"A XIX. század elején több ezer lovas szekér és kocsi kelt át naponta London hídján, aki tehette pedig a révésznek fizetett, hogy átvigye a Temze túlpartjára. Valamit tenni kellett, hogy az emberek egyszerűbben juthassanak át a másik oldalra. A megoldást az angolok egy alagút építésében látták, a baj csak az volt, hogy nem volt még a megépítéséhez szükséges technológia
Az építkezés egyik problémát Brunel teveit továbbfejlesztve James Henry Greathead egy addig ismeretlen technológiával oldotta meg, ami azóta is a víz alatti munkálatok alapfeltétele. Légnyomás alá helyezte az épülő alagutat, azaz létrehozta a keszont. A másik technológiai találmány, ami lehetővé tette az alagút elkészültét, a fúrópajzs volt. Az angolok akkoriban úgy gondolták, hogy nincs ember, aki méltóbb lett volna a lovagi címre, mint Brunel, a fúrópajzs feltalálója. Az akkori szerzetet természetesen még nem úgy kell elképzelni, mint a 4-es metró fúrópajzsát, hiszen abban az időben még nem voltak elektromos meghajtású villanymotorok, sem hidraulikus megaprések vagy emelők, mint ahogy ultrahangos detektor sem segítette a mérnökök munkáját. Az épülő alagútban az egyetlen gépi erőforrást, a gőzgépet pedig nem lehetett bevetni a füstmérgezés miatt. Brunelnek azonban egy olyan szerkezetet sikerült alkotnia, amely csavarokkal és csigákkal mintegy ezer tonna nyomást fejtett ki. Tizennyolc év alatt készült el a közel 400 méter hosszú alagút, amit 1843. július 26-án a fiatal Viktória királynő és Albert herceg avatott fel. Az eredetileg gyalogosok számára épült alagút 1869-ben a londoni metróhálózat részévé vált, ám idén márciusban két napra újra megnyitotta kapuit a gyalogosok előtt, akik újra végigsétálhattak ebben az építészeti remekműben."
James Henry Greathead. Amikor lefényképeztem, a felirat alapján azt gondoltam, hogy a fúrópajzsot találta föl, de azóta elbizonytalanodtam. Mindenesetre valami nagyon fontos szerepe volt a londoni metróépítésben, és életművét sikerült beteljesítenie, dacára annak, hogy 52 évesen már el is hunyt, mire pl. a mi kisföldalattink elkészült. Minden infót örömmel veszek, hogy tulképpen mit is innovált szegény.
Ne csináljátok, ha elárulom, nem lesz mit mesélnem. :) Nagyon rendes néni volt, de nem tanítónő. És nem véletlen, hogy hol áll, viszont a képemről ez sajnos egyáltalán nem derül ki...
Próbáltam rájönni, hogy ki ő, de persze nem sikerült. Mindenesetre talán csak az eddigiek miatt, de határozottan olyannak tűnik, mint egy századforduló korabeli angol cselédlány.
Nem tervezem visszaélni a türelmeddel, de eszembe jutott még egy mese, holnapra. Főhőse ez a bronz asszonyság, aki szerzőnk képén nem különösebben látszik, de erről kizárólag a fényviszonyok tehetnek.
Hazafelé gyalogoltomban eszembe jutott egy újabb mese.
A tegnap tárgyalt időkben, az előző századforduló körüli évtizedekben virágzott Londonban a Fabiánus Társaság. Pompás értelmiségi vircsaft volt az is, eleve vegyük csak az alapítókat: G. B. Shaw, H. G. Wells, no meg a Webb házaspár, Sidney és Beatrice. Nevüket valami Fabius nevű római hadvezérről nyerték, akit mindenki késlekedőnek tartott, pedig ő csak mindig kivárta a megfelelő pillanatot a kartágóiak elleni harcban.
Szocialisták voltak, hogyne lettek volna azok, csak épp nem hittek a forradalomban. Ebben aztán különböztek a harcos marxistáktól és a társadalmi forradalom-hívő anarchistáktól is, viszont megvolt nekik az, ami a többinek nem: a befolyás. Őket - ismert emberek, neves entellektüelek lévén - nem lehetett teljesen hülyére venni, így aztán idővel szépen bekerültek a londoni városi tanácsba (a régi mondás szerint "the London County Council is always red", bár Boris Johnsonnak, ugye, csak a haja...), meg a városrészi helyhatóságokba is.
Ott zsezsegtek nagy erőkkel azért, amit fontosnak tartottak: a munkásvédelmi intézkedésekért, a nyolcórás munkanapért, a fontos közüzemek állami kézbe vételéért, a nők választójogáért. Ne feledjük, ez egy olyan kor volt, amikor még a dologházak is prímán léteztek, a nőket viszont (ha jól emlékszem) vagyoni vagy műveltségi cenzus alapján lehetett beválasztani a helyhatóságba, a parlamentbe meg sehogy. Kedvenc fabiánus eszmém magától Shawtól ered, aki szerint ha meglesz is a nők korlátlan választójoga, mindig le fogják őket győzni "hímnemű senkik, akikre a nők is lelkesen szavaznak", ezért aztán a legcélszerűbb lenne egy férfiból és egy nőből álló párokat indítani a választásokon.
A legszebb a dologban, hogy a Fabiánus Társaság ma is létezik, büszkén hirdetve, hogy ők Anglia legrégebbi politikai szerveződése. Ami jogos, hiszen 128 éves.
Szerintem tudom a titkot: a pécsi tudósító konzekvensen Pécsent ír, pedig bennszülött, ám amikor a pesti szerkesztő beleír a cikkébe, olyankor becsúszik a Pécsett. :) Cserébe a győri emberünk mindig Győrött-et ír, ami az én fülemnek Győrben.
Csak az én fülemet zavarja a most már teljesen elterjedt "Pécsen" forma az általam helyesnek vélt "Pécsett" helyett? A mai Népszabadság címoldali fő cikkében is többször így szerepel. Ez persze hasonlóan alakult más települések nevénél is. Úgy látszik, hogy teljesen kiment a divatból a két t-s rag.
Ui. A francia hadnagy szeretőjében, John Fowlesnak ebben a csudálatosan becsapós című regényben van egy remek leírás a XIX. század utolsó harmadában szokásos "kommunákról", a pre-rafaeliták művészi életközösségeiről. Na, én valahogy úgy képzelem el szegény Morrist a virágkorában, mielőtt ez a szimbiotikus egység némileg őt is megfosztotta a családi boldogságtól, ámde elvezette az iparművészi kiteljesedésig, valamint az anarchista tézisekig. :-)
Szerintem most már tényleg rengeteget hablatyoltam a fortepanhoz csöppet sem tartozó témákról, így hát elégedetten nyugovóra térek, egyben kérem az elnézést. Jóccakát. :)
Hát, sajnos nem bontakozhatott ki igazán, mert Morris 1896-ban meghalt. A News from Nowhere, ez a jó kis anarchista alapvetés meg hat évvel korábban jelent meg. Ezt az egészet valahogy úgy érdemes elképzelni, mint a gödöllői művésztelepet. Egy raklap elvarázsolt értelmiségi, akik olvasnak-alkotnak-sportolnak-álmodoznak együtt, ideáljuk az "arts and crafts", az örömöt szerző alkotó munka, a szépséges, mégis használható tárgyak létrehozása, és a többi.
Aztán kijön belőle olyasmi, mint mondjuk a marosvásárhelyi kultúrpalota, benne a gödöllőiek iparművészeti remekeivel, meg hogy Magyarországon elterjedt a sífutás, mert Körösfői-Krieschék köré keveredett egy jámbor finn, és megtanította nekik - de közben azért leginkább pompásan érezték magukat. No, ezt csinálta Morris is, a mintaadó, csak jó tizenöt évvel korábban London külvárosában, Hammersmithben. És gyönyörűen megírta hozzá az elméletet az idézett munkában.
Szerintem minden ennek a topiknak a témája, lévén ez egy off-topik. :)
Angliában tényleg nagyon békések voltak az anarchisták. Most van az Iparművészeti Múzeumban egy kiállítás a Victoria and Albert gyűjteményéből, benne pompás szecessziós tárgyak William Morristól. Na, ő az egyik leghíresebb brit anarchista: kommunát létesített a házában, gyönyörű tárgyakat alkotott, közben meg vidáman mofondírozott egy majdan eljövendő, ideális világról, ahol tökéletes demokrácia van és mindenki tehetsége, képessége és szükségletei szerint dolgozik. :-)
>otthoni felhasználásra akart kicsempészni Londonból egy pokolgépet, de sajnos önmagát robbantotta fel vele,
szerintem meg szerencsére...
>ha jól emlékszem, a Hyde Park közepén.
Ideális helyen. Most, hogy Londonban voltam, a Hyde Parkkal szemben laktam. Óriási. Ha a közepén felrobbantotta magát, akkor egy kis gödrön kívül semmi más nagyobb bajt nem okozott :-))
Á, azok nem, a szokásos brit higgadtsággal kezelték ezt is. Míg Európában folyton lángolt-füstölt valami, Angliában az úri modor ilyesmit egyszerűen nem tett lehetővé. 1892-ben a Walsall Anarchists csoportja Fred Charles vezetésével bombamerényletet készített elő, de még a vonaton - a cél felé tartván - lefülelték őket a rendőrök. Két évre rá egy francia, bizonyos Marcel Bourdin otthoni felhasználásra akart kicsempészni Londonból egy pokolgépet, de sajnos önmagát robbantotta fel vele, ha jól emlékszem, a Hyde Park közepén. Viszont legalább ebből írta Joseph Conrad merőben olvashatatlan A titkosügynök című regényét. :)
