A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
A mi Galaktikánk már elnyelt egy tucatnyi törpegalaxist az utóbbi néhány milliárd évben, és ennek nyomai felfedezhetők a tejútrendszerünkön belüli csomósodások és csillag-áramlatok formájában. Ez azonban az egyes csillagok és bolygóik számára ritkán jelent katasztrófát. Kb. olyasmi ez, mint amikor egy amőba felfal egy másikat, aztán annak molekulái megemésztődnek, azaz átalakulnak, de ez az egyes atomok kémiai identitását nem befolyásolja. Mindennek persze kevesebb köze van a Nagy Bumm-hoz, mint az ember születésétől haláláig tartó egyedfejlődéséhez az egyes sejtek osztódásának.
Aki csak a TV-hiradóból veszi ismereteit, persze, hogy nem hall róla, mert a közmédia számára fontosabbak a hátborzongató hírek, mint az, hogy az emberi gyarlóságoktól eltekintve, igazából milyen világban is (Univerzumban) élünk. Az nem eléggé hátborzongató, hogy néhány milliárd év múlva melyik szomszédos galaxis csillagai keverednek majd a mi Galaktikánk csillagai közé. A Lokális Halmaz egyes galaxisainak a gravitációs eredetű közeledése nem mond ellent az általános távolodásnak, ami a galaxishalmazok többségére igaz, még akkor is ha a halmazokon belül javában zajlik a kisebbeknek a nagyobbak általi felfalása. A galaxisok ugyanis nyugodtan tekinthetők ragadozó képződményeknek.
Nincs problémám az anyag struktúra legújabb kutatási eredményeinek szemléletváltozást igénylő befogadásával, azzal is egyetértek, hogy talán soha nem jutunk el a legvégsőbb igazsághoz ezen a téren.
A mindennapi valóság a közelünkben azonban attól még nem változott meg, hogy az eredeti egyszerűbb struktúrát most egy sokkal bonyolultabb konstrukcióként érzékeljük, (a vizsgálati módszerek változása, a vizsgálóeszközök, műszerek korszerűsége, a szemléletmód, stb okán).
A különleges kozmikus szituációk, amelyek nem a közelünkben, hanem alig érzékelhető messzeségben, vagy csak elvben lehetségesek az itteni tényszerű közegünket nem-igen befolyásolják.
Felhagyok a nagy bumm világkeletkezés hipotézisének cáfolatával. Ehhez valóban kevés meggyőző érvet tudtam felsorakoztatni. Én a mindenséget kitöltő anyag állandó jelenlétét tekintem reálisnak, bumm, vagy bummok nélkül és a folyamatos mozgást az anyag és az energia kölcsönös "egymásba fordulását", dinamizmusát vélem világunk alapjának.
Köszönöm a barátságos, segítőkész közreműködéseteket, Szervusztok!
Először el kell határoznunk, hogy megszabadulunk a mechanikus szemléletmódtól olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyek nem mechanikus szerkezetek.
Utána, következő lépésként talán az elemi részecskékkel kapcsolatban kell belátnunk, hogy azok nem egymás körül keringő, vagy egymással ütköző, kerek golyók, mert ma már az óvodások számára is elavult mese a Bohr-féle atommodell. Éljük bele magunkat egy valamicskével fejlettebb, de nem végleges modellbe: a részecskék olyan energiacsomagok, amelyeknek a középpontja és hatóerejének a csökkenése a középpontjuktól távolodva, csak közvetett módon, rafináltan kiagyalt kísérletek révén, más részecskékhez viszonyítva állapítható meg.
Harmadik lépésként be kell látnunk, hogy az Univerzum nem gépezet, még ha a divatos világképek egyike is az, hogy minden a Teremtő számítógépében modellezett, virtuális valóság megnyilvánulása. Nem biztos, hogy végtelen kiterjedésű, de azért meglehetősen nagy az emberi léptékhez képest. Annyira nagy, hogy a vizsgálata során ugyanazokba a problémákba ütközünk, mint az elemi részecskék vizsgálatakor.
Aztán rájövünk, hogy nem szabad úgy szemlélnünk ezt az egészet, és annyira leegyszerűsített elképzelésre törekednünk, amennyire átláthatónak érezzük a kezünk ügyébe kerülő tárgyak működését.
Olyan az Isten amilyennek hiszed, akinek haragvó, büntető Istene van az szenvedjen, az enyém szerető, gondoskodó, az én gyötrelmeim soha sem az Isten büntetése, hanem azén téves cselekedetem, vagy mások károkozó tevékenysége, esetleg a természet előre nem látott fordulata miatt keletkezett. Az Isten nem ér rá, hogy veled külön bíbelődjön, /szerintem./ De rajtad áll mit hiszel.
Fogalmam sincs. Én csak azt hittem el róla, amit nagymamám mondott: akarata kifürkészhetetlen. Azóta mélységes gyanakvással fogadok minden egyéb - Istennel kapcsolatos emberi szónoklatot, ill. iránymutatást.
Megjegyzés: A kifürkészhetetlenség a véletlenszerűség szinonimája (szerintem).
„Szép ez, de miért kellett a Teremtéssel egyidőben elindulnia a végtelen, irtózatos szenvedéstörténetnek, egy olyan univerzumnak kifejlősnie, melyben a szenvedés az egyetlen bizonyosság, és a szenvedés iszonyú fokozódása a következmény...”
Erre a szövegre milyen választ adnál? Lehet optimista és lehet pesszimista, behangoltság kérdése. Úgy látom Te nagyon pesszimista ember vagy, aki mindenben csak a rosszat látja.
"Izzóan szeretem az Embert, ezért nem ritkán borzalmas járványokat és foldrengéseket, cunamit és más finomságot bocsátok rá, talán mert úgy érze, nem elég hálásak, hogy megteremtettem őket. A továbbiakban is büntetni fogok. Beleértve a csecsemőket." (A Teremtő).
Az utolsó jégkor új emberének mitológiája gondoskodó, szerető Istenképpel él, a korábbi kirajzók (akik talán még kannibál erkölcsűek) büntető, haragvó mítoszát - szerintem - úgy 1500-2000 éve kombinálták össze.
Az új mítosz - hatalmas népirtások ellenére - csak igen lassan vált elfogadottá.
Persze ez is hipotézis, igazolásra vár és nyilván nem ebbe a rovatba tartozik.
A "szenvedés" valójában a lelki érzékünk szenzora. Amiképp a biofizikai-biokémiai szenzoraink a látás, hallás, szaglás, ízlelés, hőérzék, nyomásérzék és gravitációs irány (vagyis egyensúly) érzékelés, úgy az általános lelki közérzetünknek is szüksége van a lelki környezetünk visszajelzéseire. Ha valami nagyon fáj, akkor valami rosszat tettünk, vagy csak rosszkor voltunk rossz helyen.
Az emberi elme jelentősen gyorsulva fejlődhetett az európai térségben, különösen a kárpátmedence térségéből nemigen lehetett már kiút, ha a zord időjárás hirtelen köszöntött be.
A jégkorszakok idején a kipusztulás szélén vergődött minden alkalommal pár ezer évig, elé gyakran megesett ez vele. Különös, hogy nem értékeli a mai tudomány túlságosan nagyra azokat a gigantikus építményeket amelyek Európa szerte elég gyakoriak.
Ezek néhány hektár terjedelmű, kőralakú koncentrikus sáncokból kapuzatokból álltak semmilyen gazdasági, vagy stratégiai hasznuk nem lehetett, kizárólag a körülöttünk lévő világ kifürkészésére voltak alkalmasak.
Magyarországon is állítólag több száz ilyen építmény maradványát fedezték fel az utóbbi időben.
/Bocsánat, ennek is van némi hipotézis jellege, talán külön felületet igényelne?/
