Amikor csúnya embert látunk táncolni, mindig van mögötte valami feszültség, tragédiának talán túlzás volna nevezni, de egy olyan egyszer élünk, minden mindegy már hangulat, igen. És ilyenkor átéljük, milyen is az, kicsit meghalni, miközben kénytelenek vagyunk élni tovább.
Úgy alakult, hogy ma beszélgetésbe elegyedtem olyan 3-4 éves forma gyerekekkel, megszólítom az egyiket:
-Hogy hívnak? -Szandra. -És mi a vezetékneved? ...hallgatás... -Hát hogy hívják az apukádat? -Zsolt. Erre közbeszól Zsófi gúnyosan: -Az nem lehet, mert a Dávid apukáját hívják Zsoltnak! -Több embernek is lehet egyforma keresztneve Zsófia - mondom. - Hogy hívják például a te apukádat? - Faternak -mondja.
Lehet, hogy tényleg nincs ellentét, de én mégis azt gondolom, vagyis azt szoktam úgy általában gondolni, hogy ha valaki egy, a többség által kellemetlennek tartott kisebbséghez tartozik, akkor az hamarabb ráérez (saját bőrén főleg) a felszínes ítéletek igazságtalan ostobaságára, ezért másokat valószínűleg nem ilyen szempontok alapján fog megítélni. Mondjuk tapasztaltam már erre ellenpéldát is, (pl., hogy a más szempontból kisebbségbe tartozókkal szemben már ő is a többségi sztereotípiákat alkalmazta) de általában azért ezt gondolom.
Szeme a szép nőt keresi a kissé meglepett arcok között. Pillanatnyi zavarában egy kényszeredett mosollyal otthagyja a csúnya nőt és egy pillanattal később már egy szép és jól öltözött nő mozog esetlenül a karjaiban.
A csúnya nő rosszkedvűen oson vissza asztalához
- Rászedetted magad, bolond gondolja magában.
Igen, igen, igen. Ellentmondásos alak, megveti őket, és közben semmire sem vágyik jobban, mint hogy közéjük tartozhasson. Nem szimpatikus, annak ellenére sem, hogy csúnya.
ezt mondja: ..most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek.. és ezt csinálja: ..és habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten.
Véleményem szerint éppen egyenlő azokkal akiket megvet.
Mosolyog, de nem örömmel, inkább keserűen, gúnyosan, mintha azt mondaná, most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek, mert nem tudjátok, hogy hiába teremti meg a mindennapos erőfeszítés lelkünk belső felületén a gyöngyház szelíd, kemény ragyogását, a szépség igaz gyöngyeit csak a gyomorszorító hiányérzetek, a verítékes ébredések, az üresség zuhanásai tudják felnevelni, zabáljátok hát, disznók!
Romantikus elképzelésnek érzem, hogy a csúnyákat nem veti ki a világ, génekbe kódolt sorsa az nekik, hogy önmagukért, ingyen nem szereti őket senki, se szépek, se csúnyák, és ez nyomot hagy rajtuk, akaratlan.
Igen, szép a ritmusa, mégsem ez a vége, talán már túl késő szeretni, és már nem hisszük, hogy lehetünk szeretettek, a zene véget ér és maradunk, akik voltunk, egyedüli példányok ...
Miért mondod, hogy ez sem érdekel senkit? A múltkor is ígértél itt valami idézetet az akkori estére, de aztán nem írtál semmit. Pedig engem például érdekelt volna.
Hát, az én levegőmben az motoszkál, hogy pl az még nem derült ki, hogy miért is, meg hogyan csúnyák, vagy szépek ezek a szereplők. A férfi népszerű, szórakoztató társasági embernek tűnik. Az ilyen embereket szerintem sosem szokta csúnyának látni a környezetük, legyenek bármilyenek is. Ha a mesélő mégis azt mondja, hogy csúnya férfi, akkor vagy nagyon felületes szemlélő, vagy a férfi belső tulajdonságaira utal.
Én azt választottam, hogy a belső tulajdonságaira utal, ennek megfelelően megbüntettem a történet végére:) A hétköznapi verzióban úgy, hogy nem veszi észre a legszebb pillanatokat, lemarad mindenről, a boldogság lehetőségéről is. A drámai végben rájön erre, és arra is, hogy nem tudna megváltozni, ebből meg arra, hogy életképtelen. A furcsa végben pedig éppen ezek miatt megbolondul.
Kíváncsi lennék, hogy mások levegőjében mi motoszkál!
Dobban a szív, mozdul a csípő, lüktet a vér, hangtalan a száj, fordul a test, a szemekben égő vágy lángja parázslik, már semmi se fáj, símul az arc, olvadnak a ráncok, a múlt rakománya most tűnik el, eszedbe jutnak a régi románcok? és már nem az ész, csak a szívünk felel... Szép a világ - és megszépülünk együtt, mert ott a szemünkben a szédítő varázs, átkarollak Kedves, s óvatosan jépjük álmainkban éljük, szívünk mily parázs... Andalítása a lassú zenének ringatja izzón nád-derekunk oldva a búnkat, adva az álmot dúdoljuk együtt halk énekünk Indul a lábam, lejteni táncot nyargal a vérem, repít sebesen átfogom tested, tartom erősen, lágy hangon mondod, ne olyan hevesen pontosan érzed, láncol az Élet, óvod a lelkünk - ne pihenj, Kedvesem... - Kattan a vaslánc szép szívemen...
Dobban a szív, mozdul a csípő, lüktet a vér, hangtalan a száj, fordul a test, a szemekben égő vágy lángja éget, már semmi se fáj, símul az arc, olvadnak a ráncok, a múlt rakománya most tűnik el, eszedbe jutnak a régi románcok? és már nem az ész, csak a szív felel... Szép a világ - és megszépülünk együtt, mert ott a szemünkben a szédítő varázs, átkarollak Kedves, s óvatosan jépjük álmainkban éljük, szívünk mily parázs... Andalítása a lassú zenének ringatja lágyan nád-derekunk oldva a búnkat, adva az álmot dúdoljuk együtt lágy énekünk Indul a lábam, lejteni táncot nyargal a vérem, repít sebesen átfogom tested, tartom erősen, lágy hangon mondod, ne olyan hevesen pontosan érzed, láncol az Élet, óvod a lelkünk - ne pihenj, Kedvesem... - Kattan a vaslánc szép szívemen...
Aureliano történetének egyik befejezése. Bár azt hiszem, ez (sem) érdekel senkit.
Bizonyára van már ilyen a neten. Arra gondoltam, hogy van az a történetmesélési technika, ami az olvasóra bízza, hogy a szereplőket megítélje, a cselekedeteik alapján, ilyenkor nincsenek olyan mondatok, hogy "... arra gondolt ...", így a szereplők belső gondolatait az olvasónak nincs "joga" megismerni, de természetesen megpróbálhatja kitalálni. Ilyen történetet úgy érzem nehezebb írni, és talán több értelmezést is megenged, mint az olyan, amiben az író, istenként elmond mindent, még a gondolatokat is. Ebben a történetben próbáltam távol maradni, persze nem sikerült teljesen, de ahol közelebb mentem, ott is talán az író, vagy az elképzelt néző gondolatait látjuk, nem a szereplőkét. Ezért érzem úgy, hogy valahogy így is kellene befejezni.
Hogy van-e jogunk - olvasóként - belelátni a szereplők fejébe, azt nem tudom, de ha nem próbáljuk előre elképzelni a történetek folytatását, végét, csak passzív befogadóként "daráljuk" a könyveket, hamar leszokunk az olvasásról (természetesen van néhány műfaj, amire ez nem igaz).
Az írónak viszont szerintem kötelessége együtt élni a történetek szereplőivel.
Nem csodálkoznék, ha hamarosan megjelenne az interaktív regény, novella, mint műfaj.
Nem baj, ha próbálkozik. Van egy olyan vég, ami valahol itt motoszkál a levegőben, de nem vált még mondattá. Ezt akartam volna közösen megtalálni. De persze nem feltétlenül egy megoldás van, örülök minden próbálkozásnak. Amikor arra utalok, hogy nem ez az, igazából arra gondolok, hogy nem az, amit én érzek motoszkálni a levegőben, de természetesen ez nem jelent semmit. Illetve mégis, kicsit olyan, mint mikor az ember gyereke megtanul olvasni, sikerül vele megszerettetni az olvasást, aztán nem bírja rávenni sehogyse, hogy olvasson űrhajós-felfedezőset.
És még azt is el akartam mondani, hogy amúgy mitől lett tragikus a vége, ami nem fért bele egy mondatba.
Üres nyugodtságot érzett, már nem várt és nem keresett senkit. Talán boldog lenne? Nevetséges. Tudta jól, hogy mindig jön egy újabb pillanat, egy újabb szívdobbanás, a feszített víztükör békéje végül mindig sivárságnak tűnik.. Látta a párok mögött a lenyugvó nap fényeit, az arca kisimult.
Azt beszélik, talán a szíve...pedig milyen könnyedén táncolt!
Én azt hittem nem el-, hanem kitalálni kell és nem a, hanem egy véget. Evégett találgattam. De van ám még végem! (vagy legyen már?:)
Na, ha volt már furcsa, meg tragikus, akkor legyen egy hétköznapi is:
Látja, hogy éppen akkor lép a terembe az egyik előadó, aki a munkahelyi energia-megtakarításokról tartott délelőtt egy érdekes bemutatót. Feltétlenül beszélnem kell vele! - gondolta.
Na, ez már közelebb van. Valamit nyilván gondol, amit mi, olvasók, hallani szeretnénk. De vajon van-e nekünk, vagy az írónak joga ahhoz, hogy belelásson a szereplők fejébe, vagy csak kívülről figyelhetünk?
Tekintete lassan végigsiklik a többi táncoson, majd megáll az első partnernője arcán. - Milyen csúf szegény - gondolja, de a következő pillanatban újra magával ragadja a zene.
Itt is esik már néhány napja, csigákkal és gombákkal teli a kert, az ember szőre zöldessé válik a mohától és álmában halott emberek lebegnek a Bengáli öböl langy vizében, hajukban csikóhalak kergetőznek, de ez nem fontos, viszont, ha már benéztél, írd meg mi legyen az az utolsó mondat, na.
Jó játék lesz, nekem tetszik. Szerintem az utolsó mondat lehetne pl. az, hogy...
Csodálkozó és gúnyos pillantások veszik körül, zavart kacagás hallatszik, de többé már semmi sem számít, a csúnya férfi szenvedélyesen szorítja a földig érő, kopott télikabátot.
A csúnya férfi táncol. Valami barna, térdig érő kaftánféle van rajta, hozzáillő nadrággal, kifogástalan nappali hivatalnok-öltönye után. A többiek angolos becenéven szólították lelkendezve, mikor megjelent reggel, a konferencia első napján. Mintha a szerencsétlen emlékű, sok hajú dalnok reinkarnációja lenne, pedig inkább hasonlít kopaszodó, száműzött forradalmárra, aki magányosan tengeti napjait a jégcsákányra várva. Később sem szűnik körülötte a nyüzsgés, kis csoport középpontja ő a szünetekben, hangosan magyaráz, sokszor nevet is, de a szeme, az nem nevet, inkább folyamatosan fürkészi a közönségét, időnként kinéz a többiekre, mintha keresne valamit, vagy várna valakire, aki nem jön. Kint piszkos hullámokat kerget a szél, a parton nyári nyugágyak nyomát őrzi a kavics, a stégeken kóbor konferencia-turisták szívnak rosszkedvű cigarettákat. Előadások után a hivatalnoksereg visszavonul, fáradt szakértők kortyolnak csöndben söröket, és valami várakozás érződik a levegőben, talán az elmélezett program utolsó során méláznak a résztvevők ("Zenés-táncos ismerkedési est"), a nők bizonyára már festenek, fáradtvörös vagy halványbarna ajkakat, a férfiak még haboznak, vajon a laza póló, vagy inkább a színes ing segítene inkább. Aztán szállingózni kezdenek az emberek, eleinte elfogódottan, feszengve állnak körben a teremben, aztán megjelenik a zene, két billentyűzet és egy behízelgő hang formájában, egyszemélyes zenekar, kis csalódottság érződik, de aztán belevág, és már szállnak is a népszerű dallamok, teljes zenekari hangszerelésben. Néhány pár tétován táncolni kezd, a hangulat oldódik, a zenekar igazi profi módjára váltogatja a stílusokat, alattomosan kihasználva a közönség befolyásoltságát pezsdíti a vért latinos dallamokkal, majd lassúra vált, hogy a hangulat alkalmi brókerei besöpörhessék a pezsgés felhalmozott árfolyam-nyereségét. Ekkor jelenik meg a csúnya férfi, a barna lógó kabátkában, mint valami hivatásos marokkói forradalmár, és habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten. Táncolnak. A nő kicsit elfogódott, a férfi egy parkettáncos ördögi ügyességével siklik a táncosok között, húzza magával a nőt, aki tehetetlenül tűri. A táncosok egyre több figyelmet szentelnek nekik, kisvártatva már mindenki őket figyeli. A zenész adja alájuk a lovat, a nő kifullad, a férfi még szemlátomást bírja. Egymás után kéri fel a nőket, táncol csacsacsát, rumbát, tangót, egyre lendületesebben. Végül a csúnya férfi megtalálja méltó párját a csúnya nőben, aki testhez simuló fekete ruhában van és rövid, fekete haja csatakos hullámokban tapad homlokára. Egymáshoz simulva táncolnak, feszült arcukról már régen eltűnt az öröm, mégis harmonikusan mozognak a ritmusra, mintha együtt dobbana szív és láb, mintha először és utoljára volna együtt két ember, mintha semmi sem számítana már, és a nő egy pillanatra behunyva szemét hagyja, hogy a gondolatai, mint nedves ruhák a centrifugában, nekifeszüljenek belülről és elszivárogjon lassan mindaz, ami eddig belül lüktetett és fájt. Már nem szégyelli, hogy rászedték, hogy igazi nőnek tekintették, hiszen az is lett, tökéletes nő. Ebben a pillanatban a csúnya férfi egy szívdobbanásnyi ideig megáll, tartja a nőt, és kinéz a közönségre.
