, ha visszaveszik, amit adtak.
A te jó szavaidat köszönöm, Csakcsendbenn.
Nem topikfájdalmak. Nap mint nap nézem, hogy valaki, akit nagyon szeretek és imádott menni, hogyan tud egyre kevesebbet, kisebbet, bizonytalanul lépni az undok lábfájása miatt. Már a szintentartás is eredmény és ha kevésbé fáj.
Nem egészen értem, mire gondolsz... Valószínűleg nem is ide, a topikra tartozó fájdalmakról szólsz. De magam sem esztétikai értelemben neveznék undoknak 1 betegséget vagy magát a fájdalmat... Inkább, mint az életet, az erőt béklyóba verő nyűgöt, vagy mint egy (Urambocsá) nemszeretem, de muszájelvégezni házifeladatot. Ebben az értelemben az 'undok', úgy gondolom, elhangozhat egyesszám első személyben, némi humorral vegyes szeretéssel körítve, az ember kínját-keservét megfogalmazandó, tehetetlenségét kifigurázandó. De nem hangozhat el második vagy harmadik személyben, másokra mutogatandó.
