Egyszer régen, egy picurka ezüstfejű halacska, tengermélyi sziklazugban derékig áll iszapban. Sírva nézi csillogóit a vízcserép tükörben, Nézi, nézi, s bánatában ered, ered a könnye. - Csúnya vagyok! - szól a kis hal, s nem érti őt a többi, Hiszen sok hal őt csodálja, ezüstfejét irigyli. - Álmot láttam - szólal újra. - Aranyfejű halacskát, gyönyörűen táncoltatta, lebegtette uszonyát. Ó, de szép volt, milyen csoda! Aranyfényben ragyogott! Rásütött a reggeli nap, körülötte csillogott. Nem maradok, útra kelek. Levetem ezüstruhám, addig úszom a világot, arany legyen a ruhám. Ezzel szépen búcsút intve el is indul világgá, úszik, úszik le a mélybe, maga sem tudja, hová. Amint halad a nagy úton, egy ősz öreg meglepi. Megállítja, megszólítja, bölcs csillag, egy tengeri: - Üdvözöllek - szól az öreg - , kicsi, ezüsthalacska! Tudom jól, hogy mi késztetett eme hosszú utadra. Fogadd szómat, jó tanácsom, erőm legyen majd veled! Tengernek hét mélységében az aranyat megleled. Vedd fel hát, ha megtaláltad, fedd be vele testedet, ettől kezdve ezüstpénzed aranyszínűvé lehet. Köszöni a jó tanácsot hálásan kis halacskánk, s indul nyomban, ám egyszer csak egy apró rák eléáll: - Szép ezüsthal, gyere, kérlek, elvesztettem labdámat, segíts nekem megkeresni, s fogadd érte hálámat! - Mit nekem egy vacak labda, ne zavarj meg utamon! Fontosabb a feladatom: meglelni az aranyom! - Megbánhatod - szól utána csendesen a kicsi rák, - száz aranynál többet érhet melletted egy jó barát! - Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom. Így válaszol a halacska, s folytatja az utazást, egész addig, míg valaki megtöri a haladást. Tengermélyi várát rakja kavicsból a vén polip, sóhajtozva nyújtóztatja az elfáradt csápjait. - De jó, hogy jössz! - szól a halhoz. - Segíthetnél énnekem, ketten gyorsan befejezzük, nem kell már, csak négy elem. - Ne haragudj, Polip apó, nem érek rá, sietek, aranyruhát kell találnom, szép hal csak így lehetek! - Nem tart soká, ígérhetem, semmiről le nem maradsz, legyünk inkább jó barátok, te is jobban így haladsz. - Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyom elhozom. Így válaszol a halacska, s úszik tovább lefele, közeledik útja vége, a tengernek feneke. A hatodik mélység előtt ismét várja valaki, egy tengeri csikó köszön, kalapját megemeli: - Merre tartasz, ezüstvándor? Kísérhetlek utadon? Örülök, hogy erre jöttél, majd megesz az unalom! Fogadj társnak, jó barátnak, légy kenyeres cimborám, az is lehet, segíthetek valamit az út során. - Maradj szépen itt, ahol vagy, nem akarok osztozni, én akarom a szerencsét, én, egyedül megfogni! Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom. Tovább úszik a halacska, várja őt a hét mélység, fogadja őt a fenéken az aranyló fényesség. Ámulattól nyílik szeme, tátva marad a szája, előtte az aranyszövet, egyedül csak őt várja. Felöltözik a csillogó, aranyszínű ruhába, belenéz a víztükörbe, gyönyörködik magába. Jaj! De most meg mi történik? Segítsen már valaki! A csodaszép aranyruha fénye kezd most múlani. A tükörben nincs más egyéb, csak egy ezüst halacska, aki fejét búsan rázva a könnyeit hullatja. Szomorúan indul vissza, de a szemét megtörli, a tengeri csikóhalat e szavakkal köszönti: - Nem sikerült, miért jöttem, gyere velem, cimborám, segíts búmat elfeledni, vár minket a palotám! Kezet fognak, útra kelnek, beszélgetnek, nevetnek, nemsokára Polip apó háza elé érkeznek. - Igazad volt, drága öreg, lásd, megbántam bűnömet, igyekszem most jóvá tenni, segítenék, ha lehet... így szól a hal, s int a polip: - El is kél a segítség, nem bírom a nehéz munkát, gyengít már az öregség. Ezüsthalunk sürög-forog, elkészül a kavicsvár, a jól végzett munka után mind a három továbbáll. Együtt úszik, együtt ballag kis hal, csikó, vén polip, s hamarosan aprócska rák kunyhójához érkezik. - Szervusz, kis rák, visszajöttem, hibáztam, már belátom, nem fontos az aranyruha! Kérlek, légy a barátom! Négyen folytatják az utat, vidám már a halacska, feledi az aranyruhát, többé már nem siratja. Így érnek a palotához, hullámzik a víztükör, s egyszeriben minden vízcsepp aranyfényben tündököl. Örömkönnye hull a földre, s nézi magát kacagva... A tükörből ki mosolyog? Ő, az aranyhalacska!
Csolnakosra csolnakon, Lovas-szirtre jó lovon, Szombathelyre szombaton,
Hangosvölgybe - daltalan,
Dalos-zugba - hangtalan, Zajgóvárra - zajtalan,
Szomjúhelyre szomjasan,
Gyopárosra párosan, Boldogkőre, Bársonyosra bársonyban és boldogan!
Tamkó Sirató Károly
Valamikor..., a Pannon-tenger hullámzott e tájon, cápák, cetek, tengeri sünök egykori birodalma volt. Az idő múltával heves vulkáni tevékenység formálta át a felszínt. A kiömlő bazaltláva megszilárdulva páncélként fedte be az alatta megbúvó szigethegyeket. A víz fokozatosan eltűnt, a természet erői tovább pusztították a tengeri üledéket, de a bazalt erős kőzet, ellenállt hőnek, fagynak, szélnek. Egyre magasabbra emelkedtek a vulkáni kúpok, tanúskodván a tengerfenék egykori magasságáról. Ezért kapták a tanúhegyek elnevezést.
Hol kis mennyiségű láva tört a magasba, ott kúp alakú, „cukorsüveg”–hez hasonló, ahol pedig terjedelmesebb ott csonkakúp, vagy „egy jóllakott óriáskígyó”-ra emlékeztető hegyek jöttek létre. A mai napig is állnak.
:-)))
„Úgy mesélik, hogy amikor a vulkánok elszunnyadtak és elült a nehéz levegő, a Teremtő rácsodálkozott alkotása szépségére. Hogy a hegyek is megcsodálhassák magukat, lábuk elé óriási tükröt állított, majd kérésével a Naphoz fordult: vízen tükröződő, szerelmes sugaraival melengesse szívüket örökkönörökké.”
“Ott áll Szent György hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tűzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyűre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem dombormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem, a Badacsony, a másik fönt Veszprém megye nyugati síkján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani ?”
Eötvös Károly
A SZENT GYÖRGY-HEGYI JÉGBARLANG LEGENDÁJA
A Szent György-hegyen élt egy sárkány, aki azzal szomorította a falu lakóit, hogy minden évben követelt magának egy szép leányt, aki feleségül megy hozzá. Megfenyegette a falusiakat, ha nem teljesítik a kérését, elpusztítja az egész falut. Volt sírás-rívás, amikor a sárkány elragadta a szép leányokat, mindaddig, amíg egy idő elteltével nem hallottak a sárkány felől az emberek. Tanakodtak, vajon mi történhetett vele, és elhatározták, hogy felmennek a hegyre és bemerészkednek a barlangjába. Így is tettek és megtalálták a nagybeteg sárkányt. Az emberek azonban nem hagyták magára, ápolták, gyógyították, míg nem egy napon a sárkány így szólt: Amiért ilyen jók voltatok hozzám, soha többé nem fenyegetem a falut és nem kérek több leányt feleségnek. A falusiak nagyon megörültek, hogy most már nem kell félniük a fenevadtól. Sokáig éltek egymás mellettt békességben, az emberek a faluban, a sárkány a hegyen. Teltek az évek, a sárkány megöregedett, járni és repülni sem volt már ereje, aztán egy éjszaka kilehelte a lelkét, amelytől az egész barlang jéggé változott. Azt tartják: ezen az éjszakán keletkezett a mai jégbarlang, amelyben a sárkány örök álmát alussza.
Elárulom, jó ideig én se tudtam, miért ugrál a veréb, és miért nem lép ugyanúgy, mint a többi hozzá hasonló madár. Bárkitõl kérdeztem, senki se tudott elhihetõ feleletet adni. No, gondoltam, legjobb, ha az erdõk bölcséhez, a bagolyhoz fordulok, és tõle tudakolom meg, mert ha senki, de õ biztosan ismeri a madarak történetét. Nos, így tudtam meg, amit akartam. Szóval, úgy kezdõdött a dolog, hogy Verébék tetõalji otthonában egy szép napon felhasadt a két parányi tarka tojás, és kikelt belõlük két icipici verébfióka. El sem lehet mondani, mekkora volt Verébmama meg Verébpapa öröme, hiszen alig várták ezt a pillanatot. Gyönyörködve nézték a szalmával, szösszel bélelt puha, meleg fészekben, pihevánkoson, tollpaplan alatt pihegõ két csupasz apróságot, s be-betakarták õket, hogy meg ne fázzanak. A szülõk féltve õrizték a fészket, még eledelért is felváltva jártak: hol Verébpapa, hol pedig Verébmama ment beszerzõ útra. Telt-múlt az idõ, s a két verébfióka szemlátomást nõtt, növekedett. Úgy felcseperedtek, hogy kicsi lett nekik a pihevánkos meg a tollpaplan, s akkor édesanyjuk szép szürke tollruhát adott rájuk. Volt ám öröm! Gyönyörködve nézték a kicsinyek a szép hosszú szárnytollakat. Hiszen pont ilyet viselnek a nagyok is! Ebben az öltözékben akár el is mehetnének szétnézni egy kicsit a nagyvilágban! Mi tagadás, az új mezbe öltözött két lurkó hirtelen szûknek találta a meleg fészket. - Azt hiszem, most már ideje lenne tanulásra fogni a két gyereket – mondta Verébpapa a feleségének, amikor a kicsinyek elaludtak.
- Hát, bizony, elég nagyok, hogy megtanulják, hogyan kell a szárnyukat használni - felelte Verébmama. – Ficseri szomszéd fiai már egészen jól repkednek, pedig azok sokkal kisebbek. Épp tegnap láttam, amikor az elemózsiát hoztam. A Verébszülõk sokáig beszélgettek a gyerekekrõl. Mindent meghánytak-vetettek, s végül is elhatározták, hogy másnap jókor reggel, még napkelte elõtt felkeltik fiaikat, s elkezdik velük az elsõ repülési leckét. Azért választották a hajnali órákat, mert olyankor az éjszakai egerészéstõl fáradt macskák békésen alszanak, és nem kell tõlük tartani. A szülõk beszélgetése a késõ éjszakába nyúlt. A Hold azalatt jókora utat tett meg az égen. A két verébfióka mit sem sejtve a szülõk szándékáról, édesen aludt, s talán éppen az új tollruháról álmodott. Hamarosan Verébpapát is elnyomta az álom. Csak Verébmamát nem hagyta elaludni egy gondolat.
- No lám, mindenrõl beszéltünk, csak arra nem gondoltunk, hogy mit húzunk holnap reggel a gyerekek lábára?! Egy pár csizma van összesen! Mezítláb egyik gyereket sem indíthatom el a meleg fészekbõl! Olyan hidegek mostanában a hajnalok! - Verébmama alig várta, hogy pirkadjon. Jött is a hajnal, nem késlekedett, s az elsõ szellõrebbenésre felébredt Verébpapa.
- Te már ébren vagy, mama? - kérdezte, és szárnyait szélesre tárva nagyot nyújtózott. - Ébren-e? Még el sem aludtam! Hogy is tudtam volna elaludni – szólt gondterhelten Verébmama, és részletesen elõadta aggodalmát. Verébpapa azonban, mint mindig, most is hajthatatlan maradt. Hiábavaló volt minden beszéd. Amit õ egyszer a fejébe vett, arról senki sem tudta többé lebeszélni.
- No, amiatt sose búsulj, hogy csak egy pár csizma van! - mondta.
- Elég az! Megosztoznak rajta. Az egy pár csizmán a két gyerek?! – kérdezte értetlenül Verébmama. - Igen, igen – hangzott a határozott válasz. – Az egyik a jobb csizmába, a másik meg a balba dugja a két lábát. A repülésnél igazán nem számít, hány csizma van rajtuk! A szárny a fontos! Holnap pedig majd megvesszük a másik párat is! Így történt hát, hogy azon a párás, hûvös hajnalon a verébfiókák egy-egy csizmát húzva két lábukra, elkezdték a tanulást. Felkuporodtak a tûzfal tetejére, és csendben kuksolva, szemrebbenés nélkül figyelték apjuk minden szavát, minden mozdulatát. Mert Verébpapa nemcsak magyarázott, hanem meg is mutatta, hogyan kell álló helyzetbõl elrugaszkodni, hogyan kell a szárnyakat mozgatni, hogyan kell kanyarodni és leszállni. A két lurkó elég könnyûnek találta a leckét, mégis megszeppent mind a kettõ, mikor apjuk - Indulj!”-t vezényelt. De hiába, indulni kellett. Most látták csak, hogy bizony, nem olyan könnyû dolog a repülés. Alaposan elfáradtak, míg saját szárnyukon átvergõdtek a tûzfalról a kerítésre, onnan pedig a földre. - Csirr, csirr, sikerült! – csipogták boldogan lihegve. Igen ám, csakhogy a neheze ezután következett. Mert a repülés gyerekjáték volt ahhoz képest, ami itt várt rájuk a földön. Az történt ugyanis, hogy az elsõ repülési próba után az apjuk a bokor alá parancsolta õket.
- Gyorsan menjetek oda a jázminbokor alá, ott fújjátok ki magatokat! Az védett hely! – szólt az apai utasítás. Könnyû azt mondani! De hogy tegyék meg az utat a jázminbokorig, még ha nincs is messze? Lépni nem tudnak! Hogy is léphetnének, hisz nem tudják használni a lábukat! Egy csizmába van bujtatva mind a kettõ! Mit tehettek mást, egyszerre két lábon ugrálva próbálták megközelíteni a bokrot. És lám, egész jól sikerült! A verébfiókák még három ízben végeztek aznap repülési próbát, és minden repülés után a bokor alá mentek pihenni.
- Nem vesszük meg a másik pár csizmát! Semmi szükség rá! - jelentette ki Verébpapa, amikor hazamentek. – Elég a két gyereknek ez az egy pár is. Utóvégre repülni tanulnak! Hát igen! A két verébfióka valóban meg is tanult repülni. Abban nem volt hiba! De a másik pár csizma híján lépegetni, azt nem! A mai napig sem tudnak! Szalai Borbála
Tudjátok-e, mit énekel a csobogó kis patak? „Gyertek, igyatok vizemből, szomjas madarak!”
Tudjátok-e, mit zizegnek a réten fűszál, virág? „Gyertek hozzám lakomára, megéhezett barikák!”
Tudjátok-e, mit susognak az erdőben a lombok? „Gyertek aludni árnyamba, ti elfáradt vándorok!”
S tudjátok-e, mit énekel fáradt vándor és madár? „Szép az erdő, szép a mező, gyönyörű a nyári táj!”
Zelk Zoltán
*
NYÁRI REGGEL
Csip-csip, kismadár éledezik a határ
Csip-csip, kismadár szemét nyitja napsugár
Csip-csip, kismadár messze hangzó ének száll
Csip-csip, kismadár felébredt a napsugár
Csip-csip, kismadár erdő, mező táncot jár
Csip-csip, kismadár mosolyog a napsugár
Őri István
*
FECSKEFÉSZEK ÉPÜL
Az udvari eresz alatt fecskefészek épül… Ficseriék Fercsi fia házasodni készül. Kalákában serénykedik Fercsi rokonsága,
hogy mielõbb elkészüljön az ifjú pár háza.
Fel is épült az új otthon mire jött az este, férj-urával itt lakik majd a fecskemenyecske. Fercsikének Fecske Fáni választott arája, Ficseriné, az anyósa igen büszke rája.
Fáni a szép új otthonát béleli pihével,
hisz a nyáron benépesül fecskecsemetékkel….
S ha kikel majd a tojásból négy-öt pici fecske nagymamájuk legyecskékrõl mesél nekik este….
Szalai Borbála
*
MADÁRFIÓKÁK
Egy fészekben öt fióka Összebújnak édesen. Messze, messze szól a nóta: "Mindjárt, mindjárt érkezem!"
Anyanóta, be szép nóta, Szebb ennél már nem lehet. Örvendez az öt fióka: "Jer, jer!" - ez a felelet.
Jön már, jön már az anyóka, Bogár, hernyó van elég. Csicsereg az öt fióka: "Ó de pompás egy ebéd."
Benedek Elek
*
ANYA BETAKAR
Hallod a csöndet? Elpihent a szél. Esteli égen a hold útra kél. Alszik az utca, fû, fa, lombos ág. Lepke, madárka már aludni szállt. Csak egy magányos fülemüle zeng, csillagos fényben esti dalba kezd. Miért szól az ének? Altatni akar. Aludj el szépen, anya betakar.
Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek. Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből. Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra. — Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom — mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek. — Hogyne, hogyne, hát persze! — bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek. Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott. A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott, és simogatta a kalászokat. Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett. — Fiatalság, hálátlanság — mormogta már csak inkább magának. A nyár persze erre is bólintott. Sóhajtott egy nagyot a tavasz. — Úgy bizony! — füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött. — Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék — mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellékuporodott, de a szeme fönn, az ágak hegyén járt. — Rázintsd már meg azt az alsó ágat — enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. — Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod. Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte. — Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! — fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek. Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal. — Hű, de finom, hű, de jó! — ujjongott a nyár. — Hát igen, már ehető — mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. ,,Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam — gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. — No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" — villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán. — Nini, cseresznye — dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját. — Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet! — Abbizony már az enyém! — nyelvelt vissza nyár úrfi. — Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! — markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját. — Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta! — Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom. — Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg. — Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy. — Nem vagyok szemtelen. — Az vagy, ha mondom. És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt. A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak. Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak. — Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam — mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt. — Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! — kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.
-Zsófikám! -hívja be anya az udvaron játszadozó kislányát. -Gyere be egy kicsit! Zsófi szót fogad és már fut is be a konyhába. -Hívtál anya? Itt vagyok. -Vacsora előtt szeretnék megtanítani veled egy kis köszöntőt. -Köszöntőt? -néz csodálkozva a kislány. -Miféle köszöntőt? Kinek lesz szülinapja? -Nem szülinap lesz, hanem pedagógusnap. -mondja az asszony mosolyogva és szeretettel megsimogatja végig Zsófi fénylő, hosszú haját. -Pedagógusnap? Az mit jelent? -kérdi a kislány. -Ezen a napon köszönik meg az óvodások az óvó néniknek a gondoskodást, a nevelést, a szeretetet, amit adnak a gyerekeknek. Ezen a napon fejezzük ki a hálánkat az óvó néniknek, az iskolában a tanító néniknek, a tanító bácsiknak. -magyarázza anya Zsófinak, aki tágra nyílt szemekkel figyel minden szóra. -Virággal emlékezünk meg a pedagógusokról. -fejezi be anya a beszédet. -Vettél virágot? -érdeklődik a kislány. -Igen, vettem. Amikor átadod az óvó néninek, egy kis köszöntőt is kell mondanod. -s megtanította Zsófinak a pár mondatot. Zsófi másnap reggel ünneplőbe öltözött. Csinos volt fehér ruhácskájában. Édesanyja, nyakába kék kis szalagot kötött. -Hű, de fess vagy! -dicsérte meg a kapuban Cirmi. -Szép ruhába öltöztél, s még virágot is kell vinni? -Óvó nénit köszöntjük ma. -jelentette ki Zsófi. -Anya is és én is. De te is megköszönthetnéd Cirmi! -Születésnapja van? -kíváncsiskodott a cica. -Á, dehogy is! Peda... -Itt elakadt a kislány. Kérdőn nézett anyjára. -Pedagógusnap. -segítette ki az asszony Zsófit. -Megköszöntöm szívesen. -mondta Cirmi. -De akkor gyorsan elszaladok a rétre, szedek virágot! -azzal uzsgyi, szedte szélsebesen mind a négy lábát. Mire Zsófiék a villamos megállóba értek, már hozta is a szép mezei virágot. Nagy a nyüzsgés-mozgás az óvodában. A gyerekek anyukákkal, apukákkal érkeznek ünneplő ruhában. Kezükben szorongatják az illatos virágot. Nem lehet mást látni, csak szeretettől kipirult arcokat. Egymás után állnak oda óvó néni elé és elsuttogják a hála szavait. Zsófi is nyújtja a kis csokrot, óvó néni szemébe néz és félénken mondja a kis köszöntőt. -Itt állok óvó néni előtt, s kicsi szívem rebegi a hálát, Tessék elfogadni tőlem a szeretet virágcsokrát. Köszönöm a nagy türelmet, kedvességet és tanítást, Ezzel viszonozta óvó néni -amikor idejöttem -, a nagy sírást. Törölgeti zsebkendőjével a nagy meghatottság könnyeit óvó néni a szeméből. S átveszi a szép virágot, Zsófi feléje nyújtott kezéből. Zsófi után édesanyja is szeretettel köszönti pedagógusnapon kicsi lánya nevelőjét, aki oly odaadó figyelemmel oktatja jóra az ő csemetéjét.
Most Cirmi cica áll az óvó néni elé, s halk hangon nyávogja: -Nyáú, nyáú, én is virággal köszönöm meg, amit kicsi barátomért nagy szeretettel tett. Simogatással, kedves beszéddel vigasztalta az első napon a zokogó kislányt türelemmel. Mind ezt én a kerítés mellől figyeltem. Köszönöm óvó néni jóságát, nagyon köszönöm. Nyáú, nyáú! Azt sem tudta óvó néni, hová tegye a sok-sok virágot. A kislányokra, kisfiúkra, szülőkre csak mosolygott és mosolygott. Poharak, kis tányérok kerültek a kis asztalkára. Üdítőre, linzerkarikára a gyerekeket és szüleiket kedvesen meghívta. Ettek, ittak, vidámak voltak. Óvó néni körül a kicsik csak úgy zsongtak-bongtak. Orsovai Mária
Azt a szívet-lelket melengető, szeretetteljes, pedagógiailag megalapozott, átfogó bemutatót, ahogy Suhaj Csilla Tünde fölvezette a Ghymes együttest Jászberényben, a Városi Gyermeknapon, külön köszönöm. Gyereknapi feregeteges forgatag várta a gyerekeket a Szigeten. Volt minden..., ami szem-szájnak ingere, játszóház, kézműveskedés, lovagolás, ugrálóvár, bábszínház, aprók tánca..., nem szándékos, ha kihagytam néhány lehetőséget, mert olyan színes programot nyújtott az egésznapos rendezvény. Mire kezdődött a gyerekkoncert, a napocska is előbújt a fellegek mögül, így aztán megtelt a Szabadtéri színpad nézőtere apróságokkal, anyukákkal, apukákkal, mamik, nagypapák kíséretében, s a nagyobbacskák feszült érdeklődéssel vártak egymás mellett ülve a színtér előtt. A gyerekek számára lathatóan ismerős muzsikát nagy taps fogadta, s azonnal bekapcsolódtak Gyula bácsi fölvezető kérdéseibe. Bátran vállalkoztak a színpadra, s olyan gyönyörűen énekelték a Kis kacsát, ami számomra azt bizonyítja, hogy itt bizony értő-érző, művészetet kedvelő, értéket tisztelő fölnőttek ápolgatják, nevelgetik a fölnövekvő nemzedéket. Nagyon színpatikus volt, hogy az anyukák aktívan bekapcsolódtak a gyerekekben ébredő mozgás kifejezésébe, azokat kézenfogva, táncra perdültek, improvizálva mozogtak. Olyan jókedvünk kerekedett, amiben itt-otthon éreztem magam. Köszönöm a gyerekeknek, fölnőtteknek, szervezőknek, köszönöm Ghymes!
„..."Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját... Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége." Kodály Zoltán
GHYMES EGYÜTTES – műsorajánló BENNÜNK VAN A KUTYAVÉR gyermekműsor
A zenekar tagjai nagyobb részben pedagógiát végeztek, hosszú évek óta foglalkoznak gyermekeknek szánt népdalfeldolgozásokkal, és rendszeresen adnak gyermekkoncerteket a felvidéki és magyarországi falvakban, városokban. Műsorukban népzenét adnak elő, népi hangszereket mutatnak be, megismertetik a magyar népzene alapjait és közösen énekelnek a gyerekekkel. A lendületes zenei feldolgozások közel állnak a mai gyerekek érzésvilágához, alkalmasak arra, hogy maivá, befogadhatóvá, megszerethetővé tegyék a magyar népdalkincset.
A nemzetiségi tanterv egyik legalapvetőbb feladata a hagyományos magyar kultúra megismertetése, élővé tétele a gyerekek számára. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel kívánjuk ezt a célt elérni. A Ghymes együttes zenei anyaga különösen alkalmas arra, hogy hozzájáruljon e feladat valóra váltásához. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „Bennünk van a kutyavér“ című gyerekkazettájukat (1995) a Magyar Oktatási Minisztérium iskolai segédeszközzé nyilvánította.
Szarka Gyula – ének, gitár Szarka Tamás – hegedű Jelasity Péter – szaxofonok Kún Csaba – szintetizátor...”
Alma-körte-banán-eper Szeleteket, no meg tejet. Ami kijön, pépes, remek, Édesebb, mint mézek, dzsemek, Krémesebb, mint puding lehet: Alma-körte-banán-eper, Egyik se, de mindegyiket Benne mégis érezheted. Nézegetek meg fülelek, Tapogatok, ízlelgetek, Szimatolok rengeteget, Mindenfélét gyűjtögetek Fűíz, vízíz meg ételek, Savanyúak meg édesek, Fűszag, vízszag, gyanta szaga, Zörgés, morgás, világzene. Rétek, rigók meg egerek, Eső-szelet, napfény-szelet. Puhák, csúszósak, érdesek: Unalmasak, érdekesek… Teletöltöm a fejemet, Világnagy turmixgép lehet. A világ benne kevereg, Már szinte szét se szedheted. A macskának répafeje, A gyantának békaszaga, A napfénynek mézhidege, A sziklának madárteje… És ez a furcsa egyveleg Kesernyés, savanykás lehet, De ha behunyom szememet, Minden turmixnál édesebb.
Lackfi János
*
MASZAT-DAL
Minek a törlőkendők meg a kefék? Maszatosan az ember eleve szép. Megmondom én a színpiszkos igazat, Szeretem, ha az arcom csupa maszat, Szeretem, ha az arcom csupa maszat.
Ha pocsolyát látok az utcakövén, Ó, belelépek vígan, de bele én. És aztán tripp-trapp, tripp-trapp, trapp-tiri-trapp, Otthagyom én a piszkos lábnyomomat, Széthagyom én a szutykos lábnyomomat.
Fönn az ég olyan szép koszoskék, Nyílnak a réten a büdöskék, S a zöld lombba a szél beletúr, Olyan szép maszatos minden A Maszat-hegyen innen És túl.
*
SZESZÉLYESKEDŐ
Hétfőn hú, nagy az én haragom azt, aki bosszant, megharapom.
Kedden a kedvem pont közepes, se jó, se rossz, mint a krumplileves.
Szerdán szépen szót fogadok, intelligensen bólogatok.
Csütörtökönként úgy alakul, hogy csínyeket csinálok csintalanul.
Pénteken egy pukkancs vagyok én, dacosabb, mint a saját kisöcsém.
Szombaton szeppent vagyok és szende, semmi komiszság nem jut eszembe.
Vasárnap aztán verekedek, visítok, amíg berekedek, vigadok duhajul, végtére mi másra való a hétvége?
*
A KISTESÓ
A kistesó az ordibál, a kistesó az hisztis, kaját a székből eldobál, és szétszedi a sínt is. A sínt azt sajnos szétszedi, a kistesó az rombol, a kistesó gonosz dzsedi, lelézerkardozom jól. A kistesó az bajt csinál, az felborít meg eltép, a kistesó az Jancsikám, hát hányszor mondjam el még? A kistesónak van cici, de fagyi nincs, csak tölcsér, a kistesó az még pici, a nagy dömperre fölfér. A kistesó a viccemen nevet, min más csak hajtép. A kistesónak sicc! De nem megy mégse sajnos arrébb. A kistesó a félelem, hogy el akarja venni! A kistesót, míg énvelem van, nem bánthatja senki. Leszek, ha éri támadás, háromszáz hősi hellén, nem tűröm el, hogy bántsa más! Kupáncsapom, ha kell, én.
*
KATONADOLOG
Hintáról földre esni katonadolog. Gyerekorvost fölkeresni katonadolog. A cicától egy karmolás katonadolog. Játszótéren eltaknyolás katonadolog. Hangyabolyba tenyerelni katonadolog. Tükrös ajtót lefejelni katonadolog. Hát, a dolgok ahogy állnak, nem túl jó a katonának.
„Mikor emulik a nagyböjt, ződfarsang van." Újból szabad volt a mulatság, lakodalom, s biztatták a farsangba el nem kelt lányokat, hogy majd férjhez mennek ződfarsangban.
PIROS ALMA
Piros alma telelő, telelő,
Kit csókolsz meg legelőbb, legelőbb ? Ezt a barna menyecskét, menyecskét, Szeretem én szegénykét, szegénykét. Veszek neki főkötőt, főkötőt, A lábába csitergőt, csitergőt.
(Vargyas)
*
A PÜNKÖSDI RÓZSA
(Főleg lányok játszák.) Körbe állanak kézfogással, egy a kör közepén áll, kezeit csípőre téve, egy álló helyében forog. A többi pedig mondja: A pünkösdi rózsa, Kihajlott az útra,
Én édesem, én kedvesem, Szakaszsz egyet róla
Én is szakasztottam,
De elszalasztottam ; Tejbe-vajba kis menyecske, Öleld a kit szeretsz!
Ekkor a kör közepén forgó kiválaszt magának a körből egyet, s a kör közepén tánczol vele, a többi meg dalolja: Ezt ölelem, ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem. A bihariak ezt is mondják: Ha pénz volna, csendülne, Rózsa volna, derülne, Mégis kifordulna.
Az élesdiek kihagyják s így folytatják: Ég a gyertya, ha meggyútják, Mikor ezt a tánczot járják. Járjad, járjad jó katona,
Hadd dobogjon ez az útcza. Állj ki katonának!
Ekkor a ki legelőször állt a kör közepén, a körbe fogódzik, míg a párja a kör közepén marad s újból kezdődik a játék.
(Élesd)
*
PÜNKÖSDRE
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
A pünkösdi rózsa kihajlott az útra
Én édesem, én kedvesem szakassz egyet róla
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Jó legény, jó legény, fogd a ló kantárját Hogy le, hogy le ne tiporja a pünkösdi rózsát
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Hogyha letiporná, kinek is adhatnám El ne törjön az a rózsa a farsang utolján
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Ghymes – Szarka Tamás
*
https://m.youtube.com/watch?v=bM4_A7AcHZY
„...Amikor Mátyással ismét kitelt az apostolok száma, és eljött pünkösd napja, Jézus ígérete szerint „megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken…” (ApCsel 2,3–4)... „történelmi pillanat... keresztény vallás világhódító útjára indult... az egyetemes egyház születésnapja...” Jankovics Marcell
*
Áldott szép pünkösdnek gyönyörő ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókat könnyebbítı szele,
Te nyitod rózsákot meg illatozásra, Néma fülemüle torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínő ruhákba,
Néked virágoznak bokrok, szép violák, Folyóvizek, kutak csak néked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vígadnak,
Mert fáradság után füremedt tagokot, Szép harmatos fővel hízlalod azokot, Új erıvel építvén őzéshez inokot.
Sıt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezıt kik széljel bejárják, Most azok is vígadnak, az idıt múlatják.
Ki szép füven lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csíszárral.
Újul még az föld is mindenütt te tıled, Tisztul homályából az ég is te véled, Minden teremtett állat megindul te benned.
Ily jó idıt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenként jó szőből, Igyunk, lakjunk egymással, vígan, szeretetből.
Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi. Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta: - Na, milyen? Milyen lett volna?! Hófehér! Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt. Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára. - Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? - kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most. - Azért sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám. Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára. - Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák. - De nem és nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom! - Hát hogy gondolod, kedveském? - Nem tudom - sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok. Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt - pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát. - Na, várj csak - mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját és - láss csodát! -, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől. Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját. Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros. A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát. És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra. Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni. Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban. - Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?! - Te vagy a föstő, neked kell tudni - mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is. - Ej - morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is. Nyüszög, sikoltat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát. S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt...
"Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyos szentök, hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kendtök!"
*
MIÉRT DALOL A FÜLEMÜLE ÉJJEL?
Valamikor hajdanában égen-földön minden állat jól megfért egymással: a halak a vízben, a szárazföldön élő állatok, de még a rengeteg égi madár is. Amíg azután egy napon be nem költözött a világba a rosszaság, és nemcsak az emberek, hanem az állatok is elkezdtek egymás ellen acsarkodni. A madarak addig csak daloltak, fütyültek, csiviteltek, károgtak, mind aszerint, ahogy a csőrétől, torkától tellett, hanem akkor egyszerre mind azt firtatta, vajon ki énekel a legszebben a madarak közül. Összehívtak hát egy madárdalos-versenyt egy napfényes erdei tisztáson, s kimondták, hogy az lesz a győztes, aki a legtöbb szavazatot kapja. Igen ám, csakhogy minden madár saját magát tartotta a legjobb dalosnak, és a saját nevét írta a szavazócédulára! Csak a fülemüle nem akart olyan udvariatlan lenni, hogy önmagának szánja a díjat; mivel azonban egyetlen madár elsősége mellett se tudott dönteni, hát üresen adta le a szavazócéduláját. Amikor végre a harkály meg a kakadu kihirdette az eredményt, hát minden madár a rigó, a pacsirta, a cinke, a vörösbegy, a bagoly, a holló és a papagáj és a többi mind-mind kapott egy szavazatot, csak éppen a fülemüle maradt szavazat nélkül. Támadt erre nagy csiripelés, cserregés és károgás a madarak között - Hogyhogy, hát a fülemüle még egyetlen szavazatot se kapott? Akkor pedig te vagy mindannyiunk között a legrosszabb énekes! Ezennel meg is tiltjuk neked, hogy valaha énekelni merészelj! A fülemüle szomorúan repült haza a bokrok közé. De amikor leszállt az éjszaka, és a többi madár mind aludt már a fészkében, nem bírta tovább, és dalolni kezdett az éjszaka mélységes csendjében, a csillagos égbolt alatt. Így van ez már sok-sok ezer év óta. Amikor lemegy a nap, feljön a hold, ragyognak az égen a csillagok, s a világra nagy csend borul, akkor hallatja hangját a fülemüle, és bizony mindenkit megbűvöl, aki hallja. A bagoly, a kuvik és a többi éji madár azóta mind belátta, hogy igazságtalanság érte a szegény kis fülemülét, hanem a kimondott ítéletet senki se másítja meg szívesen, még a madarak sem. Így azután a fülemüle se tehet mást, amíg ez a világ világ marad, mint azt, hogy nappal hallgat, és éjjel énekel.
Német mese
*
FÜLEMÜLE FENN AZ ÁGON
Fülemüle fenn az ágon Örvendezik a világon, De jó, hogy a tavasz eljött, Vidám nótás kedve megjött.
Vígan szól a fülemüle, Megtelik az erdő vele. Azt dalolja, azt énekli, Gyönyörű szép erre élni.
Erdős, dombos drága tájon, Vissza is tér minden áron. A zord tél majd elzavarja, De a fészke hívja vissza.
Minden ősszel, ha el is megy Hazája nincs, csak ez az egy. Itt a fészke, itt a szíve, Itt született szeretetre.
Vígan szól a fülemüle Hosszú útról hazatérve. Fészek szépül, élet épül, Dala ablakodra repül.
Így alszol el mosolyogva, Vidám fülemüleszóra. Hűségről és szívről álmodsz, Megváltozik a világod.
Légy hű, mint a fülemüle, Reménnyel a szíve tele. Fészket épít, jövőt bízik, Így okítja fiókáit:
Ha az élet majd nehéz lesz Derűs szívvel minden könnyebb, Lásd meg mindig csak a szépet, Adj hitet az embereknek.
Az eső azon a tavaszon sűrűn permetezte a kertet. A fű hirtelen sarjadt ki és kapott erőre, és hamarosan sötétzöld takaróval borította be a hideg szelek simogató keze alatt didergő földfelszínt. A növények, a madarak, és a bogarak örömére a fűnyíró még a szerszámoskamrában szunyókált. A fűcsomók közül fehércsíkos, lándzsás levelek bújtak elő. A virágszárak, melyeknek végei úgy ágaztak szét, akár az esernyő bordái, egyre hosszabbra nyúltak. Végül megjelentek az apró, fehér virágok is. Kinyíltak az ernyős sármák. Mintha virágsátrak szálltak volna alá az égből, pihenőhelyet nyújtva a szorgalmas hangyáknak és a riadt futrinkáknak. Konsza, a legszebb, fürtös virágzatú sárma a kert hátsó szegletében élt. A nap sugarainak érintésére reggelente engedelmesen szétbontotta zöld-fehér szirmait. Luna, a hold ezüsthajú gyermeke a fehér virágok rejtekében vetette meg az ágyát. A lány esténként - apja akarata szerint - holdfényben fürdette át a növényeket. Sok volt a munkája, hajnalra alaposan elfáradt. Azon a májusi éjszakán azonban valami egészen rendkívüli dolog történt. Alta, a legfiatalabb és legparányibb csillag addig rakoncátlankodott, míg végül lepottyant az égről. Luna éppen az ezüstfenyő tűleveleit szórta be finom holdporral, amikor felfigyelt rá, hogy egy fényes pontocska bukdácsolva, bukfencezve alárepül, és lehuppan a kertbe. Éppen az orra elé. - Auuu! - kiáltott Alta, ugyanis alaposan megütötte az egyik ágát földet éréskor. - Te hogy kerülsz ide? - rivallt rá a hold leánya, és haragosan megrázta ezüst haját. - Csillagok nem jöhetnek le a földre! Szigorúan tilos! Luna türkizkék szeme csillogott a haragtól. Alta megszeppenten álldogált a lány előtt, akiről ugyan hírből hallott már, de nem gondolta, hogy ilyen gyönyörű. - Most mit csináljak veled, mondd?! Mindjárt itt a hajnal. Nincs rá idő, hogy visszavigyelek az égre. Ha a nap itt talál, sosem térhetsz vissza a testvéreid közé. Tudod, hogy ez az égi törvény, ugye?! - Tudom...- mondta a kis csillag megszeppenve, és fájós ágával letörölgette az aranyszeméből kicsorduló könnycseppet. Luna megsajnálta. - Hagyd abba, kérlek, ne sírdogálj! Mindjárt kitalálok valamit! Elrejtelek valahova, jó? - Köszönöm! De ugyan hova? Úgy tudom, a nap elöl lehetetlen elrejtőzni... A lány tenyerébe kapta a csillagot, és töprengve nézegette. - Megvan! Elrejtelek a diófa lombjai közé! A hold leánya a csillag válaszát meg sem várva szárnyra kapott, és az öreg diófához repült. - Luna! Hogy-hogy újra itt vagy, hiszen ma éjjel már gondoskodtál a leveleimről! - Köszönöm, hogy figyelmeztetsz Dió apó, de most más ügyben jöttem. Szeretném a segítségedet kérni. Látod, ez a csillag itt, a tenyeremben, lepottyant az égről. Ha a nap észreveszi, vége a pályájának... Kérlek, rejtsd el őt a lombjaid között! Az öreg diófa így felelt: - Drága Luna! Tudod jól, hogy bármit megtennék érted, de amit most kérsz, nem tudom teljesíteni. Tavasz van, a leveleim még csak most nőnek, a napfény ki-be járkál közöttük. Én nem tudom biztonságosan elrejteni a szökevényt. Luna bólogatott, és leröppent a fáról. - Igaza van Dió bácsinak. Az ő lombja még áttetsző, ahogy a kertben a többi fáé és bokoré is. Mindjárt itt a pirkadat. Jaj, mit tehetnék! Málinkó, a kert leghangosabb sárgarigója azon a reggelen a szokásosnál is korábban ébredt. Éppen azon gondolkodott, hogy melyik hajnalköszöntő énekét adja elő, amikor észrevette Lunát, aki tenyerén egy kis csillaggal szaladgált fel és alá. A sárgarigó csodálkozott. A hold leánya ilyenkor már aludni szokott. - Ma a baj, Luna? A lány ijedten nézett fel a fára. - Málinkó! Te már ébren vagy? Akkor mindennek vége! Ezt a kis csillagot már nem tudom elrejteni a nap elöl... Málinkó elgondolkodott, majd vidáman füttyentett. - A nagyapámtól azt tanultam, hogy a legjobb rejtekhely az, ami szem előtt van. Mint a lepkehernyók! Gyere, beszéljünk Konszával! Az ernyős sárma még aludt, szirmait fázósan összehúzta a hideg hajnalban. - Konsza! Konsza, ébredj fel! Csak te segíthetsz! - rikkantotta Málinkó. - Mi az? Mi a baj? Miért ébresztesz ilyen korán, kedves sárgarigó? Tudod jól, hogy én a nappal együtt kelek - morgott Konsza, és fáradtan nyitogatta szirmait. Luna átkarolta kedvenc kerti virágát, és így szólt hozzá. - Konsza, emlékszel, amikor a csillagokról meséltem neked? A csillagokról, akiket te sosem láthatsz, hiszen éjjel mindig csukva vannak a szirmaid. Az ernyős sárma zavarodottan hallgatott. Nem értette, miért beszél így a hold leánya, hiszen jól tudja, mennyire fáj a szíve emiatt. - Nézd! - suttogott Luna, és óvatosan kinyitotta a tenyerét. - Ő itt Alta. Egy igazi csillag. Konsza, kérlek, rejtsd el őt, mert ha a nap észreveszi idelenn, soha többé nem tündökölhet az égen. - Szívesen elrejtem - vágta rá Konsza, - de nem tudom, hová rejthetném. Málinkó, aki a közeli orgonabokor ágán ült, hangosan kacagott. - Konsza! A te virágaid éppen olyan gyönyörűek, mint ez a kis csillag. Csak engedd meg, hogy beüljön a virágaid közé. A napnak így nem tűnik fel! Luna elismerően nézett a sárgarigóra. - Ez nagyszerű ötlet! Konsza, megengeded? Konsza engedelmesen megbillentette fürtös virágzatát, és Luna gondosan elhelyezte benne a csillagot. Mennem kell! A nap nem kel fel, ha én nem énekelek! - csicseregte Málinkó felettébb elégedetten, és továbbreppent. A hold leánya - bár már nagyon fáradt volt - megvárta, hogy Konsza teljesen kibontsa szirmait. A fehér csillagvirágok csodásan ragyogtak a hajnali fényben. Éppen úgy, mint égi testvérük.
tejben ferdém édesanyámnak testiben, fejlődésben a képemben...” (Csángáló halhatatlanság)
A „szülő” szót nem ismerték..., ehelyett...,hogy az „enyimek”, a „tieid”, emel is éreztetvén a szülők és a gyermek közti összetartozást. Ha pedig valaki egy időre eltávozott, nemcsak a szüleit és testvéreit nevezte az enyimeknek, hanem a faluját, a nemzetét, a csángóságot. Ezért apánkval és anyánkval egyek voltunk, ők voltak a gyökereink, melyből mi, a gyökérből kihajtott ágak, mindig és mindent átvettünk. Amint mi is külön gyökeret eresztettünk, a tudásunkval kötelességünk volt őket meghaladni...”
„...mikor megszülettünk, akkor édesanyánk bubának készített tekerőben mint kis bogárkát növelt fel egyenes emberi lénynek, lábainkat megszorítva és kezeinket testünk mellé téve, hogy az új púp (gubó) embernek egyenes legyen...”
Ma vagyon, ma vagyon pántlikás szerelem, feleséges táncosok pörögnek az egeken.
Piros bokrétával díszítem vágyamat, rózsaszirmot hintve szét, jelölöm a házadat.
Szoknya bokra bujtat: szerelem ma vagyon; a legszebb lány udvarában hagytam a kalapom.
Dr. Vitéz Ferenc
*
Ma van május első vasárnapja Kinn alszik a legény a kapuba.
Kejj fel legény oda van a kalap, A májusfa a zöld erdőbe maratt
Nem maratt ott mer én elültettem Mit tehetek ha ellopták tőlem. (Ortutay 1934: 162–163)
*
Hallottátok-e már hírét, Külső Jancsi legénységét, Fűrésszel vágja ja májfát, Hogy ne hallja kopogását.
Fel-felveti a vállára, Viszi Kati udvarába. Kelj fel Kati, itt a májfa. Jóéccakát, vigyázz rája.
Felkel Kati az ágyából, Kendőt keres a ládából. Itt van anyám, kösse rája, Száz forint ennek az ára. (Kotics 1986: 94)
*
„Szép idő lesz, ha az esti pír aranyszínű, ha napnyugtakor a vízeken és a mezőkön sűrű köd keletkezik, ha a szárazon tenyésző békák magasra ülnek és brekegnek...” 100éves naptár
Engem nem a gólya hozott, de nem ám! Nagymamám szerint mindenkinek van egy csillaga, ami lehoz a földre vendégeskedni, és amikor kitelt az ideje, újra eljön és visszaviszi. Mások azt mondják: amikor a gólyák a ház fölött repülnek, lepottyantják a babát.
Egy nyári éjszakán kezdődött minden, amikor szüleim fejében megfogant a gondolat: szeretnének egy kisbabát. Icipici gondolat voltam, de voltam. A gondolatot tett követte, s kaptam tőlük egy nagyon kicsi, gyenge testet... Az anyukámmal voltam éjjel-nappal, magával vitt mindenhová. Fejem fölött dobogott a szíve, erre a zenére ébredtem és aludtam el. Lassan megismertem szüleim hangját. Volt egy mély, de nagyon simogató hang: az apukám. A csacsogó és vidám pedig az anyukám. Gyakran megsimogattak és ez nekem nagyon jól esett. Szépen növögettem, egyre szűkebbnek bizonyult a lakhelyem... Fémes koccanások, csörgések, sürgés-forgás. Az anyukám szíve egyre hevesebben vert a fejem felett. Mi történt? Tudni akarom! Megérkeztem. Itt vagyok ebben az új világban. Remek dolog az élet. Vannak játékaim, ágyam, puha takaróm. Esténként az apukámmal nagyokat fürdünk. Mindenki nagyon szeret engem... Örülök, hogy ide születtem. Örülök, hogy Ők a szüleim, nagyon szeretjük egymást. Most már úgy hívnak minket, hogy CSALÁD. Az idő gyorsan szalad... Láttam esőt, havat, erdőt, folyót, tavat, de még nem tudom, miért kék az ég? Miért illatosak a nagymama virágai, miért szalad minden, ha a vonaton ülünk? Mindent tudni akarok!... biciklizni, és fölmászni a mászóka legfelső fokára... kirándulni, gyalogolni a mezőn, ahol a fű olyan magas, mint én és olyan színesek a virágok, mint a szivárvány. Repülnék a madarakkal is, s ha a felhők fölött találkoznék a gólyákkal, megsúgnám nekik a titkot: nem mondom el senkinek, de én már tudom, hogy nem Te hoztál, én SZÜLETTEM!
Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén. – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem. Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját. Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre. A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty? De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien. – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye. – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte. – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa. A szilva meg se mukkant. – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk. – Egy rigó, egy rigó. – Bár egy rigófiú. De nem volt. S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni. – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon. – A töprengés csöndje. – Miféle töprengésé? – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty. – S aki kitalálja? – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé. Ültek, és várták az eredményt. Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty. Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében. Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában: – Én megmondom, meddig ér a rigófütty. – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra. – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet. Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
Ezerhétszáz évvel ezelőtt élt egy katona, akinek valódi élettörténetét rég elmosta az idő, de legendája kitörölhetetlenül él az utódok emlékezetében. A legenda szerint Silena város közelében lévő tóban lakott egy mérges sárkány, amely az ellene vonuló fegyveres népet többször megfutamította. A polgárok elhatározták, hogy napi két juhot feláldozva távol tartják a várostól. Ám a juhok elfogytak, és a szörnycsapás elkerülésére immár naponta egy embert küldenek áldozatul a sárkánynak. Sorsot vetettek egymásra, és senki sem vonhatta ki magát alóla. Amikor már majdnem kihalt a város, a király leányára esett a választás. Sorsába beletörődve ment a tóhoz, amikor György katona épp arra lovagolt. A leány elküldte a lovast, de ő nem tágított, részleteiben akarta megtudni, hogy mi zajlik a tónál. A leány mindent elmesélt, és György ezt mondta: "Ne félj, segítek rajtad Krisztus nevében". A sárkány a szokott időben kijött a tóból, és el akarta ragadni a királylányt, ám György lovára fölpattanva szembe került vele, és zászlós lándzsájával olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor derékövét a lánnyal ráköttette a sárkány nyakára, és a sárkány, mint egy szelíd kutya, úgy követte pórázon Györgyöt és a királylányt a városba. A város népe rettenetesen megijedt, ám György ezt mondta nekik: "Ne féljetek, az Úr küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak titeket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt." Ettől a lelkesítő szózattól megindulva a király és népe megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját és megölte a sárkányt. Ugyanott, ahol ez az eset történt, templomot építettek, az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott a forrás vizéből.
Egy - hold az égre megy Kettő - csillagmintás kendő Három - szemed csípi álom Négy - fürdővízben légy Öt - sikáld üstököd Hat - mancsod még ragad! Hét -mosd füled tövét Nyolc - tiszta minden porc Kilenc - kis kegyenc, Tíz - tejbegríz, kanalazd be, finom, meleg aztán gyerünk, ágyba veled!
Pákozdi Gabrella
*
BÁRÁNYOK
Amikor külön ágyban fekszem, sokáig nem tudok elaludni, ezért mindig megpróbálom összeszámolni a bárányokat, ahogy a nagyi javasolta.
Csak az a baj, hogy én még csak tízig tudok számolni, a bárányokból viszont sokkal több van, ráadásul mind egyformák, így állandóan összekeverem őket, ezért folyton újra kell kezdenem a számolást, és ettől aztán tényleg nem tudok elaludni.
Kiss Ottó
*
„Kicsi csillag ég peremén Ragyog, fénylik, tündököl. Társai közt bújócskázik, Hold apóra ráköszön...”
Matos Maja – Csillag
*
KI MEGY OTT A HEGYEN ÁT?
Ki megy ott a hegyen át, Egy-két apró manócska, Lámpa, lámpa, lámpácska, ragyogj , mint ég csillaga!
Mörmike, megy előre, lámpást visz a kezébe. Lámpa, lámpa, lámpácska, ragyogj, mint ég csillaga!
Második a Babberci, szemét hátra mereszti Lámpa, lámpa, lámpácska, ragyogj, mint ég csillaga!
Utána jön Kódorgó, lámpa után bolyongó. Lámpa, lámpa, lámpácska, ragyogj, mint ég csillaga!
Negyedik az Ici-pici, ki a földből sem látszik ki. Lámpa, lámpa, lámpácska, ragyogj, mint ég csillaga!
Csillag, csillag fent az égen, csillag, csillag ragyogj nékem!
Hopp, egy csillag lepotyogott, tenyerembe belehullott. Megőrizem magamnak, hogy sugározzam másoknak.
*
A CSILLAGRUHA
Volt egyszer egy lányka; apja is, anyja is meghalt, s ő maga olyan nagy szegénységbe jutott, hogy már nem volt egyebe, mint az egy szál rajta való ruhája meg a kezében egy darabka kenyér. Gondolta szegény lányka, ha már nincs senkije, semmije, mit időzzék a faluban; elindult hát, neki a világnak, az egy szál rajta való ruhában s kezében a darabka kenyérrel. Ahogy megy, mendegél az országúton, szembejön egy öregember, meglátja a lányka kezében a kenyeret, és azt mondja: – Jaj, édes lelkem, három napja nem ettem, rettentően éhes vagyok, kérlek, szánj meg egy darabka kenyérrel! A lánykának megesett a szíve az éhes öregemberen, s odaadta neki a kenyerét. Ment tovább, egyszer csak lát az út mentén egy didergő kisfiút. Azt mondja a kisfiú: – Jaj, kérlek, szánj meg engem, látod, majd megfagyok itt a hidegben, legkivált a fejem fázik. A lányka odaadta a sapkáját a kisfiúnak, s ment tovább. Ahogy megy, mendegél, szembetalálkozik egy anyókával. – Jaj, édes lányom – mondja az anyóka –, látod, milyen keserves sorsra jutottam, már egy ruhám sincs, amivel a testemet befedhetném. A lányka megszánta az anyót, levetette a ruháját, ráadta az anyókára, s ment tovább. Ahogy megy, mendegél, talál az útfélen egy öreg koldust; mutatja az öreg koldus a lábát: – Jaj, édes lányom, látod, hogy feltörte a talpamat ez a köves út, menni se bírok tovább, csak ülök itt az útfélen a fagyban. A lányka megszánta a koldust, levetette gyorsan a cipőjét, és nekiadta. Mezítláb ment tovább, de már így, cipő nélkül, ruha nélkül nem akart tovább az úton menni, letért hát, be egy erdőbe. Közben beesteledett, leszállt a sötétség. Megy a lányka az erdőben, egyszer csak hallja, hogy valaki sír, siránkozik a fák közt: – Jaj nekem, boldogtalannak, egy árva ing nem sok, de annyim sincsen, amivel fázó testemet betakarhatnám! A lányka nem is nézte, ki az, mi az; gyorsan lehúzta magáról az egy szál inget, amije volt, s odaadta a szegény siránkozónak. „Úgyis sötét van, nem lát senki, ellehetek ing nélkül is” – gondolta. Azzal fölpillantott a magasba; látta, hogy egyik csillag a másik után gyullad ki az égen. Aztán mintha az ég megmozdult volna, mintha egy kicsit megrázta volna magát; és a következő pillanatban elkezdtek zizegve hullani a csillagok, s ahogy hullottak, mindjárt össze is fonódtak, s a lányka, aki mindenét elosztotta, egyszerre csak ott állt tetőtől talpig fényesen, zizegő, csillogó csillagruhában. A derekán pedig csillagkötény volt, és a csillagkötény zsebében egy halomnyi csillagokból való drágakő; és a kislány soha többé nem látott ínséget, s holta napjáig gondtalanul élt a csillagpénzből.
"Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett, tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent, sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született, fehérjéből a tojásnak halvány hold keletkezett, tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen, tojás fekete foltjából felleg lett a levegőn."
Kalevala
*
Körbeforog, körbejár, nem szédül el soha már. Télen fehér, nyáron tarka.
(föld)
*
"A természet hatalmas, az ember parányi, ezért aztán az ember léte attól függ, milyen kapcsolatot tud teremteni a természettel..."
dr. Szent Györgyi Albert
*
A természet varázsát ontja bőven A fűben, a virágban és a kőben. Ó nincs a földön oly silány anyag, Mely így vagy úgy ne szolgálná javad, De nincs oly jó, mely ne volna vész, Ha balga módon véle visszaélsz”!” (Shakespeare)
*
A FÖLD MESÉJE
Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irígykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt. A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet… Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők…, barnállottak a felszántott földek…, az állatok mozgalmassá tették.., az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt.Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát. Egyszer aztán megváltozott minden!!! Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a Földre. Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat .Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt! Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket. A FÖLD SZENVEDETT!!! A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért! “Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!” A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, símogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni,kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Õket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!” A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább.Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével Õket kezdte tanítani: Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül.Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet. A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére. A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel: “Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek!Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csodaszép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”
„Adj, Isten, meleget, Fűnek-fának levelet! Nyisd ki, Isten, kiskapudat, Ereszd be a meleget, Zárd ki a hideget!"
*
„Tiborc király könyve szerint, ha zöldül a nyírfa, nem kell félni már a fagytól, akárki is írta.”
Népköltés
*
ÉLETFA
Tükrös tavasz közeledik,
fám fölülről fényesedik, madár szól a felső ágán, koronája szivárványán, első szava bimbót hajt ki, nekem se szabad hallgatni, másik szavára virágok nyílnak, sípolok virágot, harmadik szavára gyöngyöt, serkentünk zöldpihés gömböt, gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé, mintha tél se lenne többé.
Ágh István
*
„Ha Tibor napján virágos a cseresznyefa, virágos lészen a szőlő is.”
népi megfigyelés
*
„Kis méh! te a füvet, fát S virágokat leped, Hogy édes kelyheikből Gyüjthessed mézedet...”
Petőfi Sándor
*
„Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barija matracait.
Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta. Nyugodalmasan csúszott le az égről, és éppen a negyvenmilliós hőfokon kezdtem gondolkozni, ami belsejében állítólag van, amikor nagy árnyék úszott el felettem, s a túlsó part gyér füvére leszállt egy gólyamadár.”
:-)))
Kovács Margit
:-)))
