Azert, hogy nevessunk, de ne kinevessunk, sirjunk, de ne rikassunk, vitazzunk, de ne veszekedjunk. Hogy meseljunk, elemezzunk, kibeszeljunk, segitsunk es talalkozzunk. Oregnek, fiatalnak, dolgozonak, haziasszonynak, ujnak, es foleg reginek, itthoninak es kulfoldinek. Felvetel kerese: mikoltekkukacgmailpontcom
Topikszabályok a 0. hozzászólásban.
nekem a cicóm labdabuzi:) néha egyszerre kettővel is játszik, van itthon neki ezer. van ilyen céges labda (kicsi és pattog), múltkor kértem egyet, mondták, hogy kinek. mondom, nekem. mégse vallhattam be, hogy kiccicának lesz:))
viszont ha fogy, az új, akkor biztosan sikerül mégtovább fogyasztani és egészséges lesz.
A mi két szukánk (!) jó másfél év után kezdte el gyilkolni egymást. Még szerencse, hogy az Ember éppen a közelben volt, ha nem szedi szét őket, az enyém megfojtja a másikat.
Mi is szokunk, nem csak a kutya. Most megint ott tartunk, hogy marad. Tényleg csuda édes ám. Hullámzik a hangulatunk, mint a kutyáé, de alapvetően nagyon örülünk neki. Ha nem így lenne, nem is jöhetett volna.
Holnap megmérem a dögit. 11,5 kiló volt köztük a súlykülönbség 2 hete. Szerintem sokat fogyott (de még mindig dagi), és szeretném tudni, hogy jól látom-e, vagy csak szeretném belelátni a kutyába ezt a fogyást. 20 kiló volt. A másik meg gebe, 9 kiló, ami kész rémálom elvileg, de tényleg kicsi a fajtájához képest, és hiába etetjük, ez leugrálja. Labdabuzi! Most kb 6 labdája van, ha nem rúgjuk neki, nem hagy békén. :))
A picccsába:))) Azt hittem a netregényben vagyok...mondom mikolték Velencére fürdeni?? Normálisak??:))) Akkor nézem a dátumot...najó nyár van de onnantól kimoderálták az egész topikot?hová lett a többi hozzászólás?:)))) Akkor néztem fel, hogy ez a másik:) Baszus:)
SZilva a kutyás nyűgökhöz hozzászólni sajnos nem tudok:)
Az van, hogy van nekünk ez a terelőkutyánk, és kb 3 hete befogadtunk mellé egy kopót. Most eltekintenék a kopó konkrét fajától és nevétől, mert HA ESETLEG az eredeti gazdájának csatolt része, akitől kaptuk olvasná a gondolatmeneteme, ne jöjjön már rá egyből. Nem akarom megbántani. Ha nem a szemébe mondom, az megbántás. A kutyut nem véletlenül nem tudják megtartani, a részleteket megtartom magamnak. Elég legyen annyi, hogy nem dobdák ki, teljesen korrekt a dolog, és ők is úgy vannak vele, hogy bár ne így lett volna. A problémájuk nem a kutyától/ból ered.
A kutyu egy tünemény, mikor itthon vagyunk. Vannak vele olyan problémák, ami nem az, de kicsit mégis. Ez azt jelenti, hogy rövid szőrű, amit iszonyatosan hullajt, na meg sokat kell mozgatni, mert kurvára lusta, és baromira el van hízva. A három hét alatt egész áramvonalas lett nálunk, és többet is mozog már, mint az első héten. Már nem áll annyira szét a két melső lába, és a seggére is már majdnem jól rá tud ülni. Mikor hozták, ez egyáltalán nem ment neki, oldalára gördült, és igyekezett nagy erőkifejtéssel egyensúlyban tartani magát. Szabályosan fel volt puffadva. De már egész ügyesen és szépen ül. Megtanulta azt is, hogy nem veti rá magát a vacsorára, hanem megvárja, míg megengedjük neki. Igaz, még alakulnia kell a dolognak, de nagyon szépen haladunk vele.
Továbbá. Kutyu depressziós, de kezd felengedni, és elfogadni minket. MINKET. A másik kutyát csak akkor, ha itthon vagyunk. Illetve, hát bemászik a helyére, hátatfordít a világnak, és alszik. Mikor hazajövünk látjuk, hogy nem játszanak, hanem marakodnak (mikor nem vagyunk itthon, a kertben vannak). Vicsorít mind a kettő, és mérgesen odakap a másiknak. Márpedig nem lehet velük egyfolytában itthon lenni. A mi kutyánk egy kezesbárány, mióta nem kölyök, egy fél panaszunk sincs rá, igazából addig sem volt. A felugrálásról is leszokott. Szóval egy teljes értékű családtaggá vált, itt él velünk és köztünk. Azt reméltük, hogy megszereti egymást a két kutya, de ez úgy néz ki, nem jön össze 3 hét után sem, és attól félünk, hogy a mienk majd jól megávltozik, és kezelhetetlen lesz. Mert ez már alakul, azt vesszük észre. Nyilván a féltékenységből ered. Én nem vagyok kutyapszichológus, nem tudom hogy mennyi ideig tart egy állatnál a depresszió. Mi szeretjük, símogatjuk, járunk vele sétálni (ezt imádja), rendesen kap vacsorát, nem zabáltatjunk napjában 2x-3x.
A férjem azt mondta, hogy ma estig döntsem el, hogy maradjon-e a kutyus, vagy sem. Úgy látom, hogy ő hiába szerette meg, már bánja, mert a másik kutya kezd rossz irányba "fejlődni". Ugyanakkor nem akarja kimondani, hogy nem maradhat, mert sajnálná nagyon, és lelkiismeret furdalása is lenne. Na most ezzel én is így vagyok, meg is mondtam neki, hogy ha nem akarja, azt ne velem mondassa ki.
Tanácstalan vagyok, és igazából csak ki akartam írni magamból. Engem két dolog aggaszt, ebből az egyik ez a szőrmennyiség, ami komolyan rémisztő, abszolút nem vagyok hozzászokva. Úgy érzem, már a fejem teteje is szőrös. Napi takarítások vannak, ami eddig felesleges volt. Aztán ha felszáradt a padló, és őkegyelme is kimászott a vackából, azonnal kezdődik minden előről. A másik az egymással szembeni viselkedés. Vagy kerülik egymást, vagy acsarkodnak. Mit acsarkodnak, közelharc van, támadják egymást.
Húgomék most voltak Pesten, neki a három gyerekkel nem könnyű mocorogni. (Három kísérő jöhet, úgyhogy az aprónépre anyuéknak kéne vigyázni, abból pedig orbitális sértődés lenne, mert most egyszerűen nem szóltam nekik. Vitatkozni nem akarok, de a múltkori után a társaságukra se vágyom.)
A Pockomat akarom mindenképpen vinni (neki ez kijár, elvégre elsőben velem vizsgázott ;-))) ), remélem, barátnőm el tud jönni, és gardírozza.
Gratulálhatok magamnak, elintéztem, hogy az Ember ne legyen ott a diplomaosztómon. Mondta vasárnap, hogy a főnöke hívta raftingolni, és mivel három éve mindig közbejön valami, most már illene tényleg menni. Ó, mondtam én, jövő hétvégén nincs semmi, menjetek, én meg családlátogatok. Aztán tegnap este bevillant, hogy egy apróságról megfeledkeztem, de már annyira rákészültek, nem engedtem, hogy lemondja.
Csak titokban vagyok elkenődve, mert anno a Tanítóképzőn is én voltam az egyetlen, aki egyedül érkezett... (Szar érzés volt, no, nem is gondoltam előtte, csak mikor néztem körben a büszke szülőket... Az én anyám mielőtt ezt a sulit kezdtem, akkor is csak annyit mondott: "Még egy link diploma?" Ennyit erről.)
MOndd meg Zalánnak, hogy Iván pillanatnyilag apai láthatás alatt van, a volt vejem immár annyira összekapta magát, hogy képes a fizetéséből nemhogy eltartani magát, (albérlet) , hanem még képes volt 3 nap szállodai szobát is kifizetni a Balatonon, ahová az anyóstársammal levitte a gyereket péntek reggel.
Istenem, ha ilyen lett volna már 2 éve is... :-( De akkor csak arra volt gondja, hogy gázóra leolvasóként hazahozzon havi 50 ezret, ami jószerivel csak a saját maga legszűkebb ellátására volt elég... jelzem nem ezen borult fel a házasság, de ezen IS.
Egyébként örülök, hogy tetszik Zalánnak az itteni mililő, és Iván társasága, bármennyire is hisztis elkényeztetett kis kölyök is az én kisunokám (mert az). Kimostam a végülis itthagyott trikóját meg nadrágját Zalánnak, majd átadom alkalomadtán.
Mondd meg Zalánnak, hogy Iván szülinapján mindenképpen találkoznak (júl. 16 ill. az ehhez legközelebb eső hétvége, de majd pontosítunk) , lesz tota, dinnye, jégkrém (általam elspájzolt cukros eperből) , meg játék dögivel.
(Szóismétlés rulez, basszus, de már nem vagyok irodalmi formámban)
Na még annyit, hogy Zalán nagyon klassz kis kölyök. (Nekem legjobban az tetszett, amikor hívta Ivánt labdázni, hogy "gyere Iván minimum ketten labdázunk.".. :-DDD )
"Sőt, egyedül szeretek főzni, közben még az előkészületeket is élvezem, úgymint zöldségpucolás, borsóhántás, krumplipucolás, panírozás szeletelés hagymaaprítás stb."
Bornyitás, tesztelés, újabb tesztelés... (Nagyon sokat tud romlani egy bor öt perc alatt, ha nincs résen az ember :)
ma rabeszeltem a ferjemet, hogy menjunk a vELENCEI TORA FURDENI. FEL 5KOR INDULTUNK ALVAS UTAN, HOGY ne legyen mar meleg. fel hatra lent voltunk, pont mentek mar haza az emberek, es hetig ki sem szalltam a vizbol. komolyan mondom, minden terhes nonek kotelezove kellene tenni a furdest, annyira konnyunek erzi magat az ember meg a balnatestevel is:)
hazafele meg vettunk dinnyet 90 ft/kg aron, meg paradicsomot es lecsopaprikat parszaz forintert. holnap is megyunk:)
aztan valamelyik nap latott egy fozomusorban chilis babot, es felhivott, hogy csinaljak, mert o meg sosem evett 78 ev alatt, de nagyon megkivanta. es csinaltam, es jo etvaggyal evett belole, pedig a sajat foztjet mar annyira nem kedveli.
Isten látja lelkem, hogy szeretek főzni. Nem mindig szerettem, de mára megszerettem. Mert már van elég gyakorlatom benne, és tulajdonképpen az egy kreatív dolog. Sőt, egyedül szeretek főzni, közben még az előkészületeket is élvezem, úgymint zöldségpucolás, borsóhántás, krumplipucolás, panírozás szeletelés hagymaaprítás stb. Nem vagyok egy túl sokoldalú szakács, a hagyományos magyaros ételek a fő profilom, de akkor is. Meg főzelékeket is nagyon szeretek csinálni, annak ellenére, hogy általában nem eszem belőlük, mert én nem szeretem a főzelékeket, de a férjem igen, és örömet okoz, ha látom, hogy egymás után kétszer vesz belőle.
Csak éppen... ma rájöttem, hogy hiába vagyok már kurva éhes, akkor sem bírok enni abból amit főztem - azon frissiben. Vagy másfél óra után igen, de akkor már ugye nem az igazi. És úúúúgy szeretném, ha párszor már nekem főznének... még ha egy sima krumplistésztát is, vagy fokhagymás spagettit akármit, csak legyek éhes, és ne én főzzem...
Meg kell mondjam, hogy a volt vejem a gyereknevelést illetőleg nagyon nagy változáson esett át. Tudom, hogy szegény lányomnak nagyon zavaró, hogy másnaponta itt van, de a gyerek szempontjából viszont éppen az ellenkezője: már érzi, mikor jön az apja és mikor nem. Már teljesen természetesen kérdi, hogy ugye ma jön apa, meg elalvás előtt, ugye mire felébredek itt lesz apa? (Ha nem soros nap van, akkor: ugye mire felébredek itt lesz anya?) És ha jön, akkor végig intenzíven foglalkozik vele, méghozzá apás dolgokkal: birkóznak, kirándulnak, és hasonlók. Szerintem egy fiúgyereknek erre nagy szüksége van, csakúgy mint arra, hogy legyen egy stabil apaideálja, akire felnéz, bármennyire is fájó ez az elvált anyának néha.
Be kell valljam, hogy én nem érzek semmi gyűlöletet iránta, én már akkor láttam amikor először hazahozta a lányom, hogy ez nem egy afféle családfenntartó ember, hanem egy örök kamasz, és nem is csalatkoztam (bár csalatkoztam volna), de így, hoyg másnaponta találkozom vele, . hát ne is haragudjatok, fura érzés, de végülis 10 éve simerem, - mintha ő is a fiam volna. Megszoktam na, és a megszokás nagy úr.
Még akkor is, ha állandóan érzem, hogy ő viszont - ha nem is utál - de még mindig kelelmetlen idegenként kezel.
