Megérlelt ízekkel indulsz, a tóra megyünk, a tóban kacsák lesznek, a tóban kacsák leszünk. A partra fekszel majd, nyírfák közé, s nyár lesz a fák között, a parton. Pihensz majd, megérlelt ízekkel, játszol a felhőkkel, és látsz beléjük nyakkendőt, kanárisárga frakkot, s nevetsz majd, nevetsz, a gombok elgurulnak, széthasad a frakk, a gombokat elosztjuk. A bőröd estére majd fűillatú lesz, és fénylik majd, fénylik, mint ott, a parton.
Napsugár, ha búcsúzóban, - haldokolva még kilobban felhőrongy megül, És a hattyú holdas éjjel régi álmát tépi széjjel s hangja felderül. - Úgy vagyok most régi kedvvel. Szívem már semmit se kedvel, mégis egyre vár, Mégis: élni szebb világban, hol csak nóta és virág van s boldog ott a nyár. Álmok hűs szellője rebben, vágy már nem dalolhat szebben, mámor száll le rám,
Az elhagyott zenekarból ó keringők kergetőznek parkok bársonyán. Kisértetek szárnyra kelnek, lágy harangok megremegnek, égi óra int, Messzi illat, mint a balzsam, idegen kürt ideharsan, tündér rám tekint. Lányok járnak lenn a réten láncba-láncba, könnyű táncba, holdvilág ölén, Álom, álom, könnyű szárnnyal - most a bús szívembe szárnyal, úgy borul fölém.
Fönn a dombon béna tölgyek századokról emlékeznek mindig új mesét, Ósdi házak késett füstje fölpipáz még gondot űzve s szippantgatva szét, Örök-bolygó csillagokba tejfehér a lelkem útja, vágyam arra űz, Kiterítve két karommal, - nyugalomban - vágyam lobban csak, mint égi tűz.
Elmerülve szállok-szállok, mindodáig meg nem állok, otthont ott lelek, És az égen tejfehéren, könnyű kedvbe fogva vérem, végig heverek. Senki többet azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja: honnan jöttem én,
Szívem a sok vérző sebben, mosom egyre csendesebben a tejút tején, Tűz ha ég, nem engem éget, vágyaim nem érnek véget: végtelen az út. Bús csalódás nem tör össze, érkezésem sárga ősze nem borít borút. Senki ottan azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja, honnan jöttem én, Gondtalan az égi szállás, még a dús virág is hálás - sirom tetején.
Ne sírj. Ahogy mennek az évek, egyre beljebb furakszik a sírás. Mélyebb a kút, kötöttebb a perem. Az arcod körém-keményedett, mint a pergamen, áttetsző rajzolataidból történetek viharzanak elő, színhellyel, beporzott faluval, műkedvelő ebekkel, futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, ne sírj, próbállak végiglátni az uton, én mindennek a negatívját tudom, nekem pokol, ami neked édeni, és fáj, amit magamba kell építeni, mert nőnek lenni szörnyű homorúság – te csak segítesz vájni az időnek.
Menekülnék a jövőbe előled – mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? milyen dimenzió, hol az innenső látószöge? Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, idébbjön-e, ha vakolom magam?
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. Áttetsző tested, sárga rajzolat, omló kutakon szép kútfigura, bennem van, mint a kép a bábsütőben – a bekerített élet negatívja.
Egyszer valaki szomjas előhívja a tengerparton, szitáló esőben, labdaszínű ernyők alatt: az egész tenger körülötte szárnyal s ő nézi a vizet, másodmagával.
