Pillanatra - zokog helyettem az eső
Eláll - füleimben zene hangja
Lelkem nedves
Borzalom kerget - nevetve
Meleg - az ősz ruhája még nem fed
Zivatar
Hűs eső
Én vagyok én és te vagy te,
ki szerelmes: én vagy te?
Mert én te vagy, ha szeretlek,
s te énén vagy, ha kereslek.
De ha én teénként szeretszlek
Ó én énénem te teén...
Kívánlak te tőgyes tehén!
Capitaine renard allait de compagnie
Avec son ami bouc des plus haut encornés.
Celui-ci ne voyait pas plus loin que son nez ;
L'autre était passé maître en fait de tromperie.
La soif les obligea de descendre en un puits.
Lŕ chacun d'eux se désaltčre.
Aprčs qu'abondamment tous deux en eurent pris,
Le renard dit au bouc : « Que ferons-nous, compčre ?
Ce n’est pas tout de boire, il faut sortir d’ici.
Lčve tes pieds en haut, et tes cornes aussi ;
Mets-les contre le mur. Le long de ton échine
Je grimperai premičrement ;
Puis sur tes cornes m’élevant,
A l’aide de cette machine
De ce lieu-ci je sortirai.
Aprčs quoi je t’en tirerai.
- Par ma barbe, dit l’autre, il est bon ; et je loue
Les gens bien sensés comme toi.
Je n’aurais jamais, quant ŕ moi,
Trouvé ce secret, je l’avoue. »
Le renard sort du puits, laisse son compagnon
Et vous lui fait un beau sermon
Pour l'exhorter ŕ patience.
« Si le Ciel t'eűt, dit-il, donné par excellence
Autant de jugement que de barbe au menton,
Tu n'aurais pas ŕ la légčre
Descendu dans ce puits. Or adieu, j’en suis hors.
Tâche de t’en tirer, et fais tous tes efforts ;
Car pour moi, j’ai certaine affaire
Qui ne me permet pas d’arręter en chemin. »
még soha nem voltam szerelmes nem is leszek most már szerelmes mert az egy butaság eleinte persze én is engem is megragadott de az egy ilyen kamaszos mellek fanszőr izom lélek marhaság de aztán hamar rájöttem hogy legyünk felnőttek végre semmi értelme csak nem erről van szó ma már inkább a tőgyek a lényeg egészen máshol van ráadásul nem is arra van szüksége az embernek de ma már megértem öregebben őszintébben hogy szegényeknek kell ez.
Bújócska Lány kedvenc költője - az én kedvenc szerelmes versem
József Attila: Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellôje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elôrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlôidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövô, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tôlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verôdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szôve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdôd szép cserjéi saját
dicsôségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élô állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsô, erôs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendô, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Csicsergő tavasz!
Te részegítő ravasz!
Hozd el kedvesem,
Hogy megérínthessem
Kezét és arcát
S ha csókra nyujtja ajkát,
Lágyan kóstolom,
Hogy soha el ne fogyjon!:-)))))
Paul Geraldy: Te meg én (Kosztolányi Dezső fordítása)
(részlet)
Vallomás
.........
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Szerelmes vagyok magyarszakos hallgató másnapos nyöszörgése egy átmulatott éjszaka után
A rakpart alsó lépcsőjén ülve
nézem, hogy úszik el a dinnyehéj:
fájdalmaim nagyok.
Felkelt a nap, a boltok lassan nyitnak,
indul már az élet, én pedig csak
szerelmes vagyok.
Nekem szülőhazám itt e
lángoktól ölelt kis ország,
melyre lágy fény ragyog
a reggeli hangulatban; de a felpezsgő élet
hidegen hagy, mert magamban attól félek:
szerelmes vagyok.
Dacos fejem meghajtva mélyen,
szelíden és örök reményben
nyelvem halk köszöntést gagyog
egy közelgő járókelő felé;
de közben majd elpusztulok belé -
szerelmes vagyok.
Ég a napmelegtől
a kopár szik sarja:
ó, azok téli fagyok
messze vannak már! S a szivem
lassan olvadó jég a vizen:
szerelmes vagyok.
Zúgó fejjel törném át a gátot,
el akarom nyelni a világot,
szilánkot sem hagyok
helyén e nagy indulatban -
de a belső hang lankadatlan:
„szerelmes vagyok”.
apró gyümölcs kedvesem
olyan szép odaadó
hajlandó levenni
álarcát
sétál velem a penge élén
fel és alá az én szépséges titkos
szerelmem teát főz zenét tesz fel
kavicsai kosarai és virágai között vár mindent
megtesz mindent megkér mindent megenged mindent
örömmel fogad
talán az én titkos kedvesem nem is tudja
hogy ezt így egyszerűen úgy hívják hogy ember
még egyszerűbben szeretetnek is hívják
bár biztos tudja
ha engem szeret
annyira lüke nem lehet
