Újabb ténafelvetés: Sean Penn és Springsteen. Az nyilvánvaló, hogy az "Indian Runner" című film a Főnök "Highway Patrolman"-jet jeleniti meg, de mi a helyzet a "Dead man walking"-gal? Tud valaki valamit e témában?
A kerekparos topicba en is szoktam (neha) irni! Minden megoldhato, plane biciklistak kozott.
Pokuszz - rendben, varom!
ElBandy - hegoval szoktam talalkozni, sot meg a CD-it is visszaadtam (ez nalunk tobb evig szokott huzodni). A forumot nem tudom, miert nem latogatja.
Rising - visszavonom az elhamarkodott "nincs sok koze szept 11-het" kijelenteseimet, nehany dalnak nagyon is van. Az a baj, hogy nem szeretem a nem koznapi nyelven, erthetoen leirt gondolatokat - kicsit kesobb ezt megprobalom majd erthetoen megfogalmazni, ez mostanaban nem megy nekem :-).
Sziasztok, csak beköszönök, egy, a Kerékpáros Topikba tévedt (de ide szánt) hozzászólás alapján esett le nekem, hogy biztosan van Springsteenes topik is itt valahol, így gyorsan meg is kerestem... :)
Olvasni még csak most kezdtem, így nem szólok bele a társalgásba, csak rövid bemutatkozás:
Bruce-szal a nyolcvanas évek közepén találkoztam először (hehe, sajnos nem személyesen), méghozzá érdekes módon nem a zene, hanem az életrajza által. Már nem emlékszem, hogyan és hol került a kezembe a könyv, mindenesetre elolvastam, megtetszett, és elkezdtem beszerezgetni az életművét - abban az időben csakis magnókazettán (örökké sajnálni fogom, hogy nem vettem meg a Live 75-85 albumot LP-n, amikor ott volt a kezemben), CD-m azóta is csak egy van tőle. A Lucky Townig a Live kivételével minden megvan kazettán... :)))
Ebből kifolyólag aztán keresek olyan rajongókat, akik tudnának segíteni jobb minőségű albumok (kölcsön-CD vagy mp3) beszerzésében, cserébe más zenéket tudok ajánlani - vagy megegyezünk. :)
Köszönöm!
Nem tudom, miert erzem azt, hogy picit szeretnel kioktatni...
Persze, hogy tudom mit jelentenek a smiley-k...
Tul regota internetezek ahhoz. De szerintem a rosszhelyre kitett :), nem tul eredmenyes es csak raerosit arra amit tompitani szeretnel.
Az ember mindig sajat pillanatnyi lelkiallapotabol es a regmult elmenyeibol alakitja ki a velemenyet egy uj dologrol. Eppen ezert mindenki velemenye kulonbozik valamicsket.
-- Amerika: tovabbra sem tudok azonosulni a hozzaallasukkal, nemzeti ontudatukkal stb. - akar az osszeeskuveselmeletek gyartasaig is elmegyek. Nem az en lelkivilagom. De hat ep esszel nem lehet felfogni az arab vilag irtozatos dolgait sem. Elfogadni viszont lehet.
-- Rising es a tobbi album: megfigyeltem, hogy a szamok tobbsege nem fog meg azonnal, masok meg rogton. Pl. az Open all night-t studiojat Bodus kocsijaban hallottam eloszor, amikor elindultak valamerre Ádámmal, pár másodperc elég volt. A Risingról csak a Nothing Man volt ilyen, aztan a Mary's Place meg Waitin' On a Sunny Day de ezek az utan, hogy koncertfelvetelen hallottam oket, a tobbin meg gondolkodom.
-- Sulyosabb felvetes: az Empty Sky - a masodik, "veres" versszak nem illik bele (szerintem) - vegyetek eszre, hogy a Limited Edition-ben kis vonalak koze is van zarva ez a resz.
Na, az elso erzeseim utan (meg meghallgatom parszor, meg leforditom normalisan - en az elobb a sajat erzesek, utana a befolyasolo tenyezok utat kovetem) kenytelen leszek tuzetesen atolvasni a Risinggal kapcsolatos cikkeket. (Jok vannak egy magyar forumon is :)))
Először is köszönet mindannyiótoknak, hogy újra az a feeling tölt el, mint a 80-as évek végén, mikor is kalózlemezek után kajtattam Lemezkuckótól bolhapiacon át a legkülönbözőbb zenei turkálókig és még álmaimban is felbukkantak ”brúszos” elemek...:-)
Persze Springsteené is az érdem, hogy talpon van és zenél, ír, koncertezik, nem szívta el az agyát, nem lett nosztalgiázó vén hülye és nem hízott el, mint Marlon Brando. (Bár ez utóbbi még akár bele is férne, lásd B. B. King :-)). De igazából asszem, ha nem lenne a Ranch legénysége – Ádámtól Zoliig, A B C sorrendben, sértődés elkerülése végett :-) - akkor jóval szerényebben élném meg ezt az egész Rising megjelenést, Bruce ki tudja hanyadik felvirágzását. Persze, megvettem volna, esetleg eszembe jutottak volna a régebbi Springsteenes baráti körök, Bruce-hoz kötődő emlékek, de valószínű nem több.
Most viszont itt van ez a fórum, Bruce-ról vitatkozunk, közben Bodus hív, hogy őt meg Ádám hívta... :-) Hát, kedves Promised Ádám, ami még igazán kurvajó, az ez!
Egyébként bocs fiúk, hogy nem szignálom ki, mikor, kinek melyik mondatára válaszolok, de most már annyi minden elhangzott, ennyire részletesen most ilyen gyorsan nem megy.
Úgyhogy, ha nem haragszotok, én találomra ütögetem csak vissza a szervákat.
Amit fontosnak tartok leszögezni: abszolút osztom Gábor hozzáállását abból a szempontból, hogy itt most a kritikákkal, meg ezekkel a néha csontighatoló elemzésekkel nem Bruce-t akarjuk fikázni. Ha ez így lenne, nem hallgatnánk a lemezét és nem lennénk olyan őrültek, hogy két óra rock miatt ezer kilométereket legyünk hajlandók utazni.
Bruce zenéje pont azért kísérhet minket még így, a kamaszkori rajongó-lelkesedés után is, mert elgondolkodtató, mert az Elvis-rajongó Bruce mögött igen erőteljesen ott van a Dylan stafétáját átvevő modern amerikai költő. Egy TIME magazinban a háború után született legfontosabb 50 amerikait veszi számba egy hosszabb cikk, s Bruce (persze) ott van az elitben. A képaláírás: BARD. Amiről Gábor beszél: történetmondó, üzenetközvetítő. Ezt csak azért fejtegetem, mert nyilvánvaló, hogy aki a közélettel, szociológiai kérdésekkel is foglalkozik dalaiban, az nagyon könnyen parázsba is tenyerelhet, ellentétes vélemények keresztüzébe kerülhet, és ebből aszempontbóm említettem én, hogy elég bátor dolog volt Bruce részéről az, hogy hozzá mert nyúlni egy ennyire napirenden levő témához. Azt hiszem, most ő nem gondolkodott azon, hogy megfelel-e a világ minden táján élő Bruce- és zenerajongók globális elvárásainak, hogy arról a tizenöt legfontosabb problémáról ír-e, ami égető a mai vilában, hanem szokása szerint ”lement az utcára”, s mivel történetesen New York-környéki lakos, ezt látta, hallotta, érezte, szenvedte, nem ragozom...
Szóval, Gábor, nagyon tetszett az elemzésed, igazad is van a leírtak majd minden pontjában, csak úgy érzem, mi itt európai szemmel nézünk egy jelenséget és bár szeretnénk, hogy Bruce legalább egyszer az egyik dalát így kezdje: ”Drivin’ in the Győr-Sopron County”, szóval, hogy egy kicsit még jobban a miénk legyen, olyan dolgokról írjon, ami nekünk is elevenébe vág és fontos, most - az eddigi Bruce-munkásságot nézve talán leginkább – szembesülnünk kell azzal, hogy ő elsősorban azért amerika költője. Még a Born In The USA sem volt ennyire lokális jellegű album, inkább csak címében.
Ez a lemez nekem sem a legérdekesebb témájú. Külön-külön majd mindegyik dal bejön, így egymás után nekem is soknak tűnik a IX.11. De elfogadom, hogy Bruce Springsteennek ez most fontos volt. Ha úgy vesszük, ez csak 15 dal az 5-600-ra rúgó életműből. Most ezt dokumentálta. Igaz, nem járta körbe, nem várt vele, emiatt lehetnek olyan pontok, ahol felületesnek, egyoldalúnk tűnhet. Csakhogy megint azt kérdem: várhatunk Bruce-tól többet? Ő nem az emberiség igazságosztója, hogy alaposan mérlegelje, mindkét oldalról egyformán szólt-e. Meg aztán, valljuk be azért magunknak, hogy Bruce Springsteen nem egy európai kulturális mércével mért költő-intellektus. Azon a vidéken, ahol ő versel népibb, egyszerűbb és éppezért talán őszintébb, szókimondóbb, földhözragadottabb a nyelvezet, a gondolkodásmód, s a költők meg még általában gitárral is fel vannak szerelkezve, ott a szívből jövő vers: a dal. A dal pedig, ahogy azt az általam tisztelt Bereményi Géza is ecsetelte egy írásában, sokszor a semmiből, alkalomra születik, a rögtön gondolt dolgok leképezésére igen alkalmas. S én Bruce szövegeiben mindig is szerettem azt a puritánságot és azt a markánsságot, ahogy pár szóban, versszakban mindenféle sallang nélkül megfog egy témát.
David Bowie-tól vagy Peter Gabrieltől, meg az ’artisztikusabb’ rock-művészektől meg nyilván az lenne a meglepő, hogyha Bruce modorában írnának.
Amellett, visszatérve most az indíttatásra, úgy is érezhette, hogy ő, akit végül is a közönsége, az ”egyszerű” és ”egyszeri amerikai” tett naggyá, most tartozik annyival, hogy hitet, lelkesedést adjon azzal az eszközzel, ami a birtokában van: a zenéjével. Hogy ő, a szerencsés gazdaggá vált népfi-poéta azt mondja, hogy igen, átérzem a hiányotokat, a kisemmizettségeteket, megfogalmazom dalban, hogy ennyivel segítsek, próbáljam elmondani, hogy azért még holnap is érdemes belevágni a napba (lásd: reason to believe) és hogy a problémátok fontos nekem, meg ennek az országnak. És ebben a dologban egyetértek Ádámmal: ez a kiállás és felvállalása annak, hogy ezekért a sorokért majd támadásokat is kap, szerintem igenis értékelendő. Mégha ez személy szerint nekem, nekünk itt, Magyarországon nem is annyira fontos.
Egy 92-es interjúban Bruce arról beszél, bár katolikus nevelést kapott és bár az akkor nyűg és elvetendő korlát volt számára, mégis egyre inkább hiányzik neki az a közösségi rituálé, amit mondjuk egy mise adhat. Ő ezeket a közösségi szertartásokat a koncertjein próbálta létrehozni, s ez a mostani turné – ahogy hallom néhány kalózanyagról Bodus jóvoltából – még inkább szertartás jellegű, mint az eddigiek. A dalokat eleve gospelesre hangolta, már a stúdiólemezen érződik, hogy a koncerten majd hol lesz a ’rising’, az ismételt sorok, szavak, kántálódalrészletek mind ezt mutatják. Persze, ezen is lehet, néhányan fanyalognak majd, épp a LuckyTown-on olvastam egy hozzászólást, hogy Bruce az autós, bulizós dalokban a leghitelesebb, minek énekel Tom Joad-stílusú protesteket, mikor nem azt az életet éli. Hát igen, ahány fan, annyi vélemény.
Az az igazság, hogy Bruce azért elég magasra tette a mércét néhány korábbi albumával. A Born to Run, a Darkness annyira másról szólt a maga korában, mint az akkori magamutogató és cizellált funky meg patetikus rockzenék, hogy azért ez a Rock’n’roll jövője szlogen abszolut ült, bármennyire is benne volt a kereskedelmi célzatosság (is). Ebből aszempontból igazat adok Gábornak, hogy forradalmi dolog nem született a Risinggal. De kérdésem: lehet megújítani a klasszikus értelemben vett rockot? És ez Bruce Springsteen tiszte? Szerintem ez egy olyan műfaj, hogy újító, lázadó csak fiatal kölyök lehet, aki a semmiből jön, ahogy Bruce is a semmiből jött egykor.
Én megelégszem azzal, hogy ő egyszer megújította a Rock’n’rollt: akkor, amikor jó időben volt jó helyen. Amikor még bakelitek forogtak és érték volt beszerezni őket. Persze, egy gyűjtőnek, ma is az, de akkor CSAK az volt, nem írhatott senki csak úgy sitty-sutty CD-t., és koncertre menni is annyit jelentett: kiállni valami mellett, megfürödni a szabadságban. Úgy érzem, ezek a mostani nagy öregek a legnagyobb kreativitással sem hozhatják vissza a rock fénykorának varázsát, s Springsteentől is a legtöbb, ami elvárható, hogy apróbb módosításokat, tuningolásokat végez a régi gépezeten. Nekem ilyen korszerűsítésnek tűnik a Brendan O’Bryannel való együttműködés, hogy próbált kicsit elszakadni a klasszikus E Street hangzástól; hogy bátran bevet vonósokat, erőteljes szintetizátor szőnyegeket, amelyekkel azért lehet nagyon rosszul is bánni, gagyerákot gyártani, szóval mindenképpen rizikós. Meghogy elindul egy olyan irányba, mint a Words Apart, ami – felhívnám afigyelmeteket – Ádámnak és Gábornak is egyformán nagyon bejön, tehát a dal máris elérte a célját! :-)
Ha úgy vesszük, az előbb említettek mind olyan apró finomhangolások, pici újítások, amelyek azért nem szavatolhatók egyértelműen Bruce-generációs Rockzenészek egy-egy új anyagánál.
A másik: ha csak a zenét nézem, félretéve mindenfajta ideológiai csűrés-csavarást, szinte fenntartás nélküli a lelkesedésem. Egyre jobban kedvelem még a korábban gyengébbnek tűnő opuszokat is, úgy általában a hangszerelési megoldásokat és az énekdallamokat…
És itt most tényleg ”letészem a lantot”,
Legalábbis mára, már ha ezt még mának nevezhetjük így háromnegyedötkor, de mégegyszer és éppezért köszönet mindenkinek a gondolatfelvetésekért, s hogy ti meg elolvastátok az enyémeket.
Folyt. köv. üdv.
Csabi
u. i.:
Bodus, éreztem én, hogy te is kopácsolsz otthon :-)
Most, hogy feltenném az enyémet, látom csak, hogy írtál, úgyhogy a tiédet még csak ezután olvasom majd. Jó hajnalt.
Először is köszi Gábor a jó értelembe vett provokációt.
Na hát nekifutok én mit is jelent számomra a Rising, mit éreztem mikor elsőre hallgattam és mit érzek most.
Nem fogok túlgondolkodni minden mondatomat, biztos nem lesz szépen felépítve a gondolat-sorozatom, egyszerűen kiírok magamból lendületből mindent ezzel a lemezzel kapcsolatban.
Kell-e ezt az albumot jobbra vagy balra tolnunk, arról vitáznunk merre is lett politikailag elhelyezve ?
Kezdem azzal, hogy nagyon megijedtem amikor Olaszországban olvastam azon melegében egy kritikát a lemezről. Az újság címlapján a következő főcím szerepelt: Springsteen bosszút akar! Jajj.
Megijedtem hiszen én addigra már néhányszor végighallgattam a dalokat és nem igazán éreztem bosszúvágyat a sorokban. És ugye nem fér ez bele a bennem Bruce-ról sok év alatt kialakult képbe. A cikk egyértelműen negatívan szól róla, ő az örök ellenálló hogyan állhat egy hivatalban lévő kormány mellé, hogyan írhat le olyat, hogy ’ A little revenge and this too shall pass’ vagy a már általatok is említett ’I want an eye for an eye’.
Viszont ugyanez az újságíró leírhatta volna a címlapra: Springsteen Amerika ellen!
Hiszen hogyan is írhat egy amerikai idol kevesebb, mint egy évvel a 9/11 után olyat, hogy egy afgán nő és egy amerikai katona szerelembe eshet…hogyan írhat egy dalt az arab terrorista szemszögéből, aki a gépet vezette bele a toronyba (Paradise)..megőrült ez a Springsteen, hisz amerikát megtámadták!
És hogy mi az igazság? Mindjárt végigfutok a track-eken, talán eldől Springsteen hovatartozása. (Már amennyire ez egyáltalán fontos a dalok szempontjából egy zene-rajongó (követő, rokon, társ) számára).
Először is én úgy gondolom, hogy ha nincs a 9/11, nincs album. Mi Springsteen rajongók (követő, rokon, társ (?)) tulajdonképpen a lemez szempontjából hálásak lehetünk az arab terroristáknak (vagy inkább a támadást előidéző USA politikának, hisz ez tényleg nem olyan fekete-fehér dolog, mint egyesek lefestik..), hisz ez moccantott meg valamit Springsteenben, ami az album elkészítéséhez vezetett.
Két gondolat ebben a témában. Szerintem Bruce egy ’zsákutcába’ került a BitUSA után: gondoljátok meg 36 éves, olyan sikereket ér el, amit senki sem várt (talán még ő nem), megírt többszáz dalt (…) lányokról, autókról, árnyékról, gyilkosságról, rock&roll-ról, szenvedésről, reményről. Eljut egy BitUsa féle sikerhez, merre tovább? Ezután jöhet a magánéleti válság (jött is és nagyon szeretem a ToLove-ot, szerintem az egyik legkeserűbb Bruce album.) Ezután jöhet egy jótékonysági koncerts sorozat (mondjuk az emberi jogokért). Pár év szünet, rendeződik a magánélet (ejnye Patti) és miről írjon a 40 év feletti Springsteen? Jól érzi magát otthon, már nem csajozik, már meg tud venni egy vadiúj használt autót is (kettőt is). A helyzet nem jó hiszen Ő olyan szinten művelte ezt a dolgot, hogy egy ilyen (művészi indíttatás szempontjából) túl nyugodt szituációból merre tovább? Jön egy HT és LT (tényleg elég kereskedelmien egyszerre) amiben a legtöbb dal egy boldog, megelégedett költőtől született. Közepes siker, és most merre? Szerencsére jön egy Streets of Philadelphia (ez csak ilyenkor jöhet), új zenekar kukába (szerencsére) összehívjuk a régi csapatot (egyébként a 95-ös Blood Brothers videót nem érzem igazán őszintének, de erről egy külön vitát lenne majd érdemes indítani.. )
Azt nagyon becsülöm Springsteen-ben, hogy ekkor nem adott ki egy boldog-újraegyütt vagyunk LP-t (Monday I go to work etc..) csak a GH-re került néhány nagyszerű dal.
Megtehetné azt amit Bryan Adams, Mick Jagger vagy sokan mások megtesznek: kiadok 12 dalt, viszonylag semleges a téma, album, turné, money.. De nem, Ő akkor szól, ha van mit mondania.
Ekkor jöhet egy GTJ jellegű album (a bevándorlók nehézségei ), mely zeneileg szerintem nem nyújt sokat (valahol olvastam, hogy itt Bruce a zenét föláldozta a szöveg miatt). Mondjuk az a tény ellentmond annak, amit Promise írt ( Springsteen véleménye a lemezről), hogy a leghosszabb túrné követte ezt az albumot.
Sokan azt gondolták a nemsovány, hátrafésült ballada előadóról, ez az utolsó turnéja lehet.
És itt merre? Ja tracks (fantasztikus anyag!!) majd szerencsére jön a reunion, néhány remek új dallal (41 shots, Code of Silence, Further, Land of), de minden turné véget ér egyszer (sajnos). Ez egyébként nekem sokkal őszintébb, mint a 95-ös randi..
Egyébként azért kell szerintem minden Springsteen-mellett kitartó rajongót (segítsetek, mi a jó szó) nagyra becsülni, hiszen tizenéve vártunk egy igazi új rock albumra és kivártuk, és együtt vagyunk.
Ekkor (persze koncertalbum után) bekövetkezik a 9/11, amerika megrogy, a nép szavaz: kire van szükségük a zenei világból, ki kerüljön bélyegre, mint amerika rock-szimbóluma? A szavazás elsöprő Springsteen fölénnyel zárul és Bruce megtalálja ’rock voice’-ját.
Az into the fire és a you are missing egyből megszületik, ebből még album lesz.
És itt vagyunk, elemezzük a politikát, sajnáljuk amerikát, sajnáljuk izraelt, elitéljük afganisztánt, irakot, a palesztinokat…
Persze a lemez indittatása a 9/11, annak minden előzményével, utóhatásával, de én egy politikai fórumba nem írnék egyetlen sort sem. Van véleményem, de próbálom ezt a lemezt abból a szempontból nézni, hogy nekem mit mond.
Azt hiszem Bruce a 15 dalt ’egészségesen’ osztotta fel (nagyon sarkítva, leegyszerüsítve persze):
Springsteen bosszút akar: 2
Springsteen az arabokkal van: 2
Springsteen együttérez: 4
Springsteen lelket ölt: 4
És Springsteen szinte semleges: 2
A Fuse-t egyébként az elfogultabbak tehetik a bosszút akarok sorba, így egy picit megbillen a mérleg.
Lehet, hogy idegesítően egyszerű ez a csoportosítás (engem is zavar), de talán van annyira objektív és reális, hogy kimondhassuk:
nem kell Bruce-t elitélni egyik oldalra való húzása miatt sem, annyira azért távol maradt (szerencsére, szokásához híven) a politikai állásfoglalástól, amennyire tudott egy ilyen helyzetben.
Csak arra akartam kilyukadni, hogy én nem az alapján itélem meg a lemezt, hogy jobboldali-e vagy liberális-e és ebben segít az is, hogy (legalábbis kismini táblázatom szerint :-))talán nem is kategorizálható egyik irányba sem bántóan.
Nem írok többet a politikáról, nem is értek hozzá és nem is igazán érdekel.
The Rising.
Szerintem minden dal tükröz egy amerikai sorsot, véleményt, természetesen van aki bosszút akar (Lonesome Day), van aki belegondol egy terrorista lelkivilágába (úristen, ez nagyon bátor dolog volt Bruce-tól és innentől kár egyoldalú bosszúvágyról beszélni), van aki gyászol (és egyáltalán nem érdekli a politika), van aki szerelmes (és uram bocsá’ nem egy másik amerikaiba) van aki egyszerűen bulizni akar (Mary’s Place).
Tehát a lemez nem bosszúéhes, nem álliberális, nem jobboldali, nem baloldali ez a lemez amerikai. Mint minden eddigi és ezutáni Springsteen album.
Ezt adta nekünk Bruce és innentől már csak a lemez van és mi magunk.
Talán tényleg sok egy teljes lemezt a témának szentelni, de, ha jobban belegondolunk milyen alternatívák álltak a mester előtt? Egy lemez, amin néhány szám erről, néhány pedig teljesen másról szól? Egy (szinte) teljes lemez? Esetleg néhány tribute-dal? Biztos vagyok benne, hogy rengeteget vitáztak erről Bruce és a management. Szerintem az döntött, hogy ezek a tragikus élethelyzetek, beszélgetések, személyes élmények mozgattak meg valamit Springsteenben. És – ahogy Cabingo írta – azért remek ez az album, mert 15 különböző (bár sokszor hasonló) aspektusból meséli-énekli-játssza el az átélt tragédiát.
Még egy gondolat (amit Gábor vetett fel): Let’s be friends (Skin to Skin). Nem gondoltam eddig rá, de most már biztos vagyok benne, hogy tudatos a dal helye a track-kek között: a Worlds Apart után… És biztos tudjátok, hogy a dal eredetileg tervezett címe a sokat mondó Skin to Skin volt magában…’I know we are different you and me (…) The time has come to let the past be history’.
Gyerekek itt minden egyes sornak tudatos helye, óriási súlya van, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a dal a Worlds Apart mondanivalóját viszi tovább. És – bár zeneileg nem voltam eddig elájulva tőle – teljesen új dimenzióba került (ma) ezáltal nálam! Lehet persze ellenvetni (esetleg egyetérteni).
És a dalok egyelőre nagyon shortly, (talán azért erről is lehet szólni :-)) számomra a következők jelentenek sokat.
A You’ re missing sajnos fájóan aktuális volt nekünk augusztusban, úgy gondolom az a művészet, ami olyan érzéseket hoz felszínre, amiket éreztem (és nem csak én) mikor ezt a dalt hallgattam. Sokat jelent, ez a track önmagában csúcsra emeli nálam az albumot.
A Paradise-t (melyet én laikus egyáltalán nem találok a Sound of Silence-hez hasonlónak, de annyian írtá(to)k, hogy elfogadom) és (miután koncertfelvételen is hallottam) az Into the Fire-t hallgatva olyan szomorúságot érzek ki Springsteen hangjából, amit semelyik más zenész nem tud éreztetni velem. És teljesen máshogy szomorú a hangja mind a 3 említett dalban és teljesen máshogy (sokkal feldúltabb) az Empty Sky-ban, mely az első időkben nem annyira tetszett, de csak bele kell élnem magam Bruce bőrébe, aki 2001 szeptember 11-én 5 percnyire a házától átment egy hídon és valami furcsa hiányérzete volt az égre nézve. Nehezebb, hiszen a You’re missing rólam (is) szól, az Empty Sky pedig róla illetve sok amerikairól.
A Paradise már azelőtt az egyik legnagyszerűbb dal volt számomra, mielőtt megtudtam , hogy ez kiről is, miről is szól valójában, kellene sok túl-boldog időszak az életemben, akkor ez a néhány szám segítene egyensúlyt teremteni., csak nehogy a Rosalita-t vegyem elő :-)
A lemez hangzása egyébként valóban nagyon tiszta, talán a Darkness meg a BitUsa dob-nyerssége valóban közelebb áll a szívemhez, de erről kérdezzetek meg pontban 2 hét múlva, miután élőben hallottuk az anyagot. Élőben az E Street Band az E Street Band lesz!
Érdekes lehet az a gondolat, hogy Bruce-követőkké válnánk-e, ha a Rising-ot hallanánk előszőr. Biztos, hogy rám nem lenne olyan hatással, mint a BitUsa volt.
Ahogyan én megszerettem Bruce-t, azt talán egy nőhöz lehetne ezt hasonlítani, aki elsőre a szépségével fog meg (meghallani és megszeretni), aztán szép lassan kiderül, hogy milyen egyéb értékeket képvisel (vagy nem). Számomra Bruce egy csinos nő (BitUsa), nagyon jó az ágyban (Live 75-85) aki olyan belső értékeket képvisel, mint az érzékenység, tisztaság, keserűség, őszinteség (Greetings, BtR, Dakness, River, Nebraska, TofL) és mellette nyugodt vagyok, jól érzem magam, egyszerűen egyfajta teljességet érzek.
A korábban felvetett gondolatokhoz még annyit, hogy talán Bruce zenéjének jó értelemben vett egyszerűsége, nyerssége fogott meg engem közel 15 évvel ezelőtt, teljesen ösztönös volt a dolog és sajnos mindenfajta zenei előképzettségem hiányzott (és hiányzik, de Cabingo megígérte, hogy a III. Cadillac Ranch találkozón már nekem is lesz valami pici hangszerem…).
Egyébként a jazz zenével és a blues-zal kapcsolatban hasonlóan érzek Promise-zal, nekem az túl ’sok’.
Szerintem pontosan egy dolog dönti el, kinek mennyire tetszik a The Rising: mindenki tegye a szivére a kezét és gondolja végig mennyit hallgatja. Mondjuk egy héten hányszor forog a cd összevetve a többi Bruce-albummal. Azt persze fel sem tételezem, hogy más is kerül a lemezjátszóba (ra) :-)
Biztos, hogy kissé csapongó amit írtam, nincs bevezetés, tárgyalás, tetőpont meg befejezés és d mollilag pedig egyáltalán nem tudok hozzáfűzni a gondolatokhoz értelmes dolgokat.
Én röviden így látom a Rising előzményeit, körülményeit, mondandóját, remélem (biztos), hogy a dalokról és mindenről ami Bruce, sokkal hosszabban tudunk még majd értekezni.
Így újraolvasva a soraimat, sokmindenben összecsengek Cabingóval, de hát talán egy véleményen is lehetünk némely dologban. :-).
>> The promise: Bodus, sajnos nincs aláírásom!
>> Bodus: Na ne, már megint erről beszélgetünk?
>> The promise: Cabingo, sajnos nincs aláírásom!
>> Csabingo: Nem baj, fel a fejjel, még lehet! Majd a Palásti másol egyet neked, ha azt mondod neki,
>> hogy nem is tetszik annyira a The Rising…”
> Na ezt is félreértetted. Lehet, hogy késő volt. Természetesen nem az aláirásról szoktunk bővebben
> értekezni, hanem arról, hogy melyik lemeznek mi a hibája.
Naneeeee… Raktam vagy 12 smiley-t utána – amit már nem idéztél be –, c’mon lighten up! Amit viccből írok, annak nem kell rögtön nekiesni! Ugyanez a következőhöz is:
> Persze a következő dialógusod is max. egy szilveszteri Bruce kabaréba menne el.
The promise, tudod, hogy mit jelentenek a smiley-k???
Azzal kezdenem, tegnap éjszaka lehet, hogy kicsit követhetetlen volt a levelem, de fáradt voltam, influenza stb…
Gábor! Ma átolvasva látom viszont, hogy nem csak én értelek félre sokszor, de te is engem. Persze ez csak részletkérdés. Hogy valami rendszer is legyen, ma hátulról előrefelé haladok…..
„Tudom, hogy nem gyerekes rajongó vagy. Mindenesetre a The Risingot én több kritikával illetem, mint Te, amivel Te nem értessz egyet. Hol itt a probléma?
Már nincs probléma. Nem akartam erosazkos lenni, de azt érzem, hogy kicsit „finomult”, változott a véleményed a lemezről. Remélem nem azért, mert „csak egy hozzánemértővel” szemben védted. A 85 – 15% -os arány talán nálam is igaz. Ennél „rosszabb” lemez soha ne legyen.
„The promise: Bodus, sajnos nincs aláírásom!
Bodus: Na ne, már megint erről beszélgetünk?
The promise: Cabingo, sajnos nincs aláírásom!
Csabingo: Nem baj, fel a fejjel, még lehet! Majd a Palásti másol egyet neked, ha azt mondod neki, hogy nem is tetszik annyira a The Rising…”
Na ezt is félreértetted. Lehet, hogy késő volt. Természetesen nem az aláirásról szoktunk bővebben értekezni, hanem arról, hogy melyik lemeznek mi a hibája.
Na jó…. :) Persze azért egy aláirás nem volna rossz, de ha anélkül halok meg az sem baj. Csak még néhány koncertre jussak el.
„Elnézést, ha „savanyú a szőlő” hangulatú fanyalgásnak tűntek az észrevételeim, nem annak szántam őket. A The Rising egy nagyszerű album, azóta is sokat hallgatom – és szépen jöttek a mélyebb meglátások. „
Ennek nagyon-nagyon örülök.
Én meg lassan elgondolkozom az akkordmeneteken a bridgeken és az introkon. Ez utóbbiak pl. nekem nagyon tetszenek. A Countin-nál majdnem kiestem az autómból mikor elöször hallgattam. Biztos mindenki igy volt vele.
Halk gitározás, ??? csodálkozás, cd felhangositás, dal elkezödés, dobbhártya kiszakadás… Ahhh!!!
Persze a következő dialógusod is max. egy szilveszteri Bruce kabaréba menne el.
"Palásti
Gyerekek, ez az album nekem nagyon tetszik! Jó a hangzása, ütős, klassz! Kedvenc számaim az X, Y és Z számok!
The promise
Egyetértek, nekem is nagyon tetszik! Qrva jó, az egyik legjobb! Az én kedvenc számaim a C, J, K.
Cabingo
Barátaim, ez egy szuper album! Azóta is ezt hallgatom! Nekem a V, H és K dalom a kedvenceim!
Palásti
Nagyon örülök, hogy mindenkinek ennyire tetszik!
Stb. :))) "
Azt egyébként gondoltam, hogy a témaválasztásról lesznek viták, de, hogy kvázi a többség itt a forumon elitéli és kritizálja azt, hogy az albumot szept 11 légköre lengi be, nem fér a fejembe. Most egy csúnya dolgot irok és nagy nyilvánosság elött nem is szeretném hangoztatni, de: HA NINCS SZEPT 11, akkor nincs RISING SEM. És mi még mindig a Live in N.Y cityt elemeznénk és egy-két új bootleget vagy koncertfelvételt. Ez egy furcsa helyzet és ennek én sem örülök, de ha megtörtént akkor ne menjünk el mellette és ne röhögjünk a Bushon a mellette álló tüzoltónón, meg az infantilisen tapsoló tömegen. Valószinüleg ök ugyanigy értetlenkednek és nevetnek, hogy 56-ban lyukas zászlókkal rohangászott pár lökött egyetemista a Bem rakparton…. Ismétlem. Nem tudjuk elképzelni, hogy ott ök mit éreztek és éreznek és mit érez egy Bruce Springsteen nevü ipse, miközben vacsorát ad a gyerekeinek. És gondolkozik egy lemezen, egy dalon, egy dallamon, egy szövegen.
Biztos, hogy ö is ezerszer végigondolta. Nem túl átlátszó ez az egész?
Más.
A bátyámmal mindig röhögtünk azokon az énekeseken akik karácsony elött véletlenül megjelentetnek egy best of lemezt, vagy csak egy sima sorlemezt. Aztán hopp. Egyszercsak megjelent a Tom Joad november végén….A Live in N.Y city VHS és a kiegészitett Video anthology tavaly karácsony elött.
Jól megleptem magam persze mindegyikkel. Szóval visszatérve a Risingra. Lehet, hogy marketingfogás volt az egész, de nem volt túl direkt. Jól eladták és én páldául amint látható benyeltem és még 1 millió ember aki már megvette a lemezt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondokodtam el azon, szép dolog-e a terrortámadás 1 éves évfordulója elött nem sokkal kiadni egy ilyen lemezt, de ….nem tudom a választ. Mindenesetre ez nem zárja ki azt, hogy Bruce egy teljes albumot ennek szenteljen.
De még ezzel együtt is tetszik a lemez. És ez a lényeg. Ha pedig mindezt az egésze szept 11 problematikát nem veszem figyelembe és nem elmélkedem ezen ennyit, akkor azt gondolom, hogy a Rising az egyik legjobb Springsteen lemez, megkockáztatom talán a legjobb. Igaz az is lehet, hogy 24 év múlva nem fog annyira tetszeni mint most a Darkness. Benne van a pakliban ez is.
Bmfte!
Nem teljesen értelek: azt irod.
„Mindig az a kép lebeg előttem, hogy Bush ott áll azzal a "szerencsétlen" öreg tűzoltóval a romok mellett, vigyorognak, a tömeg meg örül és tapsol. És mindent így intéznek el, üvöltöznek, hogy egység meg nemzet meg mi vagyunk a jók stb. és megint örülnek. Ez az alkatuk, és a túlélési stratégiájuk, elfogadom. Én is élőben követtem a neten a dolgokat, aztán ezeket a képeket látva nem vigyorogtam”
Pici ellentmondásba keveredtél önmagaddal. Amúgy tudod ki volt az az öreg tüzoltó? Volt róla egy portréfilm a Discovery-n. Az egész teljesen spontán és véletlen volt. Az öreg faszi már nyugdijas volt. Nézte a TV-ben a WTC-t, majd elökereste a pincében a sisakját és elment a romokhoz segiteni. Nem tartozott senkihez. Majd egyszercsak amikor fennállt egy teherautón szétnyilt a tömeg és egy ember megkérte, hogy huzzafel maga mellé. Ez volt Bush. Az egész teljesen véletlen volt. Az öreg elakart menni a Bush meg fogta. Szerintem ez annyira nem nevetséges. Lehet, hogy én vagyok a tul liberális, szentimentális, bárgyu, hülye, de én ezen nem nevettem. Bár itt ebben az országban lenne ilyen összefogás……., de ebbe lehet, hogy nem kellene belemennem. Én szeretném, ha Magyarországon valami ekkora szar történne, akkor az emberek együtt mennének segiteni és szart lapátolni, nem pedig mindent mindig párt és kampányérdekböl tennének. Nekem pont az tetszik Springsteen dalaiban, hogy nem mindegyik a szerelemröl szól, hanem az összefogásról és a barátságról. Nála valahogy minden „közös”. A balhék, az éjszakák, a problémák. Mindig ott van valaki, vele. Egy Mary, vagy egy Tery….Vagy ha nincs akkor felmegy a hegyre egyedül, mint a Darkness on the edge of town-ban és elüvölti a bánatát. De vágyik valamire ami biztonságot ad, pénz, feleség, szerelem. Vagy mindez forditva. És szeptember 11.-én tölük ezeket a dolgokat vette el, de leginkább a biztonságot. És ez nagyon szar lehetett….Mert ez még itt 10 ezer kilométerrel arrébb is piszok szar érzés volt.
Na good night. Felmegyek… na nem a hegyre, hanem hálistennek a hálószobába ahol a barátnöm vár.
„Egy napon, éjfélkor megjelenni nagyon giccs. De gondolhatunk a tesvérek között is gázos videoklippekre is”
Erröl pedig majd holnap. Most sms eztem Bodussal, epp ir a forumba....
Az én felületes Rising-kritikámra sem reagált még senki.
Témaválasztás: nem értek egyet Ádámmal, inkább Gábor felé húzok. Tudjátok miért, mert - és itt egyetértek Ádámmal - nem értem meg az amikat. Mindig az a kép lebeg előttem, hogy Bush ott áll azzal a "szerencsétlen" öreg tűzoltóval a romok mellett, vigyorognak, a tömeg meg örül és tapsol. És mindent így intéznek el, üvöltöznek, hogy egység meg nemzet meg mi vagyunk a jók stb. és megint örülnek. Ez az alkatuk, és a túlélési stratégiájuk, elfogadom. Én is élőben követtem a neten a dolgokat, aztán ezeket a képeket látva nem vigyorogtam. És nem vigyorogtak a vietnami veteránok sem. És nem is mindenki tudott visszailleszkedni a társadalomba. Na mindegy, ez lehet hogy az én érzékenyebb hozzáállásomból fakad. Az árusok viszont árulják a WTC-relikviákat mindenütt. Mindig felhúzom magam az ilyenken. Talán ezért nem hiszem el, hogy szept 11-gyel direkte összehozhatók a számok. Nekem nem. Sőt az Empty Sky szerintem eredetelieg szerelmi nóta volt, de ez már meredek feltételezés.
Különben is csak az számít, amit én érzek a számok hallgatása közben - mint ahogy mindenki másként értelmez egy verset.
Az egész album számomra továbbra is túlságosan marketing-szagú. Azzal sem értek egyet, hogy a BITUSA a "legmegcsináltabb", az a Human-Lucky-páros. Egy napon, éjfélkor megjelenni nagyon giccs. De gondolhatunk a tesvérek között is gázos videoklippekre is. Meg a festett hajra stb, stb. Nekem jobban tetszik a balladas, egygitaros, es az ősrocker Springsteen.
Megint tulbeszelem magam, meg dolgozok is kozben, ugyhogy ujra összefüggéstelen voltam. Mindegy, ma átírtam a Nebraska-t!
További linkek The Rising témában (cikkek, elemzések), ÜNNEPLÉSEK... :)
A francba is, dél elmúlt, és még csak ezt a linkgyűjteményt állítgattam össze idáig...
És nagyon sok értékelés és koncertbeszámoló a mostani turnéról:
http://www.luckytown.org/luckytown-digest.html
Ez egy érdekes Steve Earlról, aki John Walkerről írt dalt, a huszas amerikai srác, akinek elege lett a konzumerizmusból és beállt a tálibokhoz, most húszéves börtönbüntetését kezdte - felhívás az Earl lemez bojkottjára, szólásszabadság, stb., ill. párhuzamok a Nebraskával és a Paradise-szal:
1. Bodus, javaslom a www.bs.hu-ra (AKA bs.hu-ra :)) ) feltenni linknek a luckytown-t, elvégre a legrégibb és legtartalmasabb levelezőlista Bruce témában, sok anyaggal, további linkekkel, stb.: www.luckytown.org
2. Cukorka - mint alapító -, szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy szeretettel várunk vissza a hosszasabb eszmecserékbe is a fórumba!
Na, maeste az utolsó, utána dolgozni is kéne, mert mindjárt éjjel 1…
Ádám, így elolvasva a válaszod, sok mindenben igazad van. Kezdem azzal, ami a legfontosabb, és amit én sem vettem észre:
>Közben rájöttem, hogy mi zavart a leveledben és ebben az egész fórumban. Az hogy a Risingról
>igazából senki nem mondta azt, hogy „gyerekek ez k….va jó…..ajánlom mindenkinek, vegyétek
>hallgassátok stb….
>Hanem amolyan magyaros „savanyú a szölö” mentalitással megszületett a te kritikád és semmi olyan
>nem volt elötte ami egy picit is pozitiv lett volna. Irtunk a táborról a trikókról és sokminden más fontos
>dologról, csak éppen a Risingról nem. Igen, ez zavart. Csabingo volt talán az egyetlen, aki irt valamit,
>ha jól emlékszem.
>Az zavart az irásodban, hogy sokkal több volt a negativ mint a pozitiv gondolat. De elfogadom, hogy
>ilyen is van.
Nos, ez igaz. De… khmm, hogy is mondjam. Nem írtam le, hogy egyébként egy kurva jó album, stb., merthát – ez, ez világos. Úgy gondoltam, ez evidens, itt kezdődik a dolog. Ehhez képest azt írtam le, ami nem volt egyértelmű benne, amivel gondom volt. Vedd úgy, hogy az album 85%-ban tetszik, 15%-ban nem: a 15%-kal foglalkoztam.
Másrészt meg persze csak a provokatív levelek képesek beindítani a beszélgetést – lám, milyen jó hozzászólások érkeztek rá Tőled is Csabingótól is, gondolatébresztők, tartalmasak, érvelősek.
Alternatív megoldás:
Palásti
Gyerekek, ez az album nekem nagyon tetszik! Jó a hangzása, ütős, klassz! Kedvenc számaim az X, Y és Z számok!
The promise
Egyetértek, nekem is nagyon tetszik! Qrva jó, az egyik legjobb! Az én kedvenc számaim a C, J, K.
Cabingo
Barátaim, ez egy szuper album! Azóta is ezt hallgatom! Nekem a V, H és K dalom a kedvenceim!
Palásti
Nagyon örülök, hogy mindenkinek ennyire tetszik!
Stb. :)))
Persze lehet, hogy tévedek. Azt gondolom, hogy ha már itt vagyunk, akkor az az ALAP, hogy tetszik az album – ebben egyetértés uralkodik, ebben azonosak vagyunk, ezért erről lelkendezésen kívül nem is nagyon lehet tartalmasakat írni. Hacsak nem személyes dolgokat, hogy kinek melyik szám mit jelent, mihez fűződik. Nekem ilyen jelenleg még nincs – leszámítva a Further-t, ahol viszont a nagyon kellemes személyes élmény éppen a galyatetői duettünk Csabival, amit mindenki látott-hallott… Ehhez képest ott kezd érdekes lennei a dolog, ott tudunk egymásnak új szempontokat, új meglátásokat adni, ott tudunk igazán érdekesek lenni egymásnak, ahol eltérnek a véleményeink.
De ez csak az én véleményem. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és főképp, a biztatás, a lelkesedés másoktól eltérő fokban fontos. Nekem már annyira nem – tudom, hogy szeretem Bruce zenéjét, az elmúlt 18 évben, amióta komolyan foglalkozom Springsteennel, sokszor voltam olyan helyzetben, ahol ezzel a véleményemmel egyedül voltam, utána meg szereztem sok barátot/barátnőt rajta keresztül a világ minden részén, sokszor láttam is – a rajongás most már belső evidenciává vált, nem ez érdekel másoktól, mert pontosan megvagyok azzal de anélkül is, hanem a gondolataik, amik sokszor kritikaként fogalmazódnak meg, és amiket nem tud helyettesíteni a puszta rajongás. Egyszerűen ilyen vagyok. Nagyon örülök a csapatnak, és nagyon jó az egymásra találás, de a rajongás önmagában megvolt a táborban, azt gondoltam, a következő fokon folytatjuk: most jön a nehezebb része.
Elnézést, ha „savanyú a szőlő” hangulatú fanyalgásnak tűntek az észrevételeim, nem annak szántam őket. A The Rising egy nagyszerű album, azóta is sokat hallgatom – és szépen jöttek a mélyebb meglátások.
>> A másik: szerintem pont itt, egymás előtt nem kell megvédeni Bruce-t. Elvégre egymás között
>> vagyunk.
> Na ez egy picit rosszul esett. Ha én itt most leirnám, hogy mi nem tetszett a Wild-on, a Nebraskán, a
> Ghost of Tom Joadon és, hogy mennyire gyenge volt a Human Touch, akkor szerintem sokan
> megköveznének érte.
Ne haragudj, nem akartalak megbántani vele. Mindenesetre felajánlottad, hogy megvéded Bruce-t, erre írtam, hogy szerintem pont nekünk nem kell egymást előtt védelmünkbe vennünk, egyébként sem tervezek ellene semmi galádat… :) Viszont kíváncsian várom, hogy miben mi nem tetszett – aligha lehet ez oka bármilyen megkövezésnek is.
> Lehet, hogy egy Springsteen fan es gyüjtö vagyok, de nem egy gyerekes rajongó, meg sajnos
> aläirasom sincs.... Bodussal és Csabingóval szoktam erröl gyakrabban beszélgetni.
The promise: Bodus, sajnos nincs aláírásom!
Bodus: Na ne, már megint erről beszélgetünk?
The promise: Cabingo, sajnos nincs aláírásom!
Csabingo: Nem baj, fel a fejjel, még lehet! Majd a Palásti másol egyet neked, ha azt mondod neki, hogy nem is tetszik annyira a The Rising…
:))))))))))))))))
Aztán nem megsértődni!!! :)
Tudom, hogy nem gyerekes rajongó vagy. Mindenesetre a The Risingot én több kritikával illetem, mint Te, amivel Te nem értessz egyet. Hol itt a probléma?
> Véget ért a CD és mindjárt éjfél van. Good night.
Good night, too, köszönöm a válaszokat, és üdv mindenkinek.
Csabingo! Köszönöm Neked is a reagálást, örülök, hogy valóban beindult a tartalmas beszélgetés! Barátom, kezdem azzal, hogy – a leveled, mint egy dal! Igazi lírikusi gazdagsága a szavaknak, élveztes olvasmány volt!
Nade térjünk a tartalomra!
> Minden dal más-más oldalról világítja meg a drámát, benne van a ’tribute to heroes’ gesztus,
>(into the fire) a kétségbeesett és tulajdonképpen pusztába kiáltó bosszúvágy (emty sky, lonesome
>day), a kisemmizettség - illetve teljes megsemmisülés - érzése (nothing man), a remény, az új nap,
>új hit, a ’no surrender’-feeling (rising, my city of ruins), a csöndes és megindító hiány (missing),
>sőt, még a másik oldal, az ellenség szemszöge is felvillan, az öngyilkos pilóta sivár paradicsoma
>(paradise), illetve a kultúrák törésvonalán alló szerelem, arabos dallamvilággal (words apart).
Talán kiderült az előző levelemből, hogy – bár minden elismerésem a téma ilyen szempontból valóban sokoldalú feldolgozásának – ez a sokoldalúság azért a dolog komplexitásához mérten mégiscsak egyoldalúnak tűnik. Egyszerűen ezt Bruce nem engedheti meg magának. Hozzáteszem, szerintem a jövő az ennél szélesebb horizontoké lesz: ha ugyanolyan érzékeny, civil rights, liberális és nyitott lesz, mint korábban, valamint hajlandó lesz arra a tanulásra, amit a Tom Joad előtt felvállalt (sok olvasás, ld. pl. a Tom Joad albumon a „bibliográfiát”), akkor ezek az újabb, globálisabb nézőpontok elő fognak jönni. Jó jel erre a 41 Shots, ahol csupán egy tartózkodási és munkavállalási engedéllyel rendelkező fekete afrikait nem félt amerikainak nevezni…
Ami az „öngyilkos pilóta sivár paradicsomát” illeti, csak tényszerű adalék: a dal első felét egy tizenéves palesztin öngyilkos merénylő kislány halálának hírére írta; a másik személy egy virginiai asszonnyal való beszélgetéséből származik. Az asszony egy koncertje után odament hozzá, és adott neki egy kalapot: ennek a története, hogy a hetvenes évek elején egy minneapolisi koncerten az egyik szám közben valaki feldobott a színpadra egy kalapot, amit Bruce a fejére tett, néhány szám erejéig játszott benne, aztán visszadobta a nézők közé. A kalap tulajdonosa egy férfi volt, aki 2001. szeptember 11-én a Pentagonban dolgozott, és ott meghalt. Az asszony a férj felesége volt és egy alkalommal eljuttatta Bruce-nak a kalapot – amit a férje haláláig becsben tartott otthon (forrás: http://www.nytimes.com/2002/07/14/arts/music/14PARE.html ).
Aprópopó Nothing Man: Csabi igazad lehet, a narrátor valószínűbb, hogy nem halt meg, hanem csak kisemmizettnek érzi magát, aki mindenét elvesztette – utánanéztem a Digest-en, az ottani vélemények szerint, mivel kiderült, hogy eredetileg ’84-es dalról van szó, ugyanannak a post-war szindrómának egy tünetét mutatta volna be, mint pl. a Shut out the Lights.
> Abban igaza van Gábornak, hogy néhány albummal többet bíbelődött (Born to Run, Born in
> the USA), viszont azért ne feledjük, hogy voltak lemezei, amelyek ugyanígy a
> semmiből születtek. (Nebraska, Tunnel of Love). Szóval azért
> nem egészen példa nélküli ez a fajta munkamódszer sem, a Rising is
> amolyan első felindulásból írt lemez.
Igen, de az eddigi első felindulásból írt albumai vagy régen, nagyon régen benne voltak (Nebraska részben, az életérzés, a problémák, a történetek), vagy teljesen személyes jellegűek voltak, olyanok, amiket ő érzett, ő értett, ő tudhatott a legjobban (Nebraska más részei, a teljes Tunnel of Love és Lucky Town album). Itt viszont valami egészen másról írt rögtön, nagyon gyorsan: szeptember 11. után kevesebb, mint egy évvel megszületett az az album, ami személyesen hozzá csak áttételesen kapcsolódott, ami egy nagyon összetett, az egyénen messze túlmutató problémával foglalkozna. Amire vállalkozott – az áldozatok hozzátartozóinak szenvedéseit enyhíteni; az önfeláldozást megjeleníteni és így hitet adni – annak jól eleget tett. De azt is gondolom, hogy amire vállalkozhatott volna, ha egy kicsit tovább vár, vagy egy kicsit bátrabb – az egész problematikát megjeleníteni azon túl, ahogy a CNN-ben lejött – annak nagyon nem tudott megfelelni. Ő Bruce Springsteen, ha ő nem lát meg bizonyos dolgokat, ha ő nem hívja fel bizonyos dolgokra hitelesen a figyelmet, akkor ki más?
> Ami hitelessé teszi: Bruce eddigi munkássága és nyilatkozatai, melyek azért szerintem
> azt bizonyítják, hogy nem kereskedelmi célokkal ugrott rá a témára, mint afféle
> szenzációhajhász.
Ez szerintem is teljesen igaz.
> Amellett, hogyha elvonatkoztatunk a terrorakció tényleges képeitől, akár általános
> érvényű élethelyzetekről is szólhatnak a dalok.
Hááát… ez megint igaz, de akkor ott vagyunk, hogy miről is szól az album, és hol a koncepció, és mi az értelme az albumnak? Nyilvánvaló, hogy a legtöbb dalnak van átvitt értelme is, és nem csak szeptember 11-re vonatkoztatva értelmezhető. Sőt, a túlságosan szeptember 11-hez kötés sokszor nagyon erőltetettnek tűnhet (Csabingo, talán épp Neked meséltem azt a tűzoltót, aki beírt a Digest-be és azt ecsetelte, hogy az „On my back’s a sixty-pound stone” tulajdonképpen a konkrétan milyen típusú tűzoltókészüléket jelenti, mittudomén a sor jelentése az, hogy „a hátamon van egy 324/FX/116 porraloltó” és talán el is határolta egy másik típusú tűzoltókészüléktől, amelyik nincs annyira nehéz – naszóval ennek így nyilvánvalóan nincs értelme). De érdekes lenne végighallgatni szeptember 11. nélkül az albumot, és úgy megpróbálni felfedezni benne valami tematikát…
Na, leragad a szemem… remélem, a témázás folytatódik!!!
Hello Gábor és minden közép kelet európai :) Bruce fan!
Örülök, hogy ilyen gyorsreagálású vagy, és sok mindenben igazat adok a második leveled alapján, DE nem lettem mindenben meggyőzve.
Vasárnap este van 22 óra 44. Felraktam a Live in N.Y city-t, hogy jöjjön az ihlet. A Lost in a flood…szól..
Ma lehet, hogy inkább one step two steps back haladok, mert tényleg azt érzem, hogy egy picit elbeszélünk egymás mellett. Bocs ha csapongok ide-oda
„érdekes kategorizálás, de szerintem ilyen nem lehet csinálni. Egyrészt azért, mert nem ismerhetsz minden Bruce rajongót – tehát honnan tudod, hogy ez valóban így van? Persze kellően kis mintavételi alapból lehet ilyen következtetéseket levonni. Másrészt az első vonalba tartozó albumok messze nem egységesek, és ha már az albumokat stílusuk szerint kell besorolni, szerintem a Greetings közelebb áll a folkos vonalhoz, mint akár a BtR-hoz, a BitUSA-hoz vagy éppen a Darkness-hoz. Az mindnesetre igaz, hogy a Nebraska és a Tom Joad közelebb áll egymáshoz hangzásában, stílusában, mint bármelyik két másik Bruce album. Bár… Human Touch és The Rising”
Ez egy észrevétel, nem kategorizálás és mintavétel sem biztos, hogy a legjobb volt. Magyar, angol és amerikai Bruce fanokkal beszélgetve gondolom ezt.
Amugy ha már a greetingt hallgatom… Érdekes, nekem ez belefér a Darkness vonalba, még akkor is ha ezzel a véleménnyel egyedül maradok. Szerintem sokkal inkább elöszele Greetings a Darknessnek és a Born to runnak és a Rivernek, mint a Wild.
Térjünk vissza a Rising elemzésedre.
Most lehet, hogy rossz hasonlatot használok, de nem jut jobb eszembe. Az a baj, hogy te és én most valahogy a körtét hasonlitjuk össze az almával, még akkor is ha mindketten Springsteenről és a Risingról beszélünk.
.
Ez az egész – Bruce zenei választásai és játéka – egyébként egy mélyebb polémiához vezet: mennyiben zenész Springsteen? Szerintem ugyanis elsősorban nem az. Elsősorban üzenetvivő, messanger, bárd, kobzos, néha próféta, hangot ad azoknak a dolgoknak, amik az embereket foglalkoztatják, társadalmi healer, gondolkodó – ez mind-mind a zenész identitás előtt van. Nála a zene eszköz, nem öncél. Zenész pl. a jazzenész, aki a zenéért játszik, aki l’art pour l’art zenél nem pedig azért, mert bármi mélyebb szöveges üzenetet szeretne eljuttatni az emberekhez.
Gyerek korom óta nagyon sokféle zenét hallgatok, de valahogy nem jutok el a jazz-ig. Nekem az igazi zene a rock (and roll). És itt lehet, hogy megálltam. Még a bluesért sem rajongok. Szerintem az igazi zene az, amikor van szöveg, mondanivalo, kisugárzás, érzelem, hangulat stb… Én itt nem akarok a jazzröl elmélkedni, mert arrol tul sokat nem tudnek vitatkozni. Szóval már abban sem értünk egyet, hogy kicsoda-micsoda Bruce. Szerintem ő zenész. Bár az is lehet, hogy egy költö, de még a legjobb költök sem szoktak ilyen jól gitározni. De már az is csak lehet, hogy csak nekem tünik jónak, mert nem tudom megkülönböztetni a c-dúrt, a d molltól.
A másik: szerintem pont itt, egymás előtt nem kell megvédeni Bruce-t. Elvégre egymás között vagyunk. A Bruce-rajongásnak, főképp Bruce, élete és zenéje ismeretének nem feltétele az, hogy mindig és minden tessen az embernek. Tudom, amit írtál – hogy megvéded – egy tipikus közép-európai Boss-fan reflex: külsősök, tudatlanok előtt védeni kell, mert marhaságokat mondanak, nem hiszik el, valótlanságok miatt leszólják, stb.
Na ez egy picit rosszul esett. Ha én itt most leirnám, hogy mi nem tetszett a Wild-on, a Nebraskán, a Ghost of Tom Joadon és, hogy mennyire gyenge volt a Human Touch, akkor szerintem sokan megköveznének érte. Egyébként pedig nem ismerek kelet európai Bruce rajongókat, a magyarokon kívűl. Vagyis nem gondolom, hogy kritka nélkül fogadom el Bruce-t. Lehet, hogy egy Springsteen fan es gyüjtö vagyok, de nem egy gyerekes rajongó, meg sajnos aläirasom sincs.... Bodussal és Csabingóval szoktam erröl gyakrabban beszélgetni. Ők tudják, hogy vannak dalok, lemezek amikért nem rajongok és amiket nem is nagyon hallgatok.
Közben rájöttem, hogy mi zavart a leveledben és ebben az egész fórumban. Az hogy a Risingról igazából senki nem mondta azt, hogy „gyerekek ez k….va jó…..ajánlom mindenkinek, vegyétek hallgassátok stb….
Hanem amolyan magyaros „savanyú a szölö” mentalitással megszületett a te kritikád és semmi olyan nem volt elötte ami egy picit is pozitiv lett volna. Irtunk a táborról a trikókról és sokminden más fontos dologról, csak éppen a Risingról nem. Igen, ez zavart. Csabingo volt talán az egyetlen, aki irt valamit, ha jól emlékszem.
Sajnálom, ha elrontottam az ünneplést. Szerintem azonban itt nyugodtan lemehetünk analitikusba – elég sivár lenne a fórum is, ha csak tapsról és elismerésről és gratulációról meg magasztalásról szólna a dolog. És mégegyszer: ahogy hozzátettem a levelemhez, alapvetően az album tetszik, bejön – nem volt még Bruce album, ami előbb-utóbb ne jött volna be (csak sokat kell hallgatni J ) –, csak éppen mélyebbre kell menni ennél, mert VAN miről beszélni azután is, hogy elmondtuk, hogy milyen frankó
Senkinek semmilyen ünneplését nem rontottad el. Mert sajna nem volt unneplés. Bár egy pici belefért volna.
Az zavart az irásodban, hogy sokkal több volt a negativ mint a pozitiv gondolat. De elfogadom, hogy ilyen is van.
Azt hiszem, hogy te valamit gondolsz a világról, a politikáról és neked az, hogy ő szeptember 11.-nek szentelt egy lemezt nem fért bele a korábban kialakitott „Bruce képbe”. Ezzel még sok kelet és nyugat európai Bruce fan lehet igy.
Csak gondolom, nem végeztem felmérést.
Igen, de nem akkor, amikor a dalokat felvették – pláne nem akkor, amikor azokat megírta! Hiszen a dalok egy része a Nebraska sessionből maradt meg! Másrészt, a BitUSA legtöbb dalának – hangsúlyozom: a LEGTÖBBNEK, nem mindnek – nincs nyilvánvaló zenei előzménye. Pl. a talán leginkább befutott szám, a címadó dal nem volt trendy, amikor kijött – ő maga teremtett trendet, stílust, és tört az élre! Spontán, vállalkozó jellegű, újító.
Szóval, ha a Nebraska sessionból maradtak, akkor Bruce 2 évet gondolkozott, hogy „mit hol merre meddig” kellene csinálni, ahhoz, hogy túl szárnyalja az amúgy nem túl sikeres Nebraskát. Nem? Lehet, hogy stilust teremtett, de szándékos és megtervezett volt. Bejött. Tudjuk, ekkora sikerre, ő sem számitott. Még a managment sem.
Mára itt befejezem. Véget ért a CD és mindjárt éjfél van. Good night. Amugy Csabingo kritikája jobban tetszett egy fokkal. Más is beleszólahatna még….
Most latom, hogy irtal szept 11.rol. Olvasom es holnap este irok.
> De leginkäbb azt nem értem, hogy szeptember 11 problematikája miért itt vetődik fel, ahol
> Springsteen rajongók beszélgetnek.
Csak egy bátortalan ötlet: talán azért, mert a legújabb albuma éppen erről szól… :-)
> De leginkább azzal nem értek egyet amikor a témaválasztást kritizálod. /…/ Ne akarjuk
> megérteni az amerikaiak érzését, mert nem fogjuk.
> Azt gondolom, hogy szeptember 11.-ét lehet unni, bagatelizálni, de azzal nem leszunk elöbbre.
Talán pontosabb, ha ezt írom: a témaválasztás önmagában fontos, aktuális, és semmi gondom nincs vele; de ahogy elintézte, azzal – egy-két kivételtől eltekintve – nagy gondom van. Ez ugyanis egy nagyon komplex, nagyon összetett dolog. Aminek csak egy – bár mindenképpen fontos – aspektusa az ártatlan áldozatok hozzaátartozóinak a leírhatatlanul fájdalmas érzése, a szívbemarkoló veszteség érzése; és az eseti történetekben megnyilvánuló hősies bátorság, mint a tűzoltóé, aki felmegy a tűzbe, hogy soha ne térjen vissza… De, lássuk be, azért az egész terrortámadás ennél sokkal, sokkal szélesebb spektrumban értelmezhető csak. Ha valaki ezt elmulasztja, akkor ugyanazt teszi, mint a hivatalos amerikai felfogás, mint az amerikai sajtó, mint a kormányzati reagálás: elhallgat, agyonhallgat bizonyos dolgokat, szalonképtelennek, árulónak, nemzetellenesnek nyilvánít bizonyos kérdéseket, cenzúrázza a gondolatot. Nem lehet – tabu – bizonyos kérdéseket feltenni. Pl. nem lehet megkérdezni az okokat. Ha megkérdezik, akkor az okozatossági láncban csak a legközvetlenebb láncszemekig lehet elmenni – az volt az oka a terrorakciónak, hogy x számú arab terrorista – valami Mohammed Ata meg társai – nekivezették a gépeket a WTC-nek és a Pentagonnak, meg egy a bátor utasok ellenállásának köszönhetően lezuhant Pittsburghben. Mindez úgy következett be, hogy – és itt jön a story a terroristákról, hogy utaztak az USA-ba, vettek repülés-leckéket, a hamburgi sejt története, hogy a főgonosz – egyébként amerikaiak által kiképzett – Bin Laden pénzelte az egészet, aztán az FBI hiányosságai és kész, kifújt. Ez egy globális világ, egy ilyen méretű dolgot nem lehet ennyivel elintézni. Épp az az esemény elbagatellizálása, ha ennyivel elintézik.
Hogy valamiféle terortámadás esetleg előrelátható lett volna – hogy esetleg mindez kiszámítható lett volna, az USA agresszív külpolitikája vagy az amerikai tőkét működtető gazdasági társaságoknak a fenntartható fejlődésre mit sem adó, mérhetetlen emberi szenvedéseket okozó magatartása miatt – ez már eretnek gondolat. Hogy az „eye for an eye” esetleg – mire kijött az album – már régen legalább „six eyes for one eye”-ra változott, és az akció addigra befejezett lett; végülis nagyrészt szétbombáztak egy egyébként is szegény országot – efelett Bruce is elsikkad. Ez azért gond, mert az áldozatok – akikről Bruce mindig is ír, a hétköznapok working hero-i – igazából ugyanúgy áldozatai a terroristáknak, mint saját kormány- és gazdaságpolitikájuk tervezőinek. Nincs egységes Amerika, és akik a döntéseket meghozzák, azok vsz. már régen leírták azokat a szerencsétleneket, akik a WTC-ben meghaltak. Egyszerűen előre bekalkulált veszteség volt. Gondolom, azon esetleg meglepődtek, hogy nem valami harmadik világbeli ország amerikai külképviselete ellen intézték a támadást – az ottdolgozók családtagjai között is mérhetetlen fájdalmat és szenvedést okozott volna a dolog, de ők még sincsenek annyira előtérben – hanem az amerikai prosperitás egyik szimbóluma ellen; de kizárt, hogy az intelligence agency ne tudott volna legalább bizonyos pontossággal megjósolni egy szimbolikus amerikai célpont elleni low-budget támadást. Nem lehet nem gondolni arra, hogy egy ország, amelyik a valóságban egy sor másik, névleg független állam politikáját, állampolgárainak életét irányítja, amelyiknek társaságai nemzetgazdaságokat tesznek tönkre, az előbb-utóbb célpontja lesz ilyesféle támadásoknak. A tények magukért beszélnek: a világ 25 millió gyermekmunkása (14 év alatti gyermek, általában max. a huszas éveik elejéig élnek) a nyugati fogyasztói társadalmak számára gyárt fogyasztói cikkeket (ENSZ Világjelentés); az az élelmiszermennyiség, amit évente kidobnak az egyébként is túlsúlyos amerikaiak, a világ éves szinten kb. 7 millió éhenhalt szegényének kb. harmadát lenne képes életben tartani, nagyrészt olyan országokban, amelyek egyébként célpiacai az amerikai fegyvergyáraknak, vagy nyugati fogyasztói piacra termelnek elsősorban bányászott nyersanyagokat; hogy a súlyosan környezetkárosító technológiák, amiket az USA exportál a külföldre telepített üzemei számára – ugyanis az otthoni környezetvédelmi normáknak már rég nem felel meg – egy sor közép- és délkelet-ázsiai országban teszik tönkre a régóta érintetlen faunát, és élhetetlen körlümények közé szorítanak egész városnegyedeket. Nekem ne mondja senki, hogy nem lehettek az amerikaiak felkészülve valami ilyesmire. Persze: nem az átlagember, nem azok, akik életüket adták, nem az Into the Fire tűzoltója, aki csak végzi a munkáját – ők biztos nem. Ők az American Dream nagy vesztesei, a naív idealisták. Akik elhiszik, hogy mások is – a politikai és gazdasági döntéshozók – ugyanolyan lelkiismeretesen dolgoznak, mint ők. Akik elhiszik, hogy a döntéshozóik is ugyanúgy értük tevékenykednek, mint ahogy ők azokért, akiket kimentenek a tűzből.
Akik elhiszik, hogy a hírek azok, amiket a CNN mutat – nem mintha nem az lenne az igazán fontos, amit nem mutatnak.
És Bruce-nak ezt látnia kell. Ezekkel a kérdésekkel előbb-utóbb foglalkoznia kell. Éppen szeptember 11-e mutatta meg, hogy mennyire globális a vliág, és hogy nem lehet ennyire nem észrevenni mindazt, ami a terrortámadás mögött húzódhat. Ezért is gondolom, hogy egy kicsit elhamarkodott volt az album – biztos, hogy előbb-utóbb rátalált volna ezekre a dolgokra – ehelyett leegyszerűsítette az egészet arra, aminek egyébként van létjogosultsága, de ami messze csak egy kis része az egésznek: a terrortámadás áldozatai halálának tragédiájára, az önfeláldozásra, stb.
Ha a halál miatti veszteség fájdalmáról akar írni, akkor millióegy más, jóval kevésbé komplex dolog is lehetett volna, amelyek nagyrésze ráadásul személyesen is sokkal több amerikait érint, mint éppen a WTC lerombolása.
Voltak ígéretes jelek egyébként az albumon a fenti szempontból is. Ilyen pl. a Worlds Apart, ami zeneileg nekem nagyon tetszik, erős és húzós, és szövegében is nagy lépés a hivatalos amerikai állásponthoz képest – emberként, sőt, szerelemmel szerethető emberként állít be egy arab (afgán) nőt. Ennél tovább nem megy – esetleg kihangsúlyozza, hogy mind az amerikai katona, mind pedig az afgán nő mennyire csak játékszerei a körülményeknek – ezért inkább rohanjanak a szerelmbe. Persze, továbbgondolható, hogy mi történik majd valamivel később: az amerikai hazautazik a jólétbe, az afgán nő meg jobb esetben nem hal éhen – rosszabb esetben, mint az amerikaiak kurváját, valami helyi erő megöli. Mindegy, a hivatalos amerikai propagandához képest már az is merész, hogy szept. 11. után egy arabot szerepeltet nem akárki, hanem éppen Springsteen egy dalában; aki ugyan szerethető, de azért mégis világokra van az amerikaitól. Ha a Let’s Be Friends a két nép – méginkább: két vallás, két civilizáció – közötti megbékélés lehetőségére vonatkozik, ahol az amerikai a szenvedés után, az áldozatok elvesztésével járó fájdalmában felismerve azt, hogy az ellenségeskedés nem vezet semmire, felajánlja ebben a legelveszettebb pillanatban a barátságát, akkor ez egy nagyszerű dal. De attól tartok, ezzel az interpretációval sajnos inkább egyedül maradok, és aligha lesz ez hivatalos, de még többségi álláspont se az USA-ban.
Végül itt az a dal, ami a téma szempontából a leginkább kétarcú: Paradise. Egyrészt, nagyon jó, hogy egy öngyilkos merénylő hozzátartozójának álláspontját – aki ugyanúgy veszteséget él meg, mint az a virginiai, akinek a hozzátartozója szintén megszólal, és akivel együtt éneklik a legutolsó versszakot (Bruce elmondása alapján az illető a Pentagonban halt meg, amikor rázuhant a harmadik gép, és Bruce a feleségével beszélt később) – is megjeleníti a dalban. Ez segít leküzdeni a távolságot és valamennyire emberi közelségbe hozza a „másik oldal”, az öngyilkos arab (palesztin) merénylők érzéseit is. Ez már önmagában nagy dolog, tekintve, hogy mégiscsak Bruce Springsteen írta ezt egy dalában. Ugyanakkor egy kicsit torzít is a kép: úgy tünteti fel, mintha a lány azért lenne csak öngyilkos, hogy a Paradicsomba kerüljön. Mintha ugyanaz a kába lebegés és megdicsőülésvágy lenne az öngyilkos merénylő lelkiállapota – és feltehetően mintha ilyenben fogant volna az elhatározása is – amit a dal zenéje és a szöveg sugall – csak áll, és várja a Paradicsomot, aztán bumm, itt a Paradicsom. Nem pedig inkább az, hogy vsz. jópár rokonát, iskolatársát, barátját megölték az izraeliek, esetleg lerombolták a falujukat, és végső kétségbeesésben és tehetetlenségben kész az életét is feláldozni – amit megtámogat a vallás azzal, hogy ezzel a Paradicsomba jut (ami egyébként rendszeres visszatérője a vallásoknak krízishelyzetekben: ugyanúgy a megdicsőülés ígéretével kecsegtetett az, ha egy keresztes lovag szent háborúban esett el, mint ahogy a japán kamikázéknak is az ő paradicsomukat ígérte vallásuk a második világháborúban). Ilyen értelemben tehát félrevezető, és megint éppen azt nem mondja el Springsteen, ami a valódi motivációja lennen a dolognak, és ami esetleg az amerikai politikára nézve terhelő, a terrortámadásra nézve pedig okokat szolgáltató lenne.
Talán most egyelőre ennyi. Promise, még egyszer, nagyon köszönöm, hogy érdemben reagáltál a mondandómra, remélem, Neked sem jelent problémát, hogy itt-ott nem egyezik a véleményünk- szerintem ez az egészben az igazán jó: ez viszi előbbre a dolgokat.
Na, úgy látszik, a mai este munka helyett inkább Bruce-chat lesz, kellemesebb, bár a holnapi határidős dolgaim is szorítanak…
Nézzük, hadd reagáljak először Ádám írására!
> Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy senkivel nem szeretnék összeveszni, azt sem bánom ha
> senki nem reagál az írásomra. De…. nem mindenben fogadom el, Gábor véleményét,
> ezért leírom a sajátomat is.
Először is, nagyon örülök, hogy MAGYARUL lehet Bruce-ról eszmét cserélni a neten, vannak hozzá partnerek, itt vagytok hozzá Ti mindannyian, itt vagyunk hozzá mi mindannyian. ’93 óta csinálom ezt – változó rendszerességgel - angolul (www.luckytown.org, a legnagyobb angol Bruce levelezőlista), és hiányzott mindez magyarul is. Az eszmecsere azt jelenti, hogy vsz. ugyanarról a dologról sokféle különböző vélemény is megfogalmazást nyer, és butaság lenne befagyasztani a beszélgetést azért, mert nem egyezik mindenben a véleményünk. SŐT! Éppen ez adja a sava-borsát a dolognak… Úgyhogy részemről nem összeveszős-alapon megy a dolog.
> Biztos, hogy nem leszek annyira szakmai, mint ő,
Igen, visszanézve talán kicsit túlságosan zenei-szakmai oldalról közelítettem meg a dolgot, éshát azok a szempontok, amiket ott leírtam, egyrészt nem biztos, hogy számítanak az átlagos nagyközönségnek, másrészt meg valóban nem is szabad *csak* ebből a szempontból megközelíteni. Azonban ettől ezek a szempontok még leteznek. És persze az is igaz, hogy még az egyes kiemelt zenei szempontok (pl. akkordmenet) mellett is sok más zenei szempont is létezik (pl. akkordbontás) – ld. Csabingo írását, hogy az akkordement mellett milyen sok minden más is színezi a hangzást. A legrosszabb a zenei szakbarbárság – nekem se esett jól, amikor ’88-ban az Amnesty Turné utolsó állomásának tévéközvetítése – fergeteges koncert, mind ismerjük – után izgatottan és reménykedve kérdeztem meg gitáros ismerősömet a gimiben – fastest hand in Miskolc, azóta már profi gitáros, session-zenész, számtalan nagy hazai albumon játszik jazz-rock, blues etc. irányultságban – arról, hogy hogyan tetszett a koncert előző este. Rámvigyorgott: „hogy tetszett volna, bazmeg? Egész koncetr alatt egy C-dúrt fogott!” és faképnél hagyott. Mindenesetre attól az elmondottak még igazak, és hasson akármilyen részletkérdésnek is, attól a dolog – az akkordváltásokkal, de a dalok zenei építkezésével, ritmikával stb. – még létezik.
Ez az egész – Bruce zenei választásai és játéka – egyébként egy mélyebb polémiához vezet: mennyiben zenész Springsteen? Szerintem ugyanis elsősorban nem az. Elsősorban üzenetvivő, messanger, bárd, kobzos, néha próféta, hangot ad azoknak a dolgoknak, amik az embereket foglalkoztatják, társadalmi healer, gondolkodó – ez mind-mind a zenész identitás előtt van. Nála a zene eszköz, nem öncél. Zenész pl. a jazzenész, aki a zenéért játszik, aki l’art pour l’art zenél nem pedig azért, mert bármi mélyebb szöveges üzenetet szeretne eljuttatni az emberekhez. Ezek más minőségek, és VSZ ez magyarázhatja a korábban leírt jelenséget – a technikai értelemben vett zenei egyszerűséget. A Darkness-től tudatosan azokat a zenei megoldásokat választja, amelyekkel a leghatékonyabban el tudja juttatni az emberekhez az üzenetét. A zene ilyen szempontból alárendelt szerepet játszik, mert fontosabb az üzenet hatékony közvetítése. Ez azt is jelenti, hogy ha fontos mondanivalója van, azt csak könnyen, nagyon széles közegben emészthető zenével lehet célbajuttatni. Ebből a szempontból nem irigylem az E-Streetereket egyébként, hiszen mint zenészeknek igen alárendelt szerepük van, mint messangereknek pedig egyáltalán semmilyen. Mindenesetre azok a pillanatok, amikor a zene vibrálása előtérbe kerül, és elfedi a mondanivaló kiváltotta – és a zene megtámogatta – érzelmeket – mint pl. a Racing in the Street koncertfelvételei, pl. ott a zongoraszóló – nagyszerűek, csak igen kevés van belőlük.
> Érdekes volt az értékelésed a lemezről, de szerintem egy picit feleslegesen mélyre mentél,
> hiszen mi nem a szakma vagyunk. Bár lehet, hogy egy zenésznek izgi, hogy milyen akkordokból
> épül fel egy lemez. De nekem nem ettől jó vagy rossz egy Bruce Springsteen album.
Ádám, hát hol analizáljuk ilyen mélyen a Boss-t és zenéjét magyarul, ha nem itt? Most mondjam a fórumos meg levelezőlistás ősöreg aranyszabályt, ha olyat olvasol valakinek a klaviatúrájából, ami számodra „felesleges”, vagy annak tűnik: az a bizonyos billentyű a jobbkéznél, amire az van írva: PgDn? Oké, Téged nem érdekel az akkordváltásos dolog, de azért remélem, nem gond, hogy leírom?… Úgy gondolom, *bármilyen* szempont, ami *bárkinek* itt fontos, ide tartozik!
> Szóval egy kicsit értetlenkednék, hogy miért nem tetszik a Rising??? Szeretném védeni
> és egyáltalán nem értem, hogy miért baj az valami túl jó?
Alapvetően tetszik, DE! Ezeket a „de”-ket írtam le. Nem vagyok híve a feltétlen, kritikátlan rajongásnak – egyszer valami idősebb embertől hallottam: „Blind faith in your leaders or in anything will get you killed!” J – és ez vonatkozik Bruce-ra és a zenéjére is.
A másik: szerintem pont itt, egymás előtt nem kell megvédeni Bruce-t. Elvégre egymás között vagyunk. A Bruce-rajongásnak, főképp Bruce, élete és zenéje ismeretének nem feltétele az, hogy mindig és minden tessen az embernek. Tudom, amit írtál – hogy megvéded – egy tipikus közép-európai Boss-fan reflex: külsősök, tudatlanok előtt védeni kell, mert marhaságokat mondanak, nem hiszik el, valótlanságok miatt leszólják, stb. Jó példa erre, amikor anno a JATE-s éveim alatt egy egyébként rendkívül értelmes és fogékony csoporttársnőmet, akivel nagyon jóban voltunk, órákba tellett úgy-ahogy meggyőznöm, hogy Bruce valóban *saját maga* írja a szövegeit – és a végén vsz. csak azért mondta, hogy elhiszi, mert megijedt a vehemenciámtól, ahogy érveltem, az őrült fénytől, ami kigyulladt szemeimben … J , nem pedig azért, mert valóban el is hitte volna. Nos, itt most nem ilyen társaságban vagyunk, úgyhogy ki lehet kapcsolni a riasztót, ami minden alkalommal vsz. mindannyiunkban megszólal, ha dilettáns kezd Springsteenről értekezni…
> Amikor tényleg azt érezhetjük, hogy világsiker az album akkor tényleg kár ünneprontónak lenni…
Sajnálom, ha elrontottam az ünneplést. Szerintem azonban itt nyugodtan lemehetünk analitikusba – elég sivár lenne a fórum is, ha csak tapsról és elismerésről és gratulációról meg magasztalásról szólna a dolog. És mégegyszer: ahogy hozzátettem a levelemhez, alapvetően az album tetszik, bejön – nem volt még Bruce album, ami előbb-utóbb ne jött volna be (csak sokat kell hallgatni J ) –, csak éppen mélyebbre kell menni ennél, mert VAN miről beszélni azután is, hogy elmondtuk, hogy milyen frankó.
NA, most este 9 van, úgy döntöttem, rendelek pizzát és sört és itt alszom az irodámban, mert kezdek lendületbe jönni… J
> Egy Bruce szintő muvesz ne adjon ki a keze közül félmunkát….
Hát ne is!!! J Mindenesetre félmunka és vérprofi sterilalbum között sok fokozat van még… J
> Érdekes amit Born in the USA ról irsz, de itt megállnék egy pillanatra. Ha valamelyik album
> az elejétől a végéig ki volt találva, az imigtől kezdve a dalokon át borítóig, akkor sajnos
> az a BUSA volt. Én imádom azt a lemezt, de ne dugjuk a fejünket a homokba.
> Ha valami precízen megtervezett album volt akkor az BUSA volt.
Igen, de nem akkor, amikor a dalokat felvették – pláne nem akkor, amikor azokat megírta! Hiszen a dalok egy része a Nebraska sessionből maradt meg! Másrészt, a BitUSA legtöbb dalának – hangsúlyozom: a LEGTÖBBNEK, nem mindnek – nincs nyilvánvaló zenei előzménye. Pl. a talán leginkább befutott szám, a címadó dal nem volt trendy, amikor kijött – ő maga teremtett trendet, stílust, és tört az élre! Spontán, vállalkozó jellegű, újító. A The Risinggal az a gondom, hogy a dalok egy része zeneileg egy már létező bevált trendhez viszonyul, azt variálja – az öreg most nem bízott semmit a véletlenre…
> Egyébként nem gondolom, hogy Bruce átver minket, de ha ez a felfogás, hogy valami precíz tiszta
> és megtervezett akkor már a Born to run a Darkness és a RIVER is átverés volt a maga korában.
Nem, szó sincs átverésről. És nem a megtervezettségről beszélek, hanem arról, hogy hogyan tervezte meg az albumot. A Darkness is megtervezett volt, sőt általa elmondva – a legelső, igazán tudatosan felépített albuma (forrás: Bruce Rockumentary, MTV). Nade mit tervezett meg olyan tudatosan? A sikert? Aligha! A koncepciót, a mondanivalót, a tematikát, azt, hogy a dalok zeneileg pontosan kövessék a mondandót. Viszont aligha mondható el, hogy a dalok úgy lettek volna megtervezve, hogy azok valami „befutott” irányzatba illeszkedjenek. Tessék végighallgatni a ’78-as slágerlistákat – aligha van rajtuk darkness-típusú dal. A BtR szerintem hasonló. A The River már más, ott egy kissé jobban, tudatosabban ment a trendbe illeszkedés. A The Rising-nál pedig nagyon érzem azt.
> Egyébként érdekes, megfigyeltem, hogy kétféle Bruce rajongó van. Az egyik (én is ide tartozom) A
> Greetings , Born to run, Darkness, BUSA, River, Rising vonalat kedveli.
> Míg a másik inkább a Nebraska, Tom Joad lemezeket kultiválja.
Ez érdekes kategorizálás, de szerintem ilyen nem lehet csinálni. Egyrészt azért, mert nem ismerhetsz minden Bruce rajongót – tehát honnan tudod, hogy ez valóban így van? Persze kellően kis mintavételi alapból lehet ilyen következtetéseket levonni. Másrészt az első vonalba tartozó albumok messze nem egységesek, és ha már az albumokat stílusuk szerint kell besorolni, szerintem a Greetings közelebb áll a folkos vonalhoz, mint akár a BtR-hoz, a BitUSA-hoz vagy éppen a Darkness-hoz. Az mindnesetre igaz, hogy a Nebraska és a Tom Joad közelebb áll egymáshoz hangzásában, stílusában, mint bármelyik két másik Bruce album. Bár… Human Touch és The Rising?
> Nem tudom, olvastatok mostanában Bruce interjút. Leírja, hogy a Darkness a River, és a Born to run
> a kedvenc albumai. A Nebraska és Wild szerinte unalmas a Tom Joad pedig felesleges
> művészkedés, útkeresés volt. Kicsit örültem amikor ezt olvastam. Picit igazolva látom azt amiket én
> gondolok Bruce-ról és a zenéjéről.
Hja, a sajtó, kérem, a sajtó! Mindegy, nyilvánvalóan mondhatott valami ilyesmit. Másrészt Bruce maga is fejlődik – amikor pl. a Nebraskát vagy a Tom Joad-ot csinálta, vagy éppen amikor a Tom Joad turnén adoitt interjúkat, akkor aligha gondolhatta azt, hogy most valami éppen piszok unalmasat csinál vagy fölöslegesen művészkedik. Azaz: Bruce is változó ember, változik a véleménye, ő sem statikus – szerencsére! Lehet, hogy ha kifúj az E-Street Band-es összeborulás, hirtelen majd megint az akusztikus gitár fog hiányozni neki, és újból valami egyszálgitárosat akar csinálni…
> Segíts légyszives! Mit kellett volna a Risingtól várni? Engem már az meglepett, hogy a HT és LT
> után ilyen anyaggal jött ki Bruce.
Nem tudom, mit kellett volna várni. Ez sok szempontból tetszik nekem, más szempontokból (ezt tettem szóvá) viszont nem. Nekem, mint rajongónak, ennyi a szerepem: elmondani, hogy mi és mennyire tetszik. Egyébként eddig egy stúdióalbumától sem vártam semmit előzetesen, hanem hagytam, hogy meggyőzzön arról, hogy jó, hogy tetszik – és ez bizonyos mértékig mindnek sikerült, bizonyos mértékig nem.
Egyébként ha mindenképpen válaszolnom kell valamit – mit kellett volna várni? – ha már E-Street Bank, akkor várható lett volna az E-e-streetesebb hangzás. Mert a hangzás pl. szerintem sok helyen nem E-Streetes – sőt, néha kifejezetten jobban hasonlít a ’93-as bandájéra. Lehetett volna több Clarence-et várni. Mert a Mary’s Place itt csak szabályerősítő kivételnek tűnik…
Egyébként engem is – pozitív irányban – meglepett az album, és néhány számomra is telitalálat is van rajta!
> Szerintem Bruce sem gondolkodott a saját zenéjéröl ennyit, mint amennyit mi itt elmélkedünk. O egy
> egyszerubb ember, zenélni, koncertezni akart és sikereket. Megirta és kész. Vers, dallam, ritmus.
Nem, nem, ez véleményem szerint így nem igaz. Bruce nagyon tudatosan gondolja végig a zenéjét: elég arra gondolni, hogy – a megjelent outtake bootlegek alapján – ugyanannak a dalnak hányféle verzióját csinálja meg, aztán valami nem tetszik – legfőképp: nem passzol a szöveghez – és visszamegy és újra felveszi, stb. És aztán a végén a dal mégsem kerül fel az albumra… Ez mind nagyon sok gondolkodásról és analizálásról tanúskodik. És szerintem lehet, hogy ennek egy része itt most kimaradt…
> (a Nothing man, amugy minek a sémájára irodott?)
A Human Touch érából a Trackre felkerült dalokhoz hasonlít, megaztán – zeneileg –: Book of Dreams…? Egyébként (Bruce interjú az Uncut magazinban, ill Boss Zine review) a Nothing Man-t 1984-ben írta, a Waiting…-et pedig több alkalommal is elpróbálták koncertek előtt a Reunion Tour-on.
> Kérdezem még: a Countin, vagy Further minek a mintájára irodott???
Szerintem hangzásilag a Countin’ is simán lehetne a ’90-es évek elején írt, aztán albumra fel nem került anyag. A Further a legalapabb tradicionális rock hangzást és építkezést követi – jól menne pl. egy országos Harley-találkozón… Ja, hadd tegyem hozzá: nagyon szuper, ütős, és bejön!
> Én nem olvastam sehol, hogy Bruce ezt mondta volna. A legtöbb cikket elolvastam (Rolling Stone,
> Time, Uncut), de csak annyit mondott, hogy a lemez jól sikerült.
Megpróbáltam megkeresni a forrást, de nem találtam, mindegy, valahol olvastam. Viszont helyette rátaláltam arra a The New York Times elemzésre (cikk és interjú-részletek, szöveges) és interjúra (MULTIMEDIA!!!, diashow-val), íme: http://www.nytimes.com/2002/07/14/arts/music/14PARE.html
Namost itt abbahagyom, bemásolom az index-be, aztán tovább, a húzósabb témához: témaválasztás, szept. 11.!
Örülök, hogy sikerült élvezetes, mély, gondolatgazdag hozzászólásokat kiprovokálni! Köszönöm a két választ - bárha arról szólna a munkám, hogy AZONNAL hasonló terjdelemben tudok reagálni - mindegy, készülnek a továbbiak is!... Még egyszer, köszi a válaszokat, hál' istennek beindult a témázás! :-)
Most kaptam vissza ezt az átkozott masinát, amivel mindig baj van,
ennek köszönhetően nem tudtam naprakészebb lenni, bocs.
Elöljáróban: mikor ezt írtam, The Promise barátom cikke még nem volt fenn, de most már nem fogalmazom át a magamét, úgyhogy:
Látom, Gábor alaposan felkavarta az állóvizet, de pont ez a szép az egészben, hogy mindannyian kötődünk valahogyan Bruce zenéjéhez, és mégis mindenkinek máshová esnek a hangsúlyok, mások a kedvenc dalok stb. Én is hozzáfűzném akkor a magam észrevételeit a Rising témához, elsősorban a Gábor által felvetett szálakon.
Springsteen életművét tekintve számomra nagyon fontos a szövegvilág. Amiről és ahogyan szólnak a dalok. Ebből a szempontból ez az album az ’ahogyant’ tekintve kiemelkedő. Minden dal más-más oldalról világítja meg a drámát, benne van a ’tribute to heroes’ gesztus, (into the fire) a kétségbeesett és tulajdonképpen pusztába kiáltó bosszúvágy (emty sky, lonesome day), a kisemmizettség - illetve teljes megsemmisülés - érzése (nothing man), a remény, az új nap, új hit, a ’no surrender’-feeling (rising, my city of ruins), a csöndes és megindító hiány (missing), sőt, még a másik oldal, az ellenség szemszöge is felvillan, az öngyilkos pilóta sivár paradicsoma (paradise), illetve a kultúrák törésvonalán alló szerelem, arabos dallamvilággal (words apart). Most nem soroltam végig minden dalt, de azt hiszem érthető, mire gondolok.
Az már egy másik kérdés, hogy az a bizonyos ’amiről’, vagyis szept. 11. kinek mennyire fontos. Egy biztos, aki nem volt ott a közelében, illetve nem veszett oda senkije, annak kevésbé. Viszont egy tűzközelben levő amerikainak, aki történetesen igen fogékony a drámai helyzetekre, - legalábbis korábbi munkássága ezt bizonyította – valószínüleg jobban. Azt hiszem, Springsteen protest énje a Nebraska óta fokozatosan előtérbe került. A kezdeti nagy romantikus mellékutcai és dzungelföldi mítoszoktól mindinkább a való életből vett sztorik felé fordult a figyelme, aminek a Tom Joad és az azt követő turné volt az eddigi csúcspontja. Úgy tűnik, egyre inkább tartja magát elkötelezett krónikásnak, mintsem dögös ”driving-rockernek”.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pl. nekem borzasztó fontos tíz dal az amerikát ért terrortámadásról, mert ez nem lenne igaz, én is jobban szerettem azokat a lemezeket, ahol ahány dal, annyi téma és hangulat, inkább csak próbálom kersni az indokokat, hogy megértsek egy olyan előadót, aki akár tetszik, akár nem, és akármennyire a kedvencünk is, de egy más kultúrkörnyezetből való. Springsteen, amellet, hogy dalaiban a világ minden táján érthető, általános érvényű érzéseket fogalmaz meg, azért ízig-vérig amerikai. Szövegeiben mindig is ott volt a patriotizmus, sokszor egy jó adag pátosz, színpadi viselkedésében jónéhány már-már giccsbe-hajló show-elem. Ami európai szemmel néha már infantilisnak tűnik, az ott a keményen megdolgozott show része, ugyanígy a dalszövegek indulatait is csak részben kódolhatjuk, nem hiszem, hogy pl. egy gyorsulási verseny bárhol másutt a világon annyire fontos lenne, ahhoz Amerika kell.
Bruce pedig egy meglehetősen őszinte és analitikus alkatnak tűnik. Ez, a dolgok kivesézése, a ”lelkizés” szerintem szintén tipikus amerikai vonás. És Bruce mindig is nagyon komolyan vette, miről ír, merre tart, ez sok nyilatkozatból kitűnik. Most fontos volt neki, hogy szót emeljen szept 11. kapcsán és úgy is tett. Mint ahogy elmesélte magánéleti hullámlovaglásait is a Tunnel – Human – Lucky vonulatban. Abban igaza van Gábornak, hogy néhány albummal többet bíbelődött (Born to Run, Born in the USA), viszont azért ne feledjük, hogy voltak lemezei, amelyek ugyanígy a semmiből születtek. (Nebraska, Tunnel of Love). Szóval azért nem egészen példa nélküli ez a fajta munkamódszer sem, a Rising is amolyan első felindulásból írt lemez. Ami hitelessé teszi: Bruce eddigi munkássága és nyilatkozatai, melyek azért szerintem azt bizonyítják, hogy nem kereskedelmi célokkal ugrott rá a témára, mint afféle szenzációhajhász. Csak egyszerűen úgy érezte, ez van a levegőben. Amellett, hogyha elvonatkoztatunk a terrorakció tényleges képeitől, akár általános érvényű élethelyzetekről is szólhatnak a dalok.
Egy szó mint száz: Amerika és Springsteen messze vannak, bizonyos dolgokat jobban megértünk belőlük, bizonyos dolgokat kevésbé.
Az is igaz, hogy kicsivel nagyobb rálátással, némi egészséges történelmi távlattal talán más lemez született volna, viszont Bruce most volt (és szerencsére van!) lendületben. Az E Street Bandhez való visszatalálás az ő zenész mivoltát is megújította, rájött, hogy erős karakterű dalszerző-előadóként is nehezen boldogul a keze alá dolgozó, ”gondolatolvasó” banda nélkül, s valószínű, ennek köszönhető a turné utáni hirtelen témakeresés és stúdiózás is.
De mindenekelőtt annak, hogy Ő AZ AMERIKAI, ha valakinek, hát neki foglalkozni kell és kötelessége is foglalkozni a nemzet ügyével.
A magam részéről én a Darkness telitorokból éneklő, kócos és ártatlanul vagány Springsteenjét
bírom a leginkább, - úgy érzem, Gábor is ezt az egészséges fésületlenséget hiányolja leginkább - viszont ezt a fiatalos vadócságot, úgy vélem, nem igazán ildomos számonkérni egy 53 éves emberen. Bruce már a 92-es időszakban is azt nyilatkoza, hogy nem akar a múltjában élni, a jelene foglalkoztatja és nem érdekli, hogy milyen régi típusú dalokat várnak el tőle.
Azért ez a fajta kockázatvállalás nekem mindenképpen tiszteletreméltó.
Merhogy az önismétlés és az egyvágányosság sokkal kényelmesebb. És a IX. 11.-gyel Ő azért elég nagy rizikót vállalt, bizonyíték erre éppen a sok kritikus hang. Ami a zenei profizmust illeti: van benne valami, hogy a kicsit tökéletlenebb tán érdekesebb, de azt hiszem, hogy Bruce Springsteen és az E Street Band, kilenc 30 éve a pályán levő, egyenként is kimagasló zenész 2002-ben egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne ’vérprofi’ dolgot csináljon.
Csörögni-zörögni ott vannak a fiatal titánok, az a dolguk :-)
Akkordtémában: Gábornak tulajdonképpen igaza van, erről beszégettünk személyesen is, mikor leszedegettünk egypár dalt közösen, de azt hiszem, én már ezzel a 8-10 akkordjával együtt vagyok a Springsteen-dallamvilág híve. Woody Guthrie még ennyit se használt a majd 200 porfelhő-balladájához. Épp egy korábbi hozzászólásomban magasztaltam a Nebraska egyszerűségét. Három akkordot is millióféleképpen lehet ritmizálni, hangszerelni, nem beszélve a ráírt dallamok variációiról, szóval ez engem nem igazán zavar. Emlékszem, még nem tudtam gitározni és apám fejesvonalzójával rohangáltam a galériánk lépcsőjén a Working on the Highwayre, egyáltalán nem gondolkodtam ezeken a kérdéseken és mégis magával ragadott a zene.
Egyébként a kevés akkordon belül is van jónéhány olyan finomság – bontásvariációk, basszusok és különböző gitárhangolások – amelyek nagyon is színessé teszik a dalokat. (Pl: With every wish pickingje, Straight Time nyílt hangolása)
Az meg, hogy a tábortűznél kicsit dzsungábban vagy éppenséggel az eredeti helyett a nekünk fekvő hangnemben játszunk néhány dalt, s emiatt hasonlónak tűnik, asszem nem Bruce sara :-)
