Egy babakocsi a lábaim között Átsuhan, gólyalábakon egy árnyat üldözök Az árnyék óriás, és csak szövi, mint a pók Színes álmait, kikötnek a kalózhajók A testek partjain nekem csak egy irány Létezik, fülembe zúg az időóceán Ringat csendesen, nevem súgja idegen, Szemembe tűz a napfény egy lakatlan szigeten
Mindent felborít, rózsás húsokat darál Eléd egy esküvő, Egy születés És egy halál
Elpusztít, megfojt, pocsék egy évad Drótot fon körénk és nincs vigasz Féregként iramlik végig rajtam A könnyű vér romlott tésztát dagaszt A tollaidból, és egy hófehérre mázolt Palánkon vágtatunk nagyon Reklámfények szőke dzsungelében Keresztül egy boldog, egy boldog államon
Csontokra tapadt kötött pulóver Az éjszaka repít a semmin át Baj van mindig ezzel az idővel Tetemre hív az áruló világ S ha létezik, hát megtaláljuk újra Azt a penészes harmóniát Visszavesszük mégis azt a kurva Megérdemelt szemét romantikát
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
Sziasztok!
Igazán hálás vagyok, hogy írtok a topikba, és szép verseket küldtök... DE mint topikgazda (tudom, lehetnék szorgalmasabb is) szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy az eredeti cél a névreszóló versek gyűjtése volt. Néha mintha "csak úgy" kerülne be egy-egy vers, talán
a topik címe miatt? Küldjetek Mariskákhoz, Pistikhez, Annákhoz, Rebekákhoz, Zsuzsannákhoz, Ferencekhez, Gáborokhoz, Ilonákhoz stb. szóló verseket!!!
:-)
Sorridente
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
Túljutva egy ponton,
Már egyedül a porondon,
Üres székek között,
Minden határ fölött,
Ülök csöndben s szótlan,
Hangodat hallom a távolban.
Szólnál, de nem értelek
Szavaid csak kusza jelek.
Túljutva örömön és bánaton,
Csak a cinkos kudarc a barátom.
Szilánkok mellettem szanaszét,
Hideg a reggel és vaksötét.
Ülök csendben, szótlan,
Arcod elveszik a ködfoltban.
Szólnál hozzám, de nem értelek,
Szavaid a homályba vesznek.
Túljutván örömön, vágyakon,
Emberekkel teli üres tájakon,
Széles mozdulattal lesöprök mindent,
Nyíló virágot, vibráló szerelmet.
Ülök csöndben, szótlan,
S temetem azt, ami voltam.
Szólnék hozzád, de már nem merek,
Mert érinteni akarnak idegen jégkezek.
(...)
"Tegnap, Ma, Holnap
A Ma is meghalt a Tegnap után
Az éjbe fordult csendesen,
Te is csak egy néző vagy csupán
Érzéstől, gondolattól mentesen.
Újra darabokra hullsz,
Szóródsz egyre szerteszét,
Karod a lelked után nyúl
És széttöri megint az estét…
Már nem értesz semmit:
Gondolatod az űrbe veszett;
Már nem érzel semmit:
Minden vágyadat érdes bánat temet.
Tavaszi napsugár, csókmeleg
Rajtunk már nem segíthet;
Hosszú nyári esték, tücskök
Nem feledtetik bűnünk.
A Holnap is meghal azután,
De fial majd újakat,
S kergeti őrületbe egy zord pusztán
A szerelmes ifjakat."
Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
Ahogy lélekben égtem, benned égek:
a fahasáb sokáig küszködött
lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
de most táplállak, benned égek én,
s e rémség poklában lesz szelíd lényem
e földön túlvilági rém.
Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
és szabadon a kín-máglyára léptem.
Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
a szivemért, mely némán kimerül.
Még az vagyok valóban, aki ég?
Emlékeket sem tűrök idebenn.
Ó élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem.
(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
Ne keverd ebbe régi ámulásod.)
Sötét az ég, de mégse hull a hó,
az első tél, mely nem hozott havat,
négy éve már az első tél talán.
Sötét a tél s fehér tüzét az ég
nem gyújtja föl többé nekünk soha.
Zoltán már messze vagy, jaj, messze vagy,
mint ifjúságunk tarka álmai,
miként a hó, gyermekkorunk hava.
Ott élsz most Váradon, hol hajdanán
Adyt lesték az esti csillagok,
s Annáról álmodott Juhász Gyulánk,
ott élsz, s még egy lapot sem írsz, hogy élsz,
Elhagytam, lásd, a cifra rímeket,
a játszi dallamot s bűvös zenét,
minek? Szavam már régen egyszerű
s kevés, mint aggoké és bölcseké.
Tehozzád írtam első versemet:
"Hófútta pesti utcán" szállt a hó,
s reánk hullatta kék havát az ég
és boldog mámorát az ifjuság.
...
Ó ifjuság, kalandor ifjuság,
csak ennyi vagy, hát ennyi vagy, csupán?
Néhány kaland és rózsaszínü köd,
s egy-két lomhán szállingó hópihe?
Lásd ennyi csak. Neved kiejtenünk
ó ifjuság, már csak halkan szabad,
s riadtan várjuk most a férfikort,
meghozza-é remélt gyümölcseit?
(Zoltán, őrizd meg ezt a költeményt,
s ha meghalok, a lenge szélbe szórd;
hadd hulljon vissza rád szelíd hava,
hadd hulljon vissza rád a Múlt.
Az Ifjuság.)
-
Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.
Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
– mint víztartó az úszkáló halat, –
hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.
E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,
hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.
De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.
Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,
– de mégis, így is mondom: jól van ez.
– Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.
Suttognak a kertben az orgonabokrok,
A csillagok égnek, a csönd csodamély.
A hold ragyogóan az égre kibotlott,
Villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.
Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel
Várhatta Izolda a hű lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
Feltámad a ködből a régi halott.
Ily tiszta, fehér sugarú szelíd éjjel.
A régi, középkori hős, tele hittel,
Hágcsót feszít és nevet a telehold,
És útja a kedvese ölibe vitt el,
A vára előtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hős, tele hittel.
Zúgj régi idők meselelke az éjen.
Szivembe fehér remegés tüze gyúl.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
És mind szeret és eped-ég szilajul.
Zúgj régi idők meselelke az éjen.
Te drága! Te tűzszivű, tiszta Izolda!
Izolda se várta igy a jegyesét,
Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
Lágyan mosolyog s nevet a kegyes ég,
Szél parfüme lengedez, a halavány
Bús orgona reszket a hold sugarán.
-
fordította: Kosztolányi Dezső
Szeretsz?... Mi az, mi van veled?
Egy szót se szólsz? Jer közelebb.
Hagyd hát a dolgod, ízibe.
Siess hamar heverj ide!
Vigyázok és nem borulok rád.
Nem gyűröm össze majd a szoknyád.
Dobjuk el, hogyha bánt, a vánkost.
Kényelmesen, tegyük odább most.
Add a kezed, te szemtelenke,
farkasszemet, nézz a szemembe.
Jaj, hogyha tudnád, mint szeretlek.
Nézz a szemem mélyére... Beljebb!
Látszik ugye tükrébe' lenn,
hogy néked adtam mindenem!
Mondd, látod ezt? Mondd, kérlek, érted?
Ma este ez a szeretet
olyan komoly és tiszta-mély lett!...
De hát te ezt nem értheted...
Azt mondod, érted ezt? Helyes.
Azért közöltem véled, édes,
hogy tudd, a tudatában élhess,
s vess számot... Ejnye, nézd, mi ez:
könnyem kicsorrant, permetez.
És semmi sincs, ez boldogít,
csak itt e szem, e homlok itt.
Hajolj le a lámpához szótalan
s hadd, hogy halántékodra rátegyem,
mint szemkötőt, két tenyerem.
Hát így van ez, így van, kis madaram?
Szép homlokodnak, jó szemednek
vagyok a rabja, és ez éget?
Azt mondod, így van?... Jaj, szeretlek!...
Szeretnélek megütni téged.
Ne haragudj Sorridente,rögtön hozok egy szerelmest is,de ezt még azért,ha szabad....
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Jaj, a nagy mentegetőzésben nem értelmes a mondatom:), de azért ti értitek, remélem! Szóval úgy értettem, hogy az ide hozott versek többsége szerelmesvers lesz...
És egyébként tök jó, hogy hoztok más témájú verseket is, én csak annyit mondtam az elején, hogy "többségük valószínűleg az lesz". De hát ez így is van, nem? ;-)
Nos,döntsétek el: Pilinszky itt kihez szól és kiről beszél?
Könyörgés
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Juhász Gyula
/mert ugye nem kell,hogy elhangozzék a név egy megszólításkor.../
Ugye azt mondtad a topicindítódban:"olyan vers,amely megszólít valakit,névre szól..."
Hát legyen.Nekem ez az egyik "Kedvesch" "névre szóló versem...":
KALIBÁN
Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kisértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
büvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.
Mert dalaimnak azt a részét,
mely túlnyomónak mondtható -
minek tagadja gyöngeségem
kegyedhez írtam, kis Kató
* * *
s mégis, szívemb?l szívhez irtam,
az ön szivéhez, kis kató
hogy ön rideg maradt s kegyetlen,
már ez malörnek mondható
ha bánatomban meghalok
most magára vessen, kis KAtó
magára vessen, ha bel?lem
más nem marad meg, kis KAtó,
mint dalaimnak az a része,
mely túlnyomónak mondható
kis kató, kis KAtó, kis ka kis ka kiskató
most kb ennyi jut eszembe.
Pedig nagyon jó vers. bocs a hibákért.
