AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Persze. Csak gondold el, ha valaki életében először hallja. Nekem kb. tíz meghallgatás kellett, mire valamelyest elkezdett tisztulni, és az még csak az ismerkedés kezdete volt.
Rég nem hallgattam egyiket sem, de szerintem nem okozna problémát a dolog, túl közel áll hozzám ahhoz, túlságosan meghatározó, túlságosan elementáris, hogy abba bele tudjon piszkálni az előadó személyisége. De 2024-ben már akkor is csak egy a sok közül, ha épp sikerül összefűni egy pár jobb riffet.
Volt valami kavarás ezzel a lemezzel anno, egyszer már kipörgött, így most csak bemásolom amit másfél éve írtam.
AOTD on
Uriah Heep - Firefly
"Mint nagy heepes próbálkoztam én az első öt LP utáni lemezekkel, a Sweet Freedomot és a Wonderworldöt sikerült is megkedvelni, viszont utána a többit már annyira döglöttnek találtam a klasszikusokhoz képest, hogy gyorsan igyekeztem elfeledkezni róluk. Egy Look At Yourselfhez képest ez a Firefly is konkrétan sokkot okozott annak idején. A Status Quo-s, bugirockos Who Needs Me-től, vagy a Do You Know-tól most is kirázott a hideg. Amikor először hallottam ezeket, azt hittem, véletlenül valami más zene került fel a kazettára. Nyomokban is alig emlékeztetett arra a fenséges Uriah Heepre, amit én megszerettem, de még a 80-as évek eleji, keményebb, „metálosabb”, Abominogot, Head Firstöt készítő zenekarra sem, amit először megismertem. Jellemző, hogy időközben úgy devalválódott a zene, hogy ami akkor kibírhatatlannak tűnt, most egészen élvezhető volt néhány dal erejéig - címadó, Sympathy, Wise Man -, de alapvetően azért Uriah Heepként annyira szomorúan hervadt az egész, mint egy síron felejtett tavalyi virág."
Kiegészítés: mivel az utóbbi időben nagy erővel igyekszem rehabilitálni magam előtt a 70-es évek legvége, 80-as évek eleje korábban általam vészkorszaknak tartott idejét és lemezeit, és értem is már el részleges sikereket, ezért ma újra meghallgattam, de még ennek fényében is meglepett, mennyire nem zavart most. Persze tartok mindent, amit korábban írtam, egy kellemes 10/6-ot azonban rossz érzések nélkül tudok adni rá. Ha nem Uriah Heep lenne, talán még egy kicsivel többet is érne, annak viszont tényleg vékony.
Beszélgettünk erről mi már szerintem itt a topikban, természetesen más művészeti ágakat ugyanúgy érint ez a kérdés, nem csak a zenét. Hamsun öregkorára benácult, Grass fiatalon a Waffen-SS-ben szolgált, Caravaggio állítólag elég kellemetlen fazon volt, még embert is ölt stb., végeláthatatlanul hosszú a sor. Emlékszem, én voltam a leginkább felháborodva, hogy Halford kirúgott valaki kezéből egy telefont koncert közben, kaptam is az ívet tőletek, sajnos nálam ez sem nagyon fér bele (nem ugyanaz a kategória, mint a többi említett, mielőtt valaki belekötne, hülye azért nem vagyok). De persze ettől még simán hallgatok Priestet, olvasom az említett írókat stb.
Pont erre írtam, hogy ha minden zenészt egyenként szigorúan megvizsgálnánk, milyen ember, nem biztos, hogy sokan maradnának a lejátszóban. Szóval - szintén írtam - a flúgosok nálam beleférnek, akik már zenészként, művészként értékelhető pályafutással rendelkeznek, azokkal nincs problémám, vagyis van, de el tudok tekinteni tőle, rá tudok koncentrálni csak a műveikre, aztán hogy emberként mi a véleményem róluk, az más dolog. Szerencsére nem kell haverkodni egyikükkel sem. Tehát pl. a régi Burzumot tudom értékelni Vikernes ellenére is. Mondjuk a börtönös és az utána következő Burzumban már nem is nagyon van mit értékelni.
Értem, hogy Beausoleil nehéz sorsú volt, akceptálom, amiket írtál, nála mégsem találom magamban a késztetést, hogy a zenéjét hallgassam. És egyébként nem érzem úgy, hogy egy gyilkost éltettek, ha jó kritikát írtok a lemezéről, abszolút semmiféle hasonló gondolataim nincsenek, a ti dolgotok, tudomásul veszem, hogy ti ketté tudjátok ezt választani, érdekel is, amiket írtatok, no offense ezzel kapcsolatban, csak saját magamat nem tudom megerőszakolni ez ügyben. Egyszerűen ezzel a háttérrel és körítéssel nem érdekel a pali és a zenéje, ennyi.
Megkérdezhetem, hogy a régi Burzumhoz hogyan viszonyulsz? Én ezt az új lemezt (és az előzőt) nem hallgattam meg, egyszerűen nem érdekel, valószínűleg a tiédhez hasonló okokból. A Filosofemig viszont szívesen hallgatom és viszonylag gyakran megy, pedig már akkor is egy igazi gyökérember volt Varg. Közben meg az is nagyon visszatetsző, hogy ha kiírod a nevét Facebookra, megy a ban, vagy ha megemlíted, hogy hallgatod valamelyik lemezét, azonnal náci vagy.
"A Lucifer Rising soundtrack viszont egy bőven átlagon felüli kiadvány, ezt mindenféle kétség nélkül ki merem jelenteni."
Ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Mondjuk aki képes valamennyire elvonatkoztatni a készítő személyétől vagy a zene születésének körülményeitől annak is azt ajánlanám, hogy először nézze meg a filmet és csak utána hallgassa meg a zenét, mert nem árt némi inspiráció egy ilyen alapvetően instrumentális psychedelic space zenéhez is.
Az egy érdekes, messzire vivő téma. Én nagyon sokáig afféle művészet-fundamentalista voltam. Saját felfogásomra ismertem rá Nietzsche azon megfogalmazásában, midőn valami olyasmit ír, nem pontosan idézem, hogy "a művész az a termőföld és trágya, amiből kinő a művészet gyümölcse". Ez így tök jól hangzik, olyan igazi fiatalosan radikális felfogás, csak éppenséggel a valóságban a művész ettől még sajátjának érzi a belőle kinövő alkotást, büszke rá, vágyik az elismerésre, jól esik neki a hízelkedés, a rajongás és minden egyéb jó, ami ezzel jár, inkluzíve az anyagi javakat is. És ezt már viszont nem biztos, hogy az igazán trágya trágyák megérdemlik, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy maga a Szent Művészet megérdemli, hogy az erkölcs elé helyezzük.
Ha viszont konzekvensek vagyunk, és nem csak a gyilkosokat és a nácikat, komcsikat, meg az entrópia-fokozó rendszerek elvtelen kiszolgálóit rakjuk indexre, hanem minden asszonyverőt, minden szexuális zaklatót, minden liliomtiprót, minden állatkínzót, minden ostobaságokat hangoztató edgelord gyökeret elkezdünk cancellálni, akkor nem marad a végén túl sok minden. A művészet nagyobbik(!) fele megy a kukába a trágyával együtt, nem csak a zenészek, de írók, filmrendezők, stb.
Nekem például Ozzy könyve, minden humorával együtt egy nehéz falat volt elsőre, mert Ozzy is egy igazán nagy gyökér volt. A fent sorolt dolgok közül nem keveset kipipált - és a könyvben csak az volt benne, amit felvállalt belőlük. Namármost, én nem akarom Bobby Beausoleil gyilkosságát bagatellizálni egyáltalán, meg általában, az egész Charles Manson-kultuszra egyáltalán nem tekintek elnézően (jóideig divat volt ez underground körökben), de a fickó egy utcagyerek volt egy kibaszott erőszakos társadalomban, beszippantotta egy szekta, 21 évesen emberölésre adtak neki parancsot, amit ő végrehajtott. 55 éve ül börtönben emiatt. Nem mondom hogy nem érdemelte meg, de az biztos, hogy másoknak a társadalom ugyanezért a bűnért gyakran sokkal enyhébb büntetést oszt ki. Vagyük mindjárt Vikernest, aki tizenpárév sitt után ugyanott van agyilag és szellemileg, ahol volt, nem tanusít megbánást, ugyanaz a toxikus faszkalap, aki volt, helyes kis felesége és helyes kis családja van, szabad, és terjeszti az igét. Az új lemeze kapcsán felnéztem a twitterére, és el is ment a kedvem, hogy az egyébként a börtönkorszak utáni lemezeinek többségéhez képest egyértelműen észrevehető javulást mutató felvételeket újra meghallgassam. Már nem vagyok toleráns ehhez.
Bobby Beausoleil is sokáig tagadásban élt, a wikipediája szerint 1982-ben megkéselték a börtönben, ami után leállt a "Manson-család" istenítésével, és szemléletmód-váltáson ment át. Kenneth Angerrel egyébként 1966 környékén kezdtek el együtt dolgozni, nem csak a zeneszerzője, de főszereplője is lett volna eredetileg a filmnek, együtt is éltek, mielőtt becsatlakozott volna Mansonékhoz. Megértem, hogy a "család" áldozatainak hozzátartozói továbbra is küzdenek a szabadlábra kerülése ellen, megértem az undort az irányába. Mindenesetre, nekem innen messziről egy eléggé nyomorult és elbaszott életútnak tűnik ez így számomra ahhoz, hogy én ebből már ne érezzek már intenzív feszültséget amiatt, hogy egy gyilkost éltetek azzal, hogy hallgatom a zenéjét. Meg végső soron talán mégis az döntő, hogy érdemes-e hallani, vagy sem, mutat-e olyat, ami hasznos, érdekes, jelent-e valamit. Mert a Burzum új lemeze okés, de annyira nem forradalmi, hogy eltekintsek a körítéstől, úgy mint régen. A Lucifer Rising soundtrack viszont egy bőven átlagon felüli kiadvány, ezt mindenféle kétség nélkül ki merem jelenteni.
Szépen megvannak a klasszikus Heep-es összetevők. Az epikus szerzemények, a fantasztikus rock hang, az elementárisan pörgető dob, na meg Keh Hensley ikonikus hammond orgonája. Így aztán nagyon kellemes hallgatnivaló a Firefly is tőlük, csak talán nem üt annyira mint a Look at Yourself körüli meghatározó albumaik, viszont rossznak véletlenül sem nevezhető. A The Hanging Tree, Wise Man, Sympathy, Firefly vonulatért nagyon is jár a dicséret.
Ez egyértelműen multis árképzés, a kisebb, topikkompatibilisebb kiadóknál azért nem ez megy. Én a facebookot már évek óta csak arra használom, hogy a magyar vinylboltokat stalkingolom, mert beszokták fotózni a beérkező lemezeket, én meg imádom az ismerős vagy ismeretlen borítókat böngészgetni, és igen, mikor kijön egy nagy név, akkor mindig tucatjával állnak a CD-k, gondolom kell a gyűjteménybe, és nem érdekli őket az ár. Még veszegetek nagy ritkán CD-t, de ezek vagy olyanok, amik vinylen még mindig nem jöttek ki, vagy nem is jönnek ki soha (magyarok), vagy 2-3 eurós árban vannak. Egyébként aki még gyűjti a CD-ket, arra nagyon jó világ van, már évek óta klasszikus lemezek, slayerek, panterák, ilyesmik 5-6 eurókért szoktak menni rendes boltokban. Konkrét helyet most nem tudok mondani, de egyértelműen évek óta van egy ilyen dolog, hogy régebbi A-listás CD-ket szinte dobálják az ember után.
Lemezjátszó-váltás előtt álok, ezért az utóbbi hetekben kényszerűségből elég sokat pörögtek itthon mindenféle CD-k, tapasztalatok: - a kilencvenes évek metál lemezei nagyon furcsán szólnak. Csattognak, csörögnek. - a Back In Black nem véletlen lett hangtechnikai szempontból is klasszikus. Egy szörnyeteg. - a magyarok közül eddig a Kényelmetlen lemez hangzása a legjobb, de nyilván a teljesség igénye nélkül. - a hatvanas-hetvenes évek azért CD-n is adják az ívet. - legnagyobb meglepetés, hogy a kilencvenes évek Offspring és Bad Religion-lemezei elég korrektül megdörrennek.
Még most is rengeteg pénzt költök eredeti CD-kre (+merch), de nem mondom, hogy nem kapok néha sztrókot az árak láttán. Totál mezei jewelcase kiadások 6999, meg 7890 forintokért mennek újonnan, de ez már a felső lélektani határ nálam - a spéci kiadványok nyilván más lapra tartoznak. De ma már a honi disztrókban korábban 2500-3000 Ft-ért kínált cuccok is ezressel többért mennek, de szívesebben túrok náluk, mint a nagyobb boltok kínálatában.
Zömében a gyűjtők vesznek már csak CD-ket és ők áldoznak is rá, amíg tudnak. Ezzel együtt az ilyen 8-9-10 ezres összeg még mindig erős, hacsak nem valami 52 oldalas speciális kiadványról van szó. Bár a gyenge forintunk és a 27 százalékos áfánk sem lendít az ügyön.
Nekem is ezt csinálja az említett jelentésleadás óta. Teljesen értelmetlen.
Más (nem neked, csak úgy)
Szoktam ugye kapni mindenféle hírleveleket, most jelenik meg Bon Jovi új lemeze, és egy kicsit eltátottam a szájam az árak miatt. Szép nagy szívás ez a beteg euróárfolyam, 8-9 ezer forintért árulják mindenhol a sima CD-t, de láttam 10-ért is :O Mondjuk a kiadókat sem értem, azt komolyan gondolják a streamingelés korában, hogy egy CD 20-22 euró? Vagy már átfordult az inga, és azt mondják, tök mindegy, aki ma még CD-t vesz, az bármennyiért megveszi, ha valami kell neki? Hogy is van ez??
Tőlem is megkérdezi, de eddig mindig úgy döntött néhány másodperc után automatikusan, hogy humán vagyok, és bármiféle tényleges azonosító procedúra nélkül beengedett. Ezt nem tudom, hogy dönti el, hogy ember vagyok, ha igazából meg se kérdez róla, se egy pipát nem kell bepipálnom, se egy képet nem kell felismernem. Érdekes, és egyben nyugtalanító.
Van ez a Habitants, amit az egyik Rutten tesó gründol másodállásban a Gathering mellett. A létezése okát nem nagyon értem, mert amiket csinálnak, azok simán lehetnének soron kívüli Gathering-lemezek. Csak ez úgy néz ki, hogy a Mandylion időszakában a Habitants lett volna a lágyabb, rockosabb projekt, az utóbbi Gatheringeket hallgatva pedig a Habitants a keményebb, rockosabb projekt. Na, nem mandylionosan kemény, hanem középkorszakos módra (Measure, if_then_else). A producer Attie Bauw, az énekhang is annekés-siljés, pedig egy harmadik hölgy, Anneke dalolászik, szóval olyan nagyon semmi sem változott arrafelé. Az igazi átütőerőt ugyanúgy hiányolom, mint az utolsó Gatheringből (habár annál ez kapásból jobbnak tűnik), ettől függetlenül csalódott és nem csalódott gatheringesek is nyugodtan meghallgathatják, garantáltan haszontalanabb dologra is pazaroltak már el 42 percet az életükből. A záródalért talán meg is éri végigülni.
Kb. egy hete volt egy nap, hogy be sem engedett. Valami jelentést kellett küldenem az igazgatóságnak, hogy én én vagyok, és nem végeztem semmiféle tiltott tevékenységet a gépemen, ami által fenyegetést jelentenék szent weboldaluk számára. Azt hittem, bekaptam egy vírust. Megnyugtató, hogy ezek szerint nem csak velem játszanak James Bond-osat.
Nekem a különböző flúgosokkal nincs bajom, ha nagyon a lelke mélyére tudnánk nézni mindenkinek, és aszerint válogatnánk zenéket, hogy ki a normális (közbevetés: egyáltalán mi a "normális" egzakt definíciója?), akkor lehet, hogy nem sok mindent hallgathatnánk. De ez a faszi kb. semmit nem csinált előtte, aztán a börtönben írt egy soundtracket, ettől azért hadd ne essek hasra.
Teljesen korrekt álláspont. Igazából nekem is mindig rossz érzéseim vannak hasonló esetekben. Még akkor is ha a propagandisták által manapság végtelenül elkoptatott vörös határvonal jóval lejjebb kerül is megállapításra. Bizony a Mayhem, Schaffer, az MC5, Sinatra, MJ vagy akár Wagner és még egy sereg egyéb esetben is merőben problémás számomra egy zenei produktum megítélése a nélkül, hogy ne motoszkálna hátul a kisördög az emberi tényező oldaláról. Talán az AI-nak majd könnyebb dolga lesz objektíven megítélni valamennyi elkészült alkotást.
Ha esetleg valakit érdekel, a Jókönyveknél raktárvásár van, többek között egy valag zenei könyv is féláron vagy még olcsóbb, pl. Lovasi kettő is, Priest, Adrian Smith, Bob Dylan, Leonard Cohen, Slash, Ozzy, Csík, Freddie Mercury. Meg egy csomó jó könyv csak pár száz forint, a link nem adja ki mindet, végi kell nyomogatni a százalékos füleket a teljes választékért:
Bobby Beausoleil And The Freedom Orchestra – Lucifer Rising
Szerencsésen (vagy pechesen, nézőpont kérdése) történtek a dolgok. Úgy hallgattam végig először a lemezt, hogy fogalmam sem volt, ki ez az ember. Pont mire végeztem, akkor láttam Divcsy beírását, csak azután olvastam el, miért is ült börtönben, azaz még mindig ül. Gyorsan el is ment a kedvem. Lehet, hogy nem helyes álláspont, de én továbbra is nehezen tudom elfogadni, ha egy zenész rohadék, a zene mint legmagasztosabb művészet és a gazemberség nálam valahogy összeegyeztethetetlen. Nyilván nem minden zenész angyal, sőt nem is tudunk mindenkiről mindent (addig a jó), de egy ócska gyilkos végképp vörös vonal. Mielőtt bárki jönne azzal, hogy Burzum és Vikernes, igen, Vikernes is egy ócska gyilkos, de legalább mielőtt gyilkolt, zeneileg letett annyit az asztalra, hogy zenészként (is) tudjam értékelni. Beausoleil pedig, azonkívül, hogy rövid ideig együtt lógott a későbbi kitűnő Love zenekar tagjaival, semmi komolyat nem csinált. Aztán a börtönben nyilván megvilágosodott, és kiteljesedett a művészi énje, hát a faszt. Szóval bár annál a bizonyos első hallgatásnál kétségkívül hallottam jó részeket, a háttér ismeretében ezeket én már biztosan nem fogom felfedezgetni. Számomra értékelhetetlen, így nem is pontozom.
Chroming Rose - New World
Az Újság valamelyik ókori számából úgy emlékeztem, a Chroming Rose Németország válasza a Helloweenre (ó, várjunk csak...), de itt inkább power metalt hallok, tehát lehet, hogy keverem valamivel. Mindenesetre Panda fülei bizonyára csillognának, ha hallaná, ő szokott ilyesmiket szeretni. (Korai) Queensrÿche, Crimson Glory, Ivanhoe, ilyesmiket hallgathattak sokat, meg persze van itt Judas Priest is, sőt még egy kis gunsos húzás is, mégis leginkább prog. power metalnak mondanám. Amúgy sokkal rosszabbra számítottam, teljesen jól elvoltam vele, valószínűleg főleg az átlagnál több nyugis, akusztikus rész és a komplexebb dalszerkezetek miatt. Ha még jobban ráfeküdtek volna az énektémákra, akkor olyan titkos kis gyémánt lehetne, mint a Heir Apparent zenekar Graceful Inheritance lemeze, amit nem győzök eléggé ajánlani a stílus szerelmeseinek, meg is hallgatom most. 10/7
