Sötéten örvénylő tengerként vesz körül a most; múlt habjai átcsapnak felettem hideg karokkal húznak le a mélybe így várom a jövőt, vívódva, gyötörten.
Fáraszt most a nap, ólomként húz az élet a színek, a fények – most nem érdekelnek és hiába szól az illat, hiába énekelnek csábítón szép madarai az égnek
- rohanó sorsom, adj most időt, gondolatnyit zilált napjaim hadd rendezzem sorba - Remények? Vágyak? Csak egy falatnyit villantsatok, és kapaszkodom a fogókba
mert ilyen az Élet – vívnunk kell csatánkat, hullámtarajt kell ott fenn keresnünk s ha üvölt a szél is, akkor is: a holnap szólít fel arra, a mélységeket mind feledjük
Elfelejtettem, hogy magácska alulképzett magyar médiaszemélyiségekben, lehet, hogy nem ismeri Anikót. Dióhéjban:
Valami valóságsóban tűnt fel eleinte, ahonnan kiesett, majd igyekezett a felszínen maradni, különféle hírekben szerepelni, később talán a Plébojban is szerepelt, majd jött a Nagy Ő című műsor valamelyik szériája, ahol férfiak vetélkedtek érte, majd ezek után másod és harmadvonalbeli sztárocskák oldalán iygekezett felbukkanni és felküzdeni magát a bulvárlapokba, hogy aztán panaszkodhasson, hogy mennyi minden rosszat írnak róla. Jelenleg könyvet ír, miután megjelent az első, önéletrajzi ihletésű könyve.
Ezt az Anikósat nem olvastam, de van abban valami előjelszerű, hogy a habostortán találta (bár nem ismerem a lapot, csak a hangzása miatt), és hogy az ajánlóban a lényeges mondanivaló a biztonság kedvéért meg van vastagítva. Vajon a könyv is ilyen lesz?
..mondjuk egyszer hasonló aláhúzós szövegkiemelést én is elkövettem egy közepiskolai irodalom dolgozatomban, de esküszöm azóta nem csináltam ilyet!:)
Szerintem az utolsó mondatának van igaza. Miért lenne furcsa, hogy maradt benne gyűlölet, nem állította az ellenkezőjét talán sehol a könyvben, de ha mégis, az is belefér, hogy ennek ellenére mégis. Tiszteletre méltó, amit tett, még akkor is, ha esetleg nem szimpatikus. Tudom, hogy nem korrekt, de hasonlítsuk össze ezt a teljesítményt mondjuk más önéletrajzírók teljesítményével.
Jó is, hogy éppen azt a könyvet említi, én is gondoltam rá a csúnya történet kapcsán, csak más szempontból. Ebben a könyvben is az zavart engem egy kissé, hogy ugyan sikerült az írónak felülemelkednie testi nyomorán, (az elvárásokkal ellentétben a csendben, vagy akár ordítva kimúló közönyös hulla helyett olvasott, művelt, több nyelven beszélő író,és családos ember lett belőle) de a lelkin nem egészen, mert én úgy éreztem a sorok között, hogy maradt benne gyűlölet az egészségesekkel szemben. Ezt pedig olyan furcsának találtam. Amikor olvastam, azt gondoltam, hogy nem egészen hiteles a története, mert így olyan, mintha nem sikerült volna teljesen felülemelkednie a helyzetén, és ezt éreztem a csúnya férfi -általam ellentmondásosnak vélt- viselkedésén is. De most azt is gondolom, hogy talán ettől hiteles mégis, vagy egyszerűen ettől igaz.
Rájöttem (nem teljesen magamtól), hogy talán mogorvának tűnök. Ennek két oka van: egyrészt mogorva vagyok (unom, hogy társalognom kellene a társalgás kedvéért, nincs türelmem udvariaskodni, ilyesmi), másrészt annak is látszom, mivel esetenként nem válaszolok semmit sem az ide írogatóknak. Ennek az lehet a mellékhatása, hogy kevesen mernek megszólalni, mert talán azt gondolják, nekem nem elég jó, amit írnak. Ennek ellensúlyozására, visszamenőleg (vagy posztumusz) szeretném felsorolni azokat, akiknek elégedetten elolvastam a hozzászólásait, mondjuk a topik újabbkori feléledése után (osszátok be, mert lehet, hogy továbbra is mogorva leszek):
-apca: köszönöm a folyamatos figyelmet,
-gondok: köszönöm a látszást,
-zsoltu: szerintem neked nem kell magyaráznom,
-_béem_: mindenkor öröm,
-szalakota: kicsit túlzol néha a dícséretben, de örülök, hogy olvasol (és jó az UZ Bence),
-mitcsenkov: örülök, hogy teszik, amit írok, és mást is olvasol,
-pklesitz: szótlan, de kitartó jelenlétedet nagyra értékelem (és jártam nálad),
-mifene: írjál csak,
-abrash: nem tudom, olvasol-e, vagy csak erre jártál, a Fenevad napját nézd meg mindenképpen, zene is van benne,
-Mr. Roboto: nem tom mér, ez nekem Styxnek hangzott, aztán kigugléztam, és most már tudom mér (Kilroy was here?),
-n0teasy: örülök, hogy végül szóra bírtalak,
-pogesz: neked is köszönöm a figyelmet.
Elnézést, ha valakit kihagytam, írjátok mogorva természetem számlájára.
A csúnya nő ezt magáról gondolja: "Rászedetted magad, bolond".
Igen, ő tényleg beleélte magát a táncba, tényleg jó volt, végre Nőnek érezhette magát. De mint mondtad, a férfi csak játszott. És egy kicsit belefeledkezett a játékba, a táncba és csak ezért táncolt a csúnya nővel.
Nekem volt egy olyan érzésem, hogy a csúnya férfi nem tartja magát csúnyának. Ahhoz túl magabiztos. És ő csak egy szép nőt tart méltó partnernek.
Ez így is van, meg nem is. Megrontja az embert a kirekesztettség, és, amellett, hogy persze a különbözőségnek is megvannak az előnyei, elzárja olyan élményektől, tudástól, amivel jobbá válhatna. Kivételes alkat kell ahhoz, hogy nyom nélkül túlélje ezt az ember, és csak keveseknek sikerül kitörni. Ők azok, akik aztán fogyatékosságukból erőt merítenek, íróvá vagy tudóssá válnak, ld. Fehéren feketén.
Igen ez lehetne a csúnya nő szemszögéből a befejezés. De most nem ő a főszereplő, és valahogy az az érzésem, hogy ő nő, akkor is, ha csúnya, őszintén beleélte magát a táncba, és jó volt, amíg tartott. A férfi inkább játszott, vagy bemutatót tartott, elismerésért cserébe. És aztán persze, mikor elérte, már nem volt elégedett vele, olyan "sose lennék tagja olyan klubnak, amelyik hajlandó volna felvenni" jelleggel.
Amikor csúnya embert látunk táncolni, mindig van mögötte valami feszültség, tragédiának talán túlzás volna nevezni, de egy olyan egyszer élünk, minden mindegy már hangulat, igen. És ilyenkor átéljük, milyen is az, kicsit meghalni, miközben kénytelenek vagyunk élni tovább.
Úgy alakult, hogy ma beszélgetésbe elegyedtem olyan 3-4 éves forma gyerekekkel, megszólítom az egyiket:
-Hogy hívnak? -Szandra. -És mi a vezetékneved? ...hallgatás... -Hát hogy hívják az apukádat? -Zsolt. Erre közbeszól Zsófi gúnyosan: -Az nem lehet, mert a Dávid apukáját hívják Zsoltnak! -Több embernek is lehet egyforma keresztneve Zsófia - mondom. - Hogy hívják például a te apukádat? - Faternak -mondja.
Lehet, hogy tényleg nincs ellentét, de én mégis azt gondolom, vagyis azt szoktam úgy általában gondolni, hogy ha valaki egy, a többség által kellemetlennek tartott kisebbséghez tartozik, akkor az hamarabb ráérez (saját bőrén főleg) a felszínes ítéletek igazságtalan ostobaságára, ezért másokat valószínűleg nem ilyen szempontok alapján fog megítélni. Mondjuk tapasztaltam már erre ellenpéldát is, (pl., hogy a más szempontból kisebbségbe tartozókkal szemben már ő is a többségi sztereotípiákat alkalmazta) de általában azért ezt gondolom.
… Szeme a szép nőt keresi a kissé meglepett arcok között. Pillanatnyi zavarában egy kényszeredett mosollyal otthagyja a csúnya nőt és egy pillanattal később már egy szép és jól öltözött nő mozog esetlenül a karjaiban.
A csúnya nő rosszkedvűen oson vissza asztalához…
- Rászedetted magad, bolond… gondolja magában.
Igen, igen, igen. Ellentmondásos alak, megveti őket, és közben semmire sem vágyik jobban, mint hogy közéjük tartozhasson. Nem szimpatikus, annak ellenére sem, hogy csúnya.
ezt mondja: ..most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek.. és ezt csinálja: ..és habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten.
Véleményem szerint éppen egyenlő azokkal akiket megvet.
Mosolyog, de nem örömmel, inkább keserűen, gúnyosan, mintha azt mondaná, most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek, mert nem tudjátok, hogy hiába teremti meg a mindennapos erőfeszítés lelkünk belső felületén a gyöngyház szelíd, kemény ragyogását, a szépség igaz gyöngyeit csak a gyomorszorító hiányérzetek, a verítékes ébredések, az üresség zuhanásai tudják felnevelni, zabáljátok hát, disznók!
Romantikus elképzelésnek érzem, hogy a csúnyákat nem veti ki a világ, génekbe kódolt sorsa az nekik, hogy önmagukért, ingyen nem szereti őket senki, se szépek, se csúnyák, és ez nyomot hagy rajtuk, akaratlan.
Igen, szép a ritmusa, mégsem ez a vége, talán már túl késő szeretni, és már nem hisszük, hogy lehetünk szeretettek, a zene véget ér és maradunk, akik voltunk, egyedüli példányok ...
Miért mondod, hogy ez sem érdekel senkit? A múltkor is ígértél itt valami idézetet az akkori estére, de aztán nem írtál semmit. Pedig engem például érdekelt volna.
Hát, az én levegőmben az motoszkál, hogy pl az még nem derült ki, hogy miért is, meg hogyan csúnyák, vagy szépek ezek a szereplők. A férfi népszerű, szórakoztató társasági embernek tűnik. Az ilyen embereket szerintem sosem szokta csúnyának látni a környezetük, legyenek bármilyenek is. Ha a mesélő mégis azt mondja, hogy csúnya férfi, akkor vagy nagyon felületes szemlélő, vagy a férfi belső tulajdonságaira utal.
Én azt választottam, hogy a belső tulajdonságaira utal, ennek megfelelően megbüntettem a történet végére:) A hétköznapi verzióban úgy, hogy nem veszi észre a legszebb pillanatokat, lemarad mindenről, a boldogság lehetőségéről is. A drámai végben rájön erre, és arra is, hogy nem tudna megváltozni, ebből meg arra, hogy életképtelen. A furcsa végben pedig éppen ezek miatt megbolondul.
Kíváncsi lennék, hogy mások levegőjében mi motoszkál!
Dobban a szív, mozdul a csípő, lüktet a vér, hangtalan a száj, fordul a test, a szemekben égő vágy lángja parázslik, már semmi se fáj, símul az arc, olvadnak a ráncok, a múlt rakománya most tűnik el, eszedbe jutnak a régi románcok? és már nem az ész, csak a szívünk felel... Szép a világ - és megszépülünk együtt, mert ott a szemünkben a szédítő varázs, átkarollak Kedves, s óvatosan jépjük álmainkban éljük, szívünk mily parázs... Andalítása a lassú zenének ringatja izzón nád-derekunk oldva a búnkat, adva az álmot dúdoljuk együtt halk énekünk Indul a lábam, lejteni táncot nyargal a vérem, repít sebesen átfogom tested, tartom erősen, lágy hangon mondod, ne olyan hevesen pontosan érzed, láncol az Élet, óvod a lelkünk - ne pihenj, Kedvesem... - Kattan a vaslánc szép szívemen...
Dobban a szív, mozdul a csípő, lüktet a vér, hangtalan a száj, fordul a test, a szemekben égő vágy lángja éget, már semmi se fáj, símul az arc, olvadnak a ráncok, a múlt rakománya most tűnik el, eszedbe jutnak a régi románcok? és már nem az ész, csak a szív felel... Szép a világ - és megszépülünk együtt, mert ott a szemünkben a szédítő varázs, átkarollak Kedves, s óvatosan jépjük álmainkban éljük, szívünk mily parázs... Andalítása a lassú zenének ringatja lágyan nád-derekunk oldva a búnkat, adva az álmot dúdoljuk együtt lágy énekünk Indul a lábam, lejteni táncot nyargal a vérem, repít sebesen átfogom tested, tartom erősen, lágy hangon mondod, ne olyan hevesen pontosan érzed, láncol az Élet, óvod a lelkünk - ne pihenj, Kedvesem... - Kattan a vaslánc szép szívemen...
Aureliano történetének egyik befejezése. Bár azt hiszem, ez (sem) érdekel senkit.
Bizonyára van már ilyen a neten. Arra gondoltam, hogy van az a történetmesélési technika, ami az olvasóra bízza, hogy a szereplőket megítélje, a cselekedeteik alapján, ilyenkor nincsenek olyan mondatok, hogy "... arra gondolt ...", így a szereplők belső gondolatait az olvasónak nincs "joga" megismerni, de természetesen megpróbálhatja kitalálni. Ilyen történetet úgy érzem nehezebb írni, és talán több értelmezést is megenged, mint az olyan, amiben az író, istenként elmond mindent, még a gondolatokat is. Ebben a történetben próbáltam távol maradni, persze nem sikerült teljesen, de ahol közelebb mentem, ott is talán az író, vagy az elképzelt néző gondolatait látjuk, nem a szereplőkét. Ezért érzem úgy, hogy valahogy így is kellene befejezni.
Hogy van-e jogunk - olvasóként - belelátni a szereplők fejébe, azt nem tudom, de ha nem próbáljuk előre elképzelni a történetek folytatását, végét, csak passzív befogadóként "daráljuk" a könyveket, hamar leszokunk az olvasásról (természetesen van néhány műfaj, amire ez nem igaz).
Az írónak viszont szerintem kötelessége együtt élni a történetek szereplőivel.
Nem csodálkoznék, ha hamarosan megjelenne az interaktív regény, novella, mint műfaj.
Nem baj, ha próbálkozik. Van egy olyan vég, ami valahol itt motoszkál a levegőben, de nem vált még mondattá. Ezt akartam volna közösen megtalálni. De persze nem feltétlenül egy megoldás van, örülök minden próbálkozásnak. Amikor arra utalok, hogy nem ez az, igazából arra gondolok, hogy nem az, amit én érzek motoszkálni a levegőben, de természetesen ez nem jelent semmit. Illetve mégis, kicsit olyan, mint mikor az ember gyereke megtanul olvasni, sikerül vele megszerettetni az olvasást, aztán nem bírja rávenni sehogyse, hogy olvasson űrhajós-felfedezőset.
És még azt is el akartam mondani, hogy amúgy mitől lett tragikus a vége, ami nem fért bele egy mondatba.
Üres nyugodtságot érzett, már nem várt és nem keresett senkit. Talán boldog lenne? Nevetséges. Tudta jól, hogy mindig jön egy újabb pillanat, egy újabb szívdobbanás, a feszített víztükör békéje végül mindig sivárságnak tűnik.. Látta a párok mögött a lenyugvó nap fényeit, az arca kisimult.
Azt beszélik, talán a szíve...pedig milyen könnyedén táncolt!
