A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reménye vesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. ..
Magad maradtál, mint a megszedett Cseresznyefa, gyümölcstelen. Előtte még a hosszú nyár, De rajta már Piroska gyöngy több nem terem.
Sértetlen áll és teljességesen, Dús még a lomb, a törzs sudár. Vajjon úgy érzi-é, Hogy immár senkié? Hogy életének nincs értelme már?
A forró éjben, míg a hold Részvéttelen fogy és telik, A szívszorító éji ég felé Harmat módjára öntené Magányossága néma könnyeit?
Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez: Kiserked a gyámoltalanka ág S máris kinő az egyik jobb felé, A másik bal felé, Az anyatörzstől elfelé, tovább.
Visz, visz magával elfelé, tovább Minden zamatot, minden illatot. Fanyar golyók, csak színesedjetek, Csak édesedjetek, Az anyatörzs áldása rajtatok.
Csak vigyétek az áldást a szedőnek, Kinek a kertész nyári kedve szánt. Elereszt immár reszkető karom S eztán majd békén eltanulgatom: A legnehezebb anya-tudományt.
Már reszket a holdfény a lombos akácon, Már esti homály ül a néma tanyán, És bent a berekben, egy korhadó ágon Már himnuszát zengi a kis csalogány.
Trillázva repül a magasba az ének, Majd harsogva csattog a völgybe alá, Ott fent lesik hangját az égi zenészek És változnak villanó hold-arannyá.
És néha úgy peng, mint az éjben a hárfa, Egy holdas ligetben, az ablak alatt. És úgy zokog néha, mint télen az árva, Ha fergeteg, orkán elébe szalad.
Már alszik a fészek a sűrű berekben, Köd-pára lebeg fent a domb tetején. S szép csalogánydalt az éjjeli csendben Nem hallgatja más, csak a szellő meg én...
Ha ébred a hajnal az alvó ligetben, S az éjszaka eltűnik árnyaival, Úgy zengi utána repesve a lelkem: ,,Csak szépség zenéje az igazi dal!"
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem... kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem.
Megnémultam... elszakadt a húr, Nem szólal lantom többé senkinek, A tölgy-rengeteg hulló sátorában A természettel együtt temetek... Lelkem szikláin meghalt az echó, Elhallgattak a harsogó habok, Lombok között már nem susog a szellő S a zord hegyekről eltűnt a titok... Hiába küldi sírva vagy nevetve Halk csobogását egy messzi patak, Többé nem láttok könnyet a szememben, A kék havasról több dal nem fakad... Megnémultam... elszakadt a húr, Nem szólal lantom többé senkinek, Hanem ott bent, lelkem sziklái közt Halkan zúgnak tovább a vadvizek...
Wass Albert: Tavaszi séta Meghódolok egy délutánra ma, Szabadba vágyó nyughatatlan lélek. Kedvedért egy röpke pillanatra, A régi erdők bájkörébe lépek.
Elvetem ma ezt a szürke páncélt: Közömböst, melyet bánatom rakott, Ma lenge-leplű szellemöltözetben Megyek dalolni régi csillagot.
Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét, Ezüstös csermely boldogan nevet, A nap tüzes sugárral hinti be, A bárányfelhős, türkizkék eget.
Fuvallat támad, langyos, kellemes, A barka-por arany felhőt havaz, Tölgy-templomok orgonája zeng: Ott áldozatra lobbant a tavasz.
Hívogat már a néma bükkfa-bolt A mohos fákra, hogy leszállt a csend … Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben Egy fáradt lélek végre megpihent.
Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, Ülni és nézni az élő világot, A nagyot és a kisvilágokat: Az őszi nap bizsergő sugarát, Elefántszín faóriásokat, Göcsörtös ágak labirintusát, Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét, Csüngő vízcseppet, csillogó sarat, Kutyák bozontját, tehénkék szemét, Pillangó-lengést, felhők suhanását, - És hallani a csendet, locska szellőt, Fecsegő lombot, csörfös kis rigót, A lankadatlan tücsök-tremolót, S a békanép fegyelmes kórusát, Embereket, az össze-vissza élet Ágaskodó ezer színét-szagát, Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben, Arcok titkait, gépek muzsikáját, Csepp ablakokon alkony csillanását, Öreg fiúk fontoskodó hadát Nagy házak furcsa kőkockáiban: Mindent ami él, mindent ami van, Csak nézni, nézni, símogatni szemmel, Semmit se váró, békés szerelemmel Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon, Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon, Még csak nem is ajaktalan imának, Csak úgy magában mindent és magának, Csak önmagáért, nem énmagamért, Csak nézni, nézni, színről-színre látni, (Testvér ez avval, ami odaáti, Ahol lefoszlik Ádám fátyola;) Szemoldó ujjad így illesse pillám, Adeptusodnak így avass fel immár, Hatvanas évek áldott angyala!
Ha arra tévedsz egyszer, ahol én születtem, és kopár hegytetőn meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát, magányosan és dacos-konokul állni, szembenézve viharral, faggyal, záporesővel: suttogj el egy csöndes magyar imádságot. Én vagyok az. Állok magányosan. Az erdőt kiirtották körülöttem élelmes idegenek. Magamban vagyok. Fiaim elhagytak, unokáim idegen nyelven mondanak imát, ha mondanak még s nem csak rikoltoznak egy céda élet céltalan sodrában. Hűséges hozzám holló és bagoly. Éjszakánként denevér látogat. S ha egy vak vihar kidönt egy bús napon: ne sirass meg! Nem érdemes. Ha elmegyek, eltávozom, s gondozni többé nem tudom: Ki eteti meg bús kutyámat? Ki simogatja hű macskámat? Ki ügyel majd otthonomra? Virágokra? Madarakra? De tudom: ha majd fáradt kezem Isten kezébe leteszem: Ő elgondoz kutyát, macskát, madarat és virágocskát. Megtesz mindent, mit tenni kell, s nem lesz mögöttem üres hely, megtesz mindent, amit lehet az örök isteni szeretet. Mit ér a könny s mit ér az ember, ha úgyis meg kell halni egyszer, s elvész a szó és nem marad csak egy tenyérnyi hely a föld alatt, rothadó hús, szétfoszló csont: Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.
Mért sír a szél? jaj, mért zokognak ezek a könnyes, régi nóták, rügyek között a hervadást mért dalolják?
Mért hajtja le fejét a fenyves, s mért tép az est szívünkbe jobban mikor a rózsaszínű némaságba dobban?
Nyárfalevél mért reszket úgy, s mért keresi a lomb a sírját…? Harmat-könnyüket a hajnalok jaj, mért sírják?
Ha jönne valaki, aki egyszer megmondaná nekem, csak úgy suttogva, csak úgy csendesen: ahol ennyi csoda-virág terem a hullámos Erdélyi bérceken mért sír a szél…?
A vers csak születik, mint ahogy születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél. Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat.
Ha jönne egy fecske, ezüstté fázott téli tájakon, mikor legjobban fáj a fájdalom, mikor a szívek alig, alig vernek, én azt hiszem: kizöldülnének az erdélyi kertek...
Hiszen olyan kevés is kell nekünk, hogy az arcunk egy kissé felderüljön. A szív? A szív az hamar állna táncra, csak lenne, aki hegedüljön!
Én azt hiszem: ha jönne egy fecske, akkor, amikor senki se várja: tavaszt csinálna!
