Az Egyesült Államok és Izrael közötti különleges kapcsolatok ténye egyáltalán nem szorul bizonyításra, annyira állandó és közismert eleme az utóbbi hét évtized történelmének. E kapcsolatok tényleges jellegét illetően azonban megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint Izrael csupán az amerikai imperializmus közel-keleti előretolt helyőrsége, az USA „kliensállama” vagy „stratégiai birtoka” (Noam Chomsky), mások szerint viszont az Egyesült Államok a zsidó állam által képviselt expanzionista cionizmus engedelmes eszköze.
Akár a farok csóválja a kutyát, akár fordítva, e téren a Fehér Ház mindenkori lakójának aligha van személyes mozgástere, amint azt – a sokak által e téren is formabontónak remélt – Donald Trump szánalmas téblábolása is ékesen bizonyította. Amiről sokáig csak diszkréten, „fű alatt” illett beszélni még a szólás szabadságát egyébként a legfontosabb állampolgári alapjognak tekintő Egyesült Államokban is, az az utóbbi időben, különösen John Mearsheimer és Stephen Walt nagy port felvert tanulmánya, illetve könyve (The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy, 2007) óta egyre inkább betüremkedik a közbeszédbe, és immár nem csak Amerikában. Nevezetesen, hogy az amerikai–izraeli különleges kapcsolatok fő tartópillére az USA-ban tevékenykedő izraeli vagy cionista lobbi. Adott esetben a lobbi nem a maffia vagy a titkos társaság szinonimájaként értendő, Amerikában ugyanis a lobbitevékenység a politikai-közéleti színtér bevált gyakorlata, maguk a lobbik pedig irodahelyiségekkel, vezetőkkel és személyzettel rendelkező, hivatalosan elismert nyomásgyakorló csoportok, egyfajta sajátos vállalkozások, amelyeknek a választópolgárokhoz hasonlóan joguk van véleményt nyilvánítani bármilyen – különösen a kormány és az államigazgatás tevékenységét érintő – témában.
Történelmi okokból az USA alkotmányos felépítését eleve olyanra tervezték, hogy az állam erőtlen, a politikai osztály ingatag, az igazságszolgáltatási hatalom pedig (a bírói tisztség választás útján történő betöltése miatt) gyönge legyen, és hogy a kormány politikája a különböző lobbik érdekeit tükrözze, már csak azért is, mert a lobbik viszont erősek, stabilak és gazdagok. Ily módon az amerikai választási kampányok lényegében a vagyonos magánemberek és a mindenható lobbik körében végzett nyilvános pénztarhálás az adományozók érdekeinek érvényesítésére vonatkozó kötelezettségvállalásokért cserébe. Éppen ezért az amerikai „demokrácia” valódi természetét tekintve plutokrácia, vagyis nem a nép, hanem a vagyonosok uralma, egy olyan rendszer, amelyben a korrupció normális és törvényes, mert mi másnak lehet nevezni azt, hogy egy lobbi teljesen nyíltan és hivatalosan megvesz és eltart egy vagy több szenátort, képviselőt, sőt adott esetben egy egész kormányt.
(Soros ugyanezt műveli az EU-ban, ahol 226 vett képviselője van zsebben. Innentől kezdve tehát az EU is megszűnt demokrácia lenni!)
