NSZ • 2003. január 23.
Ha én lennék a járda a Centrál kávéház előtt, olyan széles lennék, hogy a gyalogos- és járműforgalom veszélyeztetése nélkül elférjen rajtam a tolókocsirámpa.
Ha én lennék ez a száztizennyolc éves pesti műemlék épület, simán oda lehetne gördülni tágas liftjeimhez és vécéimhez.
Ha én lennék a műemlékvédő hatóság, minden felújításkor szigorúan ragaszkodnék az eredeti állapot helyreállításához.
Ha én lennék az építésügyi hatóság, nem adnék se építési, se használatbavételi engedélyt olyan épületre, amelyik nem felel meg az uniós álmokat kergető – de például a műemlékvédelem szempontjaival nem számoló – törvényi előírásoknak.
Ha én építész lennék, megőrülnék.
Ha mozgáskorlátozott és fiatal lennék, borzalmasan felháborodnék, hogy nem tudok bemenni egy új kávéházba.
Ha én eközben építészhallgató lennék, azért körülbelül sejteném: nem direkt kitolásból épült úgy, hogy ne juthassak be.
Ha én teljesen jogos felháborodásomnak ilyen esetben hangot kívánnék adni, nem a pincérekkel kezdenék kötözködni.
Ha én pincér lennék a Centrálban, tőlem telhetően segítenék a mozgássérültnek mégis bejutni, s nem örülnék, ha utólag az ellenkezőjével vádolnának.
Ha én újságíró lennék, tudnám, hogy a másodfokú tárgyaláson nem feltétlenül ismétlődnek meg a védelem tanúinak szájából első fokon elhangzott cáfolatok. Ha ezt tudnám, elolvasnám a jegyzőkönyvből például azt, hogy a személyzeti mosdó ajtaját a felperes állításával ellentétben senki nem „nyitogatta”, miután nagy keservesen sikerült odajuttatni a kerekes széket. S ha ezt tudnám, legalább én nem aláznám meg emberi és szakmai méltóságukban ilyen képtelen rágalommal a kávéház alkalmazottait.
(Mellesleg: ha én újságíró lennék, nem titulálnám „kávézónak” a város egyik legpatinásabb kávéházát, ami olyan alulcivilizált baromság, mint összetéveszteni a Nyugatot egy popsimagazinnal.)
Ha én olyan tárgyalóterem lennék a Fővárosi Bíróságon, ahol mozgássérültek ügyében kell dönteni, nem az első emeleten lennék, s ha olyan bírósági épület lennék, amely semmilyen szempontból nem felel meg a mozgássérültek sajátos szükségleteinek, nem hoznának bennem elmarasztaló ítéletet egy másik, hasonló fogyatékosságoktól szenvedő épülettel szemben, de ha mégis, akkor nem az üzemeltetőjét vonnák felelősségre, hanem azt az építésügyi hatóságot, amelyik a szabálytalanságot engedélyezte.
Ha én bíró lennék, kezemben egy törvényszöveggel, mely szerint a középületek esetében 2005-ig kell biztosítani a mozgássérültek bejutásának lehetőségét, egyetlen egyedi esetben sem írnék elő 120 napos határidőt az átalakításra.
Ha én végrehajtási utasítás lennék ahhoz a törvényhez, amelyik a mozgássérültek jogos követeléseinek megvalósulását hivatott biztosítani, szerepelne bennem valamiféle fontossági sorrend: egészségügyi intézmények, oktatási intézmények, az állampolgári jogok gyakorlásának színterei és így tovább. Ha én efféle lista lennék, nem a kávéházak állnának bennem az első helyen.
Ha én nyolcvanéves falusi néni lennék, beperelném a MÁV-ot, mert a kavicsos peronról nem tudok felmászni a vasúti kocsiba a méteres magasságban lévő lépcsőn, de ha testi épségem kockáztatásával mégis felkapaszkodom, emberi és női méltóságom sérül azáltal, hogy kivillan a barhentalsóm.
Ha én nyolcvanéves pesti néni lennék, hasonló okokból beperelném a BKV-t. Is.
Ha én gyerekkocsiban ülő kisbaba lennék, mindenkit beperelnék.
Ha én gyengén látó lennék, követelni kezdeném: minden közérdekű tájékoztató felirat készüljön akkora betűkkel, hogy én a tíz dioptriámmal el tudjam olvasni.
Ha én hallássérült lennék, követelni kezdeném: a tömegközlekedési eszközökön szóljon a tájékoztatás olyan hangosan, hogy én azt meghalljam.
Ha a hallássérültek ezen jogos követelése megvalósulna, és én ettől mindjárt az első napon megőrülnék, beperelném az összes olyan angol luxusjachtgyártó manufaktúrát, párizsi divatszalont és pesti vendéglátóhelyet, amelynek árait jövedelmemből (önhibámon kívül) nem vagyok képes megfizetni, ezáltal pedig emberi méltóságom naponta súlyosan sérül.
Ha én a nagyon kevés olyan magyar vállalkozó egyike lennék, aki a pénzét embertársai érdekeit szem előtt tartva forradalmian újszerű kisvárosi egészségközpont és forradalmian hagyományos pesti kávéház alapítására fordította, és ezek után precedensteremtésre és lenyúlásra a lehető legtenyérbemászóbb módon kiszemelt célpontjává válnék egy támadásba lendült kerekes széknek, nem tudom, mit gondolnék.
Saly Noémi
irodalomtörténész
