Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal és éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vízpart és vonatfütty, s mindben ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözön botítod életemet, friss öröm, frissítő ifjúságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: e sok Mindenütt mindenütt Sehol.
Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibujt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág?
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán mit én? Jövőm álmait. S te? Boldogtalanság vágyait. Én? Istent kit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek pokol zászlói. S később? Hogy az ellenség én vagyok? S én? Az akit soha el nem hagyok. S húsz év múlva te? Nincs mit tenni kár. Húsz év múlva én? Nincs mit tenni fáj! S a legvégén te? Így rendeltetett. S én ma, s mindig? Nincs senkim nélküled.
Sötét fényszórók: szemeim az eget lengő csóvákkal ostromolják. Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom! Csík, sáv: fent suhan a fénytorony s évezredek mérik a hosszát.
Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk mind: isten lelke, öröm, remény. Óh szállni, lobogva a föld felett! A rettenetes életet, az örömöt akarom én.
Óh élni! Szemeim sóvár tüze a felső végtelenbe szánt: láng habzik mindenütt: zene, szín: az anyag titkos ablakain az lüktet ki-be, az égi láng,
a vágy, amit én fénynek nevezek és szentléleknek a hivő: ő táncol bennem, ő rohan, hasadó bimbóban az ő ereje van, kovában, acélban is ő:
ő öntözi, belül, az anyagot, szomja éget, éhe habzsol, zsinórra fűzi a csillagokat, indul s egy szivdobbanás alatt uj világokba kapcsol.
Ő vagyok én, a képzelet: ki törhet ellenem? Az isten karja nyúl felém, s ha robbanó sugarakkal az ég tetején kószál földi szemem,
fekete nyomoromat vakitó tűzharsonákkal törve át tízezer Nap küldi az azúr bástyákról hozzám válaszúl testvéri himnuszát.
Végy karjaidba, legvégsö menekvés, gyönyör, kínom, szomorúságom, üdvösségem, nyomorúságom - befogtál, hát most légy menekvés, hogy amikor mindenki megtagad, legalább benned lehessek szabad.
Kifosztottál és meggyötörtél, hát jó, itt maradok veled, ne lássak, fogd be szememet s altasd, akit eddig gyötörtél; oda remény s minden okosság: senkinek sincs több joga hozzád!
Legjobb asszonyom elraboltad, szeretim összecserélted, bitang utakra buktam érted és az utak földaraboltak, hogy mindenütt jussak neked: segíts, mert megszenvedtelek.
De most olyan légy, mint soha, száz kézzel tudj most simogatni, ezer káprázattal becsapni s bepólyázni, mint még soha, jó hús-ágyadban, karjaidban, ahol eddig mindig csak sírtam.
Tegnap még vezekelni vágytam, csöndet kértem és partokat. - Végre, nincs többé kegyelem. Te vagy csak, testi szerelem, szemed minden vergödö szíven átlát; fordítsd el rólam az igazak átkát!
Jólesett látni a hegyoldalon, kiránduláskor, az emelkedő úton, előttem, férfi- s nő-barátok között, az édes nyárban, jólesett és megnyugtatott látni gondtalan lábadat és bokádat, derekad feszülését s a csípőringató két comb fiatal mozdulatait, amint a rövid sportruha alatt lassan szétnyíltak és összehajoltak húsodban a csontok, forogtak a csuklók, szabályos együttműködéssel emelve egymást az emelkedő úton, előttem, s egyenkint mutatva a dolgozó test szép gépezetében a csontváz élő alkatrészeit: jólesett látni, hogy ott mégy előttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a kocsis nézi kocogó szekere bakjáról a jólismert lovakat, sohasem únva meg a szétdobált lábak ollózását, az eleven csont-hús-játékot, testvér-állatok mozgásának ős-örök ütemét
Szélvert fagyöngy sír az ág felett, halotti zöldben, holt ág felett. Az új tavasz már itt van megint, ma úgy szeretnék dalolni, mint a csirakeltő friss napsugár, mely észrevétlen lelkedbe száll, - vagy sírni, síró szíved felett, mint a fagyöngy sír az ág felett.
Szántalak, ahogy csak szánni lehet, szántalak, hős és nyomorék, ismertem a szegények kínjait, a betegét, öregekét, saját sorsom tükre volt a barát, az volt a névtelen tömeg; most is szánlak még, Ember, de szivemből egyre kevesebb jut neked.
Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek? Csak te mutatod sorsomat? Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint a füvek, férgek, bogarak; megsokasodtak a testvéreim s részvétem már nem oly kevély: Ember, mi vagy te a kínhoz, amely a mindenségbe belefér?
Hiszik és vallják bölcs mestereim, hogy önzés minden élet és hiszem és vallom (vallom keserűen), hogy minden önzés szenvedés; hiszem és vallom: mint az ember, épúgy fáj minden, akármit csinál s a halál még nem az a béke, melyben az anyag munkája megáll.
Milliárdszor milliárd milliárdok fájják tele az életet és egyiknek sem kevesebb a kínja, mint a tietek, emberek; az egész élet fáj minden parányban: az egész élet: ő maga; volna mit sírni akkor is, ha ember nem született volna soha.
Milliárdszor milliárd milliárdok birkóznak örökös csatán s legalább is istennek kéne lennem, hogy boldog legyek igazán; de megmondatott: csak a semmi boldog, az, aki mindent megtagad: megmondatott, barátom, hogy az élet az ördög lázadása csak.
Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit? Nem szánhatom a kínodat, legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést megölni, mint én, gyönge vagy, legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy vágyad a sírból is kifáj: azt, hogy a végső kín után is újjá- teremt hóhérod, a halál.
– Ne várd be! Hit és vágy gyanús! Mért holnap? Ma, ha kell! Elhagy úgyis a nő, a barát, jobb, ha te hagyod el! – Igy oktat, biztat erőre az erőtlen szív dacosan s eldobja, sírva, előre, azt is, amije van, és mint maga tolvaja, koldus, hogy élhessen legalább, tékozló gőgje e gyilkos vigasszal védi magát: – Készülj a rosszra, ne várj soha mást, különben nem birod el; szakítsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel! –
Holnap, gonosz angyal, a boldog remény fátylaiba hiába rejtezel, átlát naiv álmaidon a ma! Ha csak ára volna a késő örömnek a rettegés, azt mondanám szivemnek: tűrj és várj, bármi nehéz; de büszke gyöngeségem nem hihet semminek, ezért dúdolom egyre bolond énekemet: – Szakitsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel; hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el!
Kár elrontani, kár, buta kis életünket, úgyis ritka az ünnep, úgyis jön a halál. Mind, ami konc, ami érdem, ami lehet, be kicsi! Maga az ember, ahogy van, túlhitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív s éppúgy sír a komisz; kár, hogy túlsokat ártunk fölöslegesen is. Pénz, hiuság, becsület: mind szánalmas csatatér, s csábit a szó, hogy a lélek nyugalma többet ér.
Csábit a szó, de a béke ahogy jön, megy is a perccel; (könnyü annak, aki helyett más a gazember!) Tűnik a perc, s az örök föld bestiái miatt meggyűlöljük az égi prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis rontjuk az életünket, pedig ritka az ünnep s úgy is jön a halál. Küzdünk, sírva, vagy árván, mint kit a cél megúnt, s mindegy a cél, az eszközökért együtt lakolunk.
Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél... Ellenségesen hallgat ég s föld... Valaki kellene... Nincs semmi kedvem egyedül csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.
Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat, te nem azért vagy, hogy odaragadj ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd, és dac poshasszon és keserüség. Kaptál ütleget, kaptál eleget (légy keresztyén s mondd: érdemelteket, s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad emlegesd, s ne a hibát, a zavart (az benned is volt!): nézd a rétet, a nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza jött újra a földednek: nézd, a nép dolgozik, szépűl város és vidék: nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf, s jobb lesz a jó, ha te is akarod, ha igazán: ...másét és magadét, úgy gyógyítod ama ezer sebét, ha az csordítja megnyugvó szived, ami sosem elég, a Szeretet!
Ahogy a rétet megrohanja száz s száz s ezer méh és lepke s kirabolja, ezerfelé úgy hordja, messzehordja minden szó, kép, rezzenet s kézfogás kóbor lelkünket, sóvár s glóriás álmainkat, s talán épp ezzel oldja vissza a mámorba, a legnagyobba, az ős istenbe: villámként cikáz nő s férfi körűl, míg él, szüntelen a jó vagy rossz veszély, a szerelem, a jó-rossz vonzás, a könyörtelen, a vágy a másra, újra, a gyönyörre, az Igazibbra... S tán így teszi tönkre az Igazit, egy perc alatt, örökre!
Rosszat nem mondhatsz rám, amit meg ne tetéznék; katona vagyok katonák közt s te vagy a vészfék: megállitasz, fogsz, hogy megint gyerek lehessek; tudom, hogy ma is jó vagyok, mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni, magam se értem; szidtam a szerelmet, mikor róla beszéltem, láttam bukásnak, butaságnak, esküszegésnek, üzletnek, bűnnek, állati kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a förtelmes étel megtöltött annyi csömörrel és annyi szeméttel, hogy sírtam: két szájjal eszi testem az asszony – (s mégis ellenség volt, aki jött, hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék megint huszéves; tested és lelked porcikái: mind kedves-édes; kiábrándultságom megint gyermeki hit lett, mert azzal gyógyitasz, ami megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb volt már az inség, akkor mutatta meg szived, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom s te vagy a béke, háboruimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé vészfék szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek.
A halhatatlan istenek törvénye int: – Vond vissza minden átkodat, mert millió út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld magadhoz a világot, mint az egynapos piciny virág magába öleli piciny karjaival a dagadó eget. Ne várd, hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj, ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis, ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd a parttalan jövendő, és vezéreid maradnak a mindenütt egyformán nemes Helios s a mindenkori álarc mögött értelmükben változhatatlan Ideák. Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is – a szivárványtrónú, magas Uránia!
Csak egy kicsit voltam becsületes,
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
csak egy kicsit próbáltam igazi
szeretettel szólni, segíteni,
csak ép elkezdtem, s máris visszavág
s ellenem fordul a legjobb barát.
Csak ép elkezdtem? Gondoltam: ez az
ember erős, az egyetlen igaz,
ez az egyetlen, aki keresi
és elbírja és hasznát is veszi,
hasznát annak, amit mindenki tud
s amit elrejt előle a hazug.
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
hogy megtisztítom, megkétszerezem
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
s arra, hogy ő maga kért, biztatott,
ő akarta? És szólni kezdtem? És
egyszerre kiderült a tévedés:
kiderült, hogy itt is hazudni kell,
hogy az igazat ő se bírja el,
és hogy az elszánt hízelgő, aki
a háta mögött csak kineveti,
az nemes neki, az bölcs, az barát,
én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,
még gonoszabb? Mi lelt? ? förmed reám,
az árulóra, s látom, az agyán
hogy ömlik el a fájó, megriadt,
tiltakozó s gyanakvó indulat:
? Mi lelt? Már te is?? ? és szavain át
szinte robban a sértett hiuság.
Borzadva nézek a szemébe, és
mosolygok és dadogok: ? Tévedés,
félreértettél? És már hazudok,
hazudok neki, csűrök-csavarok:
mentek valamit, őt és magamat
és szégyenkezem mindkettőnk miatt
Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, öröm, erdő veled integet, falu és város, nappal s éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg az első vágy, s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözön borítod életemet, friss öröm, frissítő ifjúságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
