Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Aztán honnan tetszik azt tudni, kedves kiskegyednek, hogy mi gyöngyszem, mi briliáns (álamellnökössen, hromajalosad-ossan: „brilliáns”), illetve mi nem briliáns ebben a topikban? Ha például:
A hosszú, „strapás” (olykor kifejezetten gyötrelmes) hét esztendő során sem tetszett kiskegyednek megérteni: az „érvelés” semmivel sem több a „mocskolódás”-nál, már ami a dolog lényegét illeti. Érvelni mindenki tud (mondjuk, az egyik nick-jén – míg a másikon mocskolódik), tehát: nemérvelni, hanem: bizonyítani!
Olyannyira, hogy még az ún. bebizonyítás sem szükségképpen azonos a bizonyítással. Bárkinek bármit bebizonyítunk, ha kellőképpen vagyunk szofisztikáltak, sőt olykor erre sincs szükség, bőven elegendő a szimpla demagógia.
Kérdés: Vásárhelyi Mária érvel a Mozgó Világban? Érvel.
Mindnek előtt: mit állít a Mozgó Világban? Azt állítja, hogy ő a társadalmi, értelmiségi, politikai elit egyik illusztris tagja. Érvel ezen állítása mellett? Érvel. Be tudja bizonyítani? Nem tudja bebizonyítani. Nota bene nem is akarja. Miért nem akarja? Mert az axiómát nem szokás bizonyítani. Esetleg érvelni szokás valamely alapelv mellett. Miért axióma az, hogy Vásárhelyi Mária elitértelmiségi? Azért, mert: csak.
Vásárhelyi Mária valószínűleg tudja (sőt én biztos vagyok benne, hogy tudja), a diploma (különösen a szociológusi oklevél) ma, intellektuálisan, annyit sem ér, mint pl. pár száz évvel ezelőtt egy mesterlevél, vagy pl. néhány évtizeddel ezelőtt egy jobb szakmunkás-bizonyítvány. Na most, ha ezt Vásárhelyi Mária minden valószínűség szerint tudja (márpedig tudja), akkor milyen logikai alapzaton állítja, hogy ő része az elitnek?
És itt jön a a képbe Szombat című folyóirat.
Ezt kérdi Vásárhelyi Máriától leleményesen a lap riportere: „A családjában mennyire volt téma a zsidóság?”, mire az elitértelmiségi válasz: „A szüleim erről soha nem beszéltek, viszont az anyai nagymamám, akinek kilenc testvérét, valamint a szüleit és a férjét ölték meg a második világháborúban, igen. Késhegyig menő vitákat folytattunk, a nagymamám azt mondta, hogy én zsidó vagyok, míg én azt mondtam, hogy magyar”.
Világos. Ezért aztán én magyarul kérdezem: érti ezt valaki?
Legalább elitértelmiségileg. Mennyiben lehet „késhegyig menően” vitázni azon, hogy zsidó vagyok-e vagy pedig magyar? Érvelni persze lehet. Orrvérzésig. Késhegyig menően. Mindenestre Vásárhelyi Mária így folytatja a Szombatnak adott válaszát: „A nagyszülők generációja tartotta ezt [ti. a kérdést, hogy ki zsidó, ki magyar] életben, én nem értettem, nekik ez miért olyan fontos”.
Nem értette. Pedig akkor még nem is volt elitértelmiségi! (Általában az egyetemen butul el az ember végleg és teljesen.)
Később persze megértette. Merthogy közben felnőtté vált: „Aztán, amikor felnőttem, megértettem”. Míg „A szüleim abban a tévképzetben ringatták magukat, hogy többet ez nem lesz fontos”.
És ami azt jelenti értelemszerűen, hogy Vásárhelyi Mária szülei vagy nem voltak felnőttek, vagy pedig ostoba, értetlen felnőttek maradtak.
Vásárhelyi érvel? Érvel. Mit bizonyít? Semmit. Túl azon, hogy újra és újra bizonyságot tesz róla: egyszerűen nem érti, mit beszél. Noha ennek bizonyítására nincs szükség, ezt eleve tudjuk, hiszen Vásárhelyi szó szerint így fogalmaz: „A szüleim abban a tévképzetben ringatták magukat, hogy többet ez [ti. hogy ki zsidó, ki magyar] nem lesz fontos”. Na most, ez oly bravúros mondat, hogy akár a Mozgó Világba is beférne, s amellyel Vásárhelyi Mária nemhogy nem bizonyít, de nem is állít semmit. Vagy igen? Mit állít? Azt állítja (szemben a nála nagyságrendekkel értelmesebb szüleivel), hogy a „ki zsidó, ki magyar, ki nem zsidó, ki nem magyar” kérdéskomplexum „fontos”? Tegyük föl, ezt állítja. Mire jövök én – a Index fórumán – és megkérdezem: mi bizonyítja, hogy fontos? S amire ugye nincs válasz, és ami azt jelenti, hogy még puszta állításnak is gyönge Vásárhelyi mondata. Mert az értelmes költői kérdés ez ügyben így hangzik: kinek fontos a zsidó-nemzsidó probléma? Már amennyiben valóban fontos. Csak a hülyéknek? Csak az okosaknak? Mindenkinek? Vásárhelyi szüleinek is fontos? Csak nem tudnak róla? Netán tudnak, csak éppen nem akarnak tudni arról, hogy ez nekik is fontos? Vásárhelyi szülei úgy érzik, számukra a zsidóidentitás nem fontos (hanem a kommunizmus a fontos, illetve a demokrácia, a többpártrendszer stb.), ők így érzik, ámde nagyon rosszul érzik, merthogy mégiscsak ez legyen nékik is a fontos! Miért? Mert a mindenoldalú eszelősök és idióták így akarják?
Mi a voltaképpeni álláspontja Vásárhelyi Máriának? Még ez sem tudható, így azután a bizonyítás (premissza híján) szóba sem jöhet. Csak az érvelés.
Mire büszke az érvelő elitértelmiségi?
„Büszkén mondhatom, hogy én vagyok az első ebben az országban, akit lezsidóztak. Varga Domokos György, akit a gyermekkoromból jól ismertem, valamikor 1990-ben egy cikkben azt írta: miért nem férnek ezek a zsidók a bőrükbe. Csináltam valamit, ami nem tetszett neki, és írásában felsorolta az összeférhetetlen zsidókat, majd azt írta, hogy »emlékszem a halk szavú, kedves Vásárhelyi Máriára«, és hogy mi lett belőlem. Amikor elolvastam, megdöbbentem: ez az ember, akivel együtt jártam egyetemre, úgy nézett rám, mint egy zsidóra? Nekem akkor ez eszembe nem jutott.”
Engedjük meg: a „büszke” jelző (elitértelmiségileg) irónia! Ugyebár. Ízléstelen megjegyzés, fölösleges is, de fogadjuk el! Ám még akkor sem Vásárhelyi Mária volt „az első, akit ebben az országban lezsidóztak”. Föltételezhető: az elitértelmiségi azt akarja mondani, hogy ő volt az első nyilvánosan lezsidózott ember Kádár bukása után! Legalábbis merem remélni, hogy erre gondolt. Ám ezzel együtt sem ő volt az első lezsidózott közszereplő, ti. Magyarországon, Grósz hatalmának megerősödése során, már bőszen és nyíltan zsidóztak, elvtársak és elvtárstalanok egyaránt; egyébként pedig az egyik, 1988-as (Magyar Hírlap-beli) zsidózásról Karsai László is megemlékezik nevezetes antológiájában, s ezt egy politikával foglalkozó elitértelmiségi szociológusnak igencsak illenék tudni.
A másik: Vásárhelyi Máriának, mint írja, „eszébe nem jutott”, hogy az egyetemen – esetleg – úgy „nézhetnek rá, mint egy zsidóra”. Pedig a nagymamája anno a szájába rágta: az efféle „ránézés”, ha momentán nem is divatos, történelmileg reális opció. Fontosnak nem fontos (ebben Vásárhelyi szüleinek van igazuk), ám potenciális létező (ebben Vásárhelyi nagymamájának van igaza). Egyedül Vásárhelyi Máriának nincs igaza. Ezért lett ő a magyar (értsd: magyarországi) értelmiségi elit tagja. Továbbá azért, mert számolni is alig-alig tud (pedig nem a matematikaszakon végzett!), ugyanis egyszerűen nem igaz, amit állít, s amire ő oly (kvázi ironikusan) büszke: „én vagyok az első ebben az országban, akit lezsidóztak”. Hogy miért nem igaz? Azért, mert szintén Vásárhelyi Mária mondja a riporternek, ráadásul ugyanott: „felsorolta az összeférhetetlen zsidókat”. Többes számban. Vagyis, ha nem vesszük figyelembe a valóságot, illetve a reáliát tükröző Karsai-könyvet, Vásárhelyi akkor is csak annyit mondhat el magáról, persze méltán büszkén, hogy az első lezsidózottak között ott áll büszkén az ő büszke neve is.
(Szerénység, elvtársak, csak szerénység!)
Összegezzük: Vásárhelyi Mária, mint bimbózó elitértelmiségi, késhegyig menően vitázik a nagymamával, hogy hát akkor én mostan zsidó-e vagyok, vagy pedig magyar-e vagyok. S ezután iratkozik be az elitegyetemre (hová máshová, hiszen ott terem a jó magyar vs. zsidó elitértelmiségi?!). Természetesen elitgyermekként, minden vonatkozásban példamutató, „halk szavú, kedves Vásárhelyi Máriára”-ként végzi az elitegyetemet, majd kisvártatva – miután elitbubóvá fogadta őt egy szintén boa-konstrektor – igencsak meglepődik. Illetve megdöbben, mely döbbenetre így emlékszik a Szombat hasábjain: „Engem az döbbentett meg, hogy így is lehet embereket osztályozni”. Megdöbbentette. Hogy így is lehet. Noha a nagymama mást sem tett – késhegyig menő vitáik során – csak „így” osztályozott, a dolog fonákján természetesen, áldozatként, ámde ez is osztályozás: „kislányom, te zsidó vagy, nem magyar”. Továbbá: a „késhegyig menő viták” közben a nagymama azért csak mondott valamit Auschwitzról például, ha már a gimnáziumban hiányzott az elitértelmiségi, amikor pl. a zsidótörvényekről beszéltek a történelemórán, illetve amikor azt tanították, hogy a haláltáborokban a zsidókat nemcsak emberekként, hanem zsidókként is osztályozták: „az egyik dolgozni, a másik a gázba” stb. Mindez a nagymama nélkül is közhely. Vagyis számomra éppen Vásárhelyi „megdöbbenése” a döbbenetes.
Érvelő magyarázat persze van erre is: „Rengeteg volt az elfojtás, a családokban ápolták az antiszemitizmust...” – miként az antiszemitákkal szembeni (sokszor torz) gyűlöletet (vö. „nem magyar vagy, lányom, hanem zsidó”), na de hát épp ez az!, minderről Vásárhelyi Máriának voltak majdnem közvetlen (nagymamai) tapasztalatai. Később mégis megdöbbent azon, hogy létezik olyasmi a világban, amelyről egyébként pontosan tudta, hogy létezik. Sőt a többi gyerek is tudta! Sőt a „gyerekek” azt is „tudták, hogy erről nem illik nyilvánosan beszélni. Bár sok ismerősöm elmondta, hogy őket gyermekkorukban is lezsidózták, de nekem nem volt ilyen élményem”. Pedig – mutatis mutandis – a nagymama is lezsidózta.
Szerintem a kulcskérdés: Vásárhelyi Máriát miért nem zsidózták le antiszemita módon? Például az egyetemen. Ha másokat lezsidóztak, őt miért nem? Nos, a választ maga Vásárhelyi Mária adja meg (néhány sorral följebb), csak hát – tipikus elitértelmiségiként – nem veszi észre ennen magyarázatát (ilyen az „ihleti szellemiség”): „Varga Domokos György, akit a gyermekkoromból jól ismertem, valamikor 1990-ben egy cikkben azt írta: miért nem férnek ezek a zsidók a bőrükbe. Csináltam valamit, ami nem tetszett neki, és írásában felsorolta az összeférhetetlen zsidókat, majd azt írta, hogy »emlékszem a halk szavú, kedves Vásárhelyi Máriára«, és hogy mi lett belőlem”.
Igen, ez pontosan így működik: ha valaki zsidóként nem kussol, annak elsősorban a zsidóságát dörgölik az orra alá. Nagy valószínűséggel. És általában. Vagyis gyakorlatilag mindenütt, kivétel ez a topik, én ugyanis Vásárhelyi Máriának nem a kedves zsidóságába nyomom a bájos nóziját, hanem abba, amit – elitértelmiségiként – leír, közzétesz. Én ugyanis tehetséges vagyok. Míg a fent hivatkozott faszkalap tehetségtelen. Ez a meghatározó különbség. Így azután a valódi értelmiségi („elit” nélkül) az illető főkalapot nem nevezi néven, hanem pl. ekként aposztrofálja: egykori iskolatársam 1990 táján így dühöngött az újságban: ezek a zsidók megint nem férnek a bőrükbe…
Ismételem: zsidózó barmot nem nevezünk néven, nem démonizáljuk! Kizárólag akkor, ha az stilárisan indokolt.
Merthogy az ember ilyen. Általában is. Ha nem tetszik néki valami, ezerrel gyalázkodik. Zsidózik. És amihez nem is kell zsidó, miként azt Csepeli professzor mondotta volt, a tehetségtelen embernek az is bőven elég, ha mondjuk „proli” az illető. Vagy kopasz. „Kuglifej”. Énbüszkeségemet (ha szabad magammal előhozakodnom) leginkább leprolizni, lekőművesezni szokták ezen a fórumon az időnként elő-előnyüszítő antitalentumok. S akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy határozottan leszögezzem: az összes indexes nick közül Vásárhelyi Máriáé az egyetlen (ha jól azonosítottam be a szövegeit, elsősorban magam számra), amely/aki soha nem „zsidózott”, nem prolizott stb. Ezért tartom Vásárhelyi Máriát manapság különleges (értsd: becsületes) embernek. Hogy közben minden állítását vitatom? Persze, hogy vitatom, ugyanis minden állítása hamis. Igen ám, csakhogy Vásárhelyi Mária hamissága logikai, nem erkölcsi. Vásárhelyi nem értelmiségi (ezt fönntartom), miközben talán az egyetlen igazán tiszta, becsületes közszereplő. Már persze azok közül, akiket ismerek (a szövegeiken keresztül, mert személyesen egyet sem ismerek). És pontosan ezért nem értem, Vásárhelyi miért áll be olyan politikus „holdudvarába”, aki tudván tudja: „költözés közben elveszett” a szakdolgozata, s mégis ő az, aki a leghangosabban üvölti a másikra: „tolvaj, hazug!”. Nem ő a hazug, hanem a másik!
Kérdezem: miért írja oda Vásárhelyi Mária morális „márkanevét” egy ilyen gagyi-fazon huncut-neve mellé?! Soha nem nézett a szemébe személyesen? Nem tudta róla, hogy sunyi?! A kérdésre Vásárhelyi elméleti válasza a Mozgó Világban olvasható: „A magyar médiaértelmiség – itt elsősorban a politikai elemzők jelentős részére gondolok – állapotát a »Machiavelli erényei nélküli machiavellizmus« fejezi ki számomra leginkább. Miközben ugyanis a hazai politológiából hiányzik Machiavelli lenyűgöző éleselméjűsége, elemző készsége és hazája felemelkedése iránti sziklaszilárd elkötelezettsége, aközben tökéletesen magáévá tette a machiavellista »cél szentesíti az eszközt« attitűdöt”.
„Ha a Szabolcs annak idején arról írt dolgozatot, és mi ismertük egymást, akkor egészen valószínű, hogy láttam és olvashattam, és ha olvastam, akkor bolond lettem volna, hogy egyáltalán nem használom, persze.”
Én is azt mondom: persze. De azért hadd kérdezzem meg, Vásárhelyi Máriától, mint elitértelmiségitől: ilyen volna „Machiavelli lenyűgöző éleselméjűsége”?
Kérem, én is írtam szakdolgozatot (nem is egyet), miközben ismertem Szabolcs nevű embert. Aki szintén írt szakdolgozatot, s amelyet én nem olvastam el. Pedig, esküszöm, ismertem Szabolcsot. Noha az is igaz, Szabolcs nem a volt sógorom. Soha! Mégsem olvastam el a szakdolgozatát. És ez nem „egészen valószínű”. Hanem ez egészen biztos! Mármint hogy nem olvastam Szabolcs szakdolgozatát, merthogy kurvára nem érdekelt Szabolcs szakdolgozata. Ilyen egyszerű.
Engem Vásárhelyi Mária érdekel. Elsősorban azért, mert Lovas István számos tévedése közül az egyik legnagyobb az, mely szerint Vásárhelyi tisztességtelen, vagy ahogyan Lovasék mondják: „pofátlan” ember. Meggyőződésem: Vásárhelyi nem tisztességtelen, sőt ellenkezőleg, Vásárhelyi legnagyobb erénye és (paradoxmód) gyöngéje, hogy nem tudja, nem érzi, hol az „elitértelmiségi” fontosságtudat, illetve az emberi naivitás fölső határa.
Állítólag Kósánétól származik a bonmot: „a politikában nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”.
Alapvető tévedés!
A politika sajátos dolog, az egyik döntő alaptörvénye így hangzik: annak, aki valóban politizál (s nemcsak riszálja a politika „holdudvarában” „elitértelmiségi” valagát), nem elég tisztességesnek látszani, hanem tisztességtelennek kell lennie. Például: Vásárhelyi Mária Amerikája nagy valószínűséggel elpusztul, ha a híresen „tisztességesnek látszó” J. F. Kennedy nem indítja be a vietnami halálgyárat (népirtást), Johnsonról, Nixonról már nem is beszélve, s nyilván idetartozik a szintén „tisztességesnek látszó” Roosevelt, Churchill tipikusan machiavellista döntése a náci haláltáborok ügyében. XII. Pius, mint tudjuk, neves zsidómentő pápa (meglehetősen tisztességesnek látszik), miközben – újabb paradoxon – éppen ez bizonyítja, hogy tudott a nagyüzemi emberirtásról. És hallgatott róla. Hallgatott arról, hogy emberek millióit gázosítják el. Miért? Hogy ő emberek százait, ezreit menthesse meg a biztos haláltól. Hát hogyne. Egyébként ez a politika lényege. Például a keresztény egyház sok mindenért van, míg alapvetően azért van, hogy legyen. Mert, ha nincs, akkor hatása sem lehet.
Vásárhelyi Mária is így filozofál a Mozgó Világban, s nyilván ezért áll oda egy olyan országos tapló mellé, akiről kiderült (immár végleg és visszavonhatatlanul), hogy intellektuálisan is, morálisan is a doktorizált-motorizált venyigés nívót verdesi. Mint balliberális ellenvenyige. Alulról verdesi. Már amennyiben van (valahol) alja ennek az egésznek.
Tudniillik nem az az érdekes igazából, hogy Vásárhelyi Nagy Politikai-Eszmei Idolja kilopta-e anno a kredencből a sógor szakdolgozatát (hiszen valamit szinte mindannyian loptunk a cucililizmusban, én pl. állványcsövet, toldó-bilincset… elvittem a telepről azzal, hogy majd visszaszolgáltatom, aztán nem szolgáltattam vissza), hanem az az igazán elszomorító (számomra), hogy Vásárhelyi Mária Nagy Politikai-Eszmei Idolja valami egészen mély párbajtőr-stílusban magyarázza a „bizonyítványát” (a valahol meg nem lévő szakdolgozatát). Miközben amoda mutogat, szánalmasan, s kajabálja, még szánalmasabban: tolvaj, tolvaj!
Miféle elitértelmiségi színvonal ez?!
Vásárhelyi Mária idézett vallomása enyhén frivol, tehát (szerintem) még tűri a nyomdafestéket, s ezért merem szó szerint idézni: „Az első élményem a munkahelyemen ért, és fordított volt”. Na most, ne legyen félreértés, a bájos szociológus nem az első szexuális élményéről beszél, ti. akkoriban én nem Budapesten dolgoztam, s különösen nem a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, ha ugyanis ott dolgozom, Vásárhelyi első (de mindenképp a második vagy harmadik… sőt több!) igazi élménye a munkahelyén éri, direktben is, „fordítva” is. Mert nem vagyok prűd, gyerekek, nálam ez egyáltalán nem probléma!
Persze már mindegy, végül is nem így történt.
Hanem? Akkor hogyan történt?
„Amikor elkezdtem dolgozni a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, egy kolleganőm egyszer azt mondta nekem, hogy »te nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?« Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott. Nem tudtam, hogy ebben az országban én zsidó vagyok. Azt hittem, hogy magyar állampolgár vagyok, és a többi az én magánügyem. Ha ilyen a világ és le vagyok zsidózva, ami ellen nem tiltakozom, akkor – mivel keveset tudok erről a kultúráról –, tartozom annyival a nagyszüleimnek és a családomnak, hogy a gyermekeim ne így nőjenek fel, és tudás birtokában döntsenek a saját identitásukról. Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”.
Itt tehát esszenciálisan van megfogalmazva az, hogy én miért imádom Vásárhelyi Máriát (magát), illetve hogy miért borzadok attól, amiket mond. Minderről részletesebben később.
Vásárhelyi Mária Mozgó Világ-beli „tudós-megnyilvánulása” (értsd: primitív dühkitörése) szerint a magyarországi lakosság döntő hányada (ha jól értelmezem az indulatos szavakat: gyakorlatilag az egésze) „együgyű és gyermeteg”, „felelőtlen infantilizmussal”, „kádári mentalitással” terhelt, mely értelem- és érzelemvilág „kigyomlálandó” gaz. Vásárhelyi szerint a magyar emberek „cinikusak és normavesztők”. „Bornírtak és korlátoltak”. „A lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta”.
Hát igen. Egy egész ménes beledöglene, ha ekkora dózisban kapná a fölvilágosító lószérumot. A „balliberális értelmiségi elittől”.
Mihez képest van „normavesztés” Magyarországon? Az átkos Kádár-rezsim normáihoz viszonyítva? Vásárhelyi Mária személyes dogmarendszerére vonatkoztatva?
Az emberek „cinikusak és normavesztők”, írja Vásárhelyi Mária, s ha e halmozás nem pusztán a mérhetetlen amazon-düh emezen lenyomata, vagyis miként a „bornírtak és korlátoltak” szóösszetétel, ha a cinizmus nem normavesztést jelent a Mozgó Világban, akkor bizony szögesen mond ellent egymásnak a tudós szerző két (egymás mellé rendelt) kifejezése, ti. ez esetben a cinizmus normát jelent. A cinizmus legitim bölcseleti álláspont. A cinikus gondolkodó nem pusztán kiábrándult, ti. a cinikus embernek éppúgy meggyőződése, hogy nincs kiút, miként pl. a demokratának meggyőződése, hogy van kiút, s az csakis a demokrácia, vásárhelyisebben fogalmazva: az amerikai típusú szabadság-modell lehet.
Már közepes rendű gimnáziumi érettségivel, gyöngécske történelmi ismerettel is tudható: Horváth Márton, sőt Révai, sőt Lukács is (!) magát Madáchot vádolta pesszimizmussal (tiltották is a művét), illetve Horváth és Révai egyenesen József Attilát inkriminálta normavesztéssel. Vásárhelyi Mária még nem élt, nyilván ezért nem tudja, én viszont már éltem 1952-ben, nyilván ezért tudom: Vásárhelyi Miklós (akkoriban) nagyot bólintott Révai híres-hírhedt kijelentésére, mely szerint „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában [kiemelés Gy. úr] – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték [kiemelés Gy. úr] a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele eléggé összeforrva”.
Az „el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától” Révai (továbbá Vásárhelyi Miklós) nyelvén azt jelentette, hogy József Attiláék „cinikusak és normavesztők”.
Vásárhelyi Mária ma is a papa eszmei-terminológiai nyomdokain jár, mutatis mutandis, miként a papa is ennen nyomdokain járt, méghozzá élete végéig, tehát dicső neofita korszakában is (erről később még írok néhány sort).
Tegyük hozzá: Vásárhelyi Mária vagy nincs tisztában a szakmájához tartozó elemi ismeretekkel (sem), vagy pedig az indulat (olykor már-már a bőszültségig fokozódó harag) egészen az általa is kárhoztatott korlátoltságig szorítja őt, rusztikusabban fogalmazva: Vásárhelyi Mária vészesen tudatlannak tűnik az olvasó szemében.
Hogy aztán eszelős-e a szerző, vagy „csak” tájékozatlan? Végtére is mindegy, nem boncolgatom, nem a pszichiátere, hanem a kritikusa vagyok. Ami a lényeg: Vásárhelyi sem kegyelmez. Például a Mozgó Világban. Félreérthetetlenül fogalmazza meg lesújtó véleményét (ezt az egyet sikerült világosan artikulálnia), szerinte „a lakosság jelentős része valóban [ti. Mihancsik Zsófia megítélésével egyezően] közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.
Igen, csakhogy bármely kontár cucimológus tudja: az idézett állítás hamis. Olyannyira, hogy szemernyi igazságtartalma sincs. Ismétlem: nem kell szakembernek, szociológusnak lennünk hozzá, épp elegendő a (jelenleg) kormánypárti, jobboldali, „nemzeti” média ún. „betelefonálós műsoraira” kapcsolunk (néhanap), s tudományos kutatási módszerek, eszközök alkalmazása nélkül is fölmérhetjük a magyar társadalom intellektuális kondícióját (ebben a vonatkozásban). Tegnap például három „betelefonáló” mondta egyöntetűen, méghozzá autentikus „suksüköléssel” (vagyis nem megrendelt „betelefonálások” révén), hogy „a kormány csak abból a pénzből gazdálkodhat, amit mi, adófizetők, beszolgáltatunk”. Tehát a „nemzeti betelefonálók” nyilván akaratlanul, ámde teljes mértékben cáfolják Vásárhelyi Mária (és Mihancsik Zsófia) 2008-as (gőgösen elitista!) kijelentését, mely szerint az emberek nem tudnak összeadni, kivonni, osztani, szorozni.
Miért látszik Vásárhelyi Mária elborzasztóan tudatlannak? Mondom, vagy azért, mert elborzasztóan tudatlan, nem ismeri a valóságot, vagy azért, mert ismeri ugyan, ámde nagyon nem kívánja ismerni. Gondolni sem akar rá. Ami persze nem csoda. A helyzet ugyanis a következő: létezik a magyar társadalomnak egy markáns hányada (hogy ez pontosan mekkora, nem tudom, nyilván nem „kétharmad”, talán nem is a többség, ami biztos: „kritikus nagyságú tömeget” alkot, meghatározó politikai erőt képez), mely népesség – s most kissé túlzón fogalmazok, hogy mindenki számára világos legyen, mire gondolok – szívesebben veszi, ha őt „igaz, jó magyaremberekből”, „keresztény politikusokból” álló kormány nyúzza meg nagyon, mintha „hazaáruló, magyarellenes, libsi kormány” nyúzná nem nagyon.
Ez a helyzet. S amely olyannyira kétségbeejtő, hogy sokan gondolni sem akarnak rá. Szerintem Vásárhelyi Mária is igyekszik elfojtani magában a spontán valóságot, már amennyiben nem abszolút mérvű tudatlanság alapján állítja például, hogy a lakosság abszolúte tudatlan. Miközben nagyon úgy tűnik, a lakosság „bornírt és korlátolt” része inkább áldozatos, s ma már nem is annyira Orbánék mellett, mint inkább a Vásárhelyi-féle „elittel”, vagyis: a „magukfajtákkal”, a „hazájukra rontókkal”, a „nemzetietlenekkel”, az „idegen érdekek idegenszívű kiszolgálóival”, „Cohn-Bendit talpnyalóival” szemben.
Hogy mindez nem igaz? Jó, akkor tessenek megcáfolni (valamiként), amit tegnap saját két szép fülemmel hallottam a tévében: egyszerű emberek még viszonylag súlyosabb áldozatot is képesek volnának hozni azért (szó szerint így: „semmi az a percenként két forint!” stb.), csakhogy a „hazaárulók” ne kerüljenek vissza a hatalomba! Soha. S amire Vásárhelyi Mária (gondolom) ezt válaszolja: lám-lám, az emberek mégiscsak analfabéták, hisz’ egyszerűen nem képesek fölmérni, kiszámolni: a „percenkénti két forint” messze többre rúg majd, mint rúgott volna az évente, félévente, esetleg havonta kifizetett 300 forintos vizitdíj.
Jól hangzik, ám szabad legyen végképp elkeserítenem Vásárhelyi Máriát: ki tudják számolni! Csak épp megéri nékik a különbség. Egyébként pontosan erre utalnak a politikai közvélemény-kutatások „furcsa” eredményei: a kormányzat (benne Pintér, Matolcsy, Zsiga Marcell stb.) nem tud akkorát rúgni a jónépbe, hogy attól akárcsak egy percentet is csökkenjen a Fidesz relatív népszerűsége, fölénye.
Kérdezem: mindezt Vásárhelyi Mária nem tudja? Nem akarja tudni? Voltaképpen mindegy, ti. a végeredmény szerint: Vásárhelyiék vadul sértegetik azt a lakosságot, amelyet igyekeznek meghódítani erkölcsi, ideológiai „normáik” mentén, illetve szeretnének megnyerni politikailag is, különféle kampányokban, választások során. Mert – ha nem is közvetlenül, de a „holdudvar” illusztris tagjaként, „márkaneveként” – Vásárhelyi Mária is politizál.
Döntő kérdés: Vásárhelyi milyen pozícióból „ostorozza” (értsd: becsmérli, gyalázza) a magyar lakosságot? Mint Vásárhelyi Mária? Ami rokonszenves volna számomra (mármint a pozíció), viszont messze nem ez a helyzet, tudniillik Vásárhelyi állásfoglalása is primitív falkatudaton alapul, mely szerint a tudós-szociológus ugyebár „a demokratikus értékek iránt elkötelezett politikai és értelmiségi elit tagja” (forrás: Mozgó Világ).
Azért mondom, hogy ez primitív önminősítés, mert az idézett szöveg nem jelent semmit. Méghozzá hatványozottan semmit. Már a „demokratikus értékek” szintagma is üresen kong, nem szólva arról, hogy ha léteznek is konkrét „demokratikus értékek” (a lózungszerűségen túl természetesen), a lakosság elkékült fejű mocskolása biztosan nem tartozik közéjük. Ady lehetett népét ostorozó, lánglelkű próféta, lehetett forradalmár, lehetett (Eörsi által is, Vásárhelyi által is) „elismert Valaki”, csak éppen demokrata nem lehetett. Objektíve persze, vagyis a fogalom konkrét, történelmi, politikaelméleti vonatkozásában.
Akkor hát mégis, mi a valós pozíciója (célja) Vásárhelyi Máriának?
A megfejtés kulcsa a Szombat nevű folyóiratban olvasható. Ne feledjük: Vásárhelyi fent idézett szavai a Mozgó Világ 2008 júliusi számában jelentek meg, vagyis a szerző kb. fél évvel a Szombatbeli nyilatkozata után fogalmazhatta meg (mozgó) világosan keserves szavait!
Hogy mi olvasható a Szombat 2007 augusztusi számában?
Vásárhelyi Mária szerint „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.
Kurt Vonnegutnak az ükapja vándorolt Amerikába, vagyis gyakorlatilag – ha az indiánokat leszámítjuk (márpedig leszámítjuk őket, hiszen az indián nem ember, a halott indián a jó indián stb.) – Vonnegut ősamerikainak számít. Aki szerint az amerikai himnusz „sületlenség”. Voltaképpen nem is himnusz, mert ugyan létezik az irodalomban ún. költői kérdés, ám az az alkotás, amely „kérdőjelekkel megspékelt zagyvaságból áll”, minden lehet, csak éppen himnusz nem.
Miért hiszem el Vonnegutnak, hogy az amerikai himnusz „sületlenség”? Azért, mert hiszek magamnak. Miért hiszek magamnak? Mert tudom, hogy tárgyilagos vagyok, illetve mindenkor, mindenben tárgyi kritikára törekszem (a tárgyilagosság és a tárgyiság nem ugyanaz). Vagyishogy: én meg vagyok győzve. Tudniillik: meggyőztem magam magam. Ha pedig Vásárhelyi Máriát, illetve Almási Miklóst, Heller Ágnest, Ungvári Tamást, Faragó Vilmost, vagy más hasonló, harmadosztályú sznobot akarnék meggyőzni Vonnegut autentikusságáról, akkor – az ő szellemi szintjükhöz igazodva – a neves író művészi, tudományos előmenetelére hivatkoznék. Ungvári professzort persze így se tudnám meggyőzni, szerinte ugyanis Heller Ágnes azért „nagyszerű antikommunista filozófus”, azért „nem lehet belekötni” a szövegeibe, merthogy: „írt 40 könyvet”. Vagyis Ungvári szerint Ottlik gyönge író, hát hisz’ összesen, ha két-három regényt alkotott a szerencsétlen. Vonnegut kb. 10-et, 11-et. (Míg én ezen a fórumon, csak a Gyurica úr nicken, az utóbbi másfél év során – ha a szövegszerkesztőm karakterszámlálója nem csal – 12,8 Heller-könyvnyi mennyiségű szöveget írtam, méghozzá úgy, hogy mindez ideig egyetlen mondatomba se tudtak – érdemben! – belekötni. Senki. Pedig néhányan igencsak próbálkoztak. S ami azt jelenti, hogy 60 év alatt, ha ez volna a célom, 60 X 12.8 / 1.5 = 512 darab könyvet írhatnék. Nos?! Kérdezem: akkor most ki a legokosabb?)
Ám az igazi kérdés nem is az, hogy én vagyok-e itt a nagyobb fasz, vagy pediglen az Ungvári professzor (nyilván ez utóbbi), hanem hogy például a szintén kékharisnya Almási professzor elhiszi-e nekem: elég jól érti az angol nyelvet az az őshonos amerikai író, aki amúgy angol nyelvet tanít a sandwichi Hopefield School katedráján. Továbbá: az Iowai Egyetemen, sőt a Harvardon oktat kreatív írást, a New York-i Egyetemen angol prózairodalmat, a northamptoni Smith College-ban írástechnikát. Közben persze – mintegy mellékesen – világhírű író. Mondom, mellékesen, ti. Vonnegut az Indianai Egyetem és a genevai Hobart and William Smith Colleges tiszteletbeli doktora: „litterarum humaniorum doctor (LHD) [s nem tornatanári-PhD], honoris causa”. Ismétlem: nem hungaro-bolgár törzsanyag révén! Vonnegut a PEN Klub amerikai szervezetének alelnöke. Az American Academy of Arts and Letters fő-tisztségviselője. Literary Lion-díjas. Freedom to Read Award-díjas (ezt Vásárhelyinek mondom), nem szólva arról, hogy az American Humanist Association közfelkiáltással választotta meg az év humanistájává...
Kérdezem: így már jó cégnek számít Vonnegut? Érti az angol nyelvet, az angol irodalmat? Nyilván érti, hiszen a cafrangok őt is igazolják: hivatalosan kiváló az esztétikai érzéke?
Kavarodnak a nevek a szövegben, ti. Lövés néniknek nagyon nem sikerült észrevennie: a topik pontosan arról szól, hogy pl. Eörsi, Hermann, Lukács, Ancsel, Papp Zsolt, Vonnegut… értelmiségi, míg Heller, Ungvári, Vajda, Tojás Gagyi Miklós, Ormos Mária, Faragó Vilmos s még számos „márkanév”, nem értelmiségi. Hanem csak amolyan szellemileg igyekvő társadalmi aktor. Félodalasan kulturálódott (részint túlművelt, részint alulművelt) szalondebil. Erről beszélek, ennek a bizonyítása folyik itt. Illetve arról beszélek (isten bocsássa meg nekem!), hogy Kurt Vonnegut messze nagyobb „márkanév”, mint a vele öntudatlanul „vitázó” Vásárhelyi Mária. Vásárhelyi szerint ugyanis az európai ember vegyen példát az amerikaiakról, mert az amerikaiakba „kisiskolás kortól sulykolják az állampolgári ismereteket… Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet”. Míg ennek Vonnegut épp az ellenkezőjét állítja. Szerinte Amerika alapítói „pökhendi arisztokraták, aki impotens műveltségükre büszkék, rátartiak, s akik közben különféle hókuszpókuszokat [kiemelés – Gy. úr] ismételgetnek. Az alapítók művészekként is, költőkként is hitványak voltak. Sőt, az Amerikát formálisan létrehozó értelmiség értelmetlensége jórészt gonoszságból fakadt. Bűnös cinizmusból. Például az amerikai iskolákban az amerikai tanítók ezt a dátumot sulykolják [nem hülyéskedek, pontosan így áll Vonnegut leírásában!] a gyermeki fejekbe: 1492. Fölírják a táblára, majd fölszólítják az amerikai gyermeket: jegyezze meg az évszámot, vésse jól a fejébe, legyen rá büszke [írja Vonnegut, ám ő iróniával ejti a szót!], töltse el öröm az amerikai gyermek szívét örökre”.
Hogy miért nevezi mindezt Vonnegut – a Vásárhelyi Mária által is elismert „bornírtságon és korlátoltságon” túl – gonoszságnak? Erről tegnapelőtt már írtam, ám olykor a sok is kevés, ezért idézem az American Humanist Association Freedom to Read Award-díjjal kitüntetett humanistájának mondatait: „az amerikai tanítók azt tanítják az amerikai gyermekeknek az amerikai iskolákban, hogy a földrészüket ekkor [ti. 1492-ben] fedezte föl az ember”. Na most, vegyük ismét Vásárhelyi Máriát: „Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt [kiemelés – Gy. úr] vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet”. Míg viszont (Vonnegut szerint) „1492-ben már emberek milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet ezen a földrészen. [A dicsőnek „vélt”] 1492 az az év, amikor elkezdődött Amerika meghódítása, kifosztása, a korábban kialakult kultúrák lerombolás, a behódoló őslakosok [üveggyöngyös] becsapása, az ellenállók lemészárolása, népek kiirtása”. Vonnegut a konkvisztádorokat bájos keresetlenséggel haramiáknak, kalózoknak, „tengeri rablók”-nak nevezi.
Vásárhelyi szerint „Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből… táplálkozik”.
Hanem? Akkor miből? Vonnegut szerint: már-már parodisztikus önelégültségből, arroganciából. „Amerikában törvény mondja ki: »A zászlót senki és semmi előtt nem szabad meghajtani«. Noha – írja Vonnegut – a zászló meghajtása, annak értelme szerint, mindenütt a barátság, tisztelet jele, olyan üdvözlésforma, amely a másik ember, másik nép, nemzet létjogosultságának elfogadását, elismerését jelzi”. Vonnegut, mint kitűnő stiliszta, hozzáteszi: a zászlómeghajtás nem azt jelenti, hogy a lobogót a földhöz közelítjük, majd otthagyjuk, hanem azt jelenti, hogy a leengedés után visszaemeljük. Ez a dolog lényege, csakhogy az „átlagamerikainak” ez kevés. Vásárhelyi: „az átlagamerikaiak… tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá… kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik”.
Nemcsak jogukban áll, de kötelességük is ügyelni arra, hogy az amerikai zászlót senki ne hajtsa meg, senki és semmi előtt. Állítja a nem átlag-amerikai Vonnegut. Szörnyűség! Különösen az átlageurópai Vásárhelyi Máriával szemben.
Amerika címer-jelmondata: „E pluribus unum”.
Ezt Vonnegut lózungnak nevezi, „semmitmondónak” tartja, s akkor én hadd vitatkozzam Vonneguttal is, szerintem az „E pluribus unum” nem semmitmondó. Hanem par excellence: fasiszta jelmondat (a kétségkívül jellemző lózungszerűségén túl természetesen). Egységben (fascio-ban, fasces-ben) az erő.
Ne legyen félreértés, nem arról van szó, hogy Amerika faszista, Németország is faszista, Magyarország genetikusan faszista, meg a Pisti is faszista, a Julcsi is faszista, csak egyedül nekünk van a seggünkben is fejünk… hanem arról van szó, hogy a világ: fasizmus (József Attila is erről igyekszik fölvilágosítani a gyermeket), míg Amerika része a világnak, nem alternatívája.
Kurt Vonnegut joggal teszi szóvá: az amerikai himnuszban, az amerikai címeren nincs szó humanizmusról, tisztességről, emberségről, a teljesség reményről, arról, hogy megvalósulhat a „citoyen személyiség”, tehát: a sokat emlegetett amerikai szabadság lényegileg az „E pluribus unum” fasces-i szellemiségével azonos.
Vagyis Kurt Vonnegut szerint az amerikai arrogancia jellegét, mértékét, minőségét a himnusz „költői gagyisága” ugyanúgy (tökéletesen!) jellemzi, miként az „amerikai álom” főmegtestesítőjének (a Dollárnak) esztétikai silánysága.
Nos?! Akkor ez itt vajon (képileg) mi a gigászi méretű jenki dudlimat jelenti? Egyébként Vonnegut is ezt kérdi, ha nem is szó szerint így (olyannyira, hogy a Vásárhelyi Mario iránt táplált erószom híján magam sem e cipollai metaforát használnám, vagyis a hatalmas „jenki dudlim” említése valójában a leküzdhetetlen csáberő, a testi vágykeltés eszköze a szövegben, csak aztán nehogy én is úgy járjak, gyerekek, mint szegény jó Cipolla a novellában!), tehát a lényeg: Amerikát semmi sem jellemzi jobban, mint önnön jelképe, mely (immár Vonnegut szavaival) „egy rakás barokk-baromság között egy csonka gúla, tetején sugárzó szemmel”.
Mi az értelme? Mi a jelentése? Vonnegut szellemesen állapítja meg: „mintha az ország pénze azt mondaná az ország polgárainak: »Értelmetlenségben az erő«…”.
Hadd tegyem hozzá: cinizmusban az erő. Sok kicsi Viktor (alias Conquer) képez Egyetlen Nagy Amerikát, miszerint ráfestik a Dollárra a monokandi piramist, oszt jónapot. Ki nem szarja le, hogy van-e értelme, avagy nincs?! Vonnegut az értelmetlenséget a féleszű arisztokraták parvenüségével magyarázza, szerinte az amerikai Dollár-piramis az „ókori hókuszpókusz-műveltség” fitogtatásának pregnáns lenyomata, én pedig mindezt – amúgy egyetértve az íróval – megtoldom: a tipikusan amerikai primitív-ripőkség a főmagyarázat.
„Novus Ordo Seclorum”. Jó, de mitől „novus”? Hogy az egyiptomi építmény tetejét visszabontották, s a csúcs helyére barkáltak egy síkidommal rámázott küklopsz-utánzatot? Netán az Új Világrend a régi Mindenható, mindent látó Isten szeme volna? Értem, de mi benne az új? Egy az Isten, egy a Szem, egy a Szabadság? De miért egy? Nincs több belőle? Ez a liberális alternatíva? Az egyetlen autentikus létező?
Mert ebből legalább kettő van:
Kétkarikásan olimpiai kuksi-muksi. Smippali, Smippali mindent lát, vanílián át lesi Viktorkát. (Merthogy – elnézve szaporodó barózó-kanosszáit – az is kezd már egyre bundabugyi-szagúbbá válni. Ungvári persze ebben is leleményesebb, ő Orbánt is inkább csak szagolgatná. Hellerien hátulról: filo-szégyenlős kutya-szimatolással. Miként a könyveket szokás.)
Amerika a Szabadság. Amerikai az Isten. Nemzeti pecsétjén, nemzeti bankóján rábólint Sajátmagára: „Annuit coeptis”.
Tizenhárom tagállam alkotja Amerikát, így olyan jelmondatot kerestek az amerikaiak, amely tizenhárom betűből áll. Noha az efféle infantilizmusért már az óvodában megfeddik a gyermeket, na de hát, épp ezért van történelem: az óvodában tilos a gyermekded viselkedés, vagyis az ember, végre fölcseperedvén, Nagy Államot alapít. Tizenhárom kicsi tagállamból. Hozzá Nagy Jelmondatot, tizenhárom kicsi betűből: „Annuit coeptis”. Vagyis az infantilis Amerika így alkot ama középkori „tizenhárom tudóscsalád” vallásellenes, illuminátus szellemiségből habókos, babonás vallásosságot.
Amerika (szakmám egyik gyakori terminus technicusával élve) tizenhárom betű révén engedélyezi (annuit) az öreg (13 emeletes) piramis bontási, majd átépítési tervét. Isteni tetőtér-beépítés (coeptis). Amerikásan isteni.
Vásárhelyi Mária szeret nyalni? Lángoló fagylaltot? (Egyem a lángoló gusztusát!) Na most, indokolt e frivol kérdés, s nem csak azért, mert (minként a nejem mondja unos-untalan) mocskos a fantáziám, nagy egy disznó vagyok ilyen értelemben (szégyentelen háziállat), hanem mert – repetitito est mater studiorum – Kurt Vonnegut nem „afféle európai élcelődő”. És bizony-bizony, igaza van az írónak: Amerika (genezisében) esztétikailag is egy halom hányadék. A Szabadság-szobrával együtt. Ami persze nem azt jelenti, hogy Amerika alacsonyabb rendű, ámde azt sem jelenti, hogy magasabb rendű volna. Amerika más. Nem különb, de nem is alantasabb bármely történelmi képződménynél, már, ami a jelenség lényegét, komplexitását illeti.
Amerikában sem mindenki hülye. Csak majdnem mindenki. De mégsem mindenki, hiszen Vonnegut (is) orrba-szájba díszdoktor, az American Humanist Association igazi humanizmusként ismeri el Amerika-ellenes szarkazmusát, s épp ebben áll a dolog paradoxona. Vonnegutnak nem azért van igaza, mert a társadalom által kitüntetett ember, hanem annak ellenére van igaza.
Kérdeztem (többször is): mi bizonyítja, hogy értelmiségiek? Intellektuálisan mi bizonyítja? Egyetlen mondatot tessenek ideírni! Bárki „40 könyvéből”! Mert a kitüntetés, a díszdoktorság stb. nem az „elit szellemiség”, hanem az elitista falkatudat, Eörsi-rursummal szóla: a „lukratív közös-fészek-filozófia” létét jelzi.
Hellernek például rengeteg kitüntetése van (túl a 40 könyvén), mégis ezt állítja: „Ha föl tudná mutatni mondjuk Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.
És ez nem tévedés, kérném tisztelettel, ez hülyeség. Orbitális baromság. Vesd össze. Továbbá ezzel. Továbbá ezzel.
Ungvári Tamás szerint Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Nos, pontosan ez a szöveg igazolja Vonnegut szarkasztikus kritikáját (nem a harvardi katedra, még kevésbé a tiszteletbeli doktorság), vagyishogy: az az ország, ahol egy Heller Ágnes – aki ráadásul minden valószínűség szerintgyakorló spicli – tanszékvezető egyetemi tanár lehet, nyilvánvalóan idióta ország. Nagyátlagában véve. Nagy ország, nagy átlag. Amerika olyan, mint a himnusza, mint a pecsétje (Vonnegut szerint), illetve olyan, mint Ungvári professzor, mint Heller professzorasszony (szerintem).
Repetitito est mater quaestionis: Vásárhelyi Mária miért dünnyögi (sőt időnként üvölti) az „efféle” emberek, a Heller-féle, Ungvári-féle, Almási-féle vének, illetve az Uj-féle, Tóta-féle, sőt még annál is lejjebb: a Babarczy-féle ifjak „lukrativista” „meséit”, „közös-fészek-filozófiáját”? Miért nem nekem hisz, ha már mindenáron hinnie kell?! Tessék végre megérteni: mi vagyunk itt pontosan egyidősek! Egyelőre. (Illetve én öregebb vagyok egy évvel, ám ez gigászilag semmit nem jelent, lásd mint fent!)
Bólints, Tibi! – biztatták Nyilasit annakidején Megyesiék az Üllői úton. Bólints, Marcsi – mondom én most –, bólints arra, amit Gyurica bácsi „ível át” Néked a történelemfilozófiai ötésfeles tájékára!
Hogy Vásárhelyi Máriának milyen a külső megjelenése? Már láttuk. Ám repetitito est mater studiorum, míg én az apja vagyok a tudásnak, ezért hát (apák és anyák) együtt szögezzük le újra: Vásárhelyi Mária gyakorlatilag tetszetős jelenség! Kívülről.
És belülről?
Erről is lesz szó.
Mindenekelőtt képileg vázolom azt az Amerikára bomlott, agresszív bástya-lelkiséget, amely mint ismeretes, a brutálisan neofita Mozgó Világ pelikáni nagymedencéjéből rongyolt elő, enyhén potrohosan bár, ámde roppant fürdőgatyában
ugyanez szájba-„narancs”-rágósabban, de még mindig vizuálisan:
majd ugyanez szöveggel: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.
Not breach, powerful Rampart.
De mielőtt a konkrét amerikai Bástyára hágnánk eszmeileg, vegyük ama nevezetes tizenegy szót, amelyet leginkább „sulykolnak” az amerikai kisvárosok (és nagyvárosok) amerikai gyermekeinek amerikai kobakjába, illetve amely szöveg szellemiségét itthon Vásárhelyi Mária igyekszik (más szavakkal) a mi „bornírt és korlátolt” fejünkbe mángorolni: „[O’er] the land of the free and the home of the brave!”.
Nagyjából ez az amerikai himnusz refrénje.
Mármost, nem célom, hogy itt műfordító-költővé magasztosuljak, kifejezetten csúnya tojásfejem, sőt golyófejem van ahhoz, hogy még csak eszembe se jusson ilyesmi, ugyanakkor vagyok annyira jártas az angolszász irodalom s a világtörténelem rejtelmeiben, mindenekelőtt pedig az adott himnusz szövegösszefüggésében, hogy néhány alapállítást nyugodt lélekkel leszögezhessek; egyébiránt nem kell ehhez nagy tudósnak lennem, éppen elég, ha nemcsak „olvasni szeretek, s aztán mindent gyorsan elfelejteni”, miként Ungvári professzor hangsúlyozta nemrég önmagáról a tévében (ez a sármosan húgyagyú sznob újabb és újabb meglepetésekre képes!), vagyis én nem csupán a könyveket kedvelem, nem pusztán magamat szeretem, hanem olykor-olykor az értelmére is figyelek annak, amit olvasok. (Ungvári azt is közölte a televízióban, hogy „szereti szagolgatni a könyveket”. Így mondta: „szagolgatni”. Nos, én azért még tudnék mutatni a professzor úrnak, a könyveken kívül is, néhány (homorú) tárgyat, melyet bőszült értelmiségi kedvére szagolgathatna, mondjuk így: akár a notórius, fékezhetetlen tévészereplések helyett is.)
A következő a kérdés: mit jelent az idézett szövegben (illetve az amerikai és világtörténelemben) a „the land of the free” (vö. „God defend our free land”) szóösszetétel?
Vásárhelyi Mária szerint szabad országot jelent.
Tudjuk: a „haza”, a „nemzet”, illetve az „ország” fogalmai a magyar nyelvben is különböznek (ezt csak Márai Sándor nem tudja), miközben az amerikai himnusz végig harcról, háborúról énekel, nem pedig közjogi berendezkedésről. És ez a döntő. Tudniillik a hősi harc (pl. a „defense battle”) is profán hódítással kezdődött. Olyan föld leigázásával, amely abban az értelemben (volt) szabad, hogy senkié. Kolumbusz tévedett földrajzilag is, etnográfiailag is: az indián nem „indián” (értsd: indiai). Ebből következően az indián nem ember (nincs legitim tulajdona), így az amerikai föld nem az indiánok földje értelemszerűen, s pontosan ebből fakad, szintén értelemszerűen, hogy az amerikai föld: „szabad föld”. Illetve, hogy a „land” (az amerikai himnuszban) a hódítás után is alapvetően földet, (szabad) földterületet jelent, s csak másodsorban országot, olyan országot, amely a fogalom klasszikus értelmében véve nem ország. Szabadon elfoglalható, majd szabadon birtokolható földterületek, farmok uniója. A Friedrich Ratzel-i, majd a Mein Kampfbeli német ezt „lebensraum”-nak nevezi. Mutatis mutandis persze, vagyis a „lebensraum” döntően kollektivista, a „free land” döntően individualista jellegű. A náci-német „indiánja”, „néger rabszolgája” a zsidó, a szláv, illetve mindenki, aki nem germán, nem „árja”, ezáltal nem ember, így a földje eo ipso nem az övé, ergo szabadon elhódítható, elbirtokolható. Ezért az indián, illetve a zsidó, cigány, szláv stb. őslakosság szükség esetén, szabadon kiirtható. Az „őslakosság” ellenállása illegitim, megalapozatlan, a konkvisztádorok szemében tulajdonjogilag, a nácik szemében fajilag indokolatlan. Ezt jelenti történelmileg a „the land of the free”. Ott. Illetve a „lebensraum” – amott. Szabad föld. Annyiban, hogy szabad préda. S pontosan ebből származik a Vásárhelyi által (is) csodált „the home of the brave”, illetve az amerikai honpolgárok példás büszkesége. „The home of the free”. Mely himnuszelem nem a filozófiai értelemben vett szabad emberre, szabad népre, szabad hazára, hanem részint az amerikai polgár más emberekkel, más népekkel szembeni totálisszabadságárára (a hódítás, a Power szuverenitására), illetve az amerikaiak (értsd: a konkvisztádorok) egymással szembeni toleranciájára, szabadság-elismerésre utal.
Különösen lapályos közhely, kacifántosan megfogalmazva, vagyis mindez a hétköznapi banalitás nyelvén így hangzik: az amerikaiak arrogánsak, agresszívek, már-már a rasszizmus határát súroló módon nacionalisták. Nem soviniszták, ti. a világ Amerikával azonos (vö. Egy rémrendes család); vagyishogy az a furcsa képződmény, amely Amerikán kívül létezik (ha van egyáltalán valami Amerikán kívül), gyakorlatilag nem számít. Amolyan indiánféleség, potenciális préda.
Ismétlem: ez akkora közhely, hogy talán még a lelkesen euro-amerikánus Vásárhelyi Mária is elfogadja; vagyis mikor a szerző, mint követendő modellt emlegeti az amerikai szabadságot, az amerikai demokráciát, nem Amerika és a világ, hanem az amerikai polgárok egymásközti viszonyára gondol. Vásárhelyi nem körmönfont demagóg (szerintem), őszintén hisz abban, hogy Amerika egy alternatív világ, minden vonatkozásban a Gonosz alternatívája, Amerika szuverén alkotmány, külön isteni teremtmény, vagyis: a világ válik (válhat) igazzá, értelmessé Amerika, az amerikai modell érvényesülése által. Vásárhelyi szerint Amerikában nem a világ egyik részmozzanataként, hanem a világtól függetlenül valósult meg a Szabadság és Demokrácia, s amely eszmerend meghódíthatja a világ egészét, sőt kívánatos annak tudatos, szisztematikus terjesztése. Igen ám, csakhogy ez pontosan olyan provinciális gondolkodásra vall, mint amilyen „a bornírt és korlátolt kisvárosi amerikai” ember szabadság-ideológiája.
Egyébiránt Vásárhelyiék hasonlóképp hiszik el (önmaguknak, egymásnak), hogy a kapitalizmus is varázspálca, mellyel csak meg kell érinteni (olykor erősebben megsuhintani) egy országot, s ott minden egyenesbe fordul, gömbölyűvé válik, kivirul a jólét, a szabadság, a demokrácia, miközben nyilván (mintegy kölcsönösen hatva) a Szabadság- és Demokrácia-eszme szavatolja az Igazi Kapitalizmust. Ezért felejtették el Vásárhelyiék rendszerváltásilag (elbűvölő hirtelenséggel), hogy mindenkori „pályaívük” bibóista „kitérőjén” nem a randa diktatúra, a rút kapitalizmus, hanem a Szép Szocializmus garanciájaként emlegették anno a demokráciát. Így mondták: „Demokratikus Szocializmus”.
Amerika sem, a kapitalizmus sem isteni adomány. Hanem történelmi képződmény. Nem állítom, hogy Amerika rossz (nem vagyok Amerika-gyűlölő), ámde azt se állítom, hogy jó. Sőt még azt sem – horribile dictu –, hogy jobb, mint akármi más. Nem is rosszabb, nem is jobb. Amerika, a dolog komplexitását tekintve, azonos a világgal, s amely azonosság nem egyéb, mint a történelem. Vesd össze: „százezer éve nézem, / amit meglátok hirtelen, / Egy pillanat s kész az idő egésze”.
A vásárhelyisen „szabad amerikai” így dönt (már persze nem a niggerrel, a hippivel, a buzival, a zsidóval… hanem a hasonszőrű „szabad amerikaival” szemben), elismerem a szabadságodat, az integritásodat, különben meg is ölhetsz, miként én is megölhetlek, ha illetéktelenül hatolsz individualistán kollektivista szabadságom felségterületére. „O’er the ramparts we watched, were so gallantly streaming! / And the rockets’ red glare, the bombs bursting in air, / Gave proof through the night that our flag was still there”.
Bástyák, erődítmények, militáns áradat, rakéták, bombák… ez garantálja Amerikát lényegileg. Nem én mondom, az amerikai himnusz írja, s amely szellemiség oly mélyen szervesült az amerikai lélekben, hogy (szerintem) „sulykolás” nélkül is meghatározza az amerikai gondolkodást (a forradalmárokét kivéve természetesen). Míg Vásárhelyi Mária szerint: az amerikaiak, „ezek a bornírt és korlátolt emberek tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.
Persze. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy a fegyverek („ramparts, rakets’, bombs”) országának büszke állampolgárai.
A vers eredeti címe: The Defense of Fort McHenry. Vagyis a „Defence” a történelmi módosulás révén (The Star-Spangled Banner) „Offence” lett, mi több, „Conquer”, illetve a belső-amerikai tolerancia-modell nem egyéb, mint a „Defence” és az „Offence” specifikus együtthatása; az amerikai így mondja: self-defence. Stateside interest.
Tény: az amerikaiak az ún. demokrácia-modell konkvisztádorai.
Ismétlem: én e létezési-viszonyulási rendszert nem kárhoztatom, nem átkozom, csupán azt mondom: nem ez a humanizmus. Az ún. Amerika-modell is a természet által determinált szelekciós rend egyik megnyilvánulási formája, létezési módja, s amely „amerikai álom” bizonyos vonatkozásban kellemes, bizonyos vonatkozásban: rémálom. (Vesd össze Darwin: On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life[kiemelés – Gy. úr], illetveJózsef Attila: Világosítsd föl!)
Ha aforizmagyártó volnék, így mondhatnám: az amerikai ember (a hódító freeman) az amerikaival szemben a Power alapzatán toleráns, míg a nem amerikaival (vagyis a világon bárkivel) szemben a Powerful révén intoleráns. Arrogáns. Így tehát Vásárhelyi Mária is alul piheg, mint lelkes proselytizer, míg Amerika van fölül, mint: conquistador.
Tegyük hozzá: agresszívan térítő-hódító az a keresztény-keresztyén ideológia, vallásgyakorlat is, mely az amerikai Powerful-demokrácia eszmei legitimációját adja.
Minderre Vásárhelyi Mária így felel: ő bizony járt Amerikában (nem is egyszer!), ahol személyesen tapasztalta: az európaiakat sem zsidózzák le, legalábbis nem úgy, ahogyan például Magyarországon. S én ezt az érvet el is fogadom (ismétlem: nem vagyok Amerika-gyűlölő), csupán arról beszélek, hogy az „értelmiségi” Amerika-rajongás éppoly agyrém (szűkkeblű szellemi tevékenység), mint az Amerika-gyűlölet. Item: a macsó-kapitalizmus elgyöngült imádta egy „hatvannyolcas” (1953-as születésű) „szex-forradalmár” csajtól különösen elszomorító.
„Praise the Power that hath made and preserved us a nation. Then conquer we must, for our cause it is just”
Hogy mi a jogos, mi az igazságos ügy? Hát mi más volna: a „Power”. Centrálisan és lényegileg. Sőt a „conquer”. S nem például a „victory”.
Véletlenül? Szerintem nem véletlenül. S ami Vásárhelyi Mária szerint (nyilván) „önkényes értelmezés”, Vásárhelyi szerint nem a jog, az igazság következik az erőből, a hatalomból, hanem ellenkezőleg: „a hatalom csupán eszköz”. A jámbor hungaro-amerikánusok szerint a mindenkori amerikai hatalom a Jog, az Eszme, az Igazság, a Szabadság, a Demokrácia hódító (conquer) győzelmének, illetve fennmaradásának garanciája. Vásárhelyi Mária szerint erről szól az amerikai himnusz, ezt „sulykolják” az amerikai pulyák fejébe, s ezen „élcelődnek”, eléggé el nem ítélhető módon, a „afféle” (Ormos Máriával szólván: „csúnya”-féle „kuglifejű”) „európai” emberek. Jó, akkor én hozok még érveket – csak Vásárhelyi Mária kedvéért –, ha nem is mindjárt full-blood (ilyen ti. nincs), de mindenképp egy mintaszerűen torzonborz full-american honpolgártól.
A tehetséges építész számára nem „MUNKA” az építés (sem a tervezés, sem a kivitelezés), hanem ahogy mondani szokás: hobbi. Miként csakis a tehetségtelen stiliszta számára „MUNKA” összeizzadni, összegörnyedni mondjuk egy sorvadt publicisztikára való szöveget, s amelyről aranylövésnek – láthatóan – halványlövése nincs, az ő hozzászólásai is jól példázzák az aranyszabályt: aki erősen akar „mondani” valamit, szükségképpen szenved a fogalmazással. Ezt egyébként babarciszabálynak is, hellerszabálynak is nevezhetnénk.
Jóval kevesebb időt töltök a számítógép mellett, mint bárki, aki bekapcsolja a készüléket (hogy azon keresztül tájékozódjék, kommunikáljon, „szörföljön” stb.); eszembe sem jut, hogy például aranylövés szövegeit olvassam, általában, vagyis azok kivételével, amelyeket ebbe a topikba ír.
Akkor hát ismételjük (mert ismételni muszáj!), mindez nem munka. Még kevésbé „MUNKA”, ti. úgy folyik belőlem a dolog, mint Ungváriból a sznobéria; akkor ülök a számítógép mellé, amikor jólesik. Ilyen egyszerű. Megy ez nekem, mint filozófianéninek az ágyba fektetés, mint házilúdnak a szégyenkezés, mint liberális páriának a spicliskedés…
Tessék elhinni: az, amit az egyik ember tud, a másik számra csak akkor elképesztő, ha a másik semmihez sem ért igazán; mondjuk így: tehetségtelen.
A feleségem annakidején egyetlen este megtanult kötni a barátnőjétől, s most valami egészen boszorkányos gyorsasággal csattogtatja a tűket, három másodperc alatt elkészít egy vastag pulóvert, gallérral, mindennel együtt. Ezenközben hiánytalan családi életet él, nézi a tévét, szervez, intézkedik, beszélget; s ami konkrétan azt jelenti, hogy a gyereket, a kutyát, a macskát ajnározza, kényezteti, míg az urát fenyíti, szidalmazza, gyakorlatilag mindenért, s persze mindig igazságtalanul, ez ugyanis általában vett női szokás. Mire én így reagáltam: ha a pulóverkötés ennyire könnyű hobbi-tevékenység, akkor magam is megtanulom. Na most, azzal kezdtem a dolgot, hogy egy frappáns gesztussal keresztüldöftem a tenyeremet, majd nagyjából így is hagytam abba.
Hogy mi a tanulság? Egyszerű: nem erőltetem, amihez nincs érzékem, így azután – s ez a lényeg! – sem nem unom, sem nem idegelem magam. Hanem viszont: mintegy ismételkedem, és ezt a szemes csetelő észre is veszi.
Vegyük ezúttal a probléma tudományos megközelítését: „Az ismétlés (repetíció) az egyik legáltalánosabb művészetelméleti fogalom. A zeneművészetben is az egyik lényeges formaalkotó elem. Az ismétlés módszerével szinte tudományos pontossággal lehet előidézni rajongók eksztatikus elragadtatottságát. A zenei motívumok ismétlése a közös vonás a gyermekdaloktól a varázsló szertartásokig, a gospeltől a technóig. Ez pszichológiailag tökéletesen érthető, hiszen megkíméli a hallgatót attól, hogy a zene motivikus alakulására kelljen figyelnie; mindig az ismerős szerkezet következik. Biztonságosan lehet úszni a zene hullámain, hagyni, hogy az ár felkapjon és magával sodorjon. Ha azután az ismétlés egyben fokozás is (és ez nem lehet másként, különben minden unalomba fullad), akkor a hallgató odaadása, eksztázisa is mind mélyebbé és mélyebbé válik.”
Nem állítom, hogy ezt jól csinálom, azt állítom, hogy tudatosan csinálom. Illetve annyiban mindenképp hatásos, hogy még az is olvassa („idegeli” magát rajta), aki már több mint hét esztendeje mocskosul unja az egészet.
Miért az ismételgetés? Mert nyilvánvaló: egyszer nem elég leírni – sőt nagyon úgy tűnik, százszor sem! –, hogy például az „unom” kifejezést csak az a stiliszta használja, aki valami oknál fogva rákényszerül valami unalmas tevékenységre. Akit nem szórakoztat a porszívózás, annak unalmas a porszívózás. Ezért nem forszírozza a dolgot értelemszerűen, csak akkor, ha az asszony sodrófával a kezében utasítja rá. Ilyenkor természetesen nem kockáztatunk, engedelmesen tesszük, ami amúgy rohadtul unalmas.
A (viszonylag) normális ember vagy unatkozik, vagy „idegelődik”, ti. az a dilettáns stiliszta teszi mindkettőt, aki egyszerre szeretne „dugni” is, meg szűzen is maradni: fensőbbségesen elutasítónak, ignorálónak látszani.
S én ezt is csak ismételni tudom (úgy látszik, nem elégszer), az „aha élmény” nem minősíti sem a szerzőt, sem az olvasót. Sem pró, sem kontra.
Rursum: Almási professzornak attól volt „aha élménye”, hogy Heller professzor filozófiakönyvben tudatta vele: a háziállat szégyelli magát, merthogy az ember közelében szocializálódik. (Ezért egyébként szerintem is szégyellheti magát.) Rursum: Almási professzor „aha élményétől” aztán a Kritika főszerkesztőjének lett kritikai „aha élménye”; nem azt kérdezte a kézirat elolvasása után, hogy hát „eszednél vagy, te, professzor úr?, miket zagyválsz itt összevissza?!”, hanem viszont ezt mondta a Kritika főszerkesztője az ő főszerkesztőségi asztala mellett főszerkesztőileg főszerkesztvén: „aha!”. „Mekkora nagy élmény ez számomra!” Mert Almási professzor szerint Heller professzor „originálisan”, „unikálisan” „villantotta bele” az ember s háziállat „szégyenét” az egyetemes „filozófiába”.
Aha! S amely élmény vizuálisan így néz ki:
Ne legyen félreértés, ez nem Almási professzor fényképe (ez az általában vett professzoriságról alkotott ikono-absztrakció), ti. konkrétan így fest a professzor úr Heller-filozófián megvilágosult, megokosult aha-ábrázata:
Ez pedig már maga a professzorasszony, aki szintén megtestesült Aha-Élmény:
A professzorasszonynak női frizurája van értelemszerűen. Már, hogy ezzel együtt is hasonlítnak egymásra? Nyilván hasonlítanak, hiszen – Eörsivel rursum – ők egyazon „lukratív közös-fészek-filozófiából” valók.
Repetitito est mater studiorum: Vásárhelyi Máriának az amerikai bornírtságtól lett jókora „aha-élménye”. Míg P. Szűcs Juliannának Vásárhelyi „aha-élményétől” gerjedt szintén főszerkesztői fő-aha-élménye. Liberális aha-lánc-reakció. És legközelebb már valóban erről írok, amennyiben persze megint közbe nem kotyog valaki.
Vagyishogy szemantikailag hibás az alábbi hozzászólás (a helyesírással most ne foglalkozzunk, tekintsük a „mond”-t babarczyesztejke álamellnöki aspirantúrája részének), tehát:
Hibás a hozzászólás, ti. a válasz így teljes, így autentikus: „Szólítson tanájnőnek. Esztejke tanájnőnek. Vagy egyszejűen csak Esztejkének. Esetleg Esztújócskának. Mejthogy én akkor leszek Eszejőstújócska (felvidékiesen: Eszbjindzácska), ha máj a legjobb ismejőseim is teljesen megjökönyödnekjajtam”.
Kerüld, hogy mások félrevezessenek, ellenben te mindenkor törekedj erre - nem így szólt inkább a tanítás?
Nekem csak most tűnt fel ez a Máté Zsuzsanna-eset (korábban, úgy látszik, figyelmetlenül olvastam), sajnos még csak nem is gyanakodtam, hogy azt a "Gadamerrel szólva" kezdetű eszmefuttatást nem Gondoljátok meg nick írta... Pedig már gyanakodnom kellett volna, hiszen a Távolban egy fehér vitorla fülszövegét szintén idézőjelek nélkül, saját gondolatként idézted. Ez nagyon illetlen dolog. Ha még nem mondták volna.
Mondták, mondták, én viszont hadd vitatkozzam Anikóval: mindez nem „illetlen dolog”, hanem: töjzsanyag. Nem odesszai pejsze (Katajev), hanem bolgáj töjzsanyag. Esztújócska smittoktoji fokkozattához kelet.
Mint tudjuk, Kajinthy Fjici bácsi is Esztejkéjől plagizálta le Gőgicse című szakdolgozatát, melynek legvégén (a töjzsanyagból levont saját következtetésként) ezt mondja íjó bácsinak Bübüte alias Jéz Jejomos (tejmészetesen Gyujica bácsi, mint témavezető opponens bácsi, elvhű javításaival): „Ha felnövök, nekem is lesz gyejekem, és gügyögve fogok beszélni vele, és tanítani fogom és imponálni fogok neki, és az szót fogad nekem. Az embejek, ha idősebbek lesznek, és jájönnek, hogy senki se hallgat jájuk, bosszúból gyejeket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavajjon, gondolkodom”.
És tejmészetesen (esztejmészetesen) idővel Bübütéből is polihisztoj gondolkdó, pjofesszoj néni (egyéb nickjein: bácsi) lett az intejneten:
Az embeji elme azért csodálatos eszköz, mejt gondolkodás jévén modellezünk helyzeteket (pejsze tökéletlenül), mielőtt "élesben" kipjóbálnánk. Ebből egy éjdekes filozófiai vita születhetne, de most elmegyek lefektetni a gyejeket :-)
Lefektetni. Hogy legyen majd belőle édes aludttejke. Eszaludttejke. Ha fiú, akkor Joghujtka. Vagy Kefijke. Ha pedig máj nagy fiú, olyan cijka negyven köjüli (akit sikejült ugyebáj esztejkének végje valahája lefektetni), s ha netán Katajev az illető, akkoj legyen mindjájt kaukázusi kefij! Vagy Jilai. Jodopei. S hogy melyik konkjétan? Ezt az utólagos doktoji tanács fogja megállapítani.
Míg jómagam szejény véleménye szejint: nyilván csak annyiban modellezzük tökéletlenül a helyzeteket, amennyiben nem sikejül azokat autentikusan ajtikulálnunk. De hát pontosan ezéjt vagyok én itt, gyejekek! Hogy vezessem babajczyesztej kezét az ő kis publitémáján (vijtuális témázgatásai közepette), illetve, hogy kijavítsam az esetleges beszédhibáit, a máj-máj gejontikusnak tűnő modojosságait.
Ez már jobb. Csak most meg semmi újat nem írtál. Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?
Lehet. Sőt. Ha ez így van (egyem a kis publijaidat – egyébként mindeddig remélni sem mertem, hogy létezik nő, kinek ollózni kell a publijait, bár, ki tudja, nékem ez azért már valahogy egy kissé túl pejvejz… de mindegy), szóval, ha már ollózás, akkor nem én vagyok a féjfi s te a nő éjtejemszejűen, hanem akkoj én vagyok az álamellnök, te pedig a Geojgiev bácsi. Illetve legyen inkább néni. Ejje a kis idője máj nem akajok változtatni a nemi identitásomon. Így logikus. Máj pejsze, miután lefektettük a gyejeket.
Ha tényleg szereted, akkor írd így: Eszter. Mint ahogy egy felnőtt női hölgy nevét szokták írni, mondani. Azt mesélik, hogy már három éves korában sem szerette, ha Eszterkének nevezték.
Nekem van iróniám, ám még azzal is csak nagy nehezen sikerül fölfognom saját (terjedelmes) mondatom értelmét.
Helyesen így hangzik a szöveg: Irónia nélkül fölfoghatatlan: még a legveszettebb „vallásos antiszemiták” sem Jahvét vádolják népirtással, noha ez (Mózes könyve szerint) megtörtént, hanem a zsidót inszinuálják olyan istengyilkossággal, amely éppúgy nem történt meg, miként Solymosi Eszter sem zsidógyilkosság áldozata.
Vásárhelyi Mária szerint „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.
Vásárhelyi Mária foghegyről említi az „élcelődést”, döntően azért, mert nincs érzéke hozzá, sőt meggyőződésem: liberális szívének vérző gyökeréig hatóan rühelli az iróniát; szerintem még akkor is, ha Eörsi a liberálisok pártján gúnyolódik, ha pedig velük szemben, a „hozzá legközelebb állók” rovására, na, akkor aztán végképp gyűlölik a „legközelebb állók”. Az iróniát is, a debattert is.
Az ironikus ember taszító jelenség. Olykor kifejezetten félelmetes. Pedig hát irónia nélkül nem érthető a világ. És az irónia pontosan ezért népszerű. Például Shakespeare azért kedvelt költő, mert a tragédiáiból kibomló katarzis lényege nem más, mint az irónia; s nem csak a klasszikusan furfangos (birnámi) „matematikus ész csele” („hadd borítsa árny / Számát hadunknak, így hozzuk zavarba / Az ellen számítását”), nemcsak Desdemona sajátos fölismerése („ártatlanul halok meg” „senki, enmagam” okán), hanem a vicces, bohóc-sírásói jelenettől („El szabad temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából [kiemelés Gy. úr] keresi az üdvösséget?”, „haj, szegény Yorick!... Bezzeg most esett le az állad!”) kezdve Eörsi Shakespeare-bonmot-in („rontsunk karddal kínok tengerének”, „gyászdalt zengve nászban”, „hüvelyest árul a piacon”, „Öntámadásból fulladt meg”) át egészen Lear király viharbéli bölcseletéig („Futnál, ha medve jő: / De ha előtted a tenger dühöng, / Inkább a medve torkának rohansz”), végestelen végig…
Ismétlem tehát: minden bűvös katarzis mélyén profán irónia lappang. Mint a lényegi megismerés lényegi mozzanata. Kárpáti Aurél szerint „Hamlet titka a zseni titka”, szerintem érdemes konkrétabban fogalmaznunk: Hamlet titka (is) az irónia titka. Arany így fordítja azt a Horatiót, ki mindmáig hatóan a történelmi kérdések kérdését fogalmazza meg: „Nemes szív tört meg itt. Jó éjt, királyfi; / Nyugosszon angyal éneklő sereg! / Miért jön a dob?” [kiemelések – Gy. úr].
Válaszom: merthogy az angyal dobol!
Eörsi meggyőzően bizonyítja: Jób is ironikus. Hadd tegyem hozzá: Jézus is ironikus, méghozzá lényegileg, vagyis nemcsak Pilátus előtt, a főpapokkal szemben, hanem – s alapvetően – a keresztfán. És éppen a jézusi irónia „legitimálja” a keresztényi hitgyakorlat groteszk jellegét, mely szerint a Jézus-kultusz tipikus „vérvádon”, virtuális kannibalizmuson, „drakulizmuson”, Jézus testének, vérének rituális fogyasztásán alapul. Ostya révén: pászka nélkül. Ami tehát metaforikus étkezés (Jézus „teste” valójában a krisztusi lélek stb.), ám mégsincs minden egészen rendjén a liturgia „krétája” körül. A gyakorló hívők furcsa „étkezési” szokása jelzi (számomra mindenképp), hogy a keresztény önvád is másokra ható „vérvádként” jelenik meg. Mint minden önvád (vö. [Magad emésztő…]), s nemcsak személyesen; tömegesen is, ti. – újabb fintor – a megváltó aszkézis csak (nem létező) kiváltságosok osztályrésze lehet, vagyis a (nem létező) tömeg(ön)irónia abban áll, hogy pl. az eszlári gáz, vagy pl. az auschwitzi vérvád voltaképpen fejetetejére billent messianizmus. Így aztán az „öreg-bojtár” szavai is megkeveredtek, pl. Tusványosi úr parlamentjében, de nem ám a gyatra, forradalom előtti régiben, hanem a mostaniban – a jobbikban!
Héj, kocsmáros, hova lett kend? Furcsa rovás megy odabent: Hiba van a kréta körül: Egyet törül, kettőt felír.
Persze mindezért (mármint a szócseréért) kötelező a töredelmes bocsánatkérés (Arany most nyilván elnézően bólint valahol: „gondolta a fene”), ugyanakkor kétségtelen: csak huncut iróniával fogható föl a történelmi (kultúrtörténeti) tény: az auschwitzi népirtást elszenvedő zsidóság (vallásos és szekularizált részének egyaránt) egyik legnagyobb ünnepe az egyiptomi nép „holokausztjára” való boldog emlékezés. Ugye?! Irónia nélkül ez teljességgel érthetetlen, illetve mindezek értése nélkül érthetetlen a világ. Irónia nélkül fölfoghatatlan: még a legveszettebb „vallásos antiszemiták” sem Jahvét vádolják népirtással, noha ez (Mózes könyve szerint) megtörtént, hanem a zsidót inszinuálják, olyan istengyilkossággal, amely éppúgy nem történt meg, miként a „Solymosi Eszter vérében szenvedő” Jézus sem zsidógyilkosság áldozata. A tiszaeszlári történet még akkor sem volna zsidó- (értsd: rituális) gyilkosság, ha a gyereket történetesen zsidó személyek ölték volna meg, a két dolog ugyanis merőben különbözik egymástól!
Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a vallásos keresztény éppúgy, mint a szekularizálódott keresztény, se lenyelni, se kiköpni nem tudja „Jézus testét”, így azután vagy ironikussá válik (ha képes rá), vagy (vallásos hívőként is, ateista hívőként is) valamely, fejtetőre roggyant mítoszban keresi a mentális egérútra nyíló kijáratot. Például a liberalizmusban, vagy például az antiszemitizmusban. És azért nem pl. a „krisztusi szeretetben”, mert hiszen az maga „Krisztus vére”. Másként szólva: irónia nélkül fölfoghatatlan: szeretni nem lehet gyűlölet nélkül. Illetve lehet, csakhogy minden „gyűlölet nélküli szeretet”, annak görcsös akarása, mégiscsak gyűlöletbetorkollik, méghozzá óhatatlanul. Sőt akár emberirtásba is torkollhat, illetve annak hallgatólagos keresztényi (vatikáni), liberális-demokratikus (amerikai, angolszász) tudomásulvételébe, nyugtázásába. Majd letagadásába. Történelmi tény: nemcsak „Auschwitz után”, de Auschwitz közben is lehet „verset írni”. Auschwitz után mindenképp, hiszen Eörsi István is költő, mi több, metaforikusan is az. Eörsi „költősége” (sztálinizmusa), mutatis mutandis: az ávósok szadizmusa, miként arra Börcsök Mária utalt nemrég egy tévés vitaműsorban (mialatt három „antilibsi” agymenő: Betlen, Czakó, Jankovics köpni-nyelni nem tudott), szóval, hogy Börcsök (ez a bátor kis csajszi) kimondta (belemondta a három agyar-magyar-agy-macsó megsunnyadt ábrázatába), amit egyébként mindenki tud, csak „ügyesen” elhallgatja a jónép: az ávós-terror egyik közvetlen előzménye-oka: Auschwitz. És nem fordítva! Na most, ezt már én teszem hozzá: Birkenau voltaképp az ún. zsidó-keresztény kultúra „borderline” jellegének, ama spontán gyűlölet-szeretet-viszonynak egyik irreguláris megnyilvánulási módja. Sőt ki merem jelenteni: a perverzió a humánum attribútuma. József Attila megállapítása: „a haramiák emberek” (s amely jóval lesújtóbb, mint volna fordítva: az emberek haramiák), továbbá a tény, hogy míg a csecsemő „mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát” – jelzi a zavarba ejtő perspektívát: nincs humanista kiút. A ragadozó durvaság (pl. Auschwitz) a humánum perverziója, ez igaz, míg a természet paradoxona, vagyis csak ismételni tudom: a történelem bármely debilis fintoráról leolvasható: az ember számára a perverzió is létezési mód. Önpusztító attribútum. Úgy tűnik, döntően ebben különbözünk az állattól, vagyishogy (igaza van Csányi professzornak) a humán szublimáció releváns tényező, ám olyan „kiút”, melyről csak a legvégén derül ki: zsákutca. Már persze azok számára a legvégén, akik nem hisznek Madáchnak, József Attilának, vagy épp az imént idézett fortélyos Shakespeare-nek: a „keresztyén leány” is a „maga jószántából keresi az üdvösséget”; magyarán: a keresztény kultúra is öngyilkos kultúra. Allah bocsássa meg nekem ezt a kijelentést – s vele szinkronban: Szili Katalin!
Végső soron az ember sem humánumra ítéltetett. Hanem természetiségre. A humánum ennyit tesz: az ember „csalódik végül”, vagy: „maga próbál csalni”. S hogy Eörsi mindezt pontosan tudja? Ráadásul meg is fogalmazza? Például a Jóbok könyvében? Igen. Ami viszont csakis az iróniának köszönhető. Általában. Mi pedig Eörsi személyes iróniájának lehetünk hálásak. Illetve lehetnénk. Szerintem még Vásárhelyi Mária is. Lehetne. „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.
A „véleményért” is, a „sebek” miatt is, elfogadom, ám döntően az irónia miatt haragszik Vásárhelyi Mária, miközben félrevezető kifejezést használ, ő ti. nem haragszik Eörsire. Hanem: gyűlöli őt. Ez az ún. „borderline” (magyarul: agyrémnek tűnő) érzet egyik tipikus megnyilvánulási módja: „Gyakran haragudtam rá” miközben „tudtam mindig is, hogy ő Valaki”.
Vásárhelyi Mária „gyakran haragudott” a „Valakire”. Nota bene nem tévedésből, hiszen ő „mindig is tudta”, hogy Eörsi „Valaki”. Csak hát haragudott rá. Gyakran. S hogy miként lehet „Valaki” az, aki igaztalan, sőt „feleslegesen durva”, „igazságtalan”? Vásárhelyinek nincs a kérdésre válasza. Hogy miért nincs? Én most megmondom. Mert irónia nélkül fölfoghatatlan: a világot nem a senkik determinálják. És nem is a „Valakik” (akik általában szintén senkik). Hanem viszont a világot a „tagadás ősi” (sőt, fogalmazzunk ennél is keményebben, a hegeli-marxi dialektika!) „szelleme” determinálja. És amely szellem (az irodalomkedvelő közhiedelemmel ellentétben) nem a „Gonosz”, persze nem is a „Jó”. Hanem? A Megismerés. Az Ironikus Megismerés. Mindenkori megjelenési formájában: annak hiánya. „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem.”
Szerintem érdemes gondosan elolvasnunk a Művet, kiderülhet belőle sok minden, de minimum két alaptényező: (1) Lucifer maga (mint alany) nem műveli, hanem magyarázza a történelmet, vagyis (2) a történelem „csupán” csinálódik, ráadásul úgy, hogy a Jó és a Rossz összecsapásai révén alakul ki köröttünk mindig valami olyasmi, amit valójában nem akart senki. Ez a világ. Nem akarja sem a Jó, sem a Rossz. De még tán’ Vásárhelyi Mária sem. Eredetileg. Csak később kezdi el „akarni” az ember a kialakult létezőt, hisz’ amelyről csupán az derült ki számára mindegyre, hogy nagyjából elkerülhetetlen. És pontosan ez a vallás, az ideológia, illetve (bizonyos vonatkozásban) a filozófiai funkciója: a valóság muszáj-akarása. Például a „bornírt amerikai polgár” világmintává emelése. Vagyis a Jó a Rosszból, a Rossz pedig (a félreértett, tökéletlen) Jóból keletkezik. Legalábbis ezt magyarázza Lucifer. A gonosz. S ezt gyűlöli Vásárhelyi Mária. Olykor Eörsi Istvánban, e Lucifernél is gonoszabbul vigyorgó ördög-inkarnációban.
„Kuglifej”. „Csúnya tojásfej”. Nem „rendes magyar arc”.
Minden liberálisnak, így Vásárhelyinek is, fáj a „sértés”, fáj a „bántás”, ami egyébként tökéletesen érthető, miközben minden szabadságtalan, dogmatikus ember valójában az irónia antidogmatizmusát, illetve az ironikus vitapartner nyilvánvaló szabadságát irigyli-gyűlöli.
Dr. K. H. G.-nek is az irónia révén (vagyis magával a „német őr”-rel) sikerült megszabadíttatnia magát a „német őr”-től.
Ha azt mondjuk, Shakespeare érthetetlen irónia nélkül, akkor mondjuk ezt is: Örkény megközelíthetetlen tragédia-tudat nélkül! Miként Marx, József Attila… Illetve elődjük, a halálosan mosolygó Epikurosz: az értelmes ember ironikus tragédia mentén szabadul meg földi nyomorúságától, vagyis: a nyomorúság „puskagolyójával”: „Hölderlin ist Ihnen unbekannt?”. Ja – „mondta a német őr… és lelőtte [epikureusi módon puffantotta le!] Dr. K. H. G.-t”.
Hasonlóképp „lőtték” agyon Eörsi Istvánt is, s tette ezt például egy feminin „liberális őr”; az Élet és Irodalomban.
A dogmatikus lélek számára az a legborzasztóbb, hogy még csak cinikusnak sem bélyegezheti fölszabadult embertársát, ti. folyamatosan szembesül az elkeserítő ténnyel: kizárólag az irónia, a szarkasztikus tagadás (pl. Arisztophanész, Shakespeare, Swift, Heine, Madách, Marx, József Attila, Vonnegut, Eörsi, vele együtt: Jób, Jézus „kétely-himnusza”) képezhet az emberi tudatban igazi (értsd: nem formális) eszmeiséget. Az érték (benne a szabadság) adekvát létezési módja az irónia. És ennek öntudatlan „fölismerése” fogalmazódik meg Vásárhelyi Máriánál, szó szerint így: „tudtam mindig is, hogy ő Valaki [Vásárhelyinél ez azt jelenti, hogy valamely Igaz Eszme harcos képviselője – Gy. úr], ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.
Vásárhelyi dogmája szerint a világot a senkik determinálják. Kivétel: a gyevi bíró. S persze a „kisvárosi amerikai”, merthogy a bornírt filiszter amerikánus „büszkesége” Európában is mintaértékű.
Míg én a következőt állítom (ha nem tartoznék Vásárhelyi Mária „hatvannyolcas nemzedékéhez”, a „nagy generációhoz”, akkor is ezt állítanám): a mitikus (a Vásárhelyi által is hasra esetten csodált) „Amerika-jelenség” szubsztanciája nem a szabadság. Hanem épp ellenkezőleg: a hatalom. Az erő. A Powerful. Ez a dolog lényege. Ezt fogom bebizonyítani. Legközelebb…
Ott hagytam abba, hogy Vásárhelyi Mária szerint „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá. Mert kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik, hogy mindez miért fontos, és hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot és a demokráciát biztosítja számukra. Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet”.
Tartsuk a jó szokást, kezdjük ismét egy stilisztikai megjegyzéssel, és már csak azért is, mert a legtöbbször valamely – mellékesnek látszó – stiláris baklövés jeleníti meg legplasztikusabban, mekkora a szerző tárgyi, tartalmi tévedése. Továbbá azt is, hogy mennyire nem volna szabad a szerzőnek publikálnia. Például Vásárhelyi Máriának. Aki „liberális” lelkületű „közszereplő”. És pontosan ezért publikál. Nyilván túl azon a l’art pour l’art kukacon, amely gyakorlatilag ott mocorog minden közgondolkodó lelki-fenekében, az embert obligát kiskukac ösztönzi arra, hogy nagy, unikális intellektussá csiklandozódjék. Föl. Szóval, mindezen túl, Vásárhelyi Mária is aufklérista hevülettel publikál, ő is híven terjeszti elviségéből, meggyőződéséből fakadó nézeteit, gondolatait, mindenkori „véleményét”, vélekedéseit. És persze Vásárhelyi is szeretné, ha a szövege meggyőző, orientáló, mozgósító erejű volna. Már, hogy nem sikerül meggyőzően fogalmaznia? Nem baj. Illetve ez a kisebbik baj. Paradoxmód még Vásárhelyi számára is! Mert például: a „liberális” (értsd: a liberalizmus doktrínáját forszírozó) aktivistának esze ágában sincs antiliberális, feudalista, poroszos nevelési demagógiát terjeszteni (értelemszerűen), mégis azt teszi. Tudat alatt nyilván – ez a kisebbik baj, s az olvasó tudatalattiját bombázva, vagyis hatásosan – ez a nagyobbik baj.
Az elvileg liberális Vásárhelyi Mária azért feudalista gyakorlatilag, mert nem tud fogalmazni. Egyrészt. Másrészt meggyőződésem, hogy Vásárhelyi Mária valójában nem szabad ember. Csupán „liberális”. Maximum liberális. Egyébiránt az „izmus”-hoz (bármely „izmus”-hoz!) való eszmei, tartalmilag zsigeri-lelki kötődés már eleve a szabadság – nem csekély fokú – hiányát jelzi. Döntő kérdés: lehet-e valóban liberális az, aki nem szabad? Elhihetjük-e annak az embernek a szabadságról fröcsögött szentenciáit, kinek már az arcán (pontosabban: a metakommunikációján) tükröződik erőteljes és permanens indignáltsága, méltatlanság-érzete, sértettsége, fájdalma, ingerültsége, indulata, fölháborodása, neheztelése, haragja, dühe, gyűlölete? Gyűjtőnéven: szabadságtalansága. Vásárhelyi Mária még meg sem szólalt – én persze csak a televízióból ismerem! –, már látod – az arcán tükröződni – József Attila igazságát: „rab vagy, amíg a szíved lázad”.
Vásárhelyi Mária szabadságtalan ember, miként minden liberál(tovar)is „szabadságtalan sorvadoz”. Talán Eörsi kivételével, nota bene Eörsi voltaképpen nem liberális. Eörsi szabad ember. Legalábbis annak tűnik. Egyébként pontosan erre utal Vásárhelyi Mária morcos értetlenkedése: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.
Vásárhelyi Mária nem tudja bizonyítani, hogy Eörsi igazságtalan lett volna (bárkivel szemben), vagy épp „feleslegesen durva”, persze Vásárhelyi méltatlankodása nem is erre irányul igazából, hanem hogy egyáltalán, miért bántja az egyik liberális eszmetárs a másikat?! Ez a lelket feszítő hatalmas kérdés. 2005-ben. Melyre most Eörsi István 1996-os „válaszát” idézem: „Vásárhelyi Mária kétségbeesésében úgy érzi, hogy mindenki ellene, ellenük fordult: az egykori spiclik, az elvbarátok, még a barátok is. Engem remélhetőleg az utóbbi kategóriába sorol, és most majd különösképpen rossz néven veszi tőlem... mit is? Hogy a barátaim ellen fordulok? Hogy a közös fészekbe piszkítok? Csakhogy én sosem szerettem a fészek-filozófiát. [Ismétlem: Eörsi szabad ember! – Gy. úr] Nem érzek például szolidaritást a spiclik iránt, még akkor sem, ha ’56 után ültek. Ezt nemrégiben rossz néven vették tőlem… Azért nem leltem az irodalmi életben sem a helyem, mert viszolygok az itt dívó és igen lukratív közös-fészek-filozófiától. Ami pedig a barátságot illeti: ennek legfőbb kritériuma szerintem az őszinteség. »Marcsi – mondanám a legszívesebben –, hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék [ti. a „snagoviak”-ról szóló Ember Mária-film] betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?« De aztán mégsem mondom ezt…” – mondja ezt Eörsi István a Magyar Narancsban.
Ami tehát irónia, miként a „barát” és az „elvbarát” közötti szarkasztikus különbségtétel is: „Vásárhelyi Mária kétségbeesésében úgy érzi, hogy mindenki ellene, ellenük fordult: az egykori spiclik, az elvbarátok, még a barátok is. Engem remélhetőleg az utóbbi kategóriába sorol”.
És ez (szerintem) már több is, mint mellbevágó. Eörsi „reméli”: Vásárhelyi Mária a „barátja”, s nem az „elvbarátja”.
Eörsi válasza tehát ironikus, míg az enyém kategorikus: a liberális a liberálist nem bántja. Ez így logikus (az „érted haragszom, nem ellened” merőben mást jelent, József Attilát ebben is totálisan értik félre!). Eörsi viszont nem liberális. Hanem szabad ember. Ez a döntő különbség! Eörsi éppúgy érzi barátjának a tőle eszmeileg nagyon messze álló Vásárhelyi Máriát, miként én érzek a csajszi iránt (ma is!) erotikus vonzalmat, miközben legalább oly távol vagyok tőle erkölcsileg, világnézetileg, esztétikailag, mint Eörsi; és pontosan e furcsa férfi-viszonyulásról szól József Attila fent említett verse. Könnyen elképzelhető: a „barát” szó alatt Eörsi is szexuális vonzalmat ért, csak hát, valódi férfi lévén, nem vall élből szerelmet olyan nőnek, aki a lánya lehetne. Míg én ezen a téren is könnyebb helyzetben vagyok (erről bővebben és konkrétabban alább).
Ha összehasonlítod Eörsi pengés iróniáját pl. Kuncze baltás fanyarságával, kiderül: Eörsi Kunczénél is jóval szabadabb.
A többi „liberálisról” már nem is beszélve.
Az ún. zsidóhumor (benne a zsidó-önirónia) voltaképp a szabadságtalansággal (jelesül: a zsidó-szabadságtalansággal) szembeni szublimáció eszköze. Melyet a politikai kabaré tudósai, szakértői „szelep”-nek neveznek. Márpedig a „szelep” a szublimáció egyik legfontosabb alkatrésze, ti. a szublimáció nem fölfúvódás (miként a lábszagú kékharisnyák: Hellerék, Ungváriék, Almásiék, Babarcyék gondolják), hanem épp ellenkezőleg: elernyedés, ellazulás; „úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás. / S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét”.
Ez a szublimáció.
Az Úr kiszabadította a zsidóságot „Egyiptom földéről”, de nem szabadította meg őket az évezredes rabságtudattól. Mellyel szemben a zsidók egy része humorral, „zsidóhumorral”, más része zsidómessianizmussal harcol. Illetve sokkal inkább küszködik. Mármint a messianisztikus lélek. Egy biztos: nem szublimálódik; tudniillik a messianizmus, lényege szerint, sorsszerű kötődés, mindegyre valamilyen „izmus”-ba történő belemerevedés. Ellazulás, föloldódás helyett.
Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Ezzel szemben Hannah Arendt (illetve Heller Ágnes) „messianizmusából” is (mint mindenkiéből) a görcsös szabadságtalanság áporodott levegője árad. Minden mondatukból, minden szavukból. Egyszerűen nem értik: „filozófiájuk” egyik centrális eleme (az ún. „Gonosz”) ugyebár, vagy abszolútum, vagy nem. Nincs kibúvó, nincs harmadik lehetőség. S hogy melyik? Hellerék nem válaszolnak a kérdésre. Helyette elnevezik a „gonosz”-t „banális”-nak, hadoválnak róla mindenfélét, összevissza, ami írás közben, beszéd közben hirtelen eszükbe jut. Vox butana. Tudniillik, ha a „gonosz” abszolútum, akkor a vele szemben tételezett igazság sem lehet relatív értelemszerűen, míg, ha a gonosz nem abszolútum, akkor Auschwitz is relatív értelemszerűen, s amely logikával szemben nem érv például az efféle tipikusan helleri, „originális” hókuszpókusz: „Az ész akkor pervertált, mikor azt, amit kigondolt, abszolút igazságként hirdeti, és egyben morális kötelességgé teszi annak követését”.
Persze Heller nem is akar érvelni. Ő csupán fecsegni, süketelni, parasztot vakítani, szemfényt veszteni igyekszik. A Mozgó Világban is, ahol egyébként a „filozófuszseni” korábbi „filozófiáját” cáfolja. Ami önmagában véve nem volna baj, ha legalább nagyjából tudná, mit cselekszik. Almási professzor is csak annyit tud róla, hogy az ő lukratívan orientált közös-fészek-társa „originális”-an filozofál.
Tehát, mindenekelőtt a már többször idézett vox femina vox Philosophia: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Vagyis Heller szerint az igazság nem objektív, miközben azt állítja a „filozófus”, hogy létezik objektív, abszolút igazság, merthogy: „az ész akkor pervertált”, ha az igazságot nem csupán tételezi, hanem oktrojálja is. Ami ugye helyből „uv.” (persze nem a TF-en, ott még smitdoktori fokozat is jár érte!), ugyanis az „ész” nem pervertált, ha oktrojál, hanem egyszerűen: nem ész. Nem lehet pervertált az, ami nincs.
Nevezzük a dolgot hitnek. A két Heller-állítás tehát együtt, egyazon „ész”-re vonatkozóan: vagy értelmetlen, vagy lapos dogma. Heller kinyilatkoztatása olyan, mintha azt mondanánk: a kutya pervertált, mert nem szégyelli magát, ráadásul folyton ugat, „egyben morális kötelességgé teszi annak követését”.
Egyébiránt a szerző hitvány fogalmazásmódja itt is önleleplező, Heller szerint az „ész” nem tételez, hanem „kigondolja”, illetve „hirdeti” az igazságot; arról már nem is szólva, hogy: „morális kötelességgé teszi”! Az ész. Amely megáll. Földbe gyökerezik a lába. Az elképedéstől, mint „abszolút gesztustól”. Már amikor Heller is a közelébe furakszik valami mód, például a Mozgó Világ hasábjain.
Nem tudom, említettem-e már: Heller Ágnes filozófiai antitalentum. Olyan, mint Viczkó volt mutatis mutandis: a zöld gyepen, az oldalvonal mentén. Istenben (értsd: Vitrayban) boldogult Knézy Jenő így mondta annakidején: „darabos, mint a dorogi brikett”. De legyünk pontosak (és igazságosak), Knézy ezzel valójában nem Vitzkót jellemezte (különösen nem akkor, amikor még a Fradiban játszott), hanem a Fatusit, illetve bármely hungaro-néger-bőrű labdarúgót, aki úgymond „tegnap mászott le a fáról” (a huhogó Megyesi Knézyékhez képest egy Martin Luther King – az Üllői úton). Jaj, de már vonom is vissza az összehasonlítást, Viczkó nem érdemli meg, hogy sértegessem (Hellerével említsem egy lapon a nevét), Viczkó valójában szorgos, derék, igyekvő balbekk volt a hetvenes évek közepe táján.
Persze Heller is igyekvő. Ungvári professzor szerint „írt 40 könyvet”, egyikbe se lehet „belekötni”, különösen abba nem, amelyben ez olvasható: „Arendt igyekezett megmagyarázni, hogy miért beszélt annak idején a gonosz banalitásáról. Ha valami banális, írja, még nem jelenti azt, hogy triviális”.
Hanem? Akkor mi a tökömet jelent? Túl azon, hogy az egyik francia, a másik latin szó. Heller szerint Arendt „A banalitás kifejezéssel azt akarta érzékeltetni, hogy a gonosz nem démonikus, hogy nincsen benne nagyság, mert csak a jóban lehet nagyság”.
Nos, pontosan ezt kéne bizonyítania (vagy cáfolnia) a filozófusnak. Mert, ha az „okos”, „zseniális”, „originális” asszonka nem bizonyít, nem cáfol, akkor az „unikális” asszonka nem filozófus. Maximum konyha-teológus (vox Culina). Más szóval: csupán egy banális (ámde nem triviális!) nagymama, aki – paradoxmód – arra sem jó igazán (saját bevallása szerint), hogy megfőzzön egy viszonylag elfogyasztható vasárnapi ebédet. Ezért aztán inkább „filozofál”. Miközben orrba-szájba „politizál” (értsd: politikai események kapcsán fecseg).
Heller is csupán tagadja, pusztán tagadja „filozófus elődje” szimpla (szintén bizonyítatlan) állítását, szerinte „Arendt gondolatmenete egy filozófiai hagyományba illeszkedik, amely Plotinosztól és annak számos keresztény filozófiai követőjétől származik. Szerintük a gonosz, a rossz nem létezik, mert csupán a jó hiánya. Isten ugyanis nem teremthetett rosszat, gonoszat”.
És? Igaza van ebben Plotinosznak (illetve a belőle „származtató” Arendt-nek), vagy nincs igaza? A gonosz a jó hiánya (miként Plotinoszék állítják), vagy pedig arról van szó, hogy Marxnak, József Attilának, Ancsel Évának van igaza: a „jó” (a szeretet, a szeretés…) „az összetartozás természetes kötelékeinek szakadozottságát”, olykor teljes hiányát jelzi? „Csak” mutatja, pótolni ugyanis nem képes. Vö. „világhiány”.
Nagyjából tehát így fest egy filozófiai kérdés, s amelyre konkrétan Heller („filozófuszseni”) „originális” válasza így hangzik: „Bár Arendt tollát nem teológiai megfontolások vezették…”.
Teljesen mindegy, milyen „megfontolások” vezették. Mert, tegyük föl, ha filozófiai megfontolások vezették a tollát, Arendt akkor sem bizonyít semmit. Míg Heller szerint nem „hagyható figyelmen kívül az a gyilkos irónia, amellyel [Arendt] Golda Meir valóban blaszfémiának ható szavait idézi, mely szerint ő nem hisz Istenben, ellenben hisz a zsidó népben”.
Annak, hogy ki miben hisz, miben nem hisz, semmi köze az igazsághoz. A hit legitim tényező, egy percig sem vitatom, vagyis azt állítom, hogy a hit nem a filozófus „munkaeszköze”. Továbbá – s Heller ezt sem érti – hinni nem csupán a banális (értsd: szokvány-) Istenben lehet. Hihet valaki abban is, hogy ő filozófus. Például. Miközben fideszesen babydollos asszonkának sem megfelelő, és nem csak most, már megöregedvén, mert (szerintem) hajdanán sem volt igazán jó nő. Ezért lett belőle „filozófus”.
Míg viszont – újabb paradoxon! – Vásárhelyi Máriát kifejezetten jó csajnak bírom elképzelni; sajnos csak elképzelni; vagyis csak képekről ismerhetem, láthatom elragadó, reneszánsz madonnaszerűségét.
Ám, Vásárhelyi sem igen ismeri az általa használt szavak, kifejezések valódi értelmét: „kisiskolás kortól sulykolják [az amerikaiakba]… hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot… biztosítja számukra”.
Azt nyilván Vásárhelyi Mária is tudja, mi a „mángorló”. Eredetileg ruhát „vasal” (simít) vele a lelkes amazon, sőt azt is tudja Vásárhelyi Mária, hogy ma már a mángorlás (épp a modern, par excellence vasaló okán) a folyamatos ütés-verés szinonimája; mindezt pontosan tudja a szerző, s épp ezért nézzük meg közelebbről is az általa használt kifejezést: sulyok! Idézem az értelmező szótár definícióját, merthogy magam sem tudnám frappánsabban megfogalmazni: „vminek földbeverésére, döngölésére, zúzására haszn. nyeles bunkó”. És ez akkor is így van – különösen freudilag, vagyis az olvasó agyában, alsó tudatában elhelyezkedve –, ha a „sulykol” ige (rosszalló) értelme, jelentése szerint a „tanár”, a „pedellus” (politikus, zsurnaliszta stb.) „gépies ismétléssel gyakoroltat”.
Vásárhelyi Máriánál a sulykolás nem pejoratív szó, hanem a szabadság garanciája. Enyhe agyrém. Mert kérdezem: a „gépies ismételtetés”, ismételgetés miként jön össze a szabadsággal?! Akár szemantikailag, akár ideológiailag. Tehát ezúttal tekintsünk is el a sulykolástól, a (nyeles) bunkózástól, mint a tudásnak, a móresnek „a gyerek fejébe való beleverés”-étől, mert, ha nem tesszük, akkor bizony plusz okunk is adódhat a szégyenkezésre (már amennyiben helleri kutyák vagyunk)!
A szabadság az individuum autonóm kibontakozása, nem pedig „liberális” embergyártás, különösen nem tanodai sulykolással (az ottliki határon).
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
Vásárhelyi tehát szó szerint veszi József Attilát (miként azok a jámbor lelkek, akik szerint a Dunánál című versnek lényegi köze van a folyóhoz, ezért kell a szobrot a helyén hagyni vs. másutt, de a Duna közelében elhelyezni), Vásárhelyi úgy véli, a szabadság a sulykolással, sulykoltatottsággal azonos, s ezért aztán a liberális Vásárhelyi Mária (liberális sulykolás után) játszani is engedné a „gyereket”.
Hiszen ő nagyon liberális! Toleráns, megengedő ember. Miközben gnóm szabadságfölfogásának épp az ellenkezője érvényes. Általában. Vagyishogy nem csak József Attilánál! A „jó szó”, illetve a „játék” nem alternatívái, hanem pandanjai egymásnak (különösen József Attilánál), míg Vásárhelyi Mária szerint a „rend” (értsd: a sulykolás) szüli a szabadságot, nem pedig a szabadság a rendet, a sulykolás nélküli rendet.
Mondom, ez tipikusan „közép-európai” (értsd: nem amerikai), káundkás, liberál-poroszos gondolkodásmód, hagyományosan (zsigerileg) feudalista (részint Boross Péter-i, részint helleri, arendt-i) attitűdöt tükröz. Maliciózusabban (hermanni ihletettséggel) fogalmazva: ma már Heller Ágneseket csak Magyarországon találsz. Ezt kéne figyelembe vennie Vásárhelyi Máriának! Például, amikor azt állítja, hogy az amerikaiak azért szabad emberek, azért „vigyáznak a szabadságra”, „mert kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik, hogy mindez miért fontos, és hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot és a demokráciát biztosítja számukra”.
Hogy mintegy csajként, fiziognómiailag ma is nagyon tetszik minékünk Vásárhelyi Mária? Mi tagadás, meglehetősen tetszik, ám ami egyáltalán nem ok arra, hogy ne tegyük szóvá: az idézett szöveg, bizony, az ún. „polgári szabadságfölfogás” (egyébként igencsak primitívke) szintjét sem üti meg, illetve az amerikai történelem, az „amerikai társadalom” lényegi ismeretének hiányáról árulkodik: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán…”.
Nos, én pedig két dolgot fogok itt bebizonyítani, illetve, ha már egyszer nekiveselkedtem, mindjárt hármat, sőt négyet: (1) Kurt Vonnegut nem csak „afféle” művész, nem csak „afféle” intellektus, (2) Vonnegut nem európai (hanem amerikai) illetőségű honpolgár, így aztán (3) eo ipso nem lehet „afféle európai élcelődő”, végül (4) Vonnegut gyakorta ironizál, ez igaz, méghozzá nem is akárhogyan, ám az Amerikáról alkotott szatírájának éppen nem a (Vásárhelyi szerint) infantilis „élcelődés”, hanem az intellektuális „könyörtelenség” a lényege.
És hogy Vonnegutnak igaza van-e, vagy sem, természetesen ezt is én fogom megmondani! Legközelebb…
Rasszista baromnak? Jó ez neked? Vagy egyszerűen nem érdekel, milyen embernek tartanak, ha embernek tartanak egyáltalán?
Kezdjük egy tipikusan magyar történelemprofesszori megnyilvánulással, illetve először egy kérdéssel: minek nevezte Ormos Mária Rákosi Mátyást a tévében?
A múltkor„kuglifej”-nek nevezte. Az ATV-ben. Míg tegnap „tojásfej”-nek nevezte. Szintén az ATV-ben. „Csúnya tojásfej”-nek.
Vagyis Ormos Mária, ha szemantikailag nem is, történelemfilozófiailag abszolúte konzekvens: ma is abban látja a magyar történelmi, politikai progresszió lényegét, hogy 1953 nyarán a „csúnya” fejű Rákosi Mátyás helyett a szépfejű Nagy Imre lett a miniszterelnök. És miben áll Nagy Imre szépfejűségének szociálpszichológiai tartalma (a „kuglifej”, „tojásfej” Rákosival szemben)? Abban áll, hogy Nagy Imre „magyararcú” politikus. Ormos Mária a múltkor is ezt mondta a tévében, tegnap is ezt mondta a tévében. Azzal a progresszív különbséggel, hogy a múltkor Hajas Henrik „csak” bólintott a professzori minősítésre, míg mostanra már megigazult steinmann-ként fújja a rasszista leckét, ti. tegnap Hajas Henrik is kimondta a kulcsszót: „magyararcú”.
SZVSZ a helyzet sajnos bonyolultabb: attól, hogy Ein Gespenst egy kibírhatatlan - par excellence kibírhatatlan!:-) - alak, még joggal mutatott rá Babarczy bántó logikátlanságaira… Bár azért Babarczy javára szól, hogy ő legalább hajlandó morális értelemben disztingválni, míg Ein Gespenst ugyanazt a tüzet okádja mindenkire.
Először is: nem tüzet okádtam. Sem annakidején, sem pedig tegnap. Tegnap ugyanis par excellence halrudacskát okádtam, ti. a nejem focizott valahol, valami öreglány-csapatban, nem érdekes különösebben, mindenki úgy küzd az elmúlás ellen, ahogy tud, vagyis a lényeg: későn érkezett haza, kemény, határozott mozdulattal nyitotta ki a konyhaajtót, s ezt mondta (nem kevésbé vészjósló tekintettel): „éjszakára nem kapsz zsíros ételt, hanem összeütök egy könnyű kis vacsorát”. Na most, külön szeretném hangsúlyozni: nem azért hánytam ki a mocskos halrudacskákat, merthogy azt a normális férfiember amúgy is kiokádja (sőt, ellenkezőleg, tudjuk: „foszfor van benne” meg miegyéb), hanem azért, mert vacsorázás közben néztem a tévét, s így újra láttam-hallottam kommunikálni az itt már többszörösen inkriminált Ormos-Hajas szellemi duettet. Másodszor: azért okádok (miként Triste írja) „mindenkire” (értsd: a klasszikus rasszistákra ugyanúgy, mint a neofitán nyálzó-fröcsögő, ún. „polgári liberális”, „balliberális” „humanista” rasszistákra), merthogy mindenki ugyanazt a rasszista tüzet okádja! Szanaszéjjel. Az egyik az utcán (főként), illetve már a parlamentben is, míg a másik (főként) az ATV-ben. Míg a rasszizmusuk gyakorlatilag ugyanaz. Ilyen egyszerű a magyarázat a tristei fölvetésére.
Ormos Mária „magyararcról” beszél, mint történelmi pozitívumról, s mellyel azt állítja, hogy a magyar ember nem „kuglifej” (nem kopasz), hanem a magyar ember minimum egy szőke, kékszemű hajas baba, nagy-magyarországosan sötét Nagy Imre-bajusszal. (A Bokros-bajusz magyartalan!) Ilyen az egyik barom az ATV-ben (nevezett Ormos Mária, volt egyetemi rektor, KB-tovarosnyica, jelenleg akademiknyica), s hogy milyen a másik barom (nevezett Hajas Henrik)? Szakasztott olyan, mint az egyik, illetve amilyen a harmadik, ugyanis – s ez a dologban a legmókásabb – jómagam épp az ATV híradásból tudom: „»Bemutatjuk Európa új fasisztáit« – ezzel a címmel közölt többoldalas magyarországi tudósítást az egyik legbefolyásosabb New York-i magazin. A lap a Jobbik parlamenti képviselőinek fényképével indította a cikket, amelyben beszámol Baráth Zsolt jobbikos képviselőnek a tiszaeszlári vérvádat felidéző beszédéről. A Tablet újságírója interjút készített Gyöngyösi Mártonnal, a Jobbik külügyi szóvivőjével is. Gyöngyösi genetikai és fajelméleti alapon osztotta fel az európai nemzeteket. Szerinte három csoport van, amelyre az európaiakat faj szerint osztani lehet: »a latin, a szláv és a germán. Mi egyikbe sem tartozunk. Ha ránéz a magyarok arcára [kiemelés Gy. úr], látja, hogy mennyire különböznek a latin, szláv vagy germán csoportoktól.« A cikk szerzője hozzáteszi: ha e kijelentés alapján próbáljuk megállapítani, hogy mi határoz meg egy igazi magyart, elég nehezen képzelhető el, hogy hol férnek el emellett a zsidók és a romák.”
Hát hol férnének el?! A zsidók például pontosan ott, ahol a „kuglifejek” vannak. Illetve a „csúnya tojásfejek”.
Ne legyen félreértés, azt, hogy: „Ha ránéz a magyarok arcára, látja, mennyire különböznek...”, nem az Ormos barom mondta az ATV-ben, hanem egy másik barom (s nem az ATV-ben, ott ugyanis a New York-i cikkről szóló beszámoló jelent meg), ti. Ormos barom azt mondta az ATV-ben (a múltkor is, tegnap is), hogy a rendes magyarok „rendes magyar arcot” láttak 1953 és 1955 között. Midőn rátekintettek Nagy Imre „rendes magyar arcára”. Tehát nem olyat, mint amilyet láthattak annak előtte (az „ötvenes évek” legelején), mikor még nem rendes magyar politikusok arcának „csúnya” látványát voltak kénytelenek elszenvedni szép magyarokként a rendes magyarok. Vagyis amikor a „kuglifej” arcát szenvedték. Noha nem szenvedhették. Ez hangzott el az ATV-ben. A jómúltkor. Míg tegnap a „tojásfej” kifejezés hangzott el. Nota bene Rákosi – Ormos professzorasszony szerint – nem tojásfejű, hanem „csúnya tojásfej”. S ami jelentheti azt is (a „balliberális” terminológiában), hogy Tojás Gáspár Miklós a szép tojásfej. Vagy tán’ még annál is szebb!!! Egy biztos: mindez nem azt jelenti, hogy a híres pécsi egyetem tekintélyes rektora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes bölcsésztagja ne tudná, mi a különbség a „tojásfej” és a „tojásfejű” szavak között – tudja! Hanem arról van szó, hogy megöregedett már a nyomorult, s nem az ő női szíve lágyult el, hanem a női agya lágyult meg (úgy tűnik, immár végképp és teljesen), ezért keveri a két furcsa fogalmat, ráadásul a nagynyilvánosság előtt! Mármost ugyanez egy ismert költői parafrázissal, illetve duplametaforával: Ormos barom szintén őspatkány. Koszlott (hipokrita-neofita) szőrén terjeszti, hurcolja (egyik emberből a másikba) a rasszista kolerát, illetve az általában vett szellemi-erkölcsi fertőt.
Triste! Érted már, miről beszéltem, közel hét évvel ezelőtt?
Görgey szerint „A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez”.
Miért nem vezette el a „felhajtóerő” Kelet-Európát a „politikai kultúra” (értsd: a civil politizálási mód) „megteremtéséhez” (értsd: kialakulásához)?
Egészen egyszerű a válasz. Azért, mert „Kelet-Európa” telis-tele van Görgey Gáborokkal. És Medgyessy Péterekkel. (És Vásárhelyi Máriákkal.) Túl azon persze, hogy: a „felhajtóerő” stilárisan sem „vezet” sehová.
Manapság mindenki azzal intézi el a dolgot, hogy Magyarország még mindig Ázsiához tartozik. Nem pedig Európához. Olyannyira, hogy Orbánék gazdaságilag is Ukrajna, Kína felé orientálódnának. Miközben a „kelet-pártiak”, a „nyugat-pártiak” egyaránt Ady „ostorozó” szövegeit cibálják elő (olykor Petőfiét), kánonban hörögnek, átkozódnak, szitkozódnak. „Genetikai alattvalóságot” emlegetnek. Az egyik oldalon. A másikon szintén genetikus (vér-genetikusan tiszaeszlári) alávalóságról szónokolnak, például a parlamentben. Legújabban már báró Fónagy doktor (ötvös-ügyvéd) briliáns védőbeszéde kellett ahhoz, hogy a huszonegyedik századi tévénéző ne vizionáljon tizenkilencedik századi szűzvért a gonosz pászkába; vagyis szerintem nyugodtan kimondható: immáron teljesen elmentek otthonról.
Legyintve mondjuk ezt?
Akár legyintve is, tudniillik, ha már maga Orbán Viktor háborodik föl az antiszemita demagógia láttán-hallatán, akkor az csakis annak a jele lehet, hogy a tárgyi antiszemita demagógia gyakorlatilag hatástalan. Ugyanis a tusnádfürdői gondolat az, amely nemtúlzás, hanem épp ellenkezőleg: optimális, szellemileg is, erkölcsileg is megtermékenyítő. Szó szerint idézem az al-felcsút-máriai szűz-megtermékenyítést: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére. Így tesz a mostani magyarországi baloldal is, amelynek a jövőben nemzeti fordulatot kell végrehajtania”. Noha „Sokan szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.
Mondotta Orbán miniszterelnök.
Vagyis: a sunyi célozgatás („genetikailag”) még nemtúlzás. A direkt vérvád viszont már nagyon is túlzás. Túlontúl túlzás! Ezért Orbán szerint: „Meg… fogjuk védeni… a zsidó közösséget”.
Ugyanis a miniszterelnöknek ez a dolga. Hogy védje a „zsidó közösséget”. És nem az, hogy gondolkodjék. Ha ugyanis gondolkodna a miniszterelnök, pillanatokon belül rájönne: a tusnádfürdői fortélyos teória óhatatlanul vezet a „fölháborító” parlamenti vérvádig. Mondom ezt ironikusan, álnaivan, ugyanis a miniszterelnök mindezt pontosan tudja. Szent meggyőződése: ő Tusványoson is a tökénél ragadta meg a történelmi problémát, s azt máig a kezében tartja, nemzeti vasmarokkal szorítja; másképpen fogalmazva: vitéz felcsúti nagy(murva)bányai Orbán miniszterelnökünk akkor pofozza le keményen a gárdai vérvádlót, amikor akarja. Egyelőre nem akarja. Egyelőre csak „fölháborodik”. A rádióban. Az Index tudósítása szerint Orbán „azt mondta: hiába van… alkotmányos szabály… a [zsidó] közösségek igényt tartanak… [a védelemre] – »dacára annak, hogy egyébként biztonságban vannak«, ám a történelmi tapasztalatok is rendkívül fájdalmasak –, hogy amikor valamilyen atrocitás éri őket, a kormányzat adjon jelzéseket, hogy ezt nem fogadja el. Közölte, hogy ő és kormánya ezt mindig meg is teszi”.
És miért teszi meg? Mert az ő kormánya speciálisan zsidó-Baráth kormány. Ez is egy hungarikum. Miként a közszolgálati média közkérdése: miniszterelnök úr, „lehet, hogy ön antiszemita?”, s a válasz nem kevésbé hungarikum: „nem hinném”.
A miniszterelnök nem hinné. Hogy ő antiszemita.
Nota bene Fónagy ügyvéd is hungarikum. Miután az MSZP „kódolt zsidózással” vádolta Orbánt (2005-ben), báró Fónagy ügyvéd így mosdatta védencét az Index tudósítása szerint: „Fónagy János fideszes képviselő az MTI-nek adott nyilatkozatában határozottan visszautasította az MSZP felvetését. »Politikai indíttatásból egy ilyen aljas érvelést, egy ilyen álszent dolgot elővenni, ezt politikusként és zsidó emberként is felháborítónak tartom« – jelentette ki. Az ellenzéki képviselő hangsúlyozta: reméli, hogy a Magyarországon ma magukat baloldalinak tartó emberek nem azonosulnak ezzel a »megmagyarázhatatlanul és megengedhetetlenül mocskolódó alapállással«”.
Mármint a „mocskolódó alapállás” az az állítás, mely szerint Orbán „kódoltan zsidózik”. Vagyishogy a minta a Jobbik ilyen értelemben, ti. a Jobbik nem kódoltan zsidózik. Már a parlamentben sem kódoltan. Mire báró Fónagy (az Index tudósítása szerint) „azt mondta, hogy a Jobbik ne csodálkozzon, ha az ország és a világ úgy ítél róluk, »ahogy a tiszaeszlári vérvádról több mint száz évvel ezelőtt a magyar társadalom józanabbik fele és a magyar bíróság akkor döntött«. Kijelentette: sajnálja, hogy egy ilyen napirend utáni felszólalás elhangozhatott, mert a tiszaeszlári vérvád felemlegetése évszázados sebeket tép fel”.
Fónagy ügyvéd sajnálja. Hogy elhangozhatott a „felszólalás”. Jó, de miért hangozhatott el? Mert báró Fónagy szerint Orbánnak a korábbi, „hát genetikailag túlzás lenne mondani”, kijelentése nem tépett föl „évszázados sebeket” ugyebár, sőt báró Fónagy szerint (2005-ben) éppen az volt a „fölháborítóan” „mocskolódó”, hogy némelyek meggyőződéssel vallották: a tusnádfürdői „genetikára” történt miniszterelnöki utalás is „évszázados sebeket tépett föl”.
És a történelem már csak ilyen: először a Kun Bélák, aztán a „libsi leszármazottak”, velük a „nemzetáruló vörösgróf”, s persze ez sem elég, szükségképpen jönnek rá „Solymosi Eszter gyilkosai”, végül pedig: maga Fónagy prókátor kerül tusnádi terítékre (vö. Sorstalanság), mármost mindezt az öreg hurka viszonylag jól érzi, nyüszít is hozzá valamelyest, de – szerintem – már késő. Hiszen Fónagy doktor anno így sivalkodott: „ilyen aljas érvelést, ilyen álszent dolgot elővenni, ezt politikusként és zsidó emberként is felháborítónak tartom”.
Én pedig nem zsidó emberként, ráadásul minden fölháborodás nélkül mondom: Fónagy báró 2005 őszén múlott el embernek lenni, méghozzá véglegesen. „Politikus” maradhat, „zsidó ember” is maradhat, ám ember már nem lehet belőle – soha.
Persze mindez banalitás, vagyis a döntő szerintem nem Orbánék (Fónagyék), hanem Vásárhelyiék sajátos viszonya az antiszemitizmushoz. Merthogy ez is hungarikum ám. Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék szerint Magyarország lakossága „bornírt”, „korlátolt”, „infantilis”, „analfabéta”. Ezek konkrétan Vásárhelyi szavai, Vonáék inkább az Adytól faszolt bartus-kertészi terminológiát nyomatják („Ebsorsot akar, hát – akarja”), vagyis a szellemi szimbiózis lényege: Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék szerint Magyarországon mindenki alantas, természetesen Vonáék-Balczóék-Vásárhelyiék-P. Szűcsék kivételével.
És természetesen Medgyessyék-Görgeyék kivételével.
Számomra tehát a valódi kérdés így vetődik föl: ha a Magyarországon kialakult politikai kultúrát ma nem a klasszikus polgári magatartás jellemzi alapvetően, akkor milyen magatartás jellemzi (alapvetően)? Nos, erre a kérdésre is egyszerű a válasz: a magyar politikai kultúrát ma is a dzsentriattitűd determinálja.
Nálunk a polgár is dzsentri. A parvenü is dzsentri (nyilván). Az arisztokrata is dzsentri (paradoxmód). Vásárhelyi Mária is dzsentri. A teljes magyar „értelmiség” dzsentri (egy-két kárhozott kivételtől eltekintve). Tojás Gáspár Miklós is talmi-kutyabőrös parvenü, ő hol a „marxistát”, hol a tőkést, hol az arisztokratát, majd újra a „proletárt” majmolja, illetve majmolná, szegénykém, merthogy még arra sem képes igazán. Rónai Egon szokvány-idiotisztikus vigyorgásának médiafényében, csütörtökön, a következő kijelentést tette a „művelt szürkeállomány” e jeles képviselője: „a baloldal lényege az antikapitalizmus”. Szó szerint! (És valóban nem halt bele senki!) Mint tudjuk, ugyanezen művelt „értelmiségi” korábban Kálmán Olgát okította: a tojásfej lényege az okosság; vagyis én ezért nevezem itt a manust notóriusan Tojás Gáspár Miklósnak. (Az idézett, antikapitalizmusra vonatkozó, kénhidrogénes tikmony-gondolatáról bővebben később.)
Hermann István szerint Mikszáth alapművének „fantasztikus tárgya” az „ilyen nincs kategóriájába tartozik”. Hermann szerint a „fantasztikum” (vagyis Tóth Mihálynak a valóságban nem létező citoyen intranzigenciája) jelzi: Magyarországon a Tóth Mihályok (ha akadnak elvétve) nem a báró Hatvany-Deutsch Sándorok, Dóczy Lajosok, Gutmann Vilmosok, nem a bőr-báró Wolfner Tivadarok; vagyis ahogy Hermann fogalmaz: csak nálunk válhat „az egykori pipakészítő, majd kiflikirály olyan idealizált [kiemelés – Gy. úr] polgárrá, amilyen persze volt, de semmiképpen sem a polgár normál típusa, hanem a polgár sajátos citoyen és igen elszigetelten élő példánya”. Sőt! Adott esetben még a minta-citoyen is válhat dzsentri-burzsoává, báró-bőrgyárossá; Hermann szerint: „A burzsoá a polgárságnak azt a rétegét jelzi, amely anyagi haszna érdekében hajlandó bármikor a polgári eszmerendszer legpozitívabb tényezőinek elárulására”, például: liberál-báróin méltóságos, tekintetes, „holtig kegyelmes” valagának sujtásosan bocskais, lovaglócsizmásan terepjárós riszálására. Például az Isztrián. Vagy Solymáron. Ezt persze nem Hermann írja, ezt már én teszem hozzá. És nem önkényesen ám, gyerekek, ti. Karinthy Ferenc, illetve Fábri Zoltán anno tökéletesen lerajzolták a huszonegyedik század első évtizedeinek Magyarországát. A kisregényben (illetve a filmen) látható – Medgyessytől Görgeyn, Gyurcsányon, Orbánon át Fónagyig – mindenki. Szerintem bátran kimondhatjuk: mikszáthi erejű művekről van szó, különös tekintettel Kállai Ferenc, Inke László, Benkő Gyula (alias Görgey-Gyulafi Artúr-Tasziló), Kálmán György, Sinkó László, Haumann Péter, Szilágyi Tibor, Dózsa László mesteri (már-már a zsenialitás határát súroló) alakítására.
Araszoljunk végig Görgey „Tasziló” (e szánalmas „entellektüel”) reprezentatív „logikáján”! Görgey azt állítja, hogy 1989-90-ben nem létezett Magyarországon „politikai kultúra”. Helyette „felhajtóerő” kerekedett, ám (sajnos-sajnos!) az sem teremtett hazánkban „politikai kultúrát”. Persze ez egy jókora hülyeség, méghozzá úgy, ahogyan van, de fogadjuk el: nincs „politikai kultúra”; ám éppen ezért jogos a kérdés: miként nyomlik a képbe a Medgyessy-kormány? Mint olyan. Amely tizenkét évvel a „felhajtóerő” után alakult meg; könnyen kiszámolható: tíz évvel ezelőtt. Kakukk-tojásként? Véletlenül? Létező, de nem jellemző, vagy jellemző, de nem létező „politikai kultúraként”? Hogyan?
Kiinduló (bizonyítandó) tézisem: a Medgyessy-kormány(zat) is tipikus dzsentritársaság volt. Ne röstelljük, mondjuk ki: Lendvai Ildikóval (s a többi álszent mamelukkal) együtt! Tehát nem elsősorban a „ssy” miatt mondom ezt, bár igen csábító a paradigma, hanem a történelmi kondicionáltság okán. A Wikipédia mindenesetre így fogalmaz: Medgyessy Péter „1942. október 19-én született Budapesten, régi nemesi család leszármazottjaként”.
Véletlen ez a bemutatás? Magyarországon nem véletlen. Véletlen, hogy a „régi nemesi család leszármazottja” egy szintén „y”-os vér-dilettánst (kékvér-amatőrt) jelöl a Magyar Respublica parlamentjének méltóságos színe elé a minta-polgári minta-kormány dísz-miniszteréül? Nem véletlen.
Medgyessy Péter dzsentri. Jól írja a Wikipédia (noha akaratlanul teszi), Medgyessy nem nemes (a szó átvitt, pozitív értelmében, vö. „úr”, „lovag” stb.), hanem csupán egy „nemesi család leszármazottja”. Nagyon nem ugyanaz.
Medgyessy úgy herdálta az állam pénzét (s ebben partnere volt a komplett MSZP-SZDSZ dzsentri-bagázs, Vitányitól Lendvain át egészen Krausz Tamásig), mintha egy Jókai-, Mikszáth- vagy Móricz-regényből lépett volna elő, jó-magyar „politikai kultúrát” példázva.
Na most, itt úgy tűnik, mintha egyetértenék Vásárhelyi Máriával, ám ez csak a látszat. Vásárhelyi ugyanis éppen nem a saját dzsentri-kollekcióját szidalmazza (ideértve a „kétszer száznapos programot” sunyin „opponáló” Bauer Tamást is), hanem csak a Fidesz-szavazókat (a lakosság „kétharmadát”). Dacára annak, hogy éppen Medgyessyék (Vásárhelyiék) szorították az (akkori) ellenzéket is abba a szörnyű szituációba, melyben mindenki kénytelen volt áldását adni egy ócska dzsentri-társaság nemzetromboló határozatára. Félreértés ne essék, nem azért tartom Medgyessyt gyászos feudalistának, mert pénzt költött a kultúrára, oktatásra, egészségügyre stb., hanem azért, mert az inkriminált költségvetési kiadás nem valódi beruházás volt. Hanem piti herdálás. Nem polgári, hanem dzsentri-logika vezérelte Medgyessy Pétert. Persze elképzelhető, volt a miniszterelnöknek valahol (mélyen, legbelül) valami ködös víziója arról, hogy miként állítja majd helyre a költségvetési egyensúlyt, miként szünteti meg a hiányt, csakhogy ezt nem árulta el senkinek. A kiadások mellé „nem rendeltek strukturális reformot”, vagyis: a „kétszer száznapos program” végső soron puszta pocsékolás volt. Objektíve. Egyébként meggyőződésem: szubjektíve is. Számomra már 2002 nyarán világos volt: ezek az ipszilonos emberek szemfényvesztő „programjukkal” nem akarnak többet, mint megnyerni az önkormányzati választásokat. Medgyessy többször kijelentette: konszolidálta volna a költségvetést, csak közben az SZDSZ meg a rongy, áruló Gyúcsányi megbuktatták őt. Persze. Messzire ment ember azt mond, amit akar. Nincs bizonyíték rá, hogy Medgyessy úrrá lett volna azon a dzsentri-szarságon, amelyet pontosan ő büdösített elő magából („régi nemesi”, illetve görgői ánuszán keresztül), s egyenesen rá, ősi-nemesi nemzetének republikánus keblére. Mert Görgey Gábor kultúr-kinevezése is Mikszáth-regénybe illő dzsentri-gesztus. És hab a hétszilva-tortán, vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy a dzsentri-kormány kultuszminisztere is, mint „jó magyar úr”, hamisítatlan dzsentriként viselkedett a „szociáldemokrata” kabinetben. Tudom, mindent meg lehet magyarázni, így azt is, hogy Görgey miért az ő solymári kúriájában csicskáztatta a minisztériumi tisztviselőket; mondhatná valaki, ez amolyan művész-civil ötlet, „a hivatali merevség oldása”, Görgey miniszter valójában egy polgári művész-avantgárd stb. És én ezt szívesen el is hinném, ha legalább egy kummányi bizonyíték volna rá. Ámde nincsen. Semmi. Miközben minden jel arra utal, hogy Görgey nem civil-avantgárd. Hanem még a magyar-főúriság nívójáról is mélyen alápusztult hétszilvafás szellemi szotyadék. Arisztokrata származású parvenü. Mert nálunk ilyen is van, tehát erre is bízvást mondhatná Hermann doktor: tipikus magyar jelenség, „fantasztikum tárgya”. Az „ilyen nincs kategóriába tartozik”: főnemesi származású, mámorosan „bonni” filiszter, aki dzsentrivé kapaszkodott egy „szociálliberális” kormány uram-bátyám-avantgárd, republikánusan „ssy”-os művész-bürokratájaként. Ugye?! Ilyen valóban nincs; illetve, hogy egy másik klasszikust idézzek (Hermann mellett): „eszem, faszom megáll!” (ugyanez álamellnökösen: meggál).
Szabad így beszélni? Milyen „politikai kultúra” ez?
Semmilyen. Tudományosan nincs köze a politikai kultúrához, ami alatt azt értem, hogy a beszédstílus csupán része a politikai kultúrának, s nem is a legfontosabb része.
Mondhatom, például, hogy Görgey Gábor eriggyen a piccsába?! Beszélhetek így?
Ha innen nézem, beszélhetek (ettől a politikai kultúra, melynek része „vagyok”, még simán lehet polgári), illetve, ha onnan nézem, nem beszélhetek. Ízlés kérdése. Ami tehát a döntő: ha a politikához, a közélethez való viszonyom – szubsztanciálisan – nem dzsentri, akkor lehetek akár polgár is. Nem bülbülszavú polgár persze (mert hiszen Görgey menjen a faszra), de lényegileg polgár, szemben például Görgeyvel, aki viszont: bülbülszavú dzsentri. Magyarul: fasz. Választékosan: menjék a faszra! S mindezt azért hangsúlyozom, profán-ismételgetve, mert nem vagyok polgár, ugyanis nem áll szándékomban azzá válni. Noha én lehetnék polgár. Ha ez volna a célom. Én ugyanis tudom, hogy „csúnyán” beszélek (azért az idézőjel, mert nekem tetszik), vagyis az ilyesmire rá lehet szokni, le is lehet szokni róla, míg viszont Görgey nem tudja, hogy ő valójában egy szaros kis parvenü.
Vásárhelyi Mária sem tudja magáról.
Mert, ha tudná, nem így fogalmazna a vitányisan Mozgó (dzsentri) Világban: „Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá”.
És miért „vigyáznak rá”? Na, itt jön a hamisítatlan dzsentri-logika: Vásárhelyi szerint nem azért, mert az amerikai ember tudja: ő alkotta meg Amerikát, méghozzá – s ez a lényeg! – pontosan olyannak, mint amilyen, Vásárhelyi szerint nem ezért „büszkék” az amerikaiak. Hanem miért büszkék? „Mert kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik, hogy mindez miért fontos, és hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot és a demokráciát biztosítja számukra. Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet”.
Hogy ez miért tipikusan feudalista megközelítés, hogy ez mennyiben az „ilyen nincs kategóriába” tartozó: alattvalóian dzsentri-attitűdből fakadó gondolkodásmód? Erről írok legközelebb.
Mámoros bonni nyállal csulázza le Kelet-Európát: „A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez”.
Vagyis az a „több mint elszomorító” a vastagon ordózott író és exminiszter számára („főként neki”!), hogy a „mámor”-ból nem lett „felhajtóerő”. Méghozzá olyan „felhajtóerő”, amely „politikai kultúra” „megteremtéséhez vezet”.
Kész. Ennél a fazonnál már csak az lehet röhejesebb, aki őt komolyan veszi.
Mint tudjuk: nagyon művelt, nagyon tudós ember is lehet nagyon buta. Amennyiben hittel hiszi – s jobbára az ő roppant tudásánál, műveltségénél fogva –, hogy a bab is hús, a fizika is metafizika…
Görgeyék is, Hellerék is szent meggyőződéssel vallják: valamely (filozófiai, közéleti) zsargon elsajátítása, parasztvakító forszírozása, illetve a városi-paraszt (Ungvári, Almási, Sziklai, Esterházy, Faragó stb.) engedelmes „vakulása” bizonyítja: az „elit-értelmiségi” akkor is tud mindent mindenről (pl. az állatok pszichéjéről), ha nem tud róluk semmit. És pontosan úgy, ahogyan mondom: semmit! Merthogy nem olvasott a dologról – semmit! Tehát nem csupán a von Haus aus tudós (vs. áltudós) hübrisze generálja az aktív butaságot (szalondebilitást), hanem az infantilis önhittségből fakadó tudatlanság is.
Tökéletes példa rá Görgey Gábor idézett szövege.
Merthogy Görgey is vitézül keveri ám a „politikai kultúra” fogalmát a „kultúráltság”, illetve a „politikai iskolázottság”, „politikai érzelmek”, a „politikai morál, viselkedés” stb. fogalmaival. Egyébiránt az idézett szavakat, kifejezéseket a komplett „újságíróelit”, illetve a hozzájuk „betelefonáló” Frász-Hun-Gatya megyei, lapos-agybüdösi rádióhallgató, tévénéző is eufórikusan zagyválja, miért épp egy mámorosan idvezült exminisztertől várnánk a tárgyban csöppnyi higgadtságot, hozzáértést? Görgey tudatlan. Mert nem ismeri pl. Gombár Csaba munkáit, noha illenék ismernie. Legalább elemi szinten. És nemcsak neki. Mindenkinek. Gombár könyvéről most csupán annyit (ennyit viszont mindenképp le kell írnunk!), hogy a szakértő-politológusi meghatározás szerint a „politikai kultúra” nem sollen-csinálmány, hanem történelmi képződmény. Komplexitás. Vagyis kialakultságában adottság, mely részint magában foglalja, részint meghatározza az ember viselkedésmódját, a „társadalom magatartásmintáit”, „értékszerkezetét”. Vagyis nem a veselkedésből lesz viselkedés, és különösen nem lesz a nagy, mámoros nekiveselkedésekből civil-polgári viselkedéskultúra, hanem épp ellenkezőleg! Vö. Hermann doktor híres (alapos, bizonyító erejű!) analízisével, mely szerint mindenütt a spontán kialakult munkakultúra determinálja a politikai kultúrát, sőt az ún. „művészi magas-kultúrát” is.
Mindezt viszont Görgey nem tudja. Egyszerűen nem tudja. Görgey nem ismeri a politológia, a politikai filozófia ábécéjét (sem), pedig budapestiül is, bonniul is elolvasható (Gombár: Politika – címszavakban, Hermann: Az értelemig és tovább!, Ancsel: Éthosz és történelem, Tőkei: A Naturwüchsigkeit fogalma Marxnál, vagy éppen horribile dictu K. Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája).
Olvasni nem szégyen. Míg a liberál-görgeyzmus a totális politikaelméleti tudatlansággal egyenlő.
És aztán ezek az emberek fennhéjáznak bőgatyáról, fütyülőbarackról; általában kultúrrasszista, míg némelyek (rabbi Landeszman, prof. Almási) par excellencefaji alapon hörögve.
Ungvári Tamás naponta fröcsögi a képernyőre: „a műveltségbe még nem halt bele senki”, miközben rendszeresen tesz tanúbizonyságot arról, hogy ő maga számos vonatkozásban velőtrázón tudatlan, tájékozatlan, tanulatlan, s olyannyira, hogy sokszor még az alapműveltség szintjét sem üti meg; miként az ő nagy „kutyaszakértő” (továbbá Marx-, Lenin-, színház-, Shakespeare-, „fiúszerelem”- satöbbi-szakértő) Heller Ágnes barátnéja. Aki ugyebár (a művelt Ungvári professzor szerint) „írt 40 könyvet”, s amely könyvekbe (a művelt Ungvári professzor szerint) nem lehet „belekötni”, noha alig akad Hellernek olyan mondata, mely ne lehetne szarkasztikus glossza tárgya, szerény áldozata.
Mint tudjuk, Almási professzor szerint Heller Ágnesnek „originális etikája” van, mely erkölcstan centrumában a „szégyenlős háziállatokról” szóló bölcseleti paradigma áll (a hevesen zsidózó, svábozó, kulákozó recenzens ámulatára), nem szólva arról, hogy Heller Ágnes egyik híres könyvét (a 40 közül) maga a filozófus „nagyasszony” lógatja egy bulvár-fakutya szégyenlős testrésze elé, gondolván: a kifinomult entellektüel-humorba még nem halt bele senki.
És ami igaza is. Ám az is tény, hogy én 18 éves korom óta egyfolytában (pillanatnyi megszakítás nélkül!) dolgozom különféle felelős beosztásokban, tisztségekben, ezért én eo ipso rendelkezem fejlett humorérzékkel, ám még így sem tudom, még mindig nem tudom, miért épp A reneszánsz emberből lett „feminista” vétó, miért épp azzal takargatják a liberális sajtóban az „elnyomó, hímsoviniszta” macsó-bráner fitymazsíros mosolyát? Miért? Mi ebben a művelten humoros szellemesség? Ha Heller Ágnes immáron minden bulvárfeminista otrombaságra, gusztustalanságra kapható, miért nem például a Diktatúra a szükségletek felett című könyvét vette elő, stílszerűen: pinaszőr-száradtan zörgő amazonként, filozófiai ellendiktatúrával tiltakozva az „elnyomó férfitársadalom” ormótlan hímtagjai ellen? Sőt szerintem inkább illenék oda pl.az Ösztönök című Heller-alkotás; esetleg – többszörös asszociáció révén – a Jalta című könyv, vagy akár a Filozófiám története (vö. „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus, a férfiak [takart répájának – Gy. úr] vonatkozásában”). Tulajdonképpen bármit az inkriminálandó emberfasz elé lógathattak volna intellektuálisan, s én pont ezért nem értem, miért épp A reneszánsz emberrel rukkoltak elő? Mi benne a viccesen gondolatos, mi köze a „reneszánsz embernek” egy leplezett pöcshöz, illetve a leplezetlen pöcsöt elleplező furkó-feminizmushoz? Immár kerek egy esztendeje fogalmaztam meg ezt a kérdést először, nincs válasz. Illetve van válasz: „a műveltségbe még nem halt bele senki”.
Nem. És az iszonyú butaságba? Abba se, hiszen még megdicsőülni is lehet korlátoltság révén. Például az ATV-ben. A Mozgó Világban, a Kritikában, a Beszélőben, a Népszabadságban, sőt még a Magyar Narancsban is… Továbbá: a Berlini Egyetemen, a melbourne-i La Trobe Egyetemen, a Torinói Egyetemen, a São Pauló-i Egyetemen, a New York, New School for Social Research egyetemen, a szegedi József Attila Tudományegyetem, az ELTE Esztétika Tanszékén és persze – folyamatosan – az idióta-baráti ömlengések révén (nota bene némelyeknél ez is faji alapon).
Míg Görgey Gábor ingázva dicsőült a történelem során (le-föl járkálva, mint Jobbikban a bántalom), ő ti. „1989-90-et, Budapest és… Bonn között pendlizve élhette meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát”.
Vagyis innentől már csak az a kérdés, mi következik a mámor (a lerészegedettség, az alkoholos, kábítószeres illumináltság állapota) után? A Kossuth-díjas író szerint a mámorból keletkezhet „felhajtóerő” (ez szerintem agyrém), s amely „felhajtóerő” „elvezetheti” (újabb agyrém) a társadalmat a „politikai kultúra” „megteremtéséhez” (überagyrém). Ne röstelljük a dolgot, kérdezzük meg nyugodtan (a Kossuth-díjas írótól): a „felhajtóerő” vajon miként „vezet el” – bárkit bárhová? Különösen „megteremtéshez”. Hogyan? S ha nincs válasz (márpedig nem lesz válasz), akkor ezúttal jegyzőkönyvileg rögzítjük: eme stílbaromság is egy von Haus aus „értelmiségi” művész, közszereplő (finomabban fogalmazva: arisztokrata keretén) agyvelejéből bugyborékolt elő. Mert honnan máshonnan?
Maradjunk a mámornál! Melyből, sajnos, egyáltalán nem lesz (nem lehet!) „politikai kultúra” (értsd: klasszikus-modern polgári viselkedésrendszer), hanem épp ellenkezőleg! A mámorból szükségképpen lesz kijózanodás, abból kiábrándulás, olykor mélységes csalódás, abból primer indulat, harag, gyűlölet és így tovább, ami belefér; s persze még ennél is kevésbé „vezethet” a magyar „politikai kultúra” „megteremtéséhez” a német mámor „felhajtóereje”. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Maximum annyi, mint reneszánsz matrónának a bőrös mángorlóhoz, illetve hogy valamely primitív sznob elhenceghessen vele: ő hajdanán Bonn és Budapest között „pendlizett”! Bizony ám! Miközben semmit nem értett abból, amit Bonn és Budapest között látott pendlizés közben – ámde ő serényen pendlizett!
Az „eufória” megokolatlan jókedvet jelent, s ma már pontosan tudjuk (csak Görgey Gáborék nem tudják): még a nyugat-német mámor is kancsalul festett egekbe bámult. A német „eufória” ellankadásához, lehorgadásához elegendő volt egy közepesen erős gazdasági válság; sőt mi azt is tudjuk (csak Kertész Ákosék nem tudják), hogy a nyugati jólétről egykor „mámorosan” ábrándozó kelet-német állampolgárok lelkében ma rohamosan terjed, növekszik a látens antiszemitizmus, hovatovább a manifeszt nácizmus, s amely jelenség épp a valahai dicső „mámor”, „eufória” óhatatlan következménye.
Görgey Gábor a nyugat-európai, észak-amerikai „politikai kultúra” (értsd: polgári viselkedéskultúra) kialakulását úgy képzeli el, ahogyan azt – esetleg – vacak propagandafilmeken láthatta, vagy pl. ahogyan Delacroix híres festményét értelmezi: zúdul a forradalmi tömeg agresszív eufóriában, élén Szabadság néni átszellemülten hegyes dudáival (mint sajátos felhajtóerővel), majd a nagy diadal után mintegy varázsütésre válik mindenki kompakt Johann Buddenbrook-ká, az eufórikus barikádmozgalom mámoros folyományaként. A kiscsávó is a két pisztollyal. Hát persze! Ahogy azt gróf görgői Görgey Tasziló Móricka elképzeli. Nyilván még Sveháton innen. Mert odaát még ennél jobbat képzel. Világos, de ha mégsem úgy történik? Mert, mint tudjuk, 1848-49-ben, sőt 1956-ban sem pontosan úgy történt (hanem épp ellenkezőleg), volna miből tanulni, különösen egy sokat látott öregembernek. Ha pedig a történelem nem úgy viselkedik, ahogyan azt író úr elképzeli, akkor a Kossuth-díjas író úr (exkultuszminiszter) mélységesen „elszomorodik”; há’ hiszen ő maga pendlizett Bonn és Bukarest között, há’ akkó’ meg má’ mi a fene van itten?!?! Mié’ nincsen még mindig „politikai kultúra” e nyomorút Bukurestibe?! Mié’?!?!?
Mert mint tudjuk, Görgey Gábor „elismeri”. Tán’ még a levegővételhez való jogunkat is. Igaz, erre csak következtethetünk, például abból, amit a Népszabadságon keresztül közölt a nagynyilvánossággal a kultúrának e poszt-pubertáskori, szabaddemokratikusan, medgyessypéteresen fölkent politikai lovagja: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen.”
Az idézett két mondat kvázi értelme szerint Görgey Gábort nem érdekli a politika. Nyilván nem érdekli a fehér elefánt sem, ámde ő nem teheti meg, hogy ne gondoljon a fehér elefántra.
És hogy Komámuram miért hazudik ily pubertáskori grandezzával? Egyszerű a válasz. Azért, mert tipikusan pubertáskori ember: korlátolt és hazudós.
Görgey Gábor hülye. Mert meggyőződése: ha divat manapság a politikát ócsárolni, akkor azt néki is mocskolnia kell, olyan ugyanis nincs, hogy ne kánonban bégessük a többi primitív birkával: „a politika szennyes, mocskos, piszkos, undorító…”, így aztán „engem nem is érdekel”!
Ó, dehogynem érdekel téged a politika! Csak hát újra és újra rá kell(ene) jönnöd: éppen te vagy az, aki a politikát nem érdekli!
A simán buta állampolgár azt hiszi, az ember determinálja a politikát (s nem a politika az embert), a nagyon buta pedig, hogy személy szerint is ő az (esetleg másokkal együtt), aki a politikát irányíthatja. Hüvelykujját a történelem ütőerén tartva. Miközben mindegyre ráébred (már amelyik), valójában messze nem így van. Ezért folyamatosan csalódik, mélyencsalódik a politikában. Némelyik annyira mélyen van már, hogy még Kossuth-díjas íróként is csak „pubertáskori” módon sikerül megfogalmaznia: ő nagyon, de nagyon megveti azt a politikát, amelybe egyébként menthetetlenül van belezuborodva.
Engem nem érdekel a meteorológia. Most akkor nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen?
Megtehetem. Épp elég, hogy elolvasom az időjárás-jelentést: holnap délután eső lesz. Jó, akkor reggel viszek magammal esernyőt. Ennyi.
Mutatis mutandis: az ember elolvassa a híreket, de nem azért, mert „érdekli a politika”, hanem egyrészt, mert tudni akarja (sokszor tudnia kell), mi történik a világban, másrészt, mert hát tulajdonképpen valamennyire érdeklik is a különféle politikai történések, jókat lehet dumálni róluk a munkahelyen, a piacon, a villamoson... Azt pediglen, akit fokozottabban is érdeklik a politikai események, még mindig nem szükségképpen „a politika” érdekli, hanem így mondjuk: az efféle fazon közéleti, esetleg értelmiségi típus. Persze az „értelmiségiségi” szó itt nem értést, hanem szimpla érdeklődést jelent.
Görgey Gábor is bőszen keveri a „politika” fogalmát a „politizálással”, illetve azt a politikáról való kisemberi-fontoskodói handabandázással. Tehát Görgey állítása ekként (volna) értelmesebb: „nem érdekel a politizálás, de politizálni muszáj”; így valamivel normálisabban hangzik, ám még így sem igaz. Legalábbis Görgey Gábor esetében nem. Tudniillik Görgeyt nemcsak, hogy a politika nem érdekli igazán (ha ugyanis igazán érdekelné, értene hozzá valamelyest, már amennyiben nem a testnevelési gyógypedagógián guberált magának politikai tornatanárságból kisdoktori nagyfokozatot), hanem jól láthatóan még a konyhapolitizálgatáshoz is fuszekli. Az ismert bonmot szerint: aki nem tudja, politizálja, s aki politizálni sem tudja, az lesz a miniszteriális „tornatanár”, Medgyessy Péter szánalmas kirakatbábuja, név szerint: Görgey Gábor. Ki az ő tisztes foglalkozását tekintve író, publicista, hivatását, elhivatottságát tekintve pedig: arisztokrata leszármazott. Egyébként – megfigyeltem – az arisztokraták kreténségét nem szükségképpen a „kékvér” determinálja, hanem a kékvérűség büszke tudata. Esterházynál is. Az a feneketlenül mélységes úri tudat, mely óhatatlanul butít, olykor a közepesen korlátolt homunculust is félelmetes idiótává teszi. És nemcsak az arisztokratát nyilván, hanem a „zsidót” is, azt a „pária-zsidót” (pl. Heller Ágnest, Ungvári professzort…), ki az Úr által „kiválasztott néphez” tartozónak vallja magát, mondván: ő zsidóként morálisan is, intellektuálisan is „kiválasztott”, vagyis magasabb rendű lény. Ungvári például simán „megáldja a világot”. Karácsonyi tévéműsorban. És persze idetartozik a von Bürgerhaus aus „entellektüel” üres pökhendisége, miként az obligát nemzeti dölyf, sőt az ún. osztályöntudat is, népszerű nevén a „proligőg”. A kétkezi munkás „proletárságából” fakadóan tartja magát eleve magasabb rendűnek; morálisan mindenképp, sőt tudásban is: aki átmegy „a fizikai munka tisztítótüzén”, eleve tud többet a világról. Ideológiai arisztokratizmus. Egyébként ebből következik az a máig ható fatális félreértés is, mely szerint az 1945-ig elnyomott Soós Imrék, Törőcsik Marik, Horváth Terik, Berek Katik, Szirtes Ádámok, Juhász Ferencek, Csoóri Sándorok közéleti föltűnése, intellektuális, művészi karrierje bizonyítja, hogy a vidéki gyerek (főként a paraszt) születetten tehetséges. Persze a tézis ellenkezője sem igaz, hiába állítja a „szintén zenész” (itt éppen brácsás, kontrás) Almási professzor, hogy nem a szegényparasztok, hanem a „kulákok” (plusz a „zsidók”, „svábok”) tömege alkotja azt az „értelmes középosztályt”, amely nemzeti kultúránk (benne a tudás, az értelem, a tehetség) fő-főletéteményese. (Magam agrárproletár származású tót vagyok, így hát kétszeresen is kimaradtam a professzori elismerésből, s ami nékem nagyon fáj, higgyétek el! És pontosan erre baszott rá a tisztelt professzor úr, ugyanis amíg élünk, emlegetni fogom idézettakadémikusi-nagydoktori nagyokosságát az „értelmes középosztály”, vagyis a „kivéreztetett” sváb származású zsidó-kulákság kultúra-megtartó szerepéről, illetve a kulákok kivéreztetettségéből fakadó össztársadalmi elbunkósodásról, elfütyülőbarackosodásról. Mert, sajnos, ilyen az osztályharc. Csak a kulákon áll jól a bőgatya!)
Komámuram is kretén. Igaz, nem sváb, nem zsidó, nem kulák, ám nagy valószínűséggel ő is származástanilag idióta. Mint tudjuk, az arisztokrata ivadéknak elég csak léteznie, már attól – Vásárhelyivel szólva – „Valaki”. Ősi jussa van például arra, hogy „elismerje” (vagy éppen ne ismerje el) mások másságához, „gondolati, lelkiismereti szabadságához”, ízléséhez való jogát. Vagyis ez nála nem természet adta tulajdonság (miként olvasható például Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában), hanem ez Görgeynél (is) zsigeri, „kékvér-tudati” kegygyakorlás kérdése.
Komámuram tekintetes, méltóságos, kegyelmes álláspontja (immár infantilis nyakatekerés nélkül fogalmazva) tulajdonképpen ez volna: „utálom, amit ma politizálás címen művelnek, de nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzam (lukácsige!) politikai kérdésekkel, elsősorban azért, mert amúgy érdekel a politika (mindig is érdekelt), illetve mert fontos, sőt döntő jelentőségű tevékenységnek tartom az állampolgári politizálást”.
Vagyis: „fontos tevékenységnek tartom”. Ez a szerény (ha én magamban szeretek valamit, akkor az a végtelen szerénység!), ez a józan, mértéktartó s egyben értelmes megközelítése a tárgyalt problémának, s amivel szemben Görgey így fogalmaz: „A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen”.
Görgey Gábor szerint a politika (de az is lehet, hogy nála minden egyéb), ha akarom, érdekel, ha nem akarom, nem érdekel. Ez is „pubertáskori” gondolkodásmódra vall („nem érdekel a mosogatás, de nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen” stb.), virtigli infantilizmus, így ezzel innentől nem foglalkozunk. Helyette beszéljünk arról, hogy a Kossuth-díjas író szerint „a politika az ország jövője”!
Kérem, ez akkor is hülyeség volna, ha politikus mondaná, ti. az állítás egyszerűen nem igaz, míg egy író, költő, művész szájából különösen ízléstelenül hangzik.
A politika nem azonos az ország jövőjével, még akkor sem, ha a politikán azt értjük, ami, s nem csupán annak valamely szűk szegmensét, melybe az aktuális Görgey Gáborok szomorúan, illetve „elszomorodottan” belelocsogni méltóztatnak időnként. Némelyek folyamatosan.
Az „ország jövője” történelmileg van meghatározva (és már csak azért is, mert a „jövő” a történelem része), míg viszont a történelem nem azonos a politikával. Társadalmi kultúra, filozófia, művészet, sport, tudomány, erkölcs, munka, termelés, magánélet, közélet stb. polgári viszonyok között nem képzelhető el politika (mint integráló tényező) nélkül, míg viszont a politikának sincs értelme az integrálandó tényezők (tudomány, erkölcs, munka stb.) nélkül. A tartalmatlan politika (mint forma) kb. annyit ér, mint az üres stanicli (maximum fölfújni lehet és pukkantani vele egy nagyot), illetve olyan, mint a beszáradt ragasztós-tubus. Nem szólva arról, hogy az életnek vannak (meghatározó jellegű!) mozzanatai (az ún. „biológia”: ösztön, szeretet, szerelem, rokonszenv, uralomvágy, szabadságigény, irigység, féltékenység s egyéb szenvedélyek), melyekre a politikának nincs lényegi hatása. Sok esetben nem csak a primer szenvedély, de a ráció (pl. a „tudományos ész”), sőt még az ún. „hatalmi ésszerűség” is szembe kerülhet az általában vett politikával.
Ha azt mondjuk, hogy az „ország” közvetlen „jövője” a hatalom, s ha a hatalom alatt egy totális absztrakciót értünk, akkor ugyan nem mondtunk semmit, de legalább marhaságot sem mondtunk. (Ezt esetleg az anarchisták vitatják.)
Komámuram vallomása („nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen”) helyesen így hangzik: „Az író általában nem hivatásosan, hanem általában a művein át, az ihlete révén politizál. Egyrészt. Másrészt a létével politizál. Így az a művész is politizál értelemszerűen, aki elefántcsonttoronyban érzi magát! Míg engem (személy szerint) a direkt politikai kérdések is érdekelnek”.
És ha ez így van, márpedig nagy valószínűséggel így van (csak Görgey Gábor nem tud róla), akkor vajon miért állítja, pontosabban miért sugallja az író, hogy őt nem érdekli a politika? Túl azon persze, hogy manapság divat a politikát (mint konkrét gyakorlatot) „fikázni”, s amely szimpla becsmérlés az író úr becses megfogalmazásában így hangzik: „Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító”.
Komámuram írja: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez. Pedig nem túl bonyolult az angol gyep. Az a titka, hogy mindössze háromszáz évig kell öntözni. A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni. Pubertáskori demokráciában élünk”.
Mindenekelőtt nézzük Komámuram kitüntetéseit: Robert Graves-díj (1976), József Attila-díj (1980), Pro arte Díj (1985), IRAT-nívódíj (1989), Déry Tibor-díj (1989), A Művészeti Alap irodalmi díja (1992), Az Év Könyve-díj (2000), Millenniumi CET-díj (2000), Pro urbe Budapest (2001), Gundel Művészeti Díj (2002), Nemes Nagy Ágnes-díj (2005), Aranytoll (2005), Kossuth-díj (2006), FDA Irodalmi díj (2008), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2010).
Miért érdekes mindez? Egyáltalán nem érdekes. De valamit azért jelez.
Jelzi, hogy művészféle emberről van szó.
Görgey Gábor író. Költő. Ami viszont nem azt jelenti, hogy az író minden körülmények között író (tud írni), hanem csak akkor író, ha megszállja az ihlet. A művész nem szükségképpen érti (sőt általában nem érti) azt, amit alkot. Görgey idézett szövege jó példa az ismert Arany János-i bonmot gagyiságára: „gondolta a fene”. Merthogy valóban nem gondolta. Nem úgy gondolta. Az író nemigen tudja, mit ír, a műben nem az áll, amire az író gondol, ha egyáltalán gondol valamire alkotás közben. Például: mire gondol Görgey Gábor Kossuth-, József Attila- és még Százezer Egyéb Valag-díjas költő, író, drámaszerző, midőn ezt a mondatát alkotja (a Salamon Béla Szintén Zenész a vonóval díjas író, publicista Papp Sándor Zsigmond művészi segedelmével): „Pubertáskori demokráciában élünk”?
Mire gondol Görgey Gábor? Nyilván nem arra, amit mond, merthogy az baromság, sőt akkora baromság, hogy az ember él a gyanúperrel, ekkora hülye még egy Görgey Gábor sem lehet. A szöveget valószínűleg Sajtóördög elvtárs fogalmazta, ti. Görgey, szegénykém, nem pubertáskori, hanem pubertáskorú demokráciát akart mondani a sajtóban nyilatkozva, mármost aminek így sincs értelme, de így legalább semmi értelme. A „pubertáskor” ugyanis azt jelenti a magyar nyelvben (nem tudom, a román nyelvben mit jelent, e téren Papp Sándor Zsigmond otthonosabb), hogy kedves demokráciánk a fejlődés, a felnőtté válás gyorsuló szakaszába érkezett. Vagyis a demokrácia „nemi érése” (pubertása) két dolgot jelentene, már amennyiben nem volna kapitális marhaság, úgymint (1) a demokrácia éppen minőségi változását éli, vagyis (2) a demokrácia ugrásszerűen fölgyorsult mennyiségi mutáción megy keresztül. Tudjuk, a serdülő végtagjai hirtelen megnyúlnak, a hangja hirtelen mélyül (vs. magasodik), az izomzata hirtelen erősödik, a gyerek lelkileg is érzékenyebbé válik, vagyishogy: a fizikai és pszichés „nemi jegyek” a mi kis demokráciánkon rapid módon alakulnak át; a fiúcska nemi szerve felnőtt-méretűvé duzzad (hosszában is, széltében is), s amely pubertáskorban akkora is lehet már, akár egy Kossuth-díjas színműíró kultuszminiszteri bársonyszékben.
Görgey Gábornak mi baja a magyar demokráciával? Hogy gyorsan érik, hirtelen változik felnőtté? Vagyishogy pubertáskorú? Nem ez a baja! Hanem épp ellenkezőleg: szerinte éretlen, kezdetleges, kiforratlan, infantilis, csökött, sőt talán eleve nyomorék, fogyatékosnak született, mindenesetre primitív, fejletlen, embrionális (s nem pubertás, még kevésbé pubertáskori) állapotban leledzik a magyar demokrácia. Görgey Gábor „szerint”. Azért az idézőjel, mert a neves író a „pubi” fogalmára gondol, amikor „pubertás”-ról beszél. A „pubi” pejoratív kifejezés, többek szerint a német „Buberl”, „Bubi” (fiú, fiúcska), mások szerint az angol „booby” (nagyfasz), esetleg a „pubic” (kisfasz), míg viszont szerintem épp a „pubertás” szóból ered (legalábbis ez a leglogikusabb), mármost ami egészen biztos: a pubi nem azonos a pubertással, még akkor sem, ha fonetikusan (netán) belőle származik.
Jól látható: Görgey Gábor nem minden esetben ura a szavainak. Ezt mondja: „Pubertáskori demokráciában élünk”, s ezt akarja mondani: óvodáskorú demokráciában élünk.
Olyan demokráciában, amely: van. Ha már egyszer óvodáskorú, vagyis: létezik. Görgey szerint olyan létező demokráciában tengődünk, mely ugyanakkor: nem létezik. Miért nincs demokrácia az író szerint, hogyha van? Mert az író orrba-szájba halmozza a metaforákat, miközben az író egyik mondatáról a másikra sem képes követni saját gondolatát (fogalmazásilag), nemhogy csillagászati (pl. a másodiktól egészen az ötödikig terjedő) távolságokban elhelyezkedett mondatai közti logikai összhangot tudná kontrollálni, legalább valamelyest: „A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni”. A rákövetkező mondat: „Pubertáskori demokráciában élünk”.
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Görgey Gábor egy méretes marha. Olyan serdülő kamaszról beszél, aki még meg sem született. Gyepként. Ezért kell locsolgatni. A kis pubit, kinek bolyhosul már csöppnyi bögyörője. Azzal öntözi a gyepet. De nem háromszáz éve, merthogy azt az angol pubi csinálja, liverpoobi, brit sarki „pub”-ban csinálva. Ahol ugye vagy kiszolgálja őt a csapos (tapster), vagy nem szolgálja ki (sodding), így hát vagy iszik pub-sört a pub-ertás pubi, vagy nem iszik; ha kiszolgálják, megissza, mert a kamasz (boob) nem hülye, nem egy Kossuth-díjas író, a kamasz tudja, mit miért cselekszik, vagyis: jobbára megissza. Majd kipisálja. Pubertásan. A gyepre. Alternatívan pedig (mintegy pubi-vizelés helyett) embrionálisan és elementárisan szarik az egészre, mondván, ezek a nagyon megmondó nagydemokratikus nagyemberek (a Görgey Gáborok, Heller Ágnesek, Esterházy Péterek, Kertész Ákosok, Almási Miklósok…) amúgy menthetetlenül ostobák. Vagy pedig az történik, hogy sem nem szarunk, sem nem huggyozunk, hanem: fórumozunk. A demokratikus gyepre.
Míg viszont Görgey Gábor elismeri. Ő készséggel elismeri!!!
„Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak”.
Nem híve a félrehúzódásnak. Ami pubertáskori agyrém (stilárisan), ti. ezzel a nyilatkozói lendülettel azt is mondhatná a Kossuth-díjas író, hogy ő nem híve a hitetlenségnek. Noha csak ezt szerette volna elmakogni szegénykém: nem vagyok félrehúzódó. Esetleg mondhatta volna így: fontoskodó vagyok, sőt tolakodó. Mondhatta volna, dacára annak, hogy tudjuk. Egészen a miniszterségig tolakodta föl magát, miközben azt is tudjuk, hogy politikai, közigazgatási antitalentum. Még arra sem volt képes, hogy reggelente fölkeljen (időben), kikászálódjék ősi-nemesi-baldachinos nyoszolyájából, behajtasson a munkahelyére demokratikus parádéskocsisával, így hát a minisztériumot költöztették ki hozzá. Solymárra. Vagy Piliscsabára, vagy a bánatom tudja, hová, mindenesetre Görgey anno a lakásán tartotta a hivatali értekezleteket, ősi-nemesi pizsamában elnökölve, a főúri csipát még ki sem kotorta a szeméből, álmosan-decensen harákolt, finoman flatulázott főúri-podexén át, mintegy lágyan dudorászva, a cseléd a grófi früstököt szervírozta, mialatt a minisztériumi mamelukok a Demokratikus Ámbituson toporogtak balliberálisan zsíros kucsmájuk szélét rágcsálva. Így működött Görgey alatt a pubertáskori demokráciát irányító tekintetes, méltóságos kultúr-bürokrácia, Medgyessy (francia) lovag kegyelmes engedelmével, noha csupán néhány hónapig (persze, ha Mikszáth élne, így is megnyalná mind a tíz ujját!), szerintem Medgyessy már csak ezért is megérdemelte, hogy Tollerék páros lábbal rúgják ki a kormányból a szégyenlősen kutyabőrös picsába. Míg viszont a (nemes Medgyessyéket követő) pápai proli már rendesen bejárt a munkahelyére, mi az hogy, nagyonis, futva-kocogva sietett a minisztertanácsba elnökölni – és táncolni. Úgy ingott-ringott a modernista politikus posztmodern valaga (cocialista irodájának cocialista ajtaja mögött; nem hazudok, mutatta tévé!), mint valami tanyasi húskaróra húzott urbánus-tejfölös-köcsög a pusztai szélben.
Görgey Gábor: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak”.
Semmilyen toronyba nem húzódunk félre (stilárisan), míg az elefántcsonttoronyba különösen nem! Az elefántcsonttorony nem kívülállást, sőt még csak nem is elzárkózást jelképez (miközben a kívülállás is, az elzárkózás is más, mint a félrehúzódás), hanem fölülállást, méghozzá nem is annyira etika, mint inkább esztétikai-minőségi magasabbrendűséget jelez az elefántcsonttorony mint metafora. A politika piszkos. Itt széptanilag piszkos. Eörsi István írja: Déry Tibor – klausztrofóbiás lévén – igyekezett volna mihamarabb kiszabadulni a börtönből, ezért megpróbálta rávenni magát a szellemi-művészi kollaborációra. Megígérték neki, hogy hamarosan szabadulhat, „csak meg kell bélyegeznie a forradalmat. Déry kötélnek állt, és napokig törte magát, hogy ilyen célzatú irodalmi művet hozzon létre, de egyetlen olyan mondatot sem bírt kiizzadni magából, amely kielégíthette volna stiláris igényeit… Amióta ezt tudom, a korrumpálhatatlan íróság példaképének tartom: leborulni egy őrmester előtt, átkulcsolni a lábát, sírva könyörögni neki, azt igen, de hazug, rossz mondatokat írni, azt már nem: ennél még a klausztrofóbia is vállalhatóbb”.
Tehát – ad absurdum – a börtönben is, politikai fogolyként is élhet a művész elefántcsonttoronyban. Általában persze nem erről van szó, de a dolog lényege: a minőségi fölülállás (vagy legalábbis annak képzete).
Görgey: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz…”.
Ő elismeri. Az író jogát. És? Mi változik azzal, hogy egy Görgey Gábor elismer valamit? Képtelen megfogalmazni legalább egyetlen épkézláb mondatot, ám ő elismeri. Az író jogát. Az elefántcsonttoronyhoz. És, ha nem ismeri el? Hadd kérdezzem meg: kinek képzeli magát ez a pöcs? Még mindig miniszternek? Vagy egyenesen miniszterelnöknek? Sőt! SZDSZ-es képviselőjelöltnek?!
Görgey Gábor: „Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen.”
Nos, ennél nagyobb baromságot ritkán olvashatunk, még egy SZDSZ-s képviselőjelölt, exkultuszminiszter tollából (vs. szájából) is csak elvétve.
Használat: anális fölhelyezés – manuálisan. És kölcsönösen. Kertész Ákosék Bayer Zsoltéknak, Bencsik Andrásék Bartus Lászlóéknak, illetve mindannyiuknak, szép sorban, gyöngéd, szakavatott kézzel:
Ha a professzor úr nem ér rá, bárki bizalommal fordulhat kedves asszisztenséhez:
A recept aláírója: Dr. Med. Nat. Med. Herb. Med. Univ. Med. Budiv. Dr. Gyurica doktor (két öndoktori, illetve három smitdoktori fokozatokkal rendelkezem)
