Hát hogy mennyire lehet hasznos, azt nem tudom, nekem vannak bizonyos fenntartásaim (hacsak nem descartes-i zsenialitás pislákol az olvasókban - inkluzíve engem -, de ezügyben erős kételyeim vannak).
A történet annyi, hogy Descartes 1619-ben hosszabb utazása során (melyben egyebek mellett Magyarországot is érintette), egy téli napon Ulmban jött rá "egy csodálatos módszer alapjaira"*, és még aznap éjjel egymást követően három álmot látott. Az álmokat maga is értelmezte, és elgondolása szerint életének mély válságát jelezték, amennyiben a korábbi élete alapvetően tévelygés volt, Istennek nem tetsző, korántsem olyan bűntelen, mintahogy azt az emberek gondolták róla (ezt az első két, félelmetes álom alapján gondolta). A harmadik - immár nem félelmetes - álom azonban egyben meg is világosította őt, és kijelölte az utat, melyet követnie kell jövőbeni életében. Ahogyan fogalmazott: "életútját döntően befolyásolták". Descartes mély meggyőződésben hitte ezután, hogy életét a tudományoknak, az igazság kutatásának kell szentelnie, tudósként.
* ez a ma ismert tudományos, deduktív módszert jelenti.
Ebbe ne menjünk bele szerintem. Nem tudhatja senki, hogy 1) nem éppen az elborulása előtt világosodott-e meg teljesen, avagy 2) az összeomlásában, életének utolsó évtizedében volt-e megvilágásodott, csak a mi "normális", konvencionális világunk szerint ez kizárt. Traumák okozta szellemi összeomlás és zseniálisan megvilágosodás nem zárja ki egymást...
Ha említetted Pascalt, akkor ilyen értelemben Descartes is felhozható példaként, amikor is egy megrázó és egyben - a holtpontról kimozdító - sorsfordító álmot látott...
"Szerintem attól változhat az ember, hogy milyen energiákat fogad be"
"fokozatos megtisztulás, az egység felé törekvés. Amit kiegészíthet minden más. És ami bármi hatására beindulhat... de ez csak személyes vélemény, tapasztalat... Mindenkinek egyéni, saját útja van a teljesség felé! :)"
Ezt most hagyd abba. Én sem gondolom elvitatni a nemi identitásod, ami tényszerűen az, ami. Te se vedd magadnak a bátorságot, hogy felülbíráld és elvitasd a velem kapcsolatos evidenciákat. Te kis oktondi!
Ja, a Boginak van néhány. Inkább azok befolyásolták, nem a szemléletváltás. Az egyébként is lassú folyamat, és azt befolyásolják a tapasztalatok, az életesemények, nem fordítva.
Ezt a beletörődést úgy értsd, hogy szándékosan már nem akarok véget vetni az életemnek (na jó, még így is néha megingok)... De azt nem mondtam, hogy nem adok meg neki minden lehetőséget... Jó, ha a te szemszögedből vizsgálom akkor persze ebben benne van mindaz, hogy pillanatról pillanatra megélem, hogy rohadtul nem én irányítom a dolgokat alapjaiban, és hogy hiába tagadom, van vmi felsőbb rendező elv, aminek köszönhetően még mindig élek. Mert ugye véletlenek nincsenek. És ez tán mindennek a kezdete, ennek az elfogadása. És nem hite, hanem tudata... De ez bennem korábban is megvolt, csak tiltakoztam ellene, "összevesztem" vele, és be akartam bizonyítani, hogy nekem menni fog... Hát nem sikerült, és a több kudarc után inkább feladtam...
Ma csak úgy beütöttem a keresőbe a "repülő spagetti szörny" kifejezést (ok, angolul tettem), és ha már létezik weboldala, akkor fel is mentem rá. Először elolvastam, majd jót röhögtem rajta. És az is biztos, ha lesz népszámlálás, feltétlen elsütöm ezt a poént. Aztán ráklikkeltem a "hate-mail" fülre (durván: gyűlölködő levelek). Na ott megláthattam milyen is egy - legtöbb esetben - keresztény ember gondolkodásmódja. Irracionális, előítélettel teljes, vak, figyelmetlen. Kínomban röhögtem végig az egészet, és rájöttem, semmi értelme szóba állni velük. Pszichiátriai esetek. És mennyi van belőlük!
"De nekem a legnagyobb változás, amit trauma okozott (pedig volt néhány) az az, hogy beletörődtem az életbe..."
Viccelsz velem? Ez az egyik legnagyobb változás, ami csak beállhat! Feladni a küzdelmet, leszámolni minden hiábavaló törekvéssel (pláne ami nem is rajtad múlik) és apatikusan, rezignáltan beletörődni az életbe... Ez maga a bölcsességhez vezető út szerintem. Az energiákkal való operálás (legyen szó bármilyenről is) nekem túl ezoterikus és könnyű magyarázatnak tűnik, persze nem vitatom, hogy sokan hisznek benne...
Traumáktól nem feltétlen változunk. Bár gondolom, ez mindenkinek egyéni. De nekem a legnagyobb változás, amit trauma okozott (pedig volt néhány) az az, hogy beletörődtem az életbe... Viszont pl. egyszer csak elkezdtem látni az aurákat. Rosszul lettem (aszthmás roham), és ahogy tértem magamhoz láttam őket. Sokáig nem tudtam mi az egyáltalán, aztán egy barátom elmagyarázta. És ezzel nagyon sok minden változott...
Szerintem attól változhat az ember, hogy milyen energiákat fogad be. Mennyire tudja pl. lerázni magáról a negatívat, mennyire tudja válogatni az energiákat, amik körülveszik. Így persze nem hirtelen változás lesz, hanem fokozatos megtisztulás, az egység felé törekvés. Amit kiegészíthet minden más. És ami bármi hatására beindulhat... de ez csak személyes vélemény, tapasztalat... Mindenkinek egyéni, saját útja van a teljesség felé! :)
Hogy mi mit tehetünk ezügyben? Jóformán semmit. Ezek olyan hatások, amik maguk alá gyűrnek mindenkit, aminek következtében a tudatállapot - és minden, ami vele jár - egy másik pályára áll... Van azonban az embereknek (vagy legalábbis egy részüknek, akik nem oktalan birkákként, a jelenbe beleveszve élve életüket) egy jeles képessége, amit önreflexivitásnak hívnak. Bizonyos esetekben (pl. traumák megtörténte) van arra mód, hogy a traumát feldolgozzák, internalizálják és lehetőség szerint okuljanak. Ez a tudatállapotnak egy olyan megváltozását hozhatja magával, amely a korábbihoz képest akár egy magasabb szintű és/vagy értékesebb formáját eredményezheti.
"De a tudat-lelek allapotot firtatom, amitöl IGAZAN megvaltozik a latasmod."
Sorolok kapásból hármat:
- "isteni" megvilágosodás, transzcendentális élmény. És ez itt hangsúlyozottan nem holmi ezoterikus hablaty. Olyanok élték meg, mint pl. Descartes, Pascal, Nietzsche...
- szellemi és/vagy művészi élmény, legyen az egy könyv vagy egy katartikus színdarab...
- és továbbra is a trauma élménye. Legyen az lelki eredetű, vagy testi, mondjuk egy súlyos betegségből való felépülés, melynek során végérvényesen átstrukturálódik a szemlélet, értékrend...
Ezek mind-mind a korábban meglávő tudat-lélek állapotának tartós átrendeződését involválják...
Egyéni szinten vagy kollektíve? Mert nagyon más mechanizmusok alakítják az egyiket és a másikat. Individuálisan a személyes élettörténések, szellemi befolyások lehetnek hatással, különös tekintettel a traumákra, amelyek vagy destruktívak vagy konstruktívak. Kollektíve meg még bonyolultabb a helyzet: a paradigmaváltásokat rengeteg minden alakítja: technika, tudomány, politika, stb-stb.
Az ember magára bök, és azt mondja: "Lélek vagyok. Lélek vagyok, aki most kapott ebben a fizikai világban is egy testet, mint hordozót. Ezt a legdurvább megnyilvánulási formát, hogy ennek segítségével tapasztaljak, tanuljak, hiszen a kettős világban csak így megy. Lélek vagyok, aki egy napon leveti ezt a testet, és visszatér, de addig az a dolgom, hogy tapasztaljak. Lélek vagyok." :)
"ha a boldogságot úgy értjük, mint örömöt (már pedig az emberek nagy része egyenlőség jelet tesz a kettő közé, és én is, mert nincs helye egy újabb értelmetlen metafizikai vitának...)"
Szerintem ez nem értelmetlen vita, nagyon is fontos lehet ezt tisztázni, ha épp nem elengedhetetlen. Filozófiai kérdés, de gondolnám metafizikainak.
Pár topicban írtam már erről, most a teljesség igénye nélkül összeollóznám...
"Boldogság, öröm... "Hálás" filozófiai téma, erről is lehetne könyveket írni...Régi vesszőparipám: az emberi létezéssel összeegyeztethetlen a boldogság, már ha a boldogságot a szó köz- értelmében fogjuk fel, idealisztikusan. Ezzel együtt, nehéz lenne definiálni, csak körülírni lehet a fogalmat: tartósan fennálló, harmonikus, magunkkal és a világgal békében élő, semmiben szükséget, hiányt nem szenvedő állapot. De ez már így is óriási ellentmondás, az élet sajátosságának mond ellent. Az embert, az emberi életet egy olyan statikus állapotnak tünteti fel, amiben nem létezhet tartósan (sőt, igazából egy pillanatig sem). Az emberi élet örökös változás, folyamatos keletkezés-pusztulás.
Senki nem pusztán boldog epizódokra törekszik: ilyenek a legtöbbünknek kijutnak. Nem, az emberek egy konstans, élethosszan tartó boldog állapotra törekednek egész életükben, csakhogy. És itt jön be a képbe többek között nemcsak Schopenhauer, de az egész keleti filozófia: amíg egy kielégített (szellemi, testi) vágy ezer újat szül, amíg a külvilág történései és a belső ösztönök örökös változtatásra kényszerítenek minket, addig tényleg nem létezhet boldogság. Ez a világ, így, ebben a formában megkonstruálva; ez a létforma, így ebben a formában adva (tápláléklánc) alkalmatlan arra, hogy bármely öntudattal rendelkező élőlény (magyarul: csak az ember) a zászlajára tűzhesse a "Boldogság"-ot, mint elérendő végcélt.
Örömök vannak. Hosszabb-rövidebb boldog epizódok lehetnek. De ez minden, amit az ember elérhet. Arról a személyről, aki magát boldognak vallja (még ha szubjektíven valóban boldognak is hiszi magát) könnyűszerrel megállapítható, hogy mely területein az életnek szenved hiányt. Permanens harmónia nincs, nem létezhet. Ezzel ellentétes módon: egzaltáltan, zaklatottan is lehet valaki boldog, az viszont idővel a biztos halálba vezet..."
"A földi örömek alapvetően talmiak, ezért el- és megvetendők. Kiábrándítóan üresek. A legtöbbször nem több, mint a 'hedoné', az animális elvek öntudatlan követése, amelyek fontosságát szükségességét álságos volna tagadni, de pont ezek fokozzák le az Embert egy parányi hangyává... Dróton rángatott marionett bábuvá. Mechanikus robottá. Még az is, ami "égi" eredetű, az is tragikomikus, szánandó banális eseménnyé silányul a legtöbbször. Azon egészen kivételes, ritka alkalmakkor, amikor mégsem, amikor a földi öröm nem puszta öröm, hanem Élmény, az éteri Boldogság kis szikrája, akkor sem marad meg ez az élmény önmagában, hanem rendre testi és/vagy lelki szenvedés, fájdalom követi. Nincsen ilyen pozitív élmény áldozat nélkül. Mindenki megfizet érte, busásan. Ilyen a természet berendezkedése, amihez csak egyféleképp lehet hozzáállni (már aki nem a halált választja): lemondással, passzív beletörődéssel, akár cinizmussal fűszerezve, akár anélkül."
Arisztotelész óta nem sikerült megoldani a rejtélyt, hogy vajon mi a boldogság és hogyan érhető el. Reménytelen próbálkozás... ha a boldogságot úgy értjük, mint örömöt (már pedig az emberek nagy része egyenlőség jelet tesz a kettő közé, és én is, mert nincs helye egy újabb értelmetlen metafizikai vitának...), akkor a pillanatnyiként jelenik meg, míg a szenvedés többé kevésbé folytonosként. Dönthetünk, hogy melyik irányába tereljük életünket, az öröm maximalizálása felé avagy a szenvedés minimalizálása felé. Véleményem szerint az utóbbi nézet helyénvalóbb, mert kisebb mértékben csökkenti az örömöt, mint ahogy az ellentétes nézet növeli a szenvedést. E tekintetben a szenvedés 'előnye', hogy többnyire nem szaporítja az öröm érzetet, mivel lényege szerint állandó. Az öröm hátránya azonban az, hogy pillanatnyi és a mulandóság szenvedést okoz, tehát ha az öröm elveszti aktualitását akkor szenvedésbe fordul át. (((Természetesen létezik a két szélső érték között több közép érték is, úgy mint unalom (ezt Schopenhauer lényegében igen részletesen leírta), vagy egykedvűség, vagy közömbösség.)))
Ha nem lennének korlátok, akkor csak ez a korlátokra, kétségre épült világ lenne oda (de leginkább csak az a látásmód, amivel most látjuk), s lenne egy sokkal teljesebb világunk. Szerintem. Ha azoknak az embereknek az életéből indulunk ki, akik túl tudtak lépni a fizikai test korlátain (pl. Jézus, Buddha, stb.) akkor nem is lenne baj ezért a világért. Mármint mostani megjelenési formájáért. Szerintem a legcsodálatosabb dolog tudatában lenni képességeinknek. Bár igaz, én megfutamodtam. Kaptam lehetőséget rá, de visszaléptem. Azóta is bánom, de legalább így van egy célom. Az ismertet sokkal könnyebb elérni, és tudom már, mire kell figyelnem ahhoz, hogy el is tudjam fogadni...
Most mondd, hogy nem is érdekel... Gondoltál már arra, hogy lélekkel, szellemmel sokkal tisztábban tapasztal az ember, mint a fizikai test szerveivel? Csak az ilyen tapasztalatokat a legnehezebb átültetni ebbe a világba, hiszen túl sok a korlát...
