A csend nem feltétlen hátrány és semmilyen negatív dolgot nem jelent szerintem. Sőt. (Pláne egy Schopenhauer topicban, ahol végül is a bölcsesség számítana a legfontosabbnak...)
Ha eljutnál a sírjához, vigyél kérlek egy szál virágot helyettem is. Köszi.
Rég jártam megint errefele sajnos.... de örömmel látom, hogy van ismételten aktívitás, mert néha hosszú a csend. Én is még mindig használom a Schopi elnevezést és így is marad :) Mint anno is mondtam, amit/akit szeretünk becézzük.... nálam ezt fejezi ki legalábbis... Most Németországban tanulok, nem messze Frankfurttól, remélem sikerül kihasználnom a maradék időmet és ellátogatni Hozzá....
Jó, elfogadom, nem tudom honnan jött ez..., illetve jobban utánagondolva tudom. Senkinek nincsenek - mármint a filozófusok közül - olyan sajátosan ironikus, olykor már vicces, ugyanakkor mégis igaz, vagy legalábbis megfontolandó "beszólásai", mint neki. Számomra ő nem egy távoli, nagy tekintély, hanem nagyon is emberközeli.
"Az igazság nem szajha, nem veti magát azok nyakába, akik nem vágyódnak rá: sokkal inkább olyan rátarti szépség ő, hogy még az sem lehet biztos kegyeiben, ki mindenét neki ajánlja."
Igen, ebből is. De még ha csak erről lenne szó! Saját fülemmel hallottam, ahogy a legkülönfélébb módon értik félre Kantot, pedig nem épp outsider dokkmunkásoknak kellett beszámolniuk róla. Kant különösen nehezen emészthető, de épp ez adja az értékét és azt a sajátos szellemi örömöt, amelyet érezni lehet akkor, ha valaki veszi a fáradságot, hogy együttgondolkodjon vele.
Safranski monográfiáinak a megjelentetését én is ezek közé sorolom, még akkor is, ha komolyabb szakmai kritériumok alapján emelhetők is ellene kifogások. (Ezt nem tudom megítélni, csupán egyes részkérdések alapján, amelyeket viszonylag jobban ismerek, vettem észre, hogy nyilván van alapja a "szakma" egyes képviselői részéről ellene felhozott kifogásoknak.
Szerintem Safranski munkásságától függetlenül is érdektelen, hogy mit mond a "szakma". A filozófia ugyanis ab ovo nem valami elidegenedett szakma, nem ipar (még ha lenne is rá igény), hanem organikus tevékenység, művészet és tudomány egyszerre. A hivatalos, akadémiai filozófia és az általa képviselt kritériumok legitimitását nem ismerem el, kontraproduktívnak, sőt egyenesen szánalmasnak tartom. Megannyi tudálékos katedrafilozófus, inkább filológusok, akiknek jóformán egyetlen önálló gondolata nincsen. Tudod: aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja. Nem teljesen mindegy, hogy mit kifogásolnak Safranskinál, ha a tevékenysége önmagában is hiánypótló és jövőbe mutató?
Egyétértek egyébiránt azzal, amit írsz. Kant mindig aktuális lesz, amennyiben kikerülhetetlen gondolkodó, legyen szó etikáról, ismeretelméletről vagy épp a művészetfilozófiáról...
Számos pozitív példa említhető az utóbbi 10-15 évből, amelyek jelentősen hozzájárultak a filozófia reputációjának a javításához idehaza és reméljük ez a folyamat a jövőben is folytatódni fog. Safranski monográfiáinak a megjelentetését én is ezek közé sorolom, még akkor is, ha komolyabb szakmai kritériumok alapján emelhetők is ellene kifogások. (Ezt nem tudom megítélni, csupán egyes részkérdések alapján, amelyeket viszonylag jobban ismerek, vettem észre, hogy nyilván van alapja a "szakma" egyes képviselői részéről ellene felhozott kifogásoknak. Mindezek ellenére ő az "olvasható filozófiára" törekvésével mindenképpen egy olyan irányt képvisel, amire szükség van.)
Kant gondolkodásában a humán és a reál orientáció még együtt van és nagyon magas színvonalon van együtt, utána - ebben a romantikának komoly "érdemei" vannak - a kettő egyre inkább külön válik, sokak számára már jó ideje - a kölcsönös lekezelések jegyében, - a kettő szinte összeegyeztethetetlen. (Bár ami a kölcsönos lekezeléseket illeti, a reál irányok képviselői ebben lényegesen jobbnak, még inkább hatékonyabbnak tűnnek.) Kant talán ebben a vonatkozásban is aktuális, ti. hogy a reál és a humán orientáció szimbiotikus együttélésének lehetőségeiről is tanuljunk tőle, annak ellenére is, hogy igen nagyok a különbségek az ő és a mi korunk világképe között.
"Szinte örök vitatéma, az eredeti művek olvasása mellett mennyire célszerű ismertető irodalomra hagyatkozni. Ami Kantot illeti, az ő filozófiája annyira hangsúlyosan polifonikus jellegű, hogy szerintem mindenképpen hasznos az értelmezésekre is fokozottan támaszkodni."
Egyetértek. És nemcsak a polifonikusságról, komplexitásról van szó, hanem nevén nevezve: a nehézségről is. Vannak filozófusok (főleg az ókori görögök vagy a hellenisztikus filozófusok közül, mint pl. Seneca, vagy angol és francia moralisták, utóbbira példa Montaigne), akik az érdeklődő számára saját műveikből is követhetőek maradnak, megértésüknek nem feltétele valamilyen szekunder forrás, interpretáció. A művelt nagyközönség tudtommal mindenféle mankó nélkül olvasta őket korábban. Vannak viszont kifejezetten nehéz, fajsúlyos gondolkodók, mint amilyen Kant, Hegel, Nietzsche, Husserl, Heidegger stb., akiket ugyan nem lehetetlen megérteni a műveikből (sőt), de esetükben mindenképp előfeltétel már a megfelelő filozófiai ismeretek megléte (ami megszerezhető) és bizonyos affinitás is (ami hajlam kérdése és adottságnak gondolom). Így pl. a kanti filozófia megértése, biztonságos elsajátítása egyáltalán nem lehetetlen az eredeti művekből, csakhogy jóval tovább tart, mintha egy megfelelő kalauzt olvas az érdeklődő előzetesen. A hangsúly a megfelelőn van, ezen áll vagy vagy bukik sokminden és itt tényleg nagyon körültekintőnek kell lenni. Egy ilyen könyv felfogható egyfajta dobogónak is, amire fellépve aztán fejest lehet ugrani az adott gondolkodó filozófiájának mélyébe... Aki azt állítja, hogy ilyen bevezető könyv teljességgel haszontalan és csak tévútra visz, az egész egyszerűen álságos és magát is becsapja. Igenis elérhetőek kiváló könyvek, monográfiák. Utóbbira példa az itt már többször említett Rüdiger Safranski, aki egyebek közt Schopenhauerről, Nietzschéről, Heideggeről írt monográfiákat, amelyek azért is többek és jobbak "szimpla" filozófiai ismertetőknél, mert a bemutatott filozófiák az egyes élettörténetek, társadalmi vonatkozások kontextusában bontakoznak ki, amely így személyesebbé, elevenebbé, érthetőbbé is tehet bizonyos összefüggéseket... Safranski nagyon szellemes író és kiváló ismerője a filozófusoknak. Érthetően ír, de közben nem próbál a könnyebbik ellenállás irányába haladni: nem kerüli ki a sarkallatos terminusokat, kulcsfogalmakat, amelyek az egyes filozófusoknál felmerülnek és kikerülhetetlenek. Vagy úgy érdemes monográfiákat írni, ahogy Safranski teszi, vagy sehogy.
Még egy helyesbítés: a Kantról szóló tanulmányok és könyvek között is vannak olyanok, amelyek a Kanttal ismerkedni szándékozók számára igen nagy haszonnal forgathatók, (értelemszerűen nem a kezdő szintről indulókra gondolok, hanem akik a haladó szint valamilyen fokán állnak). Így pl. Boros János: A megismerés talánya c. 2009-ben megjelent könyve kiváló áttekintést-bevezetést-elemzést ad az angolszász Kant recepicióról, ami tudvalevőleg nagyon karakteres és fontos vonulata a kortárs filozófiai gondolkodásnak idestova már jó fél évszázada, (ha Strawsont veszem kiindulópontnak, ami tudom, erősen vitatható, mert vannak korábbi előzmények is.) Vagy Tengelyi Lászlónak az Erkölcsök metafizikájának alapvetéséhez (Matúra sorozat, 1998), írt magyarázó jegyzetei szintén kiváló útmutatást adnak akár a Kanttal alaposabban ismerkedni kívánok számára is.
Szinte örök vitatéma, az eredeti művek olvasása mellett mennyire célszerű ismertető irodalomra hagyatkozni. Ami Kantot illeti, az ő filozófiája annyira hangsúlyosan polifonikus jellegű, hogy szerintem mindenképpen hasznos az értelmezésekre is fokozottan támaszkodni.
Helyesbítenem kell; Cassirer Kant élete és műve megfelel ennek a funkciónak, csak mivel 1921-ben jelent meg először, nyilván vannak újabb színvonalas monográfiák.
Az a fura helyzet, hogy miközben Kantról - nagyon helyesen - szinte folyamatosan jelennek meg különböző szaktanulmányok meg könyvek is, az ún. szélesebb olvasóközönség számára nemigen van / vannak olyan korszerű alapművek ( és a tanulmányok többsége sem ilyen), amelyek a tájékozódni kívánók számára sokrétűen és viszonylag érthetően bemutatnák a kanti életművet. (Tengelyi monográfiája is tematikus volt és első kiadása már több mint 20 évvel ezelőtt jelent meg.) Ebben valószínűleg a kiadók piaci megfontolásai is szerepet játszanak. Filozófiai témákban is általában olyan monográfiákat igyekeznek kiadni, amelyekből a becsült, kiadott példányszám viszonylag rövid időn belül elkel és jóval kevésbé részesítenek előnyben olyan műveket, amelyekre hosszabb távon és időtállóan is lehet kereslet, ami nagy kár és nem kedvez a filozófia iránt nem valamilyen konjunkturális okokból érdeklődőknek.
Én Kanttól a Tiszta Ész Kritikáját és a Gyakorlati Ész Kritikáját (Atlantisz és Osiris) olvastam, valamint Az örök béke elejét. Illetve még a Tengelyi könyvet (kétszer is), mint bevezető kalauzt... Nagyon érdekelnének a kisebb-nagyobb tanulmányai is még, de hát így is egyre tornyosulnak a fontosabbnál fontosabb könyvek és ez nem kis mértékben frusztrál...
A közlekedési gócpont hasonlat még pontosabb szerintem.
"Nem biztos, hogy ez jól van így, ti. mivel a rengeteg értelmezés miatt még magáról a kanti életműről is nehéz egy megbízható, szilárd alapokon nyugvó képet kialakítani."
Szerintem jól van ez így, bár az tagadhatatlan, hogy a sokféle értelmezés dzsungelében könnyű elveszni és akár ingoványos talajra tévedni. Én azért kirívó interpretációval (ami más interpretációnak ellentmondana) nem találkoztam még, pedig jó pár, filozófusokat bemutató lexikont, filozófiai könyvet forgattam már. Van, ami hermeneutikai kérdés, van, ami nem. Kant filozófiájának lényegét, relevanciáját azért nem lehet rengeteg módon értelmezni, sőt. Legfeljebb a hangúlyok kerülnek a szándékoktól függően máshová, de az ismeretelméleti, morál- és művészfilozófiai "hozadékok" kérdésében szerintem konszenzus van Kant esetében. De persze könnyen lehet, hogy most virtuálisan méteres szikével esne nekem egy Kant-kutató és kikérné magának ezt a kijelentésem. Én ezt meghagynám az ő szakmai és partikuláris belügyének. :-) A Kant-kép szerintem egy jó ideje azért alapvetően konzisztens.
"nem tudom, hogy az általad említett tanulmányokat kiadták-e magyarul." Az örök békéről és A fakultások vitája a Történetfilozófiai írások c. válogatásban jelent meg, Kant más alapvető írásaival együtt, mint pl. az ún. Világpolgár-esszé, vagy a Mi a felvilágosodás? című. (Időnként lehet kapni Antikváriumban.) Az erkölcsök metafizikájának tudtommal nincs újabb kiadása az 1991-ben megjelent, főbb etikai műveit összefoglalni hívatott válogatásnál, amelyben még Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, valamint A gyakorlati ész kritikája található. (Utóbbi kettőnek viszont van, ill. vannak újabb és jobb fordításban megjelent kiadásaik.)
Ma már Kantnak majd minden fontosabb írása olvasható magyarul, többségük kiváló fordításban.
A sziget hasonlat is jó, de Kant életműve egy hatalmas közlekedési gócponthoz is hasonlítható, ahova rengeteg szál befut a múltból és még több a jelen felé. Nem biztos, hogy ez jól van így, ti. mivel a rengeteg értelmezés miatt még magáról a kanti életműről is nehéz egy megbízható, szilárd alapokon nyugvó képet kialakítani.
Köszi. Egyetértek... Kant önmagában is egy hatalmas sziget a filozófia óceánján és jócskán van rajta mit felfedeznem, bár nem tudom, hogy az általad említett tanulmányokat kiadták-e magyarul. Mindenesetre addig is tartom magam a Cioran-féle maximához: "Minden könyv egy elodáott öngyilkosság". (A Bomlás Kézikönyve, Európa, 1990, 103. o.)
Nagyon találó a jellemzésed Kantról! Ő még tipikusan felvilágosodás korának a képviselője volt, az alkati adottságain túl szerintem elsősorban emiatt őrizte meg az optimizmusát élete végéig. Persze, egy visszafogott, kritikus, nem ritkán iróniával fűszerezett optimizmusról lehet csak beszélni, ami viszont mindig is jellemző volt rá.
Jó, hogy feltetted Solyóm Flóra kiváló tanulmányának az elérését, ami egyébként az Elpis 2009/2. számában is megjelent.
Kant írt még fontos tanulmányokat és műveket Az emberi természetben lakozó gyökeres rosszról c. tanulmánya után is, ami egyébként eléggé kalandos körülmények között jelent meg a Vallás a puszta ész határain belül c. tanulmánykötetben 1794-ben (ha jól emlékszem), ezek közül az Erkölcsök metafizikája, Az örök béke, A Fakultások vitája ma is az elsőrendűen hívatkozott művei közé tartoznak.
Igen, valóban jellemző volt haláláig Kantra a szó nemes értelmében vett jóhiszeműség, humanitás, a remény, ill. a benne való hit. Számomra azonban (és szerintem nem vagyok ezzel egyedül) épp ez tűnik árulkodónak: szemlátomást tartja magát egy régi hagyományhoz, a világ teleologikus berendezésének gondolatához, posztulálja Isten létét és a lélek halhatatlanságát, miközben egyre inkább szembesül azokkal a paradoxonokkal, kétségekkel, amelyek ellenére mégis igyekezett mindenben "meglátni a jót, vagy legalábbis kimagyarázni és megtalálni a kompromisszumot" bennük. Élete vége felé sokkal reálisabban látta az emberi természet mélységeit. (Lehet, hogy a pesszimista szó félrevezető itt. Maradjunk a reálisnál.) Egy kései" (talán a legkésőbbi? ezt nem tudom), 1791-ben megjelent művének címe meglehetősen "beszédes": Az emberi természetben lakozó gyökeres rosszról.
A "tévedés kockázatával" azon a véleményen vagyok, hogy Kant túlságosan humanista volt ahhoz, hogy le merje vonni azokat a végső konzekvenciákat, radikálisan leszámoljon azokkal az illúziókkal (beleértve a vallást is), amiket megtesz helyette a kortárs de Sade márki és később majd Schopenhauer, Nietzsche, a francia egzisztencialisták és mások...
A kései Schelling filozófiája pedig már kiábrándult, pesszimisztikus vonásokat mutat (hasonlóan pl. Kanthoz is)... Bocs', ezt meg én nem egészen értem. A kései Kant - nagyon nagy leegyszerűsítéssel - de mintha mindenben igyekezne meglátni a jót, vagy legalábbis kimagyarázni és megtalálni a kompromisszumot, pl. hogy mi a pozitív a francia forradalomban, hogy igen, létezik radikális rossz, de az miként "kezelhető", stb.
Köszönet a háttér megvilágításáért. Én csak Schopenhauer véleményét ismertem az emlíett urakat illetően, és bár eddig maximálisan mérvadónak gondoltam, de ezek szerint még ő is hajlamos volt időnként elhallgatni, vagy csak észre nem venni ezt-azt. :)
"Kifejezetten ellenséges hozzáállással csak Fichte-t, Schellinget és Hegelt "tiszteli" meg..."
Ne feledkezzünk el Gottfried Wilhelm Leibnizről sem, bár emlékeim szerint van hely, ahol az - elvitathatlan - érdemeit is elismeri. Egyébiránt szerintem Schellinggel szemben igazságtalan volt Schopenhauer. Bár valóban indokol minden esetben, azért nem szabad elfelejteni a tényt, hogy a "civil" Schopenhauer egy túlérzékeny, hiú, becsvágytól fűtött ember volt, aki eléggé el nem ítélhető módon zokon vette kortársainak "szárnyalásait" a német szellemi életben, miközben az ő zsenijét évtizedekig volt kénytelen csak a négy fal között tudni. A legnyilvánvalóbb, hogy ahol tehette, megpróbálta diszkreditálni őket. A német idealizmuson belül számomra különben Schelling a legjelentősebb, még ha a "hivatalos", akadémiai vélekedés egyértelműen Hegelt tartja annak. Schelling volt az "akaratfilozófia" előfutára, nála jelenik meg először az "akarat" filozófiai kategóriaként, még ha nem is abban az értelemben, ami majd Schopenhauernél teljesedik ki. A kései Schelling filozófiája pedig már kiábrándult, pesszimisztikus vonásokat mutat (hasonlóan pl. Kanthoz is)... És bizony Hegelnek is sokat köszönhet Schopenhauer, gondolok itt elsősorban az objektivációs (lépcső)fokok teóriájára... Ezek tények, nem kell filológusnak lenni ahhoz, hogy ezeket a filozófiatörténeti pontokat összeköthesse a figyelmes érdeklődő.
Köszönöm a válaszodat, mi több jól vizsgáztál emberségből.... :)
Meg kell hagyni, olvastam művei egy részét, még fiatal koromban, amikor gyűjtöttem a filozófusokat! :)
Lehet, hogy igaza volt G. S.-nek, elhamarkodottan ítéltem el...., újra elővettem és átlapoztam... írásai egy részét..., mit mondjak..., vannak részek, amik tisztázásra várnak, ám az alapvető meglátásai elképesztőek...., hogy nem vettem eddig észre?
Nincs mit. :) Olvasva az utóbbi napok termését, átéreztem a helyzeted, és akkor még az ideillő idézet is magától ugrott elém, ahogy a VMAK-ot olvasom újra (végre).
Hogy magát géniusznak tartotta, az vitán felül áll, és az is biztos, hogy nem volt álszerény ezt illetően. De ha ismernéd a műveit, akkor te is látnád, hogy ez a jelző emberre még ritkán illett jobban, mint Schopenhauerre, és az ő esetében kifejezetten üdítőnek is találom, ahogy ezt teljes önbizalommal képviselte élete során (pedig másnál zavarna). Elképesztő tárgyi tudással rendelkezett, ami brilliáns értelmi és önkifejező készséggel párosult, és mindez több olyan műben testesült meg, amiket a téves elképzelésekkel szemben valójában a mai napig nem cáfoltak vagy haladtak meg, sokkal inkább csak érthetetlen módon mellőztek.
Ami pedig a többi filozófus kritizálását illeti, erre megint csak azt tudom mondani, hogy aki ismeri akár csak néhány művét is, az pontosan tudja, hogy Schopenhauer kifejezetten bőkezűen bánik a méltató és elismerő szavakkal elődjei jelentős részét illetően, és amennyiben úgy látja, hogy egy adott szerzőt kizárólag az igazságra való törekvés vezérelt, akkor még a felfedezett hibák esetén is alapvető tisztelettel és személyeskedés nélkül fogalmazza meg azokra vonatkozó kritikáját. Kifejezetten ellenséges hozzáállással csak Fichte-t, Schellinget és Hegelt "tiszteli" meg, de mentségére legyen mondva, hogy ennek okát több helyen részletekbe menően és meggyőzően meg is indokolja.
Bocs, hogy reagálok, de Schopenhauer igazából magát tartotta géniusznak, míg másokat álfilozófusoknak.... Niche is panaszkodott rá, hogy nem magyarázott meg dolgokat, feldobta, majd hagyrta másokra, hogy tovavigyék, ha igaz, hogy a Védák tanaira építette filozófiájának nagy részét és másokat csupán írígységből támadott, gúnyolta Hégelt is többek között, filozófiáját sok esetben sarlatánságnak tartotta, akkor mit mondjak, magát ajánlotta?
A tételei, hogy is mondjam a peszimisták bibliája lehet, ám sok esetben nem hogy nem álljákk meg a helyét, hanem másokra szorul, hogy kihúzzák számára is ehetőnek!
