EMPEROR, ez a vers egyszerűen gyönyörű. Fantasztikus. Nem is találok szavakat. :) És örülök, hogy a történet, amiben született ilyenjól alakult.
Nekem is vannak fiú csak-barátaim. De kivétel nélkül olyanok, akikkel az elején volt egy, a Tiédhez hasonló "incidens", de miután tisztáztuk a dolgokat, és bár talán meg sem érdemlem, tartottak annyira, hogy mint barátnak is örüljenek.
Voltak mások is, akik, miután én nem viszonoztam az érzéseiket, eltűntek. Ők nem lettek a barátaim.
De mindegyik úgy indult, hogy barátkoztunk. Persze haverjaim is vannak, akikkel nem kellet/nem kell ezeket a dolgokat "megharcolni". De számomra a barátság és a haverság sokban különbözik egymástól.
Tehát szerencsére találkoztam olyan emberekkel, akik "ilyen" barátok tudnak lenni. Sőt, a fiú csak-barátaim kizárólag "ilyenekből" állnak. :)
Ha megkérdezem, mindig azt mondja, hogy már 1000-szer elmondta, még 1X nem fogja. Ilyenkor mindig arra utal, hogy a nyakán lógok (pedig mostanában nem is szoktam, mert nem akarom provokálni, hogy bunkó legyen), meg hogy "érzékeny rám". Meg hogy szeret egyedül lenni. Ha én valamitől félek, akkor az az, hogy ha megmondanám, akkor ez az érdekes munkaviszony is felbomlana, és nekem szükségem van rá (a barátságára is, még ha mást nem is akar). És most azon filózok elmondjam-e, mert ez így nem állapot. Én még 2 évet így nem bírok ki! Bár gondolkozom azon, hogy jövőre nem jövök vissza tanulni, ha nem jön össze a Hamburgi ösztöndíj. Egyébként sem áll otthon jól a szénánk (pénzhiány, apu lerokkantosítása.. stb.), erre tudom fogni. De ha én innen elmennék, az miatta lenne. Mert ezt én így nem bírom tovább! És még lenne 2 évem... Na abba is hagyom a siránkozást, mert csak kiborítom magam.
Igen, ez: "De mi van akkor, ha az egyik mégis észreveszi magán, hogy egy kicsit többet érez a másik iránt? Esetleg megijed, hogy az eddig olyan jól működő barátság, ami olyan sokat jelentett számára és sok bajban kisegítette, esetleg elveszik?" szöget ütött a fejembe, nem is kicsit. Olyannyira, hogy ez így is volt, 2 "haver"nőm esetében is. Az egyiknek még nem mertem elmondani (de gyanítom, hogy rájött, mert hihetetlenül éles a szeme ilyen szempontból), a másiknak viszont igen. Talán nem leszek túl OFF az itt következő verssel (ha mégis, akkor bocs):
NEHÉZ
Nehezen jött - karjával megkötött.
(beleborultam élet-ölelésébe
vitt magával - én hagytam.
Becsuktam a szemem és láttam:
kettőnket, mindent, a szédülő világot)
Kapaszkodtam: nehéz.
Meglódult és vitt: nehéz.
Ketten, mint EGY: nehéz.
Elengedni: nehéz.
Csukd be a szemed: ne nézz
csak láss, csak legyünk - nehéz.
Sírásom elfojtani: nehéz.
Könny-eső egy sivatagban: kevés.
Védeni és vigyázni rá: nehéz.
Minderről még ezer szó is: kevés.
De tekintettel szólni merni,
magamnak is beismerni,
vigyázni rá és szeretni
nincs a Földön egyéb semmi,
mi ennyire rokkantóan
NEHÉZ.
Ez azután keletkezett, hogy lassúztunk egyet (amit már többször is, mert nálunk ez is belefér, nem értünk félre (meg van neki barátja) semmit, evvel is lehet barátilag segíteni a másiknak, nem is kicsit), amikor is az a régóta mozgolódó "többet is érzek részemről, mint barátság" erősebben megmozdult. Aztán másnap beszélgettünk, és előkerült a téma. Mondtam, hogy írtam is róla egy verset (ld. fönt), de NEM fogom neki megmutatni, csak akkor, ha lesz nekem is rendes barátnőm. Addig-addig győzködött (ebben szakember), amíg beleegyeztem, hogy OK, másnap megmutatom. Hát, ne tudd meg, mennyire rettegtem attól, hogy elrontom ezzel a jó baráti viszonyt. Nem is mertem ránézni, miközben olvasta, inkább azon gondolkoztam, hogy szóbaáll-e velem utána. Hát, volt egyfajta reakciója, de aztán egy rendesebb beszélgetés közepette elbeszélte, hogy ezt már kb. egy-másfél éve fölismerte, és azóta gondosan vigyázott, hogy a baráti megmozdulásaiból ne értsek félre semmit, ne legyen baj, úgyhogy rendeset nőtt a szememben. Kb. EZ az, amit igazi fiú-lány BARÁTságnak nevezek, és a baráti viszony (aminek a törésétől pedig féltem rendesen) meg se rezdült, ugyanolyan jó, mint addig.
Bocs a hosszú lére eresztésért, illusztrálni akartam, hogy előferdül, hogy még ilyet is kibír egy rendes barátság.
Benned szerintem nincs e tekintetben semmi hiba, csak talán még nem találkoztál egy olyan emberrel, aki ilyen barát tudna lenni.
"Néha nagyon utálatosan szól hozzám. Ilyenkor néha, mikor látom, hogy beszélhetek (ugyanis már meglátom rajta, hogy mikor érdemes vele beszélni, és mikor nem), megkérdezem, hogy jó-e ilyen feltűnően utálni engem. Ilyenkor azt reagálja, hogy: "Nem utállak, nem erről van szó." "
Na ennél a pontnál talán érdemes lenne azt kérdezned, hogy: "Akkor mondd el légyszi, hogy miről, mert nem igazán értem és az előző két év nem erről szólt.".
Lehet, hogy nem mernél rákérdezni erre, mert talán attól félsz, hogy mit fog mondani. Tudom, ez nagyon nehéz dolog. De, őszintén, jobb ez a gyötrődés?
Örülök, hogy Nektek eddig csupa pozitív tapasztalataitok voltak e téren. Talán akkor nekem azért volt csupa negatív, hogy az egyensúly megmaradjon. :)
Na de komolyra fordítva a szót, azért látom ezt a dolgot problémásnak (de akkor a példátok alapján át kell formálnom majd a véleményemet), mert egészséges férfiak (bár nem tudom, Te hány éves vagy) és nők lévén, ha egy olyan emberrel találkozunk, akivel tökéletesen jól érezzük magunkat lelkileg, megértjük egymást szellemileg, együtt nevetünk, együtt sírunk, sőt néha még "olyanokat" is mondunk egymásnak, de csak úgy poénból, egyszerűen óhatatanul megtetszik egyiknek a másik. Vagy a másiknak az egyik. Persze lehet ezt elfojtani, nem tudomásul venni, titkolni, tagadni, nem észrevenni azért, hogy megmaradjon a barátság.
De mi van akkor, ha az egyik mégis észreveszi magán, hogy egy kicsit többet érez a másik iránt? Esetleg megijed, hogy az eddig olyan jól működő barátság, ami olyan sokat jelentett számára és sok bajban kisegítette, esetleg elveszik? Nem vesz tudomást a felfedezéséről. Vagy elfojtja az érzést (sokáig úgysem lehet). Vagy szenved egy kicsit (később majd többet). Vagy teljesen megzavarodik (ahogy esetleg Leea barátja is tette) és felrúg mindent, ahelyett, hogy megpróbálná tisztázni a dolgot. Pedig ki tudja, lehet, hogy esetleg a másik is érez egy kicsit többet iránta (ahogy Leea érez)?
De nem akarok szélsőséges lenni (maradni), ezért elfogadom, hogy másnál működhet az ilyen típusú barátság. Örülök neki. Tényleg. Talán bennem van a hiba.
"És mit jelent az, hogy "kicsit érzékeny rád". " Ez az amit én sem tudok pontosan. Én talán az allergiás rám kifejezést használnám... De nem mindig, van amikor egész "normális"... Arra még gondoltam, hogy talán az a baja, hogy tényleg sokat lógtunk együtt, és őneki az átlagnál több egyedüllétre van szüksége (bár ehhez is próbéltam igazodni)...
"De mitől lett kicsit érzékeny Rád, ha két évig semmi gondja nem volt az égegyadtavilágon??? " Ezt meg aztán tényleg nem tudom. És más se, aki tud az összekapásunkról, és látja, mi van...
"És miért fél attól annyira, hogy bárki is a barátnőjének néz Téged? Ez valami iszonyatos tragédia lenne?" Nem tudom, miért fél tőle. Talán tényleg nem akar tőlem semmit. De nem tudja, hogy én hogy érzek iránta. Ezt abból is tudom, hogy amikor elküldött, azt írta, hogy "Tudom, hogy te sose akartál tőlem semmit..." Nem tudom mi baja velem ebből a szempontból (se). A "munkaviszonyt" ne munkahelyre értsd. Még csak egyetemisták vagyunk, ráadásul 1 szakra járunk. A munkaviszony abból áll, hogy jegyzetet adok neki, segítek a tanulásban és néhány dolgot együtt szervezünk... És mivel 1 szakon vagyunk, órákon is találkozunk. De valamikor normális, és egész jól elbeszélgetünk.... Ma nem lesz az, már találkoztam vele, és 2 perc után odavakkantott valami köszönésfélét...
Bárhányszor kérdezem, mi baja van, felkapja a vizet, és vagy otthagy, vagy elzavar. Így erről beszélni sem tudok vele normálisan. Pedig tudom (érzem), hogy ha egyszer normálisan tudnánk beszélni, az sokat segítene (még akkor is, ha nem mondom el a TELJES igazságot). Néha nagyon utálatosan szól hozzám. Ilyenkor néha, mikor látom, hogy beszélhetek (ugyanis már meglátom rajta, hogy mikor érdemes vele beszélni, és mikor nem), megkérdezem, hogy jó-e ilyen feltűnően utálni engem. Ilyenkor azt reagálja, hogy: "Nem utállak, nem erről van szó." Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy akkor miért is olyan tuskó általában...
Kedves Tulipán74!
Lehet, hogy nem tűnik teljesen tisztességesnek,hogy belebeszélek egy ilyesmi közepébe, de mivel elég jól ismerem Leeát, nem fog meglepődni rajta. (Már csak azér' is, mer' itt ül éppen...)
"Igazából én nem hiszek a fiú-lány barátságban, még kevésbé az ilyen szoros barátságban." Ezzel én nem igazából tudok egyetérteni, főleg, ha azt vesszük, hogy nekem még eddig nem volt tkp. barátnőm, csak barát-nőm ("havernőm" (copyright: Leea)), abból viszont van kb. 10 (mármint akik eléggé közeli barátok, olyannyira, hogy külső szemlélő akár félre is értheti a dolgot, ha együtt látnak valamelyikükkel), és ezek a barátságok teljesen jól műxenek, köztünk semmi "olyan" félreértés nincsen, persze időnként poénkodunk a dologgal, de még semmi baj nem volt belőle. Most mondja Leea is, hogy neki is csak fickóbarátai vannak/voltak, és azok a barátságok is jól műxöttek/műxenek (leszámítva az alább említettet...).
Jaj, ezek a pasik! A fene se érti őket, ugye? :)) (Egyben bocsánatot is kérek minden egyes érintettől, de ez egyszerűen kiszaladt!)
Persze tudom, hogy Te ezen most nem igazán tudsz viccelődni. Nem is szántam igazán viccnek. Tényleg nagyon furcsa, ahogy a fiú viselkedik. Azért bármennyire is nehezen tudja kezelni a nők barátságát, a két év elég hosszú idő - a Veled való barátságot, azért valamennyire (sőt az eddig hallottak alapján egész jól) tudta kezelni.
És mit jelent az, hogy "kicsit érzékeny rád". Ezt azért többféleképpen lehet érteni, bár valószínűleg, ha így elfordult Tőled, akkor inkább negatív töltete van. De mitől lett kicsit érzékeny Rád, ha két évig semmi gondja nem volt az égegyadtavilágon???
Eszembe jutott egy közhely is, miszerint a fiú-lány barátság egy idő után vagy szerelemmé alakul vagy vége szakad. Bár ez általában azért lesz így, mert az egyik fél azért egy kicsit többet szeretne és ő nem bírja tovább. De hát a Ti esetetekben ez pont fordítva van.
És miért fél attól annyira, hogy bárki is a barátnőjének néz Téged? Ez valami iszonyatos tragédia lenne? És egyáltalán miért törődik annyira mások véleményével, ha eddig Te voltál az egyik legjobb barátja? (Hacsak nem a munkahelyi kapcsolat, légkör miatt.)
Kedves Leea, sajnos nem fogok tudni Neked olyasmit mondani, ami megfejtené a titkot, mert ahhoz szinte semmit sem tudok. Hiszen Te, aki benne vagy, sem tudod, mi történhetett. Csak ő tudná ezt megmondani, de úgy tűnik, nem akarja. Egyébként azon kívül, hogy egyszer bevallotta, hogy "egy kicsit érzékeny rád", hogyan szokott reagálni arra, hogy ha Te azt kérdezed tőle, mi a baj? Elzavar, vagy esetleg azt mondja, hogy nincs semmiféle baj, nem változott semmi, tehát egyszerűen nem hajlandó róla beszélni? Vagy azért azt beismeri, hogy valami gond van?
Ha ennyi ido utan igy viselkedik, ez azt jelenti, hogy hatassal vagy ra. Valamiert frusztralod... mondjuk frusztralja a kozelseged. Es ezt ugy reagalja le, h bunko veled. Nincs mas valasztasod mint tul tenni magad rajta, es arra gondolni, hogy ezt is miattad csinalja. Turelem. Talan eppenhogy "csak" most jutott el odaig, hogy ez igy neki nem jo, mert tul kozel vagy hozza ahhoz, h baratkent tekintsen rad, de tul messze, ahhoz h baratnokent. szoval kitartas, kis lazasag, kis jokedv, es (konnyu mondani), nem felni a kudarctol.
Először is köszi, hogy reagáltál a hozzászólásomra. Másodszor pedig, igen sokat gondolkoztam, mi válthatta ki belőle azt, hogy olyan nevezzük nevén: bunkó lett. Nem volt barátnője a két év alatt. Bár ősszel volt egy kiszemelt áldozota - hogy úgy mondjam. Akkor én segítettem neki - bár ez pont ellentétes volt az érdekeimmel. Akkor még rendes(ebb) volt.
Év elején még bármikor bemehettem a szobájába (persze már akkor is csak "munka" dolgok miatt mentem oda). Aztán közölte, hogy ne is menjek be, mert azt hiszik, hogy én vagyok a barátnője... És úgy tudom (100%), hogy én voltam az egyetlen nő az edigi 3 éves tanulmányaink alatt, akivel lassút táncolt..) Pár napja az egyik szobatársam (aki tudja, hogy nem vagyunk túl jó viszonyban mostanában) megkérdezte tőle, hogy miért nem velem jött fel a lépcsőn, miért ment lifttel. Erre ő majd leszedte a fejem, és közölte, hogy ezentúl bárkivel beszélek, mondjam meg, hogy semmi közünk egymáshoz. Mert hogy a szobatársam is biztos azt hiszi, hogy a barátnője vagyok (egy kis paranoia). Holott tudom, hogy nem hiszi azt.
Még nem jött össze senkivel, arról tudnék... Így is sokat találkozunk, bár szeret átnézni ilyenkor rajtam, és ez nekem nagyon nem esik jól...
Egyszerűen nem tudom, mitől változott meg ennyire. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy azért, mert (ezt biztosan tudom) nem tudja kezelni nők barátságát. De ez szerintem nem elég ok arra, hogy így viselkedjen... Megkérdeztem tőle - elég soxor, de mindig felkapta a vizet, és nem lehetett vele beszélni... Egyszer tudtam, akkor azt mondta, hogy "kicsit érzékeny rám". Sőt tavaly azt is mondta, hogy nem tud nőzni, ha én ott vagyok. Hiába mondtam neki, hogy ha nőzni akar, akkor úgyse körülötte fogok "lebzselni". Bár ezt ő is tudta. Szóval egyszerűen fogalmam sincs... (hogy hol rontottam el)
Érdekes történet a Tiétek. Azon gondolkodtam, vajon miért alakulhattak így a dolgok.
Felmerült bennem a kérdés, hogy volt-e a fiúnak az alatt a két év alatt barátnője, amíg olyan jól megvoltatok. Neked, ugye, nem volt? Szerintem neki sem, mert ha lett volna, nem "lóghattatok volna annyit együtt". Igazából én nem hiszek a fiú-lány barátságban, még kevésbé az ilyen szoros barátságban. Lehet, hogy Te is több voltál számára egy barátnál.
És mi váltotta ki, hogy egyszerre elkezdtetek veszekedni, sőt aztán hogy el is küldött magától és mostanában kifejezetten goromba Veled? Nem lehet, hogy megtetszett neki egy másik lány, vagy akár össze is jött vele? Ez persze csak egy lehetőség, de elsőre ez jutott eszembe, amikor azon filóztam, hogy mi történthetett.
Hogy mit tegyél? Szerintem elsőként derítsd ki, hogy mi okozta ezt a nagy változást benne.
Tudom, ez nem egyszerű, de talán érdemes. Sok sikert hozzá!
Helló mindenkinek!
1000 bocs, hogy csak így betolakodom, de szeretnék tanácsot kérni Tőletek (ha nem veszitek tolakodásnak, hogy csak így beírok). A dolog szerelmi jellegű (hogy szépen fejezzem ki magam így kora hajnalban:-)) Szóval: Volt egy nagyon jó haverom, akivel 2 évig nagyon jó barátságban voltunk. Bár én ezalatt az idő alatt belészerettem, nem mondtam neki semmit, mivel féltem a következményektől. Vagyis attól, hogyha elmondom neki, akkor a barátságunknak vége lenne. Azt játszottam, hogy nem érdekel, mint hapsi, nehogy meggyanítsa a dolgot. Nagyon sokat lógtunk együtt, és nekem a barátsága is nagyon sokat jelentett... Aztán egy idő után elkezdtünk veszekedni. Egyre többet. Azt mondta, hogy ne legyek vele, sőt ne is szóljak hozzá, mert mindenki azt hiszi, hogy a barátnője vagyok (ami egyébként nem igaz, mert nem sokan mondták, akik meg mondták, azok poénnak szánták) meg hogy nem hagyom élni, és ne lógjak a nyakán. Meg egy picit (bár egyre jobban) üldözési mániája is van. Így kevesebbet találkoztunk, és ha véletlenül összefutottunk a folyosón, Ő mindjárt elkezdte, hogy mit keresek én ott. Én pedig egyre többször borultam ki miatta, nem csak azért, amit mondott, hanem ahogy mondta (születésemtől kezdve érzékenyebb vagyok a testbeszédre és az emberek kisugárzására). Nem húzom tovább: a vége az lett, hogy végleg elküldött a fenébe, mint barát, de azt mondta legyen köztünk munkaviszony... Én próbálok eleget tenni ennek, de amikor 30-adszorra sem akar direkt észrevenni, akkor nagyon felidegesedem. Plussz én nem tudok így átállni. A munkaviszony fennmaradt: ha kell neki segítség, mindig készen állok arra, hogy segítsek Neki. Hú, ez egy kicsit hosszú lett!
Szóval azzal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni, hogy elmondjam-e az IGAZAT neki, vagy inkább ne mondjak neki semmit. Ugyanis most is attól félek, hogy ez a pici "munkaviszony" is megszakadna közöttünk, és azt már tényleg nagyon nehezen viselném... Viszont ezt így nem bírom tovább! Szerintetek mit tegyek? (The EMPEROR Te légyszi ne válaszolj, A Te álláspontodat ismerem:-)) Bocs, hogy ilyen hosszúra nyúltam...
Üdvözlettel:
Leea
Szinte biztos vagyok benne, a "nagy beszélgetés" tisztázott minden félreértést, győzött a szerelem.:)))
Kedves Alexa!
Egy kapcsolat halálát jelentheti a kommunikáció hiánya. Hajlamosak vagyunk vélt, vagy valós sérelmeinket hurcolni magunkban, a bolhából elefántot csinálni. Legtöbbször a másikban való bizonytalanságunk késlelteti a problémák azonnali megbeszélését, orvoslását. Aki biztos a másik szeretetében, az minden kockázat nélkül el meri mondani kedvesének, ami éppen akkor, ott nem tetszik, ami bántja. Örülök, hogy végül is a "nagy beszélgetés" megtörtént. Tanulság: Bizzunk egymás szeretetében, és soha se hagyjuk elefánttá nőni belső kételyeinket. Alexa is rájött, hogy a hosszú távú kapcsolat éltető eleme az őszinteség. Gratulálok Nektek. Kívánom, hogy erősödjetek egymás szeretetében.
Konkrétan a szerep? Mit játszottam, melyből egyre gyakrabban kiesek? Lássuk:
Többek között eltitkoltam, hogy imádok utazni, kirándulni, színházba, operába, operettbe járni. Továbbá az olvasási szenvedélyem, a társaság iránti igényem.
Elfogadtam, és hosszú éveken keresztül meg is feleltem annak az elvárásnak, miszerint egy tiszteséges feleségnek elsősorban a háztartás, a gyerek és a férj körül van tennivalója. Ha éppen pihenni vágyik kézimunkázzon, varrogasson, és különben is egy háztartásban mindig lehet találni munkát. A kézimunka és varrás kívételével mindenben remekül hely álltam. Oly annyira sikerült az "elvárt asszony" megformálása, hogy magam is elhittem ez vagyok én.
Érted? Elvesztettem a saját személyiségem, azaz dehogy is, csak elfojtottam. És ez most megbosszulja magát. Belefáradtam a szerepembe. Most egyszerre mindent szeretnék mindent, amit elmulasztottam. Nagy robbanás zajlik bennem.
Sajnos mind a ketten áldozatok vagyunk, áldozatai az én kíváló színészi alakításomnak.
Mindezt okulástokra osztottam meg Veletek. Tanuljatok történetünkből. Semmi sem lehet fontosabb egy kapcsolatban, mint egymás őszinte szeretete, minden külön alakítás nélkül. Ha annak idején saját valómban ismerhetett volna meg a férjem, nem hogy felesége, de még talán a barátnője sem lehettem volna, annyira ég és a föld vagyunk.
Remélem nem volt haszontalan a történetünk. Kívánom Nektek, hogy soha, de soha ne kerüljetek saját magatok csapdájába. Hagyjátok, hogy Önmagatokért szeressenek, és fogadjanak el annak, akik valójában vagytok. Csak igy, csak is így van értelme az egésznek.
Azt nem írtad, hogy számodra pozitív vagy negatív volt-e ez a "nagy beszélgetés", de most mintha nyugodtabb lenne a hangod. Remélem, jól alakulnak a dolgaitok!
Köszönöm, hogy időt szakítottatok rám! :o)))
Azzal kezdeném, az elmúlt 2 napban sorra került a "nagy beszélgetés", amiből megtudtam Ő mit-hogyan gondol. Őszintén szólva, ennek már nagyon ideje volt.
barka 1: az a baj, hogy el sem tudom képzelni nélküle az életemet, annyi minden van ami összeköt minket. Engem csak az szomorított el, hogy nem osztotta meg velem az ezirányú elképzelését.
Tulipán74: az igazság az, nem akarom "tepertetni" , 1 évig a legjobb barátom volt (mostmár előléptettem:o))), tehát ismer annyira, hogy azonnal rájöjjön ha ilyesmire vetemedem. Nem a megfolytós, rátelepedős típus vagyok, megpróbálom okosan szeretni. Egészen egyszerűen azt nem tudtam elfogadni, hogy a közös életünket Ő egyedül tervezi (azt gondolom, nekem is van némi beleszólásom a saját életembe :o).
Még 1x köszönöm! Elgondolkodom azon is, amit írtatok, valszeg még javamat is szolgálhatja!
Nos, ujra itt, hamarabb mint terveztem, hiaba,
kint vigasztalhatatlanul zuhog az eso , irany tehat a konyvesbolt, itt meg van internet sarok, na jo, akkor olvassuk el a mailjeimet, de ha mar itt vagyok, a ket topicba amelyekbe legutobb beirtam lassuk tortent -e valami, huhu , na szoval
erre muszaj valamit hozzaszolni- hat csoda ha az emberke nem tud teljesen leszokni ????? :)
Kedves Barka1,
Koszonet az oszinte beirasert.Az ugyan nem derult ki, hogy konkretan milyen szerepet is jatszottal
anno , amit ha " tudtam volna ezt annak idején, akkor nem tettem volna szerencsétlenné magamat, illetve a vétlen, és szerepalakításomról mit sem sejtő házastársamat".
De a problema igen ismeros es valos.
A kapcsolat kezdeti, poetikus szakaszaban elkerulhetetlenek a szerepjatekok alruhai es maszkjai ( neha az osztalyellenseg megtevesztesere alkalmas Potemkin diszletek), de ha a dolog komolyodik, ott valoban visszaut ez a
taktika. Ha a kapcsolat nemcsak egy erdeki/erzeki fellangolas , hanem valoban hosszu tavra tervezett, ott az alapveto ertekrendek szerencses esetben azonossaga , mas esetekben "osszecsiszolasa" letkerdes.
Sajnos , pillanatnyi celjuk elerese miatt sokan
probalkoznak "szerepjatekkal".
Viszont az is igaz, hogy nemi tapasztalattal es odafigyelessel erre eleg hamar ra lehet jonni, hiszen arulkodo jelek mindig vannak ( persze, mint tudjuk, a szerelem vak...)
Kedves Tulipan 74,
A "jo tanacsok " temerol meg csak annyit:
Tancsadasban egy csomoan vilagbajnokok,de mint tudjuk, a kibicnek semmi sem draga. Kepzeloero kerdese hogy sok esetben a " Zsuzsanna meg a venek" kukkoloi, vagy a tancmulatsag szepenek mozgasat argus szemekkel figyelo, szekeken petrezselymet arulo frusztraltjai azok akiktol barmikor szamithatsz "jo tanacsokra".Meg ha egyebkent derusen kiegyensulyozottak is (rendszerint nem), buzgalmukban hogy bebizonyitsak
hogy " melletted vagyok/vagyunk, a te partodon allok/allunk" , rendszerint durvan belecsortetnek
egy olyan teruletre, melynek a kenyes egyensulyat
igazan csak a tarsad erezheti. Garantaltan " felnyitjak a szemedet", hozzasegitenek "hogy vilagosabban lass", szoval ha hagyod hogy a gyanakvast, a feladast, a "szemleletvaltas" gondolatat elultessek benned a tarsaddal szemben, vesztett ugyed van( igaz, utolag, kaphatsz nehany alszent vigaszt, nem baj, fel a fejjel, nekunk sem sikerult .. stb).
Bizony egy kapcsolatban az egyik fél mindig mankóval jár. Vagyis, ahogy már előttem említették: az egyik fél mindig jobban szeret a másiknál. Ritka, mint a fehér holló, hogy egyforma intenzitással szeressenek.
Megoldások? Ilyenkor a szerepjátszás, a különböző taktikák szerintem is csak ideig óráig, vagy egyáltalán nem jönnek be. Én a helyedben nem adnám fel saját személyiségemet, önbecsülésemet.
Saját tapasztalatból mondom (magam házastársi kapcsolatban, túlnyomó részt magányosan élek), hogy érdemes egy kicsit kívülről (amint látom már el is kezdted) nézni a kapcsolatotokat
Annak idején mielőbb el akartam kerülni a szülői háztól. Férjhez szerettem volna menni. Ennek érdekében igyekeztem megfelelni a kiszemelt fiú illetve családja elvárásainak. Összeházasodtunk. Nyertem? Semmiképpen nem. Házasságom másból sem áll, mint megfelelni az akkor eljátszott szerepemnek. Fáradt vagyok. Újabban egyre gyakrabban esek ki a szerepemből. Férjem végképp nem érti mi a bajom. Ő ma is ugyanaz, aki volt, amikor feleségül vett. Bizony ez így van, a hamis kártyás én voltam. Csak hogy egyszerre elegem lett, nem bírom, tiszta lappal kívánom folytatni a játékot. Végre magam akarok lenni. Az indexre is azért jöttem, mert ha nick alatt is, de kendőzetlenül adhatom önmagam.
Ma már világos, (nagy árat fizettem érte) semmi sem érhet annyit, hogy önmagamat feladva, szerepet játsszak. Az ugyanis, amint a példám is mutatja megbosszulja magát. Bár tudtam volna ezt annak idején, akkor nem tettem volna szerencsétlenné magamat, illetve a vétlen, és szerepalakításomról mit sem sejtő házastársamat.
Sajnos az "alakításom" mellett elkövettem még egy végzetes hibát: nem tulajdonítottam fontosságot mindannak a természetünkből adódó különbségeknek, melyek aztán ellehetetlenítették, az amúgy sem szerelemből létrejött házastársi kapcsolatunkat. Játszani ugyan lehet, hogy érdekel engem is, ami a másikat, de egy idő után - bármily jól alakítsz, láss engem - kibukik az igazi természeted. Gondold végig mit szeretsz benne? Fizikai tulajdonságok, évek száma mulandók. Hosszú távon el tudjátok-e fogadni egymás hobbyját, van-e közös érdeklődési pontotok? stb. Ha csak egy-két különbséget találsz, és zömében azonos, mondjuk úgy lelkitársak vagytok, akkor semmi gond. De ellenkező esetben úgy járhatsz, mint mi.
Ha már most kétségek gyötörnek, talán érdemes lenne elgondolkodni és tanulni a történetünkből. Sok sikert hozzá. És ne feledd egy kapcsolat éltető eleme az őszinteség, a másik elfogadása. De fel kell tudni mérni, mi az a határ, ameddig képes vagy elfogadni a másikat. Semmiképpen ne magad ellen fogadd el, mert megbosszulja magát.
Kívánom, hogy boldog légy, hogy szeress, és Önmagadért szeressenek.
Ja igen, ez a másik oldalról ugyanígy kell, hogy működjön. Már benned is felmerült a kétség az ő irántad való szeretetével kapcsolatban. Mások, kívülállók, még könnyebben vágják majd rá (ennyi információ után - és igen, igazad van Macisajt, éppen ezért nem kéne, mert csak ennyi információ áll rendelkezésre és igazából soha nem is lesz annyi, hogy valóban ítéletet mondhassanak), hogy VEDD MÁR ÉSZRE, EZ AZ EMBER NEM SZERET TÉGED!!!
Nagyon sokszor szokták mondani (és sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a saját életemre nézve szintén igaz, legalábbis eddig), hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig egy kicsit jobban szereti a másikat, aztán néha fordul a kocka, néha pedig így marad. Azt hiszem, ez azzal a régi "kis gyerek és a játéka" tanmesével magyarázható. Amíg nincs meg, nagyon kell, amikor megvan...., nos akkor már megvan. Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de miután már voltam mindkét oldalon, mégis azt kell, hogy mondjam, így működik.
Nem kell hozzá nagy bölcsesség, hogy azt mondjam, itt most Te szeretsz jobban. Ilyenkor az embernek olyanokat mondanak, hogy: "tudod egy kapcsolatban az egyik fél mindig egy kicsit jobban szereti a másikat...". És amikor ezt mondják neki, akkor ő elkezd azon töprengeni, hogy OK, akkor talán most úgy csinálok majd, mintha nem szeretném annyira és akkor majd ő fog engem jobban szeretni.
Ezek után két variáció lehetséges:
1. tényleg bejön a dolog, elkezd teperni egy kicsit a másik, mire hősünk örömmámorban úszva megfeledkezik magáról és újra rázúdítja hatalmas mennyiségű szeretetét és kezdődik minden elölről, vagy
2. nem igazán tudja jól eljátszani a "nem szeretlek annyirát", a másik pontosan tudja, mi folyik és nem változik semmi.
A szerepjátszás, a különböző taktikák szerintem nem igazán jönnek be. Valami vagy működik, vagy ilyen eszközökkel kár erőltetni.
Hogy mi a megoldás? Egyszerűen nem tudom. Vagy előbb-utóbb kiszeretsz belőle, vagy előbb-utóbb ő jön rá, milyen szeretni való is vagy valójában (az önbizalmad nehogy elmenjen!!!! nincs vonzóbb, mint egy magával rendben lévő, kiegyensúlyozott ember!!). Hogy meddig kell várni? Azt sem tudom. Legkésőbb addig, amíg ki nem szeretsz belőle. Mert - legyünk őszinték - előbb elég nehéz szakítani, ezekben az ügyekben azért csak az érzelmek döntenek, legyen akármilyen okos az az ész.
Egy tanácsot azért nem árt megfogadni (az egyik kedvenc idézetem): nem az a bölcs, aki nem dől be másnak, hanem aki magának sem... Egy idő után ezen érdemes elgondolkodni.
És hogy visszatérjünk a topic témájára: a túlzott szeretet megfojthatja a másikat, a kapcsolatot. Megint csak az a véleményem, akármennyire is szereted a másikat, figyelembe kell venned, hogy ő hogyan szereti, ha szeretik. Azt igazából csak Te tudhatod, hogy mennyi esélyetek volt eddig a közös jövőre, azt senki nem tudhatja, mennyi lesz, mindenesetre megalapozhatod ezzel. Ha működni fog - szerintem -, csakis így.
Örülök, hogy újra bepillantottál. :) És igen, a hullámvölgyet is a hátam mögött hagytam már, de nem mondom, hogy haszontalan volt, sokat tanultam belőle - a szeretni tudásról... :)
Igazad van, szerintem sem mondhatja meg senki X-nek, hogy akkor most IGEN bontsa fel a jegyességét az ex miatt, vagy NEHOGY megtegye, stb. Én sem kérek senkit arra, hogy mondja meg, mit tegyek - hiszen úgy ahogy én átélem, minden egyes kis (de néha nagyon is fontos) részletével nem létezik leírni egy kapcsolatot, egy problémát egy harmadik, kívülálló személynek úgy, hogy ő pontosan úgy ismerje, ahogy én.
De pld. sokszor előfordult, hogy egy-egy ilyen "segélykérő" topicra érkezett hozzászólás más megvilágításba helyezett dolgokat, rámutatot olyan fontos részletekre, amiket én eddig nem vettem vigyelembe és így tovább és így tovább.
Persze olyan is volt már, hogy abszolút gyanútlanul, szende és rozsaszín boldogságomban olvasgatva egy-egy fórumon olvasott gondolat olyan sötét árnyakat hozott, ami aztán kis hullámvölgyet eredményezett, de végül hála istennek "jaj, de kis hülye voltam" megkönnyebbülést.
Röviden tehát szerintem a fórumon olvasottak segíthetnek (sokat is), de azért nem szentírás, vagy legalább is nem minden gondalata az.
Meg aztán vannak olyan emberek, akiknek szükségük van arra, hogy beszéljenek a problémájukról, 100x is, 1000x akár újra meg újra lerágják a csontot - a fórum ehhez nagyon jó lehetőség nekik. De vannak olyanok is, akik egyetlen szót sem szólnak és magukban őrlődnek a problémjukon. Egyik sem rossz vagy jó, embertípus kérdése.
Hát, ennyi off után visszakapcsolok onra, mert Alexának szeretném elmondani a véleményemet...:)
Bocs, még valami eszembe jutott...
Meddig normális ezt "elviselni"?!
Mert nekem spec komoly lelki problémát okoz (többek között, kezdem elveszíteni az önbecsülésemet).
Szerintetek, egy olyan ember, akit csak az érdekel, hogy Ő mit akar, az tudja "igazán" szereti a másikat ?!
Gondolok itt arra, az egyik fél komolyan gondolkozik, tervezi a közös jövőt, bármit megtenne a másikért.
S a másik fél felvázolja (nagy körvonalakban) mit AKAR, hitegeti a másikat de igazán előrelépés nem mutatkozik; emellett meg sem kérdezi mi a véleménye a másiknak -ő mit s hogyan gondol.
"Ma reggel szomorúan ébredtem, mert kapcsolatom - ami egyébként az eddigiek közül talán a legkülönlegesebb - kis hullámvölgybe került. Vagy talán csak én magam. Örömmel találtam rá erre a topicra és kíváncsian kezdtem el olvasni, hátha valami bátorítót, valami útmutatót találok benne. Vagy csak valami szépet, amibe kapaszkodva felmászhatok megint a dombra...
És valóban, ilyen hozzászólásokkal kezdődött a topic, elhangzottak magasröptű gondolatok is a szeretről, a szerelemről. És jöttek páran (első sorban Macisajt), akik az elméletet megpróbálták a gyakorlattal szinkronba hozni, ami szerintem egyáltalán nem volt baj, sőt durva sem."
----
Kedves Tulipan 74.
Remelem a "hullamvolgy" azota valahogy szerencsesen " hullamhegy " lett...:)
Masreszt csak ma olvastam az utolso beirasom ota keletkezett " termest" ( a vegleges visszavonulasomat kb. egy honapban egyszer meg megszakitom - most sajnos kulfoldon, azert az ekezethiany,elnezest erte) , de a fenti beirasreszleted olyan volt mintha meleg hajjal
kenegetnenek...:)
Pontosan raereztel amit akartam, a neten hangoztatott "elmeletek" gyakorlatba valo alkalmazasanak PROBLEMAIT . Nos, ilyen teren mar tobbszor ovtam mindenkit, hogy az itteni virtualis eletet osszekeverje a valosagossal.Meg eletveszelyesebb, ha a valosagos eletedet befolyasoljak az itt leirt gondolatok ,tanacsok, ertekrendek.
A hatamon borzolodik a medvebunda, mikor valaki pl. tanacsot ker a tasztalon, hogy most szakitsak a volegenyemmel az ex. javara , vagy sem...
Jezusom,gondoltam, es mi van ha kap is tanacsot sot meg is fogadja? Ha majd elszurja, akkor arra fog hivatkozni, hogy egy nick azt tanacsolta?
Meg ragondolni is rossz. Egyreszt eletviteli
tanacsokat itt osztogatni, no meg hogy masok ezek alapjan eletuket rendezzek, nos szerintem ez hatborzongato.
Igen. Elképzelhető, hogy egyszer csak minden igyekezetünk ellenére a "szeretetnyelv" elnémul. Ilyenkor segíthet a szakirodalom.
Látom magam előtt a társamat, akivel éppen fasírtban vagyok, ahogyan dörmögve a könyvespolchoz lép. Keresgél, levesz egy könyvet, beleolvas, visszateszi, (ja, nem a biciklit kell megjavítani, hanem ezt a "nézeteltérést" itten) aztán levesz egy másik könyvet: -EZ AZ! kiált fel.
Ha másért nem, hát akkor már ezért (is) nagyon szeretném őt(újra).
És a szeretetről írott szakirodalom is betöltené a maga szerepét.
