Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
A Slágerrádió se volt jobb, pedig annak amerikai tulajdonosa volt. Pár évig villogtak, aztán ment a színvonal le a béka segge alá. De mondhatnám az Est FM-et, hogy milyen lejtmenetbe ment át 1-2 év után. Mindegy, hogy ki diktál, a marketing mindig az, hogy egy rövid beetetési időszak után minél konzumabbra húzzák a választékot.
Mondok most egy meglepőt: eddig mindegyik magát retrónak kiadó rádió ezt csinálta, többek között a Slágerrádió is. Lehet meglepődni. (Ez van, a hallgatottság fontosabb, mint a régi zenék, pedig én is örülnék régi zenéknek, Beatles, Doors, régi Stones, Toto, régi Queen (tőlük is azt a szar We Will Rock You erőlködést adják vmi szar londoni bojbandával), Bee Gees, stb...
Tina Turner lassú verziójú Help-je szerintem egész szépre sikeredett a Private Dancer albumán.
Apropó Help.
Az azért egészen elképesztő, hogy egy magát RETRÓ-nak nevező, magát "MINDEN IDŐK legnagyobb slágerei" szlogennel hirdető rádió, nem az eredeti , klasszikus és mindenki által ismert eredeti dalt játssza a történelem legnépszerűbb együttesétől, hanem rendzseresen a Bananarama verzióját a nyolcvanas évekből.
Se Elvis, se Beatles, se Stones. Se Illés, se Metró, se Omega. Semmit a régiek közül... Helyettük mennek ezerrel a pár évvel ezelőtti förmedvények. Pedig pár éve még Beatles hétvégét tartottak.
Kérdem én mi változott azóta?
Az ötvenes-hatvanas évek dalait kb. 4 éve nem halljuk ezen a rádión, és ezek után megtehetik azt, hogy évek óta egy ordas nagy hazugságot szajkoznak a szignáljukban ezzel a " Minden idők..."-kel.
Mondom egy retró rádióban.
Már rég nevet és szignált kellet volna változtatniuk.
Dave Grohl (Nirvana dobosa, Foo Fighters énekese) hosszú írása arról, amikor 2002-ben találkozott Dhani Harrisonnal, VIP jegyet kapott a Concert for George-ra és először találkozott Paullal és Ringóval:
Az ekkora sztárok közül benne és Bonóban érzem azt, hogy a saját sztárságuk tudata nem homályosítja el bennük a rajongó énjüket és a mai napig olyan hévvel írnak a kedvenceikről, mint egy tini. Lelkesítő és szívmelengető és nagyon át tudom érezni. :)
A legtöbb esetben tényleg olyasmi ez az emberek szemében, hogy a "dobos a negyedik/utsó"... Az ember felsorolja az Illés tagjait... öööö, de ki is volt a dobos? A Metróban...? Az Omegában...?... Még Charlie Wattsot is kevesebben ismernék fel, mint bármelyik más RS-tagot...
Ugyanakkor:
Gyakran nézem a Beatles 1964-es Washington Coliseum-beli koncertjét. Mondanám, hogy ez a legjobb koncertfelvételük - de ehhez legalább egyszer az összes többi koncertjüket is látnom kellene, ugye :)
Ez az a koncert, ahol a közönség körben van, a zenekar minden második szám után átcuccol a másik irányba, Ringo egy ingó-bingó :) pódiumon ül, amelyet forgatni kell, a többiek húzzák ide-oda a zsinórokat, zenélés közben beleakadnak, néha ők maguk állítanak valamit az erősítőn stb. Szóval a hőskor.
Szerintem itt volt az, hogy MÁR elég profik voltak (nagylemezeken túl), de MÉG nem unták annyira a koncertezést, a naaaagy turnédarálás még ezután jött - ezért olyan jó az egész.
[Maccáról itt is folyik a víz :) Még a Hard Days-ben is, ahol a teremben játszanak... De úgy látszik, az még nem volt divat, hogy adnak neki egy törölközőt...]
Szóval itt Ringo eléggé a középpontban van. Gyakran mutatják külön csak őt; amikor a vadabb számoknál George szólózik, tulajdonképpen Ringo is kavar istenesen a dobverőkkel, kvázi szólózik. Nem ritka, hogy ilyenkor mindhárman körbeveszik, felé fordulnak, hozzá igazodnak.
Az eredeti LGT-ben is volt három énekes-szerző, nem lehetett egyetlen frontembert kiemelni (bár igazán jó énekhang Somló érkezésével lett a bandában). A különbség annyi volt a későbbihez képest, hogy Laux nemcsak szimpla dobos volt, hanem egyfajta menedzser is.
"Saját elmondása szerint Deaconnak nincs jó énekhangja, ezért ritkán hallani énekelni a felvételeken. Az albumborítókon sosem jelölték az énekes közreműködéseit, de különféle nyilatkozatokból ... kiderült, hogy elvétve hallható a hangja a felvételeken, bár jobbára akkor is eltűnt a kórusban. A koncertek felvételein később kivágták a háttérvokálját."
Végülis a Queen-nél összejött, hogy mind a négy tag szerző is volt, ráadásul slágerszerző, tehát nem Don't Pass Me By-szintű dalokat írt a dobosuk sem (hanem pl. a Radio Gagát). Viszont csak hárman énekeltek szólót (tudtommal legalábbis Deacon csak vokálozott).
Ha belegondolunk, az a tény, hogy egy (nem szupergrup) együttes négy tagjából három nemcsak nagy előadó, hanem teljes jogú dalszerző is, már önmagában egy nagy dolog.
Mennyi az esélye annak, hogy mind a négy tag önálló dalszerző is legyen...?
(Lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe az LGT: három nagyszerű énekes és dalszerző + "egy szimpla dobos" ... de EZ az LGT már egy folyamat során létrejött szupergrup... És "mindenki Jánoskája" pont ugyanolyan "sarokpont", mint Ringo...)
. . . aztán vendéglátózni kezdtem, ott dolgoztam, ahol a Beatles kezdett, a The Cavern Clubban. Iszonyatos nagy erőt adott ennek a helynek az energiája, ahonnan egy ekkora dolog indult el; a Queen gitárját sikáltam, nulla-huszonnégyben Beatlest hallgattunk, és hülyére dolgoztuk magunkat.
Persze,nem erről szól a teljes cikk,de jellemző,bárhol bármikor bele lehet futni egy kis Beatlesbe.
De mint tudjuk Ringo se volt pótolhatalan.../ Jimmy Nicol, Dear Prudence, Back in the USSR, Ballad of John and Yoko stb.../
Erről még eszembe jutott két dolog…
Egyrészt, hogy „Nicol idején” Ringo alig két éve volt tag, valószínűleg úgy voltak vele, Ringo előtt is volt Beatles, a turné meg le van kötve, mi ez a 10 nap…
Viszont azt nem tudnám elképzelni, hogy hasonló szituban George helyett is odaállítottak volna valakit: az ő „beágyazottsága” egyszerűen nagyobb volt: régi iskolatársuk volt, már 1958 óta velük zenélt – nélküle soha nem volt Beatles.
(Ehhez képest, amikor ’69 januárjában lelépett, Lennon egyből bedobta Clapton nevét, de szerintem ez inkább trollkodás volt: pontosan tudnia kellett, hogy Eric volt Harrison egyik legjobb barátja, sose lépne be a helyére, átmenetileg sem.)
Másrészt viszont ott van az is, hogy George lelépésekor se voltak szívbajosak: a Get Backhez azért Lennon írta meg a fő gitárszólamot, mert George nem volt ott – de „ettől még” a munka nem állt meg: ugyanúgy, ahogy az általad említett három dal is elkészült Ringo nélkül.
Illetve a Ballad of John and Yoko azt is megmutatja, hogyha másként alakulnak a viszonyok (ne adj isten, Ringo nem jön vissza ’68 nyarán, George pedig ’69 januárjában), mint stúdiózenekar, a Beatles a Lennon-McCartney duóra redukálva is elműködött volna. Jól mutatja ezt, hogy nekem nem is tudom, mondjuk 15 évig fogalmam se volt róla, hogy a Ballad…-ban csak John és Paul zenél és nem is volt hiányérzetem.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem volt George és Ringo meghatározó és alapvető fontosságú ahhoz, hogy a Beatles az legyen, ami lett.
De a sok szempontból összehasonlíthatatlan Rolling Stones példája is mutatja: a dalszerzőpárosra redukálva is működhet a dolog turnékkal és új lemezzel egyaránt.
A mai Stones csak a kétötöde annak a zenekarnak, mint ami az Aftermath-ot felvette 1966-ban és mégse kevesebb annyival, mint ez alapján gondolnánk: nagyon más volt a tavalyi lemezük, mint – mondjuk – az Aftermath, de csak hangulatban, hangzásban. Színvonalban egy nagyon jó Stones-lemez még akkor is, ha soha nem lesz hivatkozási alap vagy legendás státuszú.
És még valami: Ringónak az 1970 utáni karrierjét tekintve egyszerre áldás és átok az ex-Beatle-ség, de máshogy, mint a másik háromnak. Az ő szólólemezeit sose mérik a Beatles-hez egész egyszerűen azért, mert se énekesként, pláne szerzőként nem volt számottevő, amit ott nyújtott.
Ami mégis összemérhető, ott még jobban is jön ki (és ez csak róla mondható el): hát egy Back Off Boogaloo vagy It Don’t Come Easy simán leiskolázza a Don’t Pass Me By-t és az Octopus’ Gardent.
Az is biztos, hogy mindig lesz kiadó, ami megjelenteti a lemezeit: nem tud akkorát bukni, hogy ne érje meg még mindig valakinek. Illetve az a groteszk helyzet alakult ki mostanra, hogy annyira lecsökkentek a lemezeladások, hogy még a kitartó Ringo-keménymag (azon kevesek a Beatles rajongótáborában, akik még tőle is megvesznek mindig mindent) is elkezdett tényező lenni a listákon – lehet, hogy Top 40-be nem kerül soha, de még a legutóbbi teljes lemeze is 12 országban volt eladási listán. Jobban és több listán szerepelt, mint mondjuk az 1978-ban megjelent Bad Boy.
Kis túlzással, minél kevesebb lemez fogy világszinten, annál komolyabb tényező, hogy Ringo lemezeiből hiába fogy kevés, de az a kevés minden körülmények között elfogy.
Átoknak viszont azért átok neki a Beatles-tagság, mert a világ legnagyobb zenekara után egész egyszerűen nem tehette meg, hogy beül dobolni valakinek (állandó tagként, nem vendégszereplésre gondolok). Lehet, hogy szerény ember, de az nem egó kérdése, hogy egy Beatles után az egyedüli továbblépés a szólókarrier lehetett.
Viszont milyen szólókarrierje lehet valakinek, aki saját bevallása szerint is elakad egy versszak és legfeljebb egy refrén megírása után, illetve hiába pötyög kicsit zongorán és fog le pár akkordot gitáron, ez nem az a szint, amire szüksége lenne, mint szerző-előadó. És mégis húszalbumos szólókarriert épített sok „kis segítséggel” – csak hát azok a lemezek tényleg olyanok, amilyenek.
Valóban az 1973-as Ringo a legjobb köztük, de simán van tíz albuma is, amin semmi érdekes nem történik és rengeteg dala teljesen felcserélhető egymással.
El lehet hallgatni a Ringo-lemezeket: nem ízléstelenek, nem irritálóak, de nem is különösebben érdekes.
Úgy is mondhatnám, ritkán tűnik fel, hogy "na ez egy ex-Beatle!" (a másik háromnál azért sok az olyan pillanat, McCartney esetében még 2018-ban is felkaptam a fejem az Egypt Station két hosszú dalánál: "hú, Paulban azért még mindig ott van a zseni!" - a fénykora után ki tudja hány évtizeddel és ez óriási dolog. És biztos vagyok benne, hogy John és George esetében is ez lenne a helyzet. Időről időre ma is megcsillanna a zenéjükben a zsenialitás.)
Pár éve kibogarásztam magamnak egy cédényi szóló-Ringót, szívesen is hallgatom néha, de én ennyit találtam a Beatles utáni karrierjében. Az, hogy szólóban is Rock and Roll Hall of Fame-tag lett, az ő esetében szerintem 100%-ig a Beatles-tagságnak köszönhető. De ettől még ill. ezzel együtt is abszolút fenntartom, amit az előző posztomban írtam róla.
Ringo nemcsak a dobosuk volt, hanem mindhármuknak az a zenekarból, akit mindig nagyon szerettek, bármilyen viharos volt is épp a viszonyuk és szólóban is dolgoztak vele - pedig bárkit hívhattak volna és mégis neki szóltak.
A Yellow Submarine vagy a With A Little Help... emblematikus Beatles-dalok - de Ringo hangjával azok.
(A Honey Don't is vele szól jól.)
Úgy tudom, Liverpool legjobb dobosának tartották, amikor a Beatles felkérte. De persze egyrészt igen, egy másik jó dobossal is sikeresek lehettek volna. Másrészt viszont elképesztően ráérzett, mi szolgálja az adott dalt - ahogy a Drumeo is írja a cikkben.
És elég megnézni, ahogy a Revolution klipjében vagy a tetőkoncerten dobol. Erővel, érzéssel. Ász.
És szerintem méltatlan, Ringo minden legendássága és "a világ leghíresebb dobosa" titulus ellenére mennyire nincsen számon tartva: a szakma elismeri persze, de a laikus zenehallgatók sose őt emlegetik, hanem Bonhamet vagy Bakert, Moont, Copelandot. Ringót megmosolyogják egész egyszerűen azért mert ő sose fitogtatta a tudását, hanem a dalokat szolgálta a játéka.
Vagy mert a gombafej-korszakos "mosolyogva, fejet rázva dobolás" nem vagány, nem menő, mint egy Moon vagy egy Bonham? Ezért mondom, Revolution és rooftop: ott Ringo is baromi menő!
Ráadásul ő írta azokat a dobtémákat, amik a kedvenc dalainkban szólnak - hiába simulnak az összképbe, hiába nem jutnak eszedbe önmagukban, nem azért mert jellegtelenek vagy gyengék, hanem pont azért, mert annyira azt ütötte ami oda kellett, hogy szinte észre se veszed: magától értetődik - de érzék és fantázia kérdése ez a "magától értetődés".
Valószínűleg ha belelátnánk, hogy születtek meg a dalok, miket próbálgatott az egyes dalokhoz, mennyi idő alatt lett meg a végleges témákkal, többre tartanánk. Valahogy "adottnak vesszük" Ringót. De azért vesszük annak, mert el se tudnánk képzelni máshogy a dobot a dalaikban, de ennek nemcsak az az oka, hogy belénk ivódtak az évtizedek alatt, hanem az is, hogy Ringo az "észrevétlen dobzseni". Nem puffogtatott petárdákat, nem hypeolta magát - "csak" dobolt. És mai fejjel hajlamos az ember úgy nézni, hogy "semmi extra". Pedig nagyon is.
A néhai Cream zenészei magasan a legjobbak között voltak hangszertudásukat tekintve a világon.
Ugyanakkor a dobos és a basszusgitáros között mély ellentét volt, egyszer úgy összeverekedtek egy klubban,
hogy ha a szólógitáros nem választja szét őket, egyikük ott marad.
Clapton ironizált néha savanyúan a Beatlesre, "hogy serdülő lányok zenekara",
(miközben több 100 000 fiú énekelt Beatlest a liverpooli stadionban), valójában irigyelte a testvéri jellegű bandát, ami neki nem adatott meg. Csak a profi jazz zenészek mennek úgy koncertezni, hogy néha csak a helyszínen
találkoznak közvetlen az előadás előtt, majd utána szétszéledve mindenki megy a világ 3-4 tája felé.
